Én csak karácsonykor tettem ki őket, egy napot nem tudott rászánni a fiára meg az unokájára, 25én jöttek volna egész napra, ezt addig variálta a sógornőm, aki nem akart főzni, hogy 25én még ott akar ebédelni, legyen, 25én délután jöttek hozzánk, aztán 26 estig maradtak volna, 19kor ment volna busz tovább a sógornőmékhez, előtte délben, reggel nyolckor anyós térerőt kergetve - mert itt az nemigen akad - felhívta, hogy így hogy érnek oda ötre a sógornőm apósához vacsorára, hát majd küld értük valakit. Délután kettőkor robbantam, mire azt mondta mit számít az két óra, mondtam neki semmit, így hívja annyival korábban a sofőrt, mert akkor az a pár óta kettőtől ötig se számít, menjen, isten hírével, többet ne is lássam, és kiraktam, büszke ugyan nem vagyok magamra, de elég volt a kavarásból.
Az uram egy ideig haragudott ezért, és nem rám, aztán ahogy kezdte feldolgozni igazat is adott nekem, ettől még mindig nem lettem büszkébb, de arra már igen, hogy bevezettem azt a szabályt, hogy minden ünnep a miénk, egyikünk családja se jön, majd előtte, utána vagy sosem, engem nem érdekel, de több ünnep nem lesz elcseszve. Előtte Szilveszterkor a két hetes gyerekkel azt kellett néznem, ahogy após leissza magát, amiért anyós bált rendez és a nagy sértődések közepette kellett elkölteni a vacsorát, és még számtalan ünnep, amit elrontottak vagy az én anyámék vagy az ő szülei. Önző leszek, senki nincs tekintettel ránk, én minek legyek. Nem?
Ilyenformán meg ha mindig a sógornőm fele hajlanak, hát gondozza amaz őket, ha már nem tudnak magukról, én biztos nem fogom. Nem vagyok se rosszindulatú, se semmi ilyesmi, de az emlékezetem nagyon jó és sajnos vagy nemsajnos, sosem felejtek és vannak dolgok, amiken nem tudom túltenni magam, műveltek nemegy olyat, ami ilyen, ilyen nem túltevős. Ha engem bántanak megvédem magam, ha a férjem az ő dolga, de ha már a gyerekem ellen vagy hátráltatva vagy negatívan megkülönböztetve teszik azt, az már megbocsáthatatlan kategória.