ballada
Az örökösök
Bocsásd meg, hogy emlékezem
.
Őrt álló szittya legények
Jeleket véstek – ősrégi
Fekete sziklafalakra –
Amíg itt éltek a vitézek
Kormos kövek közt lovagoltak
Ködös hajnalonta
A közeli, bővizű patakra –
.
A nagy Tó
Koporsóhegyéről leszakított föveg
Kockadarabjai – nyúzott utcakövek
Őrizték a patkószegek nyomait,
A mohos, öreg bazaltsziklák
Indulatos zengő villámait.
.
A megbarnult ősi sziklatemplom,
Mint odvas villámsújtotta fa,
Mementóként, ott haldokolt
A táj fölé magasodva –
.
Elbarangolt az Idő – ledőlt a tornya,
A komor magányos bástya
Baljósan meredt a somogyi tájra,
S aki csak látta, elszorult a torka:
Királyi romok szomorú látványa –
Pusztulás intett hanyatló századokra –
.
Deszkák korhadoztak, hullott a vakolat,
Mikor a kövek útra keltek –
Védtelen várat építettek szorgos kezek
Szigliget ormán –
Emlékül a félelemnek, a tó túlsó partján –
De hová lett a kereszt, a ritka kincsek?
Az ódon sánc, ős Kupavár
Még ellenállt az enyészetnek,
De semmivé lett az Apátság,
Amint egy rossz deák követte
Vitéz Török Bálint úr parancsát –
Mert nem adja azt semmi vissza,
Amit örömtelen örökösök vernek dobra -
.
E dombok között élt a Király -
Szelleme, még most is hazajár –
Neve napján – rikolt egy eltévedt sirály -
Talán egyszer még hazatalál –
De mind, aki itt élt, régen tudja
Tele már a múltak kútja,
Üres lett a hadak útja –
.
Ahol a pagonyban ősszel őzek bőgnek
Ahol tavasszal szelek kergetőznek
S a nyárban sem könnyes álmokkal üzen
Koppány, Szár László régi útján –
És ha megbotlik itt a napsugár?
Ha bíborban lángol az ég alja,
Szög táltos lován Szent László vágtat arra -
Felkél a Hold, a Nap, s a szivárvány
Holnap egy szép leányt szíven talál:
Ha neve napján az erdőt járja (?)
Találkozhat ott vele szíve párja,
Teljesül majd kívánsága,
Ha álmai hercege, királya,
Szár László egy deli katonája
A dombok alján reá talál –
.
És a múltból így köszönti majd:
Ím itt vagyok Kedves, vártál rám,
Akkor hát, Te ne szólj most semmit,
Csak csókolj meg erősen Napsugár!
