Mindenki érzi, ha meg fog halni

Kegyes hazugságok helyett empátia és őszinteség, húgyszagú krónikus osztályok helyett otthoni ápolás, a kifogásként emlegetett biztonság helyett méltóság: a saját halálomról hadd döntsek én – és ez nem az eutanáziát jelenti.

Mit mondhatunk a haldoklónak? Milyen halált szeretnénk magunknak, miért nem adjuk meg ugyanezt a családtagjainknak? Milyen kifogásokkal dugják intézménybe az öregeket, és mi lehet ennek az alternatívája? Ne misztifikáljuk túl a halált: interjú Hegedűs Katalinnal, a hospice-mozgalom egyik vezetőjével.
A jó halálról beszélve abból kell kiindulnunk, hogy a halál tabu, amiről nem tudunk beszélni. Az egész témát megpróbáljuk elzárni, mint a haldoklót az elfekvőbe. Ilyen az ember, vagy ez kulturális kérdés?

Régen nyilvánosan születtek és haltak meg az emberek, manapság ehhez képest nem nagyon van jelen a család. Meg szoktam kérdezni az előadásaimon, hogy láttak-e már halottat, általában a középkorúaknak is az a válaszuk, hogy nem. Sok kórházban még mindig paravánt vonnak a haldokló köré, mondván, nem akarják, hogy a többi betegnek traumát okozzon a látványa. Ez borzalmas: az ember, ha magánál van, akkor számára ez az élet vége, hogy elparavánozzák. És a többi beteg is azt látja, hogy ha én is ilyen állapotban leszek, ez vár majd rám is.


De van ellentendencia is: 25 éve foglalkozom hospice-szal és a meghalás kérdésével, és azóta van egy nagyon erős európai kezdeményezés abba az irányba, hogy az emberek otthon halhassanak meg. A korábbi görcsök kezdenek kicsit feloldódni.

Hol halnak meg ma az emberek?

A nyolcvanas években még majdnem mindenki kórházban, leggyakrabban krónikus osztályokon, ami általában nagyon szomorú hely. Most sok európai adat mutatja, hogy egyre többen otthon vagy otthonszerű intézményben: nem elfekvőben, hanem jófajta nursing home-ban, ahol sokszor komfortos lakások állnak rendelkezésre. Magyarországon is látjuk, hogy például a hospice-ellátásban elkísért betegeknek (tavaly 9 ezer ember) körülbelül a fele már otthon hal meg. Ez számnak nem nagy, hiszen Magyarországon 130 ezer haláleset van évente, de óriási előrelépés.

Olyan egyértelmű, hogy jobb otthon meghalni? A családtagok ezt sokszor nem így gondolják.

Mitől szoktak félni? Hogy a beteg otthon fog megfulladni, vért hányni. Ilyen félelmek miatt nem kell kórházba rohanni, mert ez valószínűleg úgyis már a haldokló életének az utolsó öt perce lesz. Minden öregember otthon szeretne meghalni, az ő kis fészkében. Én sem szeretném majd egy büdös intézményben végezni. De ehhez sokszor nincsenek meg a feltételek, egy családtag önmagában ezt nem mindig tudja bevállalni. Részben azért, mert számos – számára ijesztő – körülmény van, részben mert nem volt erre szocializálva: gyerekkora óta nem látott ilyen beteget, nincs ilyen edukációja, nem tudja, hogy kell megfordítani egy magatehetetlen embert. Ennek egyszerű fogásai vannak, de nem tudják, rángatják, a beteg ordít – inkább bedugják egy kórházba.

17070838_d70cfb2fa03222e7f03dfba255c14798_wm.jpg

Fotó: Bődey János
Mert csak ott tudják jól ellátni őket – mondják.

Mindig a „biztonsággal” szoktak érvelni az intézmény mellett. Hát, én teszek a biztonságra, már bocsánat. Ameddig önmagamat el tudom látni, és méltóságban érzem magam, nem csinálom össze magam, nem gyújtom fel a lakást, hadd legyek otthon. Ne döntse el a család, hogy az én érdekemben beraknak engem valahová.

Én az egész kérdést a döntési helyzetek szempontjából vizsgálom, onnan, hogy van-e lehetősége valakinek eldönteni, hogy hol végezze. Mert az marhára cikis, hogy mások döntsék el helyette.

Hegedűs Katalin
Hospice- és gyásztanácsadó, a magyarországi hospice-mozgalom meghatározó személyisége. Legújabb könyve, a Létezik-e jó halál? a hetekben jelent meg az Oriold és Társai kiadásában.

Mit tekintenek a családtagok biztonságnak?

Mindig valamilyen intézményt. Van egy olyan nagyon erős sztereotípia a magyar társadalomban, hogy aki öreg, az hülye is. Irigylem a rákosokat, mert értük mindenki szalagokat tűz és sétákat tart, de a demensekért, akik elbutulnak, senki – mondja az alzheimeres professzort alakító Julianne Moore a Megmaradt Alice-nek című filmben. Ez egy agyonhallgatott téma, mint általában minden az idősekkel – kit érdekelnek az öregek? A társadalom lesajnálja, infantilizálja az idős embert. Néha persze az is ott van, hogy meg akarják szerezni a lakását, de a legtöbb családban szeretik a hozzátartozót, akit valóban biztonságban szeretnének tudni.

A baj, hogy őt nem kérdezik meg valójában arról, mit szeretne, csak nyomást gyakorolnak rá, miután egyszer mondjuk nyitva felejtette a gázt, vagy eltörte a lábát – olyasmi, ami amúgy mással is megtörténik, de ezt generalizálják, hogy megbízhatatlan. A társadalom rosszabbnak látja az idős ember állapotát a valóságosnál, inkább benyomják egy intézménybe, ahol azt gondolják, hogy majd figyelnek rá. Ezt nagyon utálják az öregek, gyakorlatilag mindenki. Három évig dolgoztam egy pesti kórházban idősek között, és nem láttam két öreget, akik jóízűen beszélgettek volna egymással; mert már nem akarnak ismerkedni. Az idősotthonokat úgy prezentálják a családtagoknak, hogy ott van wifi és wellnessrészleg – de kit érdekel ez 90 évesen? Ő a saját lakását, bútorait, a megszokott útvonalát akarja. Inkább ehhez kellene szélesebb otthoni gondozói hálózatot kiépíteni.

A családtagok mindig hazudnának maguknak, ha az idősotthon mellett érvelnek?

Vannak helyzetek, amikor az ember tényleg nem tud egyedül működni, például egy középsúlyos demens állapotban – erre valamit tényleg ki kell találni. Hollandiában például azt, hogy mesterséges „demens falvakat” hoztak létre, ahol gyakorlatilag szimulált világok vannak buszmegállóval és bolttal, de a busz nem jön soha, és a boltban nem vásárolnak valójában. Lehet mondani rá, hogy ez hazugság, de a környezet így is ingergazdagabb, mint egy olyan kórházi osztály, ahol csak ül egész nap a beteg az ágyán vagy a folyosón.

Mindig rossz „betenni” egy idős embert az otthonba?

Van, aki már hatvanvalahány évesen, jó állapotban ilyesmin gondolkodik – a lényeg, hogy ő döntsön, és ne mások helyette. A család persze általában azt mondja, hogy de hát megbeszéltük vele. A nyomás azonban iszonyú erős tud lenni, ha valakinek a három gyereke felől jön, hogy a „te érdekedben”.

17070860_c519e1ec4dc1a502348cc5f7faecb06c_wm.jpg

Fotó: Bődey János
Mit jelent a gyakorlatban a halál méltósága?

Elsősorban azt, hogy tisztelettel és empatikusan bánnak a haldoklóval. Nem éreztetik vele, hogy idős, hogy undorító tisztába tenni. Természetes, kedves és empatikus módon látják el. Éreztetik vele, hogy ő még számít, és az is számít, amit mond. A testi dimenzió, az érintés nagyon fontos. Amikor elfekvőben dolgoztam segítőként, láttam ennek az ellenkezőjét nővérektől is: „Mi van, már megint beszartál?”

A méltóság kapcsán sokan rögtön az eutanáziára asszociálnak. Ennek azonban Ön szerint jobb alternatívája az ellátás visszautasítása, valamint a hospice.

Az ellátás visszautasítására jól rendezett törvényi lehetőség van ma is, csak szinte senki nem tud róla.

Sok orvos nem is akarja ismerni, mert nem akarják megosztani a döntést a beteggel. Közben a kutatási adatok azt mutatják, hogy az emberek 95 százaléka nem szeretne életfenntartó kezeléseket, ha súlyos demenciában szenvedne – miközben a hozzátartozók 50 százaléka szeretné. Mert szereti a rokonát, és azt gondolja, hogy jobb, ha él, akkor is, ha ő maga már nem akar élni. A kezelés visszautasítása nem eutanázia – nincs olyan, hogy passzív eutanázia, az egy értelmetlen fogalom.

Hogy köthetek Magyarországon „élő végrendeletet”?

Arra a helyzetre vonatkozva hozhatom meg közjegyzőnél, amikor már döntésképtelen és terminális állapotban leszek. Kiköthetem például, hogy újraélesszenek vagy ne. A lényeg, hogy ez az én döntésem lehessen. Jelenleg talán 600 ember él ezzel Magyarországon.

Min tud segíteni a hospice és a palliatív ellátás?

Elsősorban a fájdalmon és a tüneteken. Palliatív ellátás nem csak a terminális stádiumban van, az bármilyen krónikus betegségnek a hosszú, tüneti kezelése lehet. Régen az egészségügyben nem helyeztek nagy hangsúlyt a fájdalomcsillapításra, azt mondták, nem is fájhat az annyira, csak „hisztéria”. Ebben az utóbbi húsz évben jelentős változás van, ami azzal is összefügg, hogy az életkor meghosszabbodásával együtt folyamatosan nő a fájdalomban megélt évek száma. A hospice ezzel szemben az utolsó hónapokra korlátozódik, és nagyon fontos része az az empatikus ellátás is, ami a beteget segíti abban, hogy ne érezze magát diszkomfortosan.

Mi történik konkrétan, miután a család vagy az orvos felvette a kapcsolatot egy hospice-szolgálattal?

Ha az interneten rákeresünk, kijön a hospice-ok listája, általában a lakóhely alapján lehet kérni a felvételt. Két megoldás van: intézményi hospice-osztályok is léteznek, de a többség otthoni ellátásban vesz részt. Sokan 24 órás betegfelügyeletet várnak, de az otthoni hospice nem erről szól. A kijáró nővér általában két-három órát tud vállalni. Ez alatt nagyon sok mindent lehet tenni: megfürdeti a beteget, infúziót ad, segít a gyógyszerezésben, hívhat másik szakembert, például gyógytornászt, fájdalomcsillapító szakorvost, és nagyon fontos, hogy közben edukációt is végez, megtanítja a beteg körüli teendőket a családtagoknak. Megmutatja például, hogy lehet egy magatehetetlen betegnek hajat mosni. Egy csomó olyan dologért be szokták rakni intézménybe a beteget, amit könnyen meg lehet oldani otthon is – régen a folyadékpótlás miatt mindenképpen betették kórházba a beteget, miközben az infúzió már otthon is megoldható.

17070864_2261d3c2137f7fde3ea290b1da463320_wm.jpg

Fotó: Bődey János
Hogy kell egy kórházi hospice-osztályt elképzelni egy elfekvőhöz képest?

Itt egy-két ágyas helyiségek vannak, arra törekedve, hogy minél komfortosabbak legyenek a körülmények. Míg a krónikus osztályokon nem kell állandóan orvosnak lennie, a hospice-osztályokon igen, és az itt dolgozó nővérek is külön hospice-szakképzéssel rendelkeznek. A kórházi és az otthoni hospice is teljesen ingyenes, hálapénzt sem lehet elfogadni: aki terminális állapotban van, ne fizessen. Egy kórházi hospice-osztályon maximum három hónapig marad egy beteg; nem azért, mert szegénynek ennyi idő alatt meg kell halnia, de a társadalombiztosítás csak ennyit finanszíroz.

Ha bekerül egy beteg egy hospice-osztályra, nem az a cél, hogy ott »tárolják«, hanem hogy feljavítsák annyira az állapotát, hogy még hazamehessen.

Nagy a verseny a haldoklók között a kevés hospice-helyért?

250 ágy van most országosan. Budapesten hosszú várólista van, nehéz bekerülni, és a betegek egy része közben sajnos meghal. Sokan az utolsó pillanatig hárítanak, és csak az utolsó három napra akarják betenni a beteget, aminek nincs értelme, akkor az embernek már arra van szüksége, hogy nyugton hagyják. Mi azt szoktuk tanácsolni, hogy – mivel nincs hely máról holnapra –, ha már látni, hogy rosszabbodik a beteg állapota, vegyék fel a kapcsolatot a hospice-szolgáltatóval. Magyarország bizonyos részein közben – mivel még mindig erősebb a halál körüli tabu – a hospice-osztályok sokszor nem telítettek. Értem ennek a kommunikációs nehézségeit, hogy mit mondjunk, ha a beteg megkérdezi, milyen osztályra is kerültem én; de valójában minden beteg tudja, hogy meg fog halni, akár elmondják neki, akár nem.

Mennyire van még jelen az orvosi titkolózás, a kettős beszéd, a „kegyes hazugság”?

Most már ritka az egyértelmű hazudozás, a diagnózis általában már elhangzik, megmondják, hogy vastagbéldaganat, de a kilátások közlése továbbra is problematikus, a prognózis közlésében még nagyon gyerekcipőben járunk. Az egyetemre bejövő medikusokat meg szoktuk kérdezni, hogy mitől félnek leginkább, és mindenki azt mondja, hogy a rossz hírek közlésétől. Az lenne jó, ha az orvos százalékosan megmondaná, hogy az ön esetében nagyjából 40 százalék az esély arra, hogy meg tudjuk gyógyítani.

Most volt egy felmérés arról, hogy közlik a szülővel, ha halálos beteg a gyereke. Külföldön inkább az a stratégia, hogy ez egy folyamat: már a betegség diagnosztizálásánál elkezdik mondani, hogy természetesen mindent megteszünk, de... Már akkor felvetik, hogy ha mégsem sikerülne meggyógyítani a gyermeket, mi akkor is itt leszünk, és mindent megteszünk, hogy viszonylag jó életminőséget biztosítsunk neki. Magyarországon ehhez képest a legtöbb orvos a rossz kilátásokat sokáig teljesen elhallgatja, és csak akkor jön az egyszerű közlés „lenni vagy nem lenni” alapon, amikor már biztos, hogy a gyerek meg fog halni. Ez súlyos sokkot okoz a szülőnek, míg különben lenne egy adaptációs folyamat akkor is, ha kezdetben természetesen hárítja is az információt. Szerintem mindent meg lehet mondani a betegnek, türelmesen megbeszélve, empatikusan. Különben is eljön az az idő, amikor a hazudozásnak már nincs semmi értelme.

17070868_cce3876785a0556d878259ec798d519d_wm.jpg

Fotó: Bődey János
Mi bántja a betegeket elsősorban a rossz orvosi kommunikációban? A tapintatlanság, az elhallgatások, az információhiány?

Ez mind, de elsősorban a hangnem és a várakoztatás. 10 ezer betegpanasz vizsgálatából is jól látszik: a betegek leginkább azt szeretnék, ha az orvos türelmes lenne velük, és válaszolna a kérdéseikre. Ez az, ami hiányzik, de a leterheltség lehetetlenné is teszi: az onkológián láttam olyan orvost, aki naponta száz beteget lát el. Hát ilyen a világon nincs. Magyarországon talán 300 klinikai onkológus van, miközben minden évben van 60-80 ezer új daganatos megbetegedés. Fizikailag elképzelhetetlen, hogy ez hogy zajlik.

Akkor erre nincs megoldás, hiszen a leterheltség belátható időn belül nem fog lényegesen csökkenni; az embertelenség be van építve a magyar egészségügy működésmódjába.

Sokan az alapvizsgálatokra az állami szakrendelésre mennek, és ha türelmet és empátiát akarnak, akkor egy orvos magánrendelésére, tudva, hogy a pénzükért az a fél óra ott csak az övék lesz. De ezt sokan nem engedhetik meg maguknak persze. Az ötvenedik beteg után a legempatikusabb orvos sem képes empátiára.

A könyvében azt írja, amióta intenzíven foglalkozik hospice-szal, arra jött rá, hogy nem szabad túlmisztifikálni a halált, mert az csak eltávolít.

A halálról mindig csak nagy levegővel, rendkívül méltóságtelien mernek beszélni. Olyan mereven viselkednek a haldoklóval, mintha már nem is lenne teljesen élő ember. Ahogy meghal egy beteg, a nővér azonnal gumikesztyűt húz – miért? Öt perccel a halál után természetesen nincsenek hullamérgek. Ez egy iszonyú eltávolítás. Kicsit normalizálnunk kellene ezeket a dolgokat.

17070856_c9789d429b4484595077739fb65d27aa_wm.jpg

Fotó: Bődey János
Sokszor a haldokló meg akarja beszélni a temetését, és a hozzátartozó mit mond? Hogy jaj, ne beszéljen arról anyuka, hol van az még? Hát hol van, két hét múlva lesz, miért ne lehetne beszélni róla? Én azt csináltam mindig, hogy odaültem mellé, és ugyanúgy beszélgettem, mint most magával. És tulajdonképpen ezt is várják, ez is a méltóság része. A haldoklók általában nem is várnak el túl sokat. Azt figyeltem meg, inkább ők szeretnek beszélni. Ha odaülök, hogy „hogy tetszik lenni”, az bőven elég. Általában van egy hosszú monológ a részéről, amihez én csak empatikus asszisztenciát nyújtok, ennyi. Ez az, amit kevesen értenek meg, hogy nem az élet nagy kérdéseivel kell odaülni – aztán lehet, hogy az is szóba kerül.

Kolozsi Ádám
 
Iszonyúan nehéz valakit elkísérni a végsőkig. Tudom több mint egy éve sír a lelkem, de nem lehet csak úgy magára hagyni egy embert, hogy lesz vele ami lesz. És igaz amit leír egy zacskó kekszért is hálás tud lenni aki beteg és naponta pár jó szóért is. Ha nincs szüksége semmire akkor is tudja, reggel , délben és este egy fél órám az övé. Még ellátja magát de egyre gyengébb. Az is igaz, hogy nem hülyék csak öregek.
 
a kegyes hazugsag csak Mo-n. gyakorlat masutt felnottkent kezelik a beteget
a diagnozist es a varhato elettartamot kozlik is azonnal :"- nehany honap maximum egy ev "
nincsenek titkok nincsenek varatlan esemenyek
lehet kemenynek tunik de nem az
apoltam haldoklo beteget az utolso percig hosszuuu , nagyon hosszuuu honapokon at
de egy percig sem szerettem volna ha otthon tortenik az elmulas
a hospice palliativ aldasaert akar imat is mondhatnek naponta
olvasvan ezt az irast azt kell mondjam Mo-n fogalmuk sincs arrol hogy mi a hospice
meg csak most tanulgatjak
a vilag mas reszen ez mar 50-60 eve mukodo forma
a hospice-t mifelenk az utolso hetekben max. az utolso 3 honapban veszik -vehetik igenybe (tobbet a rendszeruk nem is engedelyez )
a hospicet nem hasznaljak elfekvokent hosszu evekre akar (bedugjuk a mamat oszt levan a gond)
a hospice nem gyogyit nincs ujraeleszto es lelegezteto gepe sem ,nincs orvoslas csak palliativ kezeles
ezert mifelenk sokkal tobb ember reszesulhet a hospice aldasaban

Hivatkozik a cikk az otthoni ellátásra...no igen...de ennek is van egy kényszerítő anyagi oldala. Nyilván nem azért dolgozik egy házaspárból egy asszony (az ápolás ugyebár női feladat), mert unatkozna otthon, hanem azért mert másképp nem tud megélni a család....és nem lehet fizetés nélküli szabadságra menni akár 1 évre, mint az "átkosban" (még ha meg is akarná koplalni a család), mert ha csak kiejt valaki egy ilyesmit, már hopp, nincs munkahelye és annyit van otthon, amennyit csak akar.
Akkor mi legyen az idős szülővel, aki demens, Alzheimeres, vagy ellátásra szoruló rák beteg ?
Igen, otthon lehet maradni minden támogatottság nélkül, annál több kiadással, a teljes anyagi csődig, sőt nyakig eladósodásig, főleg, ha a kettőből az egyik beteg a másik kereső. Tudom mit beszélek.
Ez az ország arra van berendezkedve 30 éve, hogy az ember mint olyan fogyóeszköz, hadd hulljon a férgese, ne legyen vele gond.
 
Nem olvastam végig mert nem szeretek halálomra gondolni.
Úgy vagyok vele mint ahogy Woody Allen mondta:
“Nem félek a haláltol, csak nem akarok ott lenni, amikor megtörténik”
*
Fontos cikk, nemcsak az életünk a születésünk fontos, de az utolsó pillanatunk is. Hogyan és miképpen, ki mellett zárjuk le majd az életünket. Pontosan tudom, mert nagyanyám és nagyapám szó szerint a két kezemben haltak meg, kórházban. Nagyanyám 1,5 hét után, nagyapám bekerülése után az 5. napon. Mindketten rendkívül szeretetben távoztak. Nekem is megnyugtató volt, hogy nem voltak egyedül, a nehéz percekben. Jól emlékszem, amikor nagyanyám elment, nagyapám egyre azt mondta, szinte kért, hogy "ugye Bumbikám, velem leszel? Nem hagysz egyedül?" - szavamat betartottam, szerencsém volt, vele voltam. Mindnyájunknak ez volt a megnyugtató. Ők neveltek fel, minden gyerekkori betegségemben mellettem, velem voltak, nemcsak hálát, de végtelen szeretetet éreztem és érzek irántuk, még ennyi év távlatából is. Nekem is fontos lenne, ha utolsó óráimban, nem lennék egyedül. Velem, mellettem volna a lányom, mert igenis erőt adna az hogy mellettem van, akit végtelenül szeretek. Kérem Sorsomat, adassék meg, de még szeretnék élni +10 évet, ebben az eü. állapotomban, ha lehetne. Jól tudom, ez nem kívánság hangverseny, de azért megkísérelek "alkudozni a Főnökkel, v. főnökökkel..."
Nagy László soraival zárnám: "Adjon az Isten szerencsét.....Tudom, a kérés nagy szégyen, adjon úgyis, ha nem kérem".
 
Hegedűs Katalin jó lenne, ha időnként kidugná a fejét a rózsaszín ködfelhőből, akkor szembesülhetne a valósággal.
A nőknek, akikre többnyire az idős, vagy nem idős hozzátartozó ápolását a feladatul tűzi ki, ugyan úgy 65 éves korig kell dolgozni, mint bármely más földi halandónak.
Ennek ismeretében nem az ápolásra kiszemelt személyt, hanem az otthon meghalni kívánó haldoklót kell meggyőznie, hogy várja ki türelemmel, míg az ápolásra kötelezett hozzátartozója eléri a rá irányadó öregségi nyugdíjkorhatárt, és a számára kitűzött feladatot el tudja látni.
Azt ugyanis Hegedűs Katalin sem várhatja el senkitől, hogy az idős hozzátartozót, vagy haldoklót a munkahelyére is vigye magával, hogy 24 órában eleget tudjon tenni gondozási vagy ápolási kötelezettségének.
Ezeknek az idős, vagy beteg személyeknek ugyanis ritka esetben van akkora havi jövedelmük, hogy abból az ápolt és az ápoló személy is vígan eléldegéljen, és az ápoló feladhassa főállású kereső tevékenységét.
 
Kegyes hazugságok helyett empátia és őszinteség, húgyszagú krónikus osztályok helyett otthoni ápolás, a kifogásként emlegetett biztonság helyett méltóság: a saját halálomról hadd döntsek én – és ez nem az eutanáziát jelenti.

Mit mondhatunk a haldoklónak? Milyen halált szeretnénk magunknak, miért nem adjuk meg ugyanezt a családtagjainknak? Milyen kifogásokkal dugják intézménybe az öregeket, és mi lehet ennek az alternatívája? Ne misztifikáljuk túl a halált: interjú Hegedűs Katalinnal, a hospice-mozgalom egyik vezetőjével.
A jó halálról beszélve abból kell kiindulnunk, hogy a halál tabu, amiről nem tudunk beszélni. Az egész témát megpróbáljuk elzárni, mint a haldoklót az elfekvőbe. Ilyen az ember, vagy ez kulturális kérdés?

Régen nyilvánosan születtek és haltak meg az emberek, manapság ehhez képest nem nagyon van jelen a család. Meg szoktam kérdezni az előadásaimon, hogy láttak-e már halottat, általában a középkorúaknak is az a válaszuk, hogy nem. Sok kórházban még mindig paravánt vonnak a haldokló köré, mondván, nem akarják, hogy a többi betegnek traumát okozzon a látványa. Ez borzalmas: az ember, ha magánál van, akkor számára ez az élet vége, hogy elparavánozzák. És a többi beteg is azt látja, hogy ha én is ilyen állapotban leszek, ez vár majd rám is.


De van ellentendencia is: 25 éve foglalkozom hospice-szal és a meghalás kérdésével, és azóta van egy nagyon erős európai kezdeményezés abba az irányba, hogy az emberek otthon halhassanak meg. A korábbi görcsök kezdenek kicsit feloldódni.

Hol halnak meg ma az emberek?

A nyolcvanas években még majdnem mindenki kórházban, leggyakrabban krónikus osztályokon, ami általában nagyon szomorú hely. Most sok európai adat mutatja, hogy egyre többen otthon vagy otthonszerű intézményben: nem elfekvőben, hanem jófajta nursing home-ban, ahol sokszor komfortos lakások állnak rendelkezésre. Magyarországon is látjuk, hogy például a hospice-ellátásban elkísért betegeknek (tavaly 9 ezer ember) körülbelül a fele már otthon hal meg. Ez számnak nem nagy, hiszen Magyarországon 130 ezer haláleset van évente, de óriási előrelépés.

Olyan egyértelmű, hogy jobb otthon meghalni? A családtagok ezt sokszor nem így gondolják.

Mitől szoktak félni? Hogy a beteg otthon fog megfulladni, vért hányni. Ilyen félelmek miatt nem kell kórházba rohanni, mert ez valószínűleg úgyis már a haldokló életének az utolsó öt perce lesz. Minden öregember otthon szeretne meghalni, az ő kis fészkében. Én sem szeretném majd egy büdös intézményben végezni. De ehhez sokszor nincsenek meg a feltételek, egy családtag önmagában ezt nem mindig tudja bevállalni. Részben azért, mert számos – számára ijesztő – körülmény van, részben mert nem volt erre szocializálva: gyerekkora óta nem látott ilyen beteget, nincs ilyen edukációja, nem tudja, hogy kell megfordítani egy magatehetetlen embert. Ennek egyszerű fogásai vannak, de nem tudják, rángatják, a beteg ordít – inkább bedugják egy kórházba.

17070838_d70cfb2fa03222e7f03dfba255c14798_wm.jpg

Fotó: Bődey János
Mert csak ott tudják jól ellátni őket – mondják.

Mindig a „biztonsággal” szoktak érvelni az intézmény mellett. Hát, én teszek a biztonságra, már bocsánat. Ameddig önmagamat el tudom látni, és méltóságban érzem magam, nem csinálom össze magam, nem gyújtom fel a lakást, hadd legyek otthon. Ne döntse el a család, hogy az én érdekemben beraknak engem valahová.

Én az egész kérdést a döntési helyzetek szempontjából vizsgálom, onnan, hogy van-e lehetősége valakinek eldönteni, hogy hol végezze. Mert az marhára cikis, hogy mások döntsék el helyette.

Hegedűs Katalin
Hospice- és gyásztanácsadó, a magyarországi hospice-mozgalom meghatározó személyisége. Legújabb könyve, a Létezik-e jó halál? a hetekben jelent meg az Oriold és Társai kiadásában.

Mit tekintenek a családtagok biztonságnak?

Mindig valamilyen intézményt. Van egy olyan nagyon erős sztereotípia a magyar társadalomban, hogy aki öreg, az hülye is. Irigylem a rákosokat, mert értük mindenki szalagokat tűz és sétákat tart, de a demensekért, akik elbutulnak, senki – mondja az alzheimeres professzort alakító Julianne Moore a Megmaradt Alice-nek című filmben. Ez egy agyonhallgatott téma, mint általában minden az idősekkel – kit érdekelnek az öregek? A társadalom lesajnálja, infantilizálja az idős embert. Néha persze az is ott van, hogy meg akarják szerezni a lakását, de a legtöbb családban szeretik a hozzátartozót, akit valóban biztonságban szeretnének tudni.

A baj, hogy őt nem kérdezik meg valójában arról, mit szeretne, csak nyomást gyakorolnak rá, miután egyszer mondjuk nyitva felejtette a gázt, vagy eltörte a lábát – olyasmi, ami amúgy mással is megtörténik, de ezt generalizálják, hogy megbízhatatlan. A társadalom rosszabbnak látja az idős ember állapotát a valóságosnál, inkább benyomják egy intézménybe, ahol azt gondolják, hogy majd figyelnek rá. Ezt nagyon utálják az öregek, gyakorlatilag mindenki. Három évig dolgoztam egy pesti kórházban idősek között, és nem láttam két öreget, akik jóízűen beszélgettek volna egymással; mert már nem akarnak ismerkedni. Az idősotthonokat úgy prezentálják a családtagoknak, hogy ott van wifi és wellnessrészleg – de kit érdekel ez 90 évesen? Ő a saját lakását, bútorait, a megszokott útvonalát akarja. Inkább ehhez kellene szélesebb otthoni gondozói hálózatot kiépíteni.

A családtagok mindig hazudnának maguknak, ha az idősotthon mellett érvelnek?

Vannak helyzetek, amikor az ember tényleg nem tud egyedül működni, például egy középsúlyos demens állapotban – erre valamit tényleg ki kell találni. Hollandiában például azt, hogy mesterséges „demens falvakat” hoztak létre, ahol gyakorlatilag szimulált világok vannak buszmegállóval és bolttal, de a busz nem jön soha, és a boltban nem vásárolnak valójában. Lehet mondani rá, hogy ez hazugság, de a környezet így is ingergazdagabb, mint egy olyan kórházi osztály, ahol csak ül egész nap a beteg az ágyán vagy a folyosón.

Mindig rossz „betenni” egy idős embert az otthonba?

Van, aki már hatvanvalahány évesen, jó állapotban ilyesmin gondolkodik – a lényeg, hogy ő döntsön, és ne mások helyette. A család persze általában azt mondja, hogy de hát megbeszéltük vele. A nyomás azonban iszonyú erős tud lenni, ha valakinek a három gyereke felől jön, hogy a „te érdekedben”.

17070860_c519e1ec4dc1a502348cc5f7faecb06c_wm.jpg

Fotó: Bődey János
Mit jelent a gyakorlatban a halál méltósága?

Elsősorban azt, hogy tisztelettel és empatikusan bánnak a haldoklóval. Nem éreztetik vele, hogy idős, hogy undorító tisztába tenni. Természetes, kedves és empatikus módon látják el. Éreztetik vele, hogy ő még számít, és az is számít, amit mond. A testi dimenzió, az érintés nagyon fontos. Amikor elfekvőben dolgoztam segítőként, láttam ennek az ellenkezőjét nővérektől is: „Mi van, már megint beszartál?”

A méltóság kapcsán sokan rögtön az eutanáziára asszociálnak. Ennek azonban Ön szerint jobb alternatívája az ellátás visszautasítása, valamint a hospice.

Az ellátás visszautasítására jól rendezett törvényi lehetőség van ma is, csak szinte senki nem tud róla.

Sok orvos nem is akarja ismerni, mert nem akarják megosztani a döntést a beteggel. Közben a kutatási adatok azt mutatják, hogy az emberek 95 százaléka nem szeretne életfenntartó kezeléseket, ha súlyos demenciában szenvedne – miközben a hozzátartozók 50 százaléka szeretné. Mert szereti a rokonát, és azt gondolja, hogy jobb, ha él, akkor is, ha ő maga már nem akar élni. A kezelés visszautasítása nem eutanázia – nincs olyan, hogy passzív eutanázia, az egy értelmetlen fogalom.

Hogy köthetek Magyarországon „élő végrendeletet”?

Arra a helyzetre vonatkozva hozhatom meg közjegyzőnél, amikor már döntésképtelen és terminális állapotban leszek. Kiköthetem például, hogy újraélesszenek vagy ne. A lényeg, hogy ez az én döntésem lehessen. Jelenleg talán 600 ember él ezzel Magyarországon.

Min tud segíteni a hospice és a palliatív ellátás?

Elsősorban a fájdalmon és a tüneteken. Palliatív ellátás nem csak a terminális stádiumban van, az bármilyen krónikus betegségnek a hosszú, tüneti kezelése lehet. Régen az egészségügyben nem helyeztek nagy hangsúlyt a fájdalomcsillapításra, azt mondták, nem is fájhat az annyira, csak „hisztéria”. Ebben az utóbbi húsz évben jelentős változás van, ami azzal is összefügg, hogy az életkor meghosszabbodásával együtt folyamatosan nő a fájdalomban megélt évek száma. A hospice ezzel szemben az utolsó hónapokra korlátozódik, és nagyon fontos része az az empatikus ellátás is, ami a beteget segíti abban, hogy ne érezze magát diszkomfortosan.

Mi történik konkrétan, miután a család vagy az orvos felvette a kapcsolatot egy hospice-szolgálattal?

Ha az interneten rákeresünk, kijön a hospice-ok listája, általában a lakóhely alapján lehet kérni a felvételt. Két megoldás van: intézményi hospice-osztályok is léteznek, de a többség otthoni ellátásban vesz részt. Sokan 24 órás betegfelügyeletet várnak, de az otthoni hospice nem erről szól. A kijáró nővér általában két-három órát tud vállalni. Ez alatt nagyon sok mindent lehet tenni: megfürdeti a beteget, infúziót ad, segít a gyógyszerezésben, hívhat másik szakembert, például gyógytornászt, fájdalomcsillapító szakorvost, és nagyon fontos, hogy közben edukációt is végez, megtanítja a beteg körüli teendőket a családtagoknak. Megmutatja például, hogy lehet egy magatehetetlen betegnek hajat mosni. Egy csomó olyan dologért be szokták rakni intézménybe a beteget, amit könnyen meg lehet oldani otthon is – régen a folyadékpótlás miatt mindenképpen betették kórházba a beteget, miközben az infúzió már otthon is megoldható.

17070864_2261d3c2137f7fde3ea290b1da463320_wm.jpg

Fotó: Bődey János
Hogy kell egy kórházi hospice-osztályt elképzelni egy elfekvőhöz képest?

Itt egy-két ágyas helyiségek vannak, arra törekedve, hogy minél komfortosabbak legyenek a körülmények. Míg a krónikus osztályokon nem kell állandóan orvosnak lennie, a hospice-osztályokon igen, és az itt dolgozó nővérek is külön hospice-szakképzéssel rendelkeznek. A kórházi és az otthoni hospice is teljesen ingyenes, hálapénzt sem lehet elfogadni: aki terminális állapotban van, ne fizessen. Egy kórházi hospice-osztályon maximum három hónapig marad egy beteg; nem azért, mert szegénynek ennyi idő alatt meg kell halnia, de a társadalombiztosítás csak ennyit finanszíroz.

Ha bekerül egy beteg egy hospice-osztályra, nem az a cél, hogy ott »tárolják«, hanem hogy feljavítsák annyira az állapotát, hogy még hazamehessen.

Nagy a verseny a haldoklók között a kevés hospice-helyért?

250 ágy van most országosan. Budapesten hosszú várólista van, nehéz bekerülni, és a betegek egy része közben sajnos meghal. Sokan az utolsó pillanatig hárítanak, és csak az utolsó három napra akarják betenni a beteget, aminek nincs értelme, akkor az embernek már arra van szüksége, hogy nyugton hagyják. Mi azt szoktuk tanácsolni, hogy – mivel nincs hely máról holnapra –, ha már látni, hogy rosszabbodik a beteg állapota, vegyék fel a kapcsolatot a hospice-szolgáltatóval. Magyarország bizonyos részein közben – mivel még mindig erősebb a halál körüli tabu – a hospice-osztályok sokszor nem telítettek. Értem ennek a kommunikációs nehézségeit, hogy mit mondjunk, ha a beteg megkérdezi, milyen osztályra is kerültem én; de valójában minden beteg tudja, hogy meg fog halni, akár elmondják neki, akár nem.

Mennyire van még jelen az orvosi titkolózás, a kettős beszéd, a „kegyes hazugság”?

Most már ritka az egyértelmű hazudozás, a diagnózis általában már elhangzik, megmondják, hogy vastagbéldaganat, de a kilátások közlése továbbra is problematikus, a prognózis közlésében még nagyon gyerekcipőben járunk. Az egyetemre bejövő medikusokat meg szoktuk kérdezni, hogy mitől félnek leginkább, és mindenki azt mondja, hogy a rossz hírek közlésétől. Az lenne jó, ha az orvos százalékosan megmondaná, hogy az ön esetében nagyjából 40 százalék az esély arra, hogy meg tudjuk gyógyítani.

Most volt egy felmérés arról, hogy közlik a szülővel, ha halálos beteg a gyereke. Külföldön inkább az a stratégia, hogy ez egy folyamat: már a betegség diagnosztizálásánál elkezdik mondani, hogy természetesen mindent megteszünk, de... Már akkor felvetik, hogy ha mégsem sikerülne meggyógyítani a gyermeket, mi akkor is itt leszünk, és mindent megteszünk, hogy viszonylag jó életminőséget biztosítsunk neki. Magyarországon ehhez képest a legtöbb orvos a rossz kilátásokat sokáig teljesen elhallgatja, és csak akkor jön az egyszerű közlés „lenni vagy nem lenni” alapon, amikor már biztos, hogy a gyerek meg fog halni. Ez súlyos sokkot okoz a szülőnek, míg különben lenne egy adaptációs folyamat akkor is, ha kezdetben természetesen hárítja is az információt. Szerintem mindent meg lehet mondani a betegnek, türelmesen megbeszélve, empatikusan. Különben is eljön az az idő, amikor a hazudozásnak már nincs semmi értelme.

17070868_cce3876785a0556d878259ec798d519d_wm.jpg

Fotó: Bődey János
Mi bántja a betegeket elsősorban a rossz orvosi kommunikációban? A tapintatlanság, az elhallgatások, az információhiány?

Ez mind, de elsősorban a hangnem és a várakoztatás. 10 ezer betegpanasz vizsgálatából is jól látszik: a betegek leginkább azt szeretnék, ha az orvos türelmes lenne velük, és válaszolna a kérdéseikre. Ez az, ami hiányzik, de a leterheltség lehetetlenné is teszi: az onkológián láttam olyan orvost, aki naponta száz beteget lát el. Hát ilyen a világon nincs. Magyarországon talán 300 klinikai onkológus van, miközben minden évben van 60-80 ezer új daganatos megbetegedés. Fizikailag elképzelhetetlen, hogy ez hogy zajlik.

Akkor erre nincs megoldás, hiszen a leterheltség belátható időn belül nem fog lényegesen csökkenni; az embertelenség be van építve a magyar egészségügy működésmódjába.

Sokan az alapvizsgálatokra az állami szakrendelésre mennek, és ha türelmet és empátiát akarnak, akkor egy orvos magánrendelésére, tudva, hogy a pénzükért az a fél óra ott csak az övék lesz. De ezt sokan nem engedhetik meg maguknak persze. Az ötvenedik beteg után a legempatikusabb orvos sem képes empátiára.

A könyvében azt írja, amióta intenzíven foglalkozik hospice-szal, arra jött rá, hogy nem szabad túlmisztifikálni a halált, mert az csak eltávolít.

A halálról mindig csak nagy levegővel, rendkívül méltóságtelien mernek beszélni. Olyan mereven viselkednek a haldoklóval, mintha már nem is lenne teljesen élő ember. Ahogy meghal egy beteg, a nővér azonnal gumikesztyűt húz – miért? Öt perccel a halál után természetesen nincsenek hullamérgek. Ez egy iszonyú eltávolítás. Kicsit normalizálnunk kellene ezeket a dolgokat.

17070856_c9789d429b4484595077739fb65d27aa_wm.jpg

Fotó: Bődey János
Sokszor a haldokló meg akarja beszélni a temetését, és a hozzátartozó mit mond? Hogy jaj, ne beszéljen arról anyuka, hol van az még? Hát hol van, két hét múlva lesz, miért ne lehetne beszélni róla? Én azt csináltam mindig, hogy odaültem mellé, és ugyanúgy beszélgettem, mint most magával. És tulajdonképpen ezt is várják, ez is a méltóság része. A haldoklók általában nem is várnak el túl sokat. Azt figyeltem meg, inkább ők szeretnek beszélni. Ha odaülök, hogy „hogy tetszik lenni”, az bőven elég. Általában van egy hosszú monológ a részéről, amihez én csak empatikus asszisztenciát nyújtok, ennyi. Ez az, amit kevesen értenek meg, hogy nem az élet nagy kérdéseivel kell odaülni – aztán lehet, hogy az is szóba kerül.

Kolozsi Ádám
*
Ez egy nagyon emberi, empatikus írás. Valóban úgy van, ha bárki már bizonyos X-en túl van, szinte lesajnálják, véleményét nem veszik figyelembe, leintik, családon belül is. "Ugyan apuka, nem úgy volt az! Ugyan anyuka, rosszul emlékszik, másként történt...Nem úgy kell csinálni...stb." - s, ilyenkor az idős ember megsértődik, belül sír, olyan könnyeket, melyek kívülről nem látszanak, de a lelke sérül. Miért történik ez? Amíg egy kicsi gyereket megdícsérnek, ha feláll, ha elindul, egy öreget leintenek, maradjon nyugton, örüljön, hogy egy helyben tud ülni...
Ezek komoly dolgok, vegyük is komolyan. Egészen addig hárítunk, amíg nem rólunk van szól. Amikor már sarkosodik a probléma, a baj, a bántás, még ha csak ilyen módon is, nagyon rosszul tud esni. De kevesen gondolnak arra, hogy ők, sok évvel ezelőtt hogyan is bántak a szüleikkel, idős hozzátartozóikkal. A gyerekeik ezt látták, látják, akkor mire is számíthatnak? Általánosságban nem a legjobbakra.
Ami a halált illeti, akkor is, abban a pillanatban is teljesen egyedül vagyunk, mint ahogyan a születésünkkor is. Igaz, akkor is vannak körülöttünk, akik fogadnak, s eltávozásunk pillanatában is vannak (reménybelien több szerettünk is), akik egy kéz símítással, még akkor is, ha könnyezve, de utunkra bocsátanak.
S, higgyétek el, láttam kórházban egyedül meghalni egy férfit és sírt... S, nagyapám is éppen akkor készülődött, sőt el is ment. Időnként átmentem a magára hagyott férfihez, mondtam, pár kedves szót, vizes papírzsebkendővel megsímítottam a homlokát, s visszamentem nagyapámhoz. Miért tettem? Mert éreztem, hogy szenved az egyedülléttől, hogy fél. Fájt annak a másik embernek a végtelen és reménytelen magánya. Több lettem ezzel? Nem azért csináltam, nem önmagamért, de úgy éreztem, nem hagyhatom el. Akkor a kórházi szobából a másik két beteg inkább kiment. Kint várták meg a véget, mely lecsapott a bent lévőkre... Én is csendben sírva maradtam bent, még 2 óráig, megvártam, míg elvitték őket. S, akkor távoztam.
 
Hegedűs Katalin jó lenne, ha időnként kidugná a fejét a rózsaszín ködfelhőből, akkor szembesülhetne a valósággal.
A nőknek, akikre többnyire az idős, vagy nem idős hozzátartozó ápolását a feladatul tűzi ki, ugyan úgy 65 éves korig kell dolgozni, mint bármely más földi halandónak.
Ennek ismeretében nem az ápolásra kiszemelt személyt, hanem az otthon meghalni kívánó haldoklót kell meggyőznie, hogy várja ki türelemmel, míg az ápolásra kötelezett hozzátartozója eléri a rá irányadó öregségi nyugdíjkorhatárt, és a számára kitűzött feladatot el tudja látni.
Azt ugyanis Hegedűs Katalin sem várhatja el senkitől, hogy az idős hozzátartozót, vagy haldoklót a munkahelyére is vigye magával, hogy 24 órában eleget tudjon tenni gondozási vagy ápolási kötelezettségének.
Ezeknek az idős, vagy beteg személyeknek ugyanis ritka esetben van akkora havi jövedelmük, hogy abból az ápolt és az ápoló személy is vígan eléldegéljen, és az ápoló feladhassa főállású kereső tevékenységét.
*
Igazad van, mert az én édesanyámnak is az volt az egyetlen szerencséje, hogy már 62 évesen nyugdíjas voltam. Így tudtam őt ápolni napi 24 órában, s amikor vidéki házamba, az otthonomba hetente több alkalommal leutaztam a férjemhez az egy vesszőfutás volt. Arra az időre csengetős nővéri szolgálatot fizettem elő. Kegyetlen volt. De senkinek sem kívánom a napi 24 órai ápolást, mert abba az ember eszét veszti, szó szerint. Nincs senki, aki leváltsa. Olyankor szinte kirobbantam, amikor vidékre mentem, ha csak pár órára is. Kegyetlen az ágyhoz kötöttség, de a szolgálat is. Ha tehetném, egy varázs vesszővel meg is tenném. Aradszky Lászlónak hatalmas szerencséje volt, álmában távozott. S, előtte nem volt az ágy rabja, eszénél volt és nem voltak fájdalmai. Kell-e ennél több? Kell-e ennél nagyobb kegyelem? Mindegyikünk ebben reménykedik, és teljesedjék is. Fájdalom nélkül, álmunkban és senkinek, önmagunknak sem legyünk a terhére. Még az utolsó pillanatban sem... De az Élet szép és még vannak terveink, reményeink - amelyek teljesüljenek.
 
Nagyon komoly nehézségeket okozhat a jelenlegi körülmények és díjazás mellett, ha a családban a fő kereső személy lesz az idős, kisnyugdíjas hozzátartozóját otthon ápoló családtag, miközben esetleg neki magának még egyetemista gyereke, gyerekei vannak...

https://www.mixin.hu/magyarorszag/apolasi-dij

Idézve egy részét:

Az ápolási díjat 2019-ban is lehet igényelni, ha valaki olyan személyt ápol, aki rászorul a gondozásra. Az ápolási díjat sokszor családon belül, az idősebb rokon ápolása miatt veszik fel, hiszen sokaknál ápolják otthon az időseket.

Az ápolási díj összegét a mindenkori költségvetési törvényben határozzák meg évről évre, amit 2017-ben 31.000.- Forintban állapított meg a törvény. Két éven belül is csupán 1500 forintot emeltek az összegén. 2018-ban 32.600.- Ft lett, netto 29.340.-Ft. A kiemelt ápolási díj havi bruttó 58 680 Ft, nettó 52 812 Ft.

Az ápolási díj folyósításának időtartama szolgálati időre jogosít, ezért ebből is levonásra kerül a nyugdíjjárulék, vagyis a nyugdíj megállapításához szükséges időbe beleszámít. (mellékesen megjegyezzük, hogy hiába minősül szolgálati időnek, sok nő rosszul járt tavaly a 40 éves szolgálati idejű nyugdíjazással, mivel az ápolási díj utáni szolgálati idő nem számított bele az elismert ledolgozott évekbe, hiába ápolta otthon évekig valaki beteg szüleit vagy nagyszüleit.)

Ha más rendszeres pénzellátásban is részesül az ápolási díjra jogosult, akkor az ápolási díj és az egyéb pénzellátás különbözetét fogják részére megállapítani, és ha a különbözet az ezer forintot nem érné el, akkor megkapja az 1000 forint ápolási díjminimumot.

Az ápolási díj szempontjából egyrészt jelentősége van annak, hogy kinek jár és annak is, hogy mire vehető igénybe, vagyis ki után folyósítják.

Az ápolási díjat az igényelhet, és főleg az kaphat, aki olyan nagykorú és tartósan gondozásra szoruló személyt ápol, aki egyben hozzátartozója is! Az ápolást pedig otthonában végzi, vagyis ha öregek otthonában van a hozzátartozó, hiába jár be hozzá rendszeresen és ápolja. A kérelmeket a járási hivatal fogadja, amely lakóhelyünk szerint illetékes.
 
*
Fontos cikk, nemcsak az életünk a születésünk fontos, de az utolsó pillanatunk is. Hogyan és miképpen, ki mellett zárjuk le majd az életünket. Pontosan tudom, mert nagyanyám és nagyapám szó szerint a két kezemben haltak meg, kórházban. Nagyanyám 1,5 hét után, nagyapám bekerülése után az 5. napon. Mindketten rendkívül szeretetben távoztak. Nekem is megnyugtató volt, hogy nem voltak egyedül, a nehéz percekben. Jól emlékszem, amikor nagyanyám elment, nagyapám egyre azt mondta, szinte kért, hogy "ugye Bumbikám, velem leszel? Nem hagysz egyedül?" - szavamat betartottam, szerencsém volt, vele voltam. Mindnyájunknak ez volt a megnyugtató. Ők neveltek fel, minden gyerekkori betegségemben mellettem, velem voltak, nemcsak hálát, de végtelen szeretetet éreztem és érzek irántuk, még ennyi év távlatából is. Nekem is fontos lenne, ha utolsó óráimban, nem lennék egyedül. Velem, mellettem volna a lányom, mert igenis erőt adna az hogy mellettem van, akit végtelenül szeretek. Kérem Sorsomat, adassék meg, de még szeretnék élni +10 évet, ebben az eü. állapotomban, ha lehetne. Jól tudom, ez nem kívánság hangverseny, de azért megkísérelek "alkudozni a Főnökkel, v. főnökökkel..."
Nagy László soraival zárnám: "Adjon az Isten szerencsét.....Tudom, a kérés nagy szégyen, adjon úgyis, ha nem kérem".
Édesanyám a kórházban szeretett volna meghalni. 90 éves volt. Mielőtt stroke-t kapott (előtte egy héttel) meg is ígértette velem, hogy „Ígérd meg, hogy ha nagyon beteg leszek ott hagysz a kórházban". A kezelő orvosa azt mondta, hogy jobb lesz neki itthon. „Majd elfogy az ereje és meghal". Jobb oldala le volt bénulva, majdnem 3 évig pelenkáztam, nem tudott beszélni, inni-enni is csak orvosi fecskendővel. Először kértünk infúziót 2 hétig, amíg a fecskendővel való táplálás nem ment. Az egyik ápolónő mondta, hogy ne kérjük az infúziót ( a Help Bt.-től jött és nagyon tisztelem, mert Ő látta a jövőt) anyukám akkor még a szemét sem tudta kinyitni és katétere volt. Így adták haza a kórházból!!! Azt mondta: anyukája hagy menjen el méltósággal, mivel felépülni nem fog csak szenvedni. 90 éves volt. Sajnos ezt nem tudtam akkor felfogni ésszel, csak miután tönkrement a házasságom, a férjem rákos lett és meg is halt. Én is megbetegedtem. Édesanyámat a férjem halála után be akartam adni intézetbe, de nem volt hely. Ez is milyen már, fizettem volna 250.000 Ft-ot is, de nem volt hely!!! 6 intézménybe adtam be a felvételi kérelmet. Nem tudja az ember, hogy mit vállal otthon, mennyi munka és nincs szabadidő, elmenni 1 napra sem lehet. Olyan életem volt, hogy bármikor meghaltam volna, mert az is jobb. Előtte már 13 évet gondoztam anyukámat, mert nem tudta magát ellátni. Édesanyámat nagyon-nagyon jól gondoztam a stroke után is. Legalább 3 szor főztem neki, turmixoltam, etettem, itattam. Naponta többször tisztába tettem, oldalra fordítottam, fürdettem és rengeteget mostam. Egyedül nem tudott megmozdulni sem. Édesanyámat szenvedni látni lelki teher is volt. Amiért írtam a hozzászólásom az, hogy nem tudod kihez kell fordulni, hol van egy normális orvos, szociális gondozó, aki látja a helyzetet és lelkileg is támogat. Megmondja mi a helyes hozzáállás. Ápolónő járt hozzánk egy nap kétszer: 2000 Ft/40 perc. Elektromos betegágyat béreltünk. Pelenka, alátét, Sudocream, gyógyszerek stb. Ez havi 170.000 Ft volt. Én napi 12 órát biztosan az anyukám gondozásával töltöttem. A szomorúság végleg beköltözött az otthonunkba. Ha anyukámnak lett volna egy ilyen végrendelkezése, hogy hagyják meghalni, ha nem gyógyítható, akkor mindenkinek jobb lett volna. Az a legborzasztóbb, hogy amikor nem tudsz kommunikálni azt csinálnak veled amit akarnak! Sajnos sok embernek ez a sorsa, nincs menekvés
 
Utoljára módosítva:
Édesanyám a kórházban szeretett volna meghalni. 90 éves volt. Mielőtt stroke-t kapott (előtte egy héttel) meg is ígértette velem, hogy „Ígérd meg, hogy ha nagyon beteg leszek ott hagysz a kórházban". A kezelő orvosa azt mondta, hogy jobb lesz neki itthon. „Majd elfogy az ereje és meghal". Jobb oldala le volt bénulva, majdnem 3 évig pelenkáztam, nem tudott beszélni, inni-enni is csak orvosi fecskendővel. Először kértünk infúziót 2 hétig, amíg a fecskendővel való táplálás nem ment. Az egyik ápolónő mondta, hogy ne kérjük az infúziót ( a Help Bt.-től jött és nagyon tisztelem, mert Ő látta a jövőt) anyukám akkor még a szemét sem tudta kinyitni és katétere volt. Így adták haza a kórházból!!! Azt mondta: anyukája hagy menjen el méltósággal, mivel felépülni nem fog csak szenvedni. 90 éves volt. Sajnos ezt nem tudtam akkor felfogni ésszel, csak miután tönkrement a házasságom, a férjem rákos lett és meg is halt. Én is megbetegedtem. Édesanyámat a férjem halála után be akartam adni intézetbe, de nem volt hely. Ez is milyen már, fizettem volna 250.000 Ft-ot is, de nem volt hely!!! 6 intézménybe adtam be a felvételi kérelmet. Nem tudja az ember, hogy mit vállal otthon, mennyi munka és nincs szabadidő, elmenni 1 napra sem lehet. Olyan életem volt, hogy bármikor meghaltam volna, mert az is jobb. Előtte már 13 évet gondoztam anyukámat, mert nem tudta magát ellátni. Édesanyámat nagyon-nagyon jól gondoztam a stroke után is. Legalább 3 szor főztem neki, turmixoltam, etettem, itattam. Naponta többször tisztába tettem, oldalra fordítottam, fürdettem és rengeteget mostam. Egyedül nem tudott megmozdulni sem. Édesanyámat szenvedni látni lelki teher is volt. Amiért írtam a hozzászólásom az, hogy nem tudod kihez kell fordulni, hol van egy normális orvos, szociális gondozó, aki látja a helyzetet és lelkileg is támogat. Megmondja mi a helyes hozzáállás. Ápolónő járt hozzánk egy nap kétszer: 2000 Ft/40 perc. Elektromos betegágyat béreltünk. Pelenka, alátét, Sudocream, gyógyszerek stb. Ez havi 170.000 Ft volt. Én napi 12 órát biztosan az anyukám gondozásával töltöttem. A szomorúság végleg beköltözött az otthonunkba. Ha anyukámnak lett volna egy ilyen végrendelkezése, hogy hagyják meghalni, ha nem gyógyítható, akkor mindenkinek jobb lett volna. Az a legborzasztóbb, hogy amikor nem tudsz kommunikálni azt csinálnak veled amit akarnak! Sajnos sok embernek ez a sorsa, nincs menekvés
*
Igen, valóban nagyon fontos dolog, hogy IDŐBEN nyilatkozzunk, hogy ne élesszenek újból, hogy, ha eljön a vég, akkor méltósággal hagyjanak elmenni. Pontosan átéreztem azt, amin Te keresztül mentél. Édesanyámat is hosszú évekig ápoltam, lelkileg és fizikailag is tönkre mentem, mint ahogyan Te is. Közben a férjem folytonosan azt hajtogatta, majd meglátom, ő előbb megy el, mint az édesanyám. Ilyenkor nem titkolom, szinte örjöngtem "mi ez? verseny futást rendeztek?!" - s közben mind a ketten az életemet eszitek meg. Igen, igen, nem titok, féltékenyek voltak egymásra. Mivel amikor édesanyám lebénult, felcuccoltam Pestre. A férjem pedig itthon maradt Pilisen, az otthonunkban. Hetente 3-4, vagy 2-3 alkalommal, mikor, hogyan volt lehetőségem ugrottam haza autóval, vonattal... Csak pár órát legyek a férjemmel. No persze az édesanyám meg Pesten, a távfelügyeletet "szórakoztatta". Csak azért megnyomta a csengőt (a vészcsengőt) amit csak akkor kellett volna megnyomnia, ha rosszul van.. de nem, csak azért hívta ki őket, hogy a macskát zavarják le a szekrény tetejéről... stb. Tudom, mai eszemmel jól tudom, semmiképpen nem akart arra a pár órára sem egyedül maradni. Mivel ilyen lerándulásom alkalmából reggel 9 körül indultam s du. 1 óra körül már vissza is tértem. De neki ezek az órák rosszul estek. S, minden beteg ember önző, nem gondolta azt, hogy nekem van családi életem, amit beáldoztam. Nem mondogattam, minek is tettem volna. A férjem pedig minden este hívott és eléggé kemény telefonköltségeket fizettünk. Mivel ez az időszak még az 2002-től-2008-ig tartott. Kegyetlen, amin átmentél.
Most viszont valóban törődj magaddal, a saját egészségeddel. Egyél, igyál egészséges ételeket, pihenj, de ha van erőd, akkor sétálj, ha van erre lehetőséged. A régi barátokkal vedd fel a kapcsolatot, s ha már nincsenek, keress társaságot, akikkel egy-egy tea mellett elbeszélgethetsz. S, nem ám a nehézségekről, de arról, miért is érdemes élni? Mi az, ami szép történt ma velünk?! Miért érdemes felkelni. Kutyát, macskát idősebb korban nem tanácsolnék. De talán egy szép kis hullámos papagáj, akivel elbeszélgethetsz - s hidd el, ha nem vagy allergiás, valóban jó társaság. Nekem fiatal koromban volt papagájom, nagyon értelmesek. Ha foglalkozol vele, tényleg tud ám szeretni. S, ez az, ami fontos az életben, a szeretet.
A legjobbakat kívánom, éld meg minden napodat úgy, hogy sokat tettél mások érdekében. Most már Te vagy a fontos, Te következel. S, tedd így is. Barátsággal.
 
*
Igen, valóban nagyon fontos dolog, hogy IDŐBEN nyilatkozzunk, hogy ne élesszenek újból, hogy, ha eljön a vég, akkor méltósággal hagyjanak elmenni. Pontosan átéreztem azt, amin Te keresztül mentél. Édesanyámat is hosszú évekig ápoltam, lelkileg és fizikailag is tönkre mentem, mint ahogyan Te is. Közben a férjem folytonosan azt hajtogatta, majd meglátom, ő előbb megy el, mint az édesanyám. Ilyenkor nem titkolom, szinte örjöngtem "mi ez? verseny futást rendeztek?!" - s közben mind a ketten az életemet eszitek meg. Igen, igen, nem titok, féltékenyek voltak egymásra. Mivel amikor édesanyám lebénult, felcuccoltam Pestre. A férjem pedig itthon maradt Pilisen, az otthonunkban. Hetente 3-4, vagy 2-3 alkalommal, mikor, hogyan volt lehetőségem ugrottam haza autóval, vonattal... Csak pár órát legyek a férjemmel. No persze az édesanyám meg Pesten, a távfelügyeletet "szórakoztatta". Csak azért megnyomta a csengőt (a vészcsengőt) amit csak akkor kellett volna megnyomnia, ha rosszul van.. de nem, csak azért hívta ki őket, hogy a macskát zavarják le a szekrény tetejéről... stb. Tudom, mai eszemmel jól tudom, semmiképpen nem akart arra a pár órára sem egyedül maradni. Mivel ilyen lerándulásom alkalmából reggel 9 körül indultam s du. 1 óra körül már vissza is tértem. De neki ezek az órák rosszul estek. S, minden beteg ember önző, nem gondolta azt, hogy nekem van családi életem, amit beáldoztam. Nem mondogattam, minek is tettem volna. A férjem pedig minden este hívott és eléggé kemény telefonköltségeket fizettünk. Mivel ez az időszak még az 2002-től-2008-ig tartott. Kegyetlen, amin átmentél.
Most viszont valóban törődj magaddal, a saját egészségeddel. Egyél, igyál egészséges ételeket, pihenj, de ha van erőd, akkor sétálj, ha van erre lehetőséged. A régi barátokkal vedd fel a kapcsolatot, s ha már nincsenek, keress társaságot, akikkel egy-egy tea mellett elbeszélgethetsz. S, nem ám a nehézségekről, de arról, miért is érdemes élni? Mi az, ami szép történt ma velünk?! Miért érdemes felkelni. Kutyát, macskát idősebb korban nem tanácsolnék. De talán egy szép kis hullámos papagáj, akivel elbeszélgethetsz - s hidd el, ha nem vagy allergiás, valóban jó társaság. Nekem fiatal koromban volt papagájom, nagyon értelmesek. Ha foglalkozol vele, tényleg tud ám szeretni. S, ez az, ami fontos az életben, a szeretet.
A legjobbakat kívánom, éld meg minden napodat úgy, hogy sokat tettél mások érdekében. Most már Te vagy a fontos, Te következel. S, tedd így is. Barátsággal.
Köszönöm.
 

Hírdetőink

kmtv.ca

kmtv.ca

Friss profil üzenetek

vorosmart wrote on bsilvi's profile.
Köszönömszépen a legújjab fordítást !
A "friss üzenetek + napok óta nem jelennek meg,hibát jelez
vorosmart wrote on DeeYoo's profile.
Köszönöm szépen a fordítást.
koaty wrote on Julcsi960's profile.
Szia, bocs de először véletlen epub-ban raktam fel a Katicalányok 4-et. Időközben javította, esetleg cseréld át pdf-re.

Statisztikák

Témák
38,089
Üzenet
4,790,439
Tagok
615,186
Legújabb tagunk
MRanker - Fiverr
Oldal tetejére