Versek

Nóra-Flóra témája a 'Irodalom' fórumban , 2007 Szeptember 9.

  1. Nóra-Flóra

    Nóra-Flóra Állandó Tag

    Canadahun will not allow the display of content protected by copyright law, unless they have the necessary legal rights to display or direct traffic to that content.

    A Canadahun nem járul hozzá bemutatni - vagy a megtaláláshoz iránymutatást adni - olyan tartalmú anyagot, ami a copyright (szerzői jog) által védett, csak akkor, ha van szükséges legális engedély rá.
    Adminisztrátor

    József Attila


    VILÁGOSÍTSD FÖL

    Világosítsd föl gyermeked:
    a haramiák emberek;
    a boszorkák - kofák, kasok.
    (Csahos kutyák nem farkasok!)
    Vagy alkudoznak, vagy bölcselnek,
    de mind-mind pénzre vált reményt;
    ki szenet árul, ki szerelmet,
    ki pedig ilyen költeményt.

    És vígasztald meg, ha vigasz
    a gyermeknek, hogy így igaz.
    Talán dünnyögj egy új mesét,
    fasiszta kommunizmusét -
    mivelhogy rend kell a világba,
    a rend pedig arravaló,
    hogy ne legyen a gyerek hiába
    s ne legyen szabad, ami jó.

    S ha száját tátja a gyerek
    és fölnéz rád, vagy pityereg -
    ne dőlj be néki, el ne hidd,
    hogy elkábítják elveid!
    Nézz a furfangos csecsemőre:
    bömböl, hogy szánassa magát,
    de míg mosolyog az emlőre,
    növeszti körmét és fogát.

    1936. július - október
     
    macsero, ramonez1 és erkápézé kedveli ezt.
  2. Nóra-Flóra

    Nóra-Flóra Állandó Tag

    Juhász Gyula: Vojtina új ars poétikája a fiatal költőkhöz


    Öcséim, ó mert vagytok többen is,
    Sőt többen tán, mint kéne, ifjú bátrak,
    Kik új dalokkal s hittel téreit
    Betöltitek most a szűk Hunniának,
    Hozzátok száll ma ez új intelem,
    Tanács vagy kérés és kritika is tán,
    Mert szó nélkül már mégse nézhetem,
    Hogy némelyek mit mívelnek a lírán.
    Ne fájjon ez azoknak, kik igaz
    Lélekkel, bár forrongva síkra lépnek,
    A fiatalságot nem éri az
    Én gáncsom, csak mi benne régi vétek.
    Mivel magam is voltam fiatal,
    Mi több: ma vallom, hogy az vagyok
    S tőlem ma távolabb a diadal,
    Mint egykoron: felénk új nap ragyog
    Új holnapnak ködéből : ez a nap
    Egy más világot fog találni már
    S jaj annak, aki kábán ez alatt
    Csak múltat jajgat, s nem tud várni már.
    De mégis, vannak dolgok földön, égen,
    Melyek maradnak mindig, az utód
    Hiába pártol el tőlük, cserében
    Papírt kap aranyért csak, mai mód.
    Mert, hogy dologra térjek, én öcséim
    (Kik közt nem egyet én vezettem a
    Parnassz hegyére) nem elég ígérni,
    De adni is kell néha, pláne ma !
    Úgy értem ezt, hogy szép, szép az irányzat
    Mely egyenes és végtelenbe mén.
    A hitteljes művészet és hadászat.
    De mégis , mégis fő a költemény.
    Mit bánom én, hogy mit vallasz Uradnak
    És Istenednek és hogy mit tagadsz,
    Hogy mit gondolsz a költésről magadban
    És társaságban, nem bánt már a harc,
    Mit izmusok szélmalma s nyája ellen
    És mellett vívnak ifjak és nagyok,
    Már én a költőt várom mind a versben
    S ha nincsen benne, hoppon maradok.
    Valaki légy, ha kollektív dalolsz bár,
    És ne akarj te lenni valaki,
    Mit bánom én, gyep vagy aszfalt az oltár,
    Hol leborulsz, magadról vallani
    Mert csak magadról vallasz, bármit is mondj
    S ha minden második szód végtelen,
    De érdekelsz, te tündöklő kicsiny pont,
    Ha önfényed ragyog szemben velem.
    S hiába minden mélység és ködösség,
    Harmónia, ha szó marad a szó
    S hiába mondod az emberre: fönség,
    Ha senki vagy, szavakra utazó.
    A falu tornya, mely csöndes nyugodtan
    Mereng a zsupptetők fölött, bizony
    Különb szívemnek, mint a cifra torta,
    Mely habból ábráz téged kölni dóm !
    Világpolgár légy (és ebben Aranynál
    Tovább megyek, bár ő arany marad),
    De ez az érzés nem a hontalanság
    S becsülve mást, vedd észre a magyart !
    Mert szép az export és expressio is
    (Noha magam nem élek már vele),
    De a poézis mégis csak poézis
    S gyökér nélkül nincs fának levele.
    Magyar légy és ne mondd, de ezt mutassa
    A versed színe, íze és szaga,
    Amint magyar volt és költő Balassa,
    Bár idegenhez gyakran járt maga.
    Magyar légy, mint a római palásban
    Dörgő Petur volt zordon Berzsenyi
    S homéri és virgili vers folyásban
    Vörösmartynk Dunánkat zengeti.
    Petőfi is, akár respublikáról
    Akár juhászról énekel, magyar,
    S Arany, idézve ötszáz velszi bárdot,
    Egy örök magyar bánatot takar !
    De ad vocem: magyarság és Petőfi,
    Nem tetszik nékem a könnyű magyar,
    A csupa rózsám, tubicám s a többi,
    Ki mindenáron egyszerűt akar,
    De úgy akarja, hogy lóláb a szándék
    S kilóg a tudva hanyag rím alól.
    Petőfi egy volt, Istentől ajándék
    S nem új Petőfi, ki ma úgy dalol.
    Mert nem lehet, hogy az Otthonban éljen
    Feketekávén s pletykán a magyar
    És ott merengjen zöldellő vetésen,
    Amíg mellette bakkozik a kar.
    És nem lehet, mit most sokan kívánnak,
    A kultúrát a porba dönteni,
    Vajúdik és szül még e szörnyű század,
    De nem halódik, ami isteni.
    Delendam esse censeo: kiáltod
    És eltörölnéd, mert nem ismered.
    Minek kultúra ? Úgyis kannibálok
    Vagyunk, legyünk hát: ez önismeret !
    Arany gazdája verte így vetését,
    Én már lehet, konzervatív vagyok,
    De megtartom, mit bízván és remélvén
    Reánk testáltak bölcsek és nagyok
    Van itt elég baj, bú, gond, céda gazság,
    Van itt elég gyom és rom, dög, szemét,
    A kultúránk, mi egyedül maradt rád
    Vigasztalásul, koldus nemzedék
    Csákányt az ős hazugságok falára,
    De az örök szépség legyen tabu,
    Az érckolosszus is ledől, hiába,
    De Hamlet él, míg él a mélabú.
    Csak verselő írónak szól e versem
    S csupán költőnek, annak, aki vall,
    Mert hozzád közöm - Isten látja lelkem -
    Nincs semmi, tisztes drámai ipar.
    Darabcsinálók, tantiémvadászok,
    Kiknek hazája széles e világ,
    Kiket a művelt csőcselék sovárog
    Tapsolva kéjjel talmi holmiját.
    Költő vagyok s magyar: nem érdem ez, de
    Szent kötelesség és szent fájdalom.
    Hívő reménnyel, küzdve, énekelve
    Balsorsomat örömmel vállalom.
     
    ramonez1 kedveli ezt.
  3. Nóra-Flóra

    Nóra-Flóra Állandó Tag

    Illyés Gyula

    OZORAI PÉLDA



    Ötven huszár volt akkor a Szabadság,
    annyi volt itt a nemzet, a magyar.
    És szembe, hozván a császár parancsát
    tízezer fő, tizenkét ágyuval
    végig a völgyön, a Sió lapályán
    rohamra készen, - középen a híd.
    Egy fél országrész fordul vérbe-lángba,
    ha az a hídfő, az is elesik.

    Oh sármelléki törpe Thermopílé -
    Haloványul a legendás görög
    merészség és ravaszság a huszárok
    merészsége és nagy esze mögött.
    Megindultak, - nem le, az ellenségre:
    a hegyre föl és másfél napon át
    kerülgették, csak járták körbe-körbe
    a vén Kálvária-hegy derekát.

    A hegy mögött, mint színfalak mögött, még
    csizmát és csákót is cseréltek ők.
    Előbb huszárok, most bakák vonultak
    a hüledező ellenség előtt,
    mely várta, várta rettegve, mikor dől
    nyakába az a tenger népözön,
    Húsz tűznél főzték a gulyást a lányok
    a másik hegyen, a Tükörcsösön.

    Megdördült ott lenn végül is az ágyú,
    hetedhatárig körözve szavát.
    Kihullt a sorból fenn egy-egy huszár, de
    a többi csak járt, csak vonult tovább.
    Míg fel nem tüntek baltákkal s üvöltve,
    mint a nádasok csikasz kölykei,
    a pusztaiak... s a szemközti dombon:
    Dégről Perczel, Szilasról Görgey!

    Szorító, Lődöző, egy-két dülőnév
    hirdeti csak, mi történt azután.
    Minthogyha ott lettem volna, merengve
    ülök az őszi, vén Kálvárián.
    Vadászkutyám elnyulva vár, a puskát
    papírral cseréltem föl térdemen.
    Nem a cserjésnek, fent az őszi égnek
    bozótját kémleli tekintetem.

    Hegyre kerültünk... vagy hegyre szorultunk,
    barátaim, de megritkult sorunk!
    S be védtelen, jajt-zümmögő alattunk
    az édes ország, melyért harcolunk;
    s be ingatag a hídfő és be hangos
    az ellenség!... hogy tódul már felénk!
    Még rejti gyáván - változik a harcmód -,
    de látom én már minden fegyverét!

    Nem hull golyó még ránk. De hogyha hull is,
    ha a veszély, mint zápor megered:
    játsszuk már végig halálos mosollyal
    a ríkató-vidító szerepet.
    Nevetnünk kéne, hogy vagyunk, megyünk még,
    ezrek dalaként fujva énekünk -
    Ha lesz jövő: hadat talál helyünkön -
    Legyőzhetetlent, ha mind itt veszünk.
     
    ramonez1 kedveli ezt.
  4. Kokopelli

    Kokopelli Állandó Tag

    Arany János


    A MÉH ROMÁNCA

    Ablak alatt
    A pünkösdi rózsa,
    Kezd egy kicsit
    Fesleni bimbója:
    Kékszemű lyány,
    Válogat belőle,
    Koszorúnak
    Holnap esküvőre.

    Reménykedik
    Egy kis méh az ágon:
    Szép eladó,
    Jaj, ne bántsd virágom!
    Ezt az egyet
    Magamnak kerestem,
    Alig hasadt
    Mikor eljegyeztem.

    Felel a lyány:
    Te bohó kis állat!
    Lelsz te rózsát
    Nem egyet, ha’ százat,
    Holnap is nyit,
    Holnap is eljössz te
    Csak ne kívánd
    Ami legszebb közte.

    Mond a kis méh:
    Szőke szép hajadon,
    Neked Isten
    Hű szeretőt adjon!
    Nem sok amit
    Kívánok tetőled:
    Ne szakaszd le
    Az én szeretőmet.

    Felel a lyány:
    Dehogynem szakasztom!
    Dehogy leszek
    E ne’kűl menyasszony!
    Koszorúmban
    Ezt fonom előre,
    Ugy vigyenek
    Holnap esküvőre.

    El se mondá,
    Nyult a szép bimbóhoz
    Hogy letörje
    A virágcsomóhoz.
    A szegény méh
    Rárepűlt kezére,
    Csókot adni
    Annak a fejére.

    „Hess te gyilkos!
    Ne bocsáss fulánkot:
    Leszakasztám,
    Vigyed a virágod.”
    „Szép menyasszony,
    Már nekem mi haszna!
    Koszorúdnak
    Híja lesz miatta.”

    Koszorúdnak
    Híja lesz miatta -
    Ezt a kis méh
    Keserűn mondhatta,
    Mert a szíve,
    Hiába parányi,
    Nagyon tudott
    A virágért fájni.

    S a leánynak,
    Hiába kiáltott,
    Szeme alá
    Üti a fulánkot;
    Szegény bogár!
    S maga haldokolva
    Félreült, egy
    Rozmarin-bokorra.

    Szép menyasszony
    Jajgat a sebével,
    Esküvőre
    Sem mehet szemével:
    Holdfogyásig
    Dagadt lőn a tája...
    Azalatt meg
    Elhagyá babája.

    (1847.)
     
    ramonez1 kedveli ezt.
  5. Nóra-Flóra

    Nóra-Flóra Állandó Tag

    A labda

    Kinézek a kertbe, csendesen hull a hó,
    Az udvar végében áll a homokozó.
    De sokat játszottunk, verekedtünk benne,
    Szinte látom, mintha csak ma lenne.

    A homokozóban piros pöttyös labda,
    Mindnyájunk kedvence, ki egész nap hagyta,
    hogy rugdaljuk, dobálódzunk vele,
    A szilvafának nincsen már levele.

    Régi barátságok jutnak az eszembe,
    Régi sérelmeink múlt ködébe veszve,
    Haragok, sírások, nagy kibékülések,
    S fogadkozások, hogy nem érhet véget
    Barátságunk soha!
    S az ember milyen ostoba!
    Elhiszi, mert hinni akarja.

    „Hol vannak a katonák?”
    Sohase kérdezd!
    Inkább azt, hogy hová tűnt a lélek
    Belőlünk, a szívmelengető,
    Lassan mindent felemészt a rohanó idő.


    „Kezdd el a békülést, hisz mindig te kezdted!”
    De ha nem kívánja sem lelked, sem tested ?

    Igen, én voltam, ki nem bírtam tovább,
    Nem értettem soha az ügyes praktikát,
    Sem a barátságban, sem a szerelemben,
    Ha kellett elvettem, vagy hagytam, hogy menjen
    Az a másik, de nem játszottam soha,
    Talán hibás volt a régi taktika.

    Én nyúltam először a telefon után.
    Én szóltam először akadozva, sután.
    És Én?
    Nem voltam fontos Neki?
    Ha én nem teszem, nem teszi meg senki
    Azt az első lépést, az első szavakat?
    Barátság, szerelem? Így mi marad
    Belőled?
    Mit remélnek, mit akarnak tőled
    Még ma is?
    Én is megváltoztam, más vagyok magam is.

    Én is elfogadtam ezt a másik magam.
    Nehezen, néha még elakad a szavam,
    De már tudok másféleképp élni,
    Tudok, ha kell én is másról beszélni
    Mint, mi érdekel, és érdekelhet mást,
    S nem hagyom abba közben a mosolygást.


    Nem fogom soha többé már felhívni.
    Nem fogok újra a kagylóért nyúlni.
    Érzem, hogy a hangom csalárd, lenne hamis,
    Elfogyott a mosoly, elfogytam magam is,
    Nem maradok tovább az a pöttyös labda,
    Akit kinn felednek a homokozóba’
    Akivel, ha tetszik labdázni is lehet,
    Eldobni, elhagyni, aztán minden mehet
    Tovább, mint azelőtt,
    S lehet múlatni a mulandó időt.

    A régi kertet lassan belepi a hó,
    Csak emlékemben él a homokozó.
    Ami elmúlt, azt el kell temetni,
    Ne keresse tovább többé soha senki.
    Régi barátságok! Csak az emlék maradt!
    Az ablakból nézem a szikrázó havat.
     
    Nor61 kedveli ezt.
  6. Nóra-Flóra

    Nóra-Flóra Állandó Tag

    Talán kevesen tudják, Ágh István, Nagy László költõ öccse, eredeti neve Nagy István.

    Költõ, próza- és esszéíró.

    Az ő versei közül választottam ma egyet.

    Ágh István:

    Mit kívánjak neked?

    Micsoda meztelen lehettél?
    Még szívedet is láthatták
    bőröd alatt, akik szerettek.
    Micsoda kiszolgáltatott
    lehettél valamikor
    ha most torkodig öltözöl
    hajad rézsisakját szemedre húzod
    ágyadig szelídíted a magányt?
    Négy kisangyal-szárnyra találok
    mikor a diót feltöröm.
    Mivel törjelek föl, mit kívánjak neked?
    Miféle szelet küldjek, hogy kifordulj
    akár a lomb, kimozdulj súlyos ölelésre?
    Mivel itassalak, hogy elfelejtsd
    amit én nem ismerek, s nem tudom
    tigris sárga szeme volt-e a tükröd
    vagy lassan kifosztottak
    mint az ártatlanokat szokás?
    Hány fokos szeszt adjak neked,
    hogy táncolj az utcán mezítláb
    papir-repülővel dobáljalak-e
    mint az iskolapadban, hogy nevess
    hasadra hajtsam-e fejem
    mint anyának a gyermek
    koponyámmal döfködjelek?
    Szétdúljam tekintetedet, kelméd és frizurád?
    Én nem akarlak bántani
    a szerelemnélküli napok olyan gyorsak
    egyszer csak találkozunk a halállal
    akár egy kóbor kutyával éjfél után.
    Mit kivánjak neked?
    Folyam habján lásd meg csontvázadat?
    Lehullott diófalevélbe harapj?
    Micsoda keserűség a tied
    ha most torkodig öltözöl
    hajad rézsisakját szemedre húzod
    ágyadig szelídíted a magányt?
     
  7. Nóra-Flóra

    Nóra-Flóra Állandó Tag

    Illyés Gyula :Árpád

    Halmot is alig látott az a nép még
    s most: égbebökő sziklák és csúcsok!
    Eső s – október végén! – hó suhog;
    jégrög csusszantja a riadt ló léptét.

    És nincsen út! Csak összegyűlt lucsok
    a szurdikokban. Se ösvény, se lábnyom.
    Törik a kerék köves patakágyon;
    bukik a sík földhöz szokott tulok.

    S rohanni kell! Előre, bármi áron!
    Tegnap megint nyomukba lovagolt már
    egy had besenyő s bosszúálló bolgár.
    Tovább! Föl, arra! Túlra! Bármi várjon!

    Alig volt nő. Alig egy csacsogó száj.
    A bosszúállás nem kegyelmezett.
    Vének se voltak. Minden elveszett,
    mi összetartott: bíró, jós, pap, oltár.

    Egy csapat özvegy férfi s egy sereg
    árva siheder, ez volt a magyarság?
    Ez asszonyát siratta, az az anyját.
    Így érték el a legfelső hegyet.

    S ott érték csak a baj igazi nagyját.
    Nem volt kilátás, de ha léptek: mélység.
    Köd volt s a jövő benne csupa rémség.
    A holtakat a csupasz földre hagyták.

    Mert nem lehetett itt se pihenés még.
    Nemzet? Jobb volna tán szétoszlani:
    fusson rossz sorsával külön ki-ki.
    Nem méri Ukkó oly vadul ütését,

    ha nem zömre, nem törzsre mérheti!
    „Röpüljön szét, mint istenlángja-ért fa,
    Attila király vére-maradéka!”
    ezzel töltődött szív és ész teli.

    Lám a vezér is – mitől olyan néma?
    Mert az volt Árpád, ahogy szinte földre-
    érő lábával visszafogta törpe
    ménjét indultában a szakadékba.

    A tiszte volt, hogy gondoljon előre –
    Mit gondolhatott, míg lehúnyva ferde
    vadmacska-szemét megpróbált egy percre
    az eszével belátni a jövőbe?

    Ha megállt itt egy bősz lesz-ami-lesz-re,
    tán visszajuthat a rokon világba,
    ki visszajut majd – örökös igába!
    Mert legkutyább, ha a testvér kötöz le.

    De hogyha mennek tovább, odaátra –
    mivé vál ez az özvegy-árva nép
    vadidegenek közt? Egy nemzedék
    s néz idegenként vissza önmagára!

    Lehet új otthon, lesz új feleség –
    ő az uráé, de kit szűl, a gyermek,
    idegen arc lesz és idegen termet;
    keverék lesz s majd nem is keverék!

    A csóktól szinte, melyet rálehelnek
    a latin, a szláv, a germán anyák,
    elveszti a bőr sárgás aranyát,
    kisímul a szép hiúzszem-szögellet.

    Lesznek minél jobbak az új arák,
    lesz méhük annál mélyebb temető:
    ott enyész el a napfényként sütő
    mongol mosoly, a hunn pupilla-láng,

    és mind a jel, a szív-melengető,
    mellyel halott apádat kelti létre
    – törzsednek örökéletet igérve –
    újra és újra minden csecsemő!

    S úgy élni, szívig lehántva, mi végre?
    Eldobva testet-lelket – mert a régi
    isten is a maga-arcút segéli –
    mi marad mégis? Mit kapunk cserébe?

    Ez furhatta, bár szóval kibeszélni
    nem tudta, ez gyötörte a vezért,
    míg meg nem lelte, amiért ha vért,
    ha lelket váltva is érdemes élni.

    „Akárhogyan is – még most sem beszélt –
    szabadok leszünk” – ez suhant talán a
    szívébe inkább, mintsem az agyába,
    miközben megsarkantyúzta a mént

    s a menetből egy sziklára kiállva
    jelt adott: gyorsan! S nézte fürge szemmel,
    mint juhász, aki minden ürüt ösmer,
    hogy tódul népe át Európába.
     
  8. Gyozi-Bp

    Gyozi-Bp Állandó Tag

    Reményi gyozo:Leplet a múltra


    Ahogy a fülemben zakatol
    a vonat rohanva szeli a távolt
    maradtam volna, hogy átölelj
    de a szavaid elűznek a mából

    Lemenőben a nap
    szikráit szűri a szürke felleg
    mint pajzs az ég és köztem
    elszakít engem tőled

    Múltamba szaladok a jövőm elől
    menekül a szív ha veszni kész a lélek
    sokáig álltam rideg szavaid
    s most felednem kell téged

    Madárcsicsergés az otthoni percek
    rongy lepelként terülnek el
    könnyed álarc a gondok elől
    tudom dönteni kell​
     
    gigi-79, Enelis és Nor61 kedveli ezt.
  9. Nóra-Flóra

    Nóra-Flóra Állandó Tag

    Alekszej Konsztantyinovics Tolsztoj

    Az ősz tarol

    Az ősz tarol. Amerre jár, a kert sivár,
    a pergamen-levél zörög; a földre száll;
    csak lenn a völgyben látni még a szürke fák
    között az égő fürtöket, a nyár nyomát.

    A fájdalom s öröm betölti szívemet,
    amíg kezemben érzem átfagyott kezed;
    némán szemedbe nézek, látod, könnyezem,
    szeretlek, ennyit mond a perc, a csönd, szemem.

    (Tarbay Ede fordítása)
     
  10. Nóra-Flóra

    Nóra-Flóra Állandó Tag

    Guillaume Apollinaire: Búcsú

    Letéptem azt a hangaszálat
    Már tudhatod az ősz halott
    E földön többé sose látlak
    Ó idő szaga hangaszálak
    És várlak téged tudhatod

    /fordította: Vas István/
     
    ramonez1, bíborszél és Nor61 kedveli ezt.
  11. Nóra-Flóra

    Nóra-Flóra Állandó Tag

    Szavak, szavak, versbe zárt szavak,
    Felröppenek, szállnak, majd porba hullanak.
    Néha úgy érzed, feléd, száll, megtalál,
    Vígasztal, vagy lesújt, vagy csak dallamra vár.
    Szavak, szavak, versbe zárt szavak
    Ma megtalálnak, holnap lehullanak.
     
  12. talpacska

    talpacska Állandó Tag

    Savanya István

    csorog az idő

    Hajnalok gyúlnak
    Temetők mohos, nyirkos sírkövein
    Leolvad a nap
    Tarajos az alkonyi ég
    Évszakokat terel a szél
    S csak beszél beszél beszél
    Hangok pattognak a térben
    Óramutatók versenyeznek
    Fátylasodó tekintetek révedeznek
    A fehér kriptát szülő télben
    És eközben minden tétlen
    S vétlen
    Mégis csendül egy dal
    Viharerős, folyvást fiatal
    Buzgárok lövellnek a mélyből
    Karéjt szelnek ránk nehezült éjből
    Add tovább, add tovább
    Recsegi régi rádió
    Párolog a hangcsepp
    Homályos az edény
    Bugyog egy vízió
    A világ vén zöld dió
    A körúton lámpák gyúlnak
    Lábbelik elindulnak
    Keresetlen irányokba
    Nóta csusszan hangszertokba
    És mégis az éj ernyője
    Szivárog
    Benne varjú károg
    Füstölnek határok
    Magamban
    Magamra várok
    Matatva járok
    Körülöttem vizesárok
    Tükrön pergő jegyespárok
    Szerelmesek
    Álomjárók
    Meseecset
    Szivárványok
    Virágillatú vulkánok
    Ösvényein, sövényein
    Hálón szállok magam megint
    Egy égi jel megint
    Haladj csak haladj
    Csillagod szerint.
     
  13. talpacska

    talpacska Állandó Tag

    Halkul A Dallam...

    Vesztergom Andrea


    ...


    HALKUL A DALLAM

    Hajnali, hűlő köd karol át,
    Nyugtalan izzás nyújt parolát,
    Langymelegekből árad a csend,
    Őszi, lecsengett lángra mereng…

    Pár legutolsó szikra lehull,
    Rezdül a nyár még, szótalanul,
    Lángja, ha lázad: múlik a láz,
    Ősi magányhoz visszatalálsz…

    Újra lefog majd, eljön a fagy,
    Tiszta magadnak tükre maradj,
    Hű-hideg őszlőn vissza, ha jár:
    Láng-belehaltan volt ez a nyár…
     
    Nor61 kedveli ezt.
  14. Nóra-Flóra

    Nóra-Flóra Állandó Tag

    Karl Krolow

    Szerelmes dal

    Jobb- vagy baloldalt feküdnöm, egyre megy,
    felszelnem a dinnyét, vagy a pohárban csillogó
    vizet néznem. A kecses gyertya mögötte
    semmi: meglibbenő levegő
    az éjben, nélküled.
    Éjfél jön, s az ablak előtt lepihent
    a páva, árnyas nagy virágcsokor.
    Kanaladat egy tányér mélytüzű eper
    közt hagytad még az alkonyatban.
    Most tanulom tűrni a homályt,
    e sűrű tussal kihúzott,
    e nem-te-alkottad éjet;
    szájamba könnyek íze gyűlik,
    a virágok közt csipős szél szalad.
    A homályban málló tégla alatt
    elnémul a tücsök, s én a magány
    aromáját ízlelgetem
    az asztalnál két hallgatás között,
    nélküled az éjben.

    Jobb- vagy baloldalt feküdnöm, egyre megy,
    ha a némaság ölel át, s a karóra könnyeden
    számolja a percet, s elhamvad a cigarettavég...
    Lázas ujjaim ott túlnan kutatnak,
    már indulok is
    vörös sálban, barna cipőben
    nélküled, érted az éjszakába -

    A csillagok közt hallom sóhajod!

    (Tótfalusi István fordítása)
     
  15. Nóra-Flóra

    Nóra-Flóra Állandó Tag

    József Attila- Mit szívedbe rejtesz

    Amit szivedbe rejtesz,
    szemednek tárd ki azt;
    amit szemeddel sejtesz,
    sziveddel várd ki azt.

    A szerelembe - mondják -
    belehal, aki él.
    De úgy kell a boldogság,
    mint egy falat kenyér.

    S aki él, mind-mind gyermek
    és anyaölbe vágy.
    Ölnek, ha nem ölelnek -
    a harctér nászi ágy.

    Légy, mint a Nyolcvan Éves,
    akit pusztítanak
    a növekvõk s míg vérez,
    nemz millió fiat.

    Már nincs benned a régen
    talpadba tört tövis.
    És most szivedbõl szépen
    kihull halálod is.

    Amit szemeddel sejtesz,
    kezeddel fogd meg azt.
    Akit szivedbe rejtesz,
    öld, vagy csókold meg azt!
     
    Enelis és Nor61 kedveli ezt.
  16. CatAngel

    CatAngel Állandó Tag

    Keszthelyi Ágnes:
    Angyal
    <?XML:NAMESPACE PREFIX = O /><O:p></O:p>
    Angyali démon szállt sötét éjjen,
    Senki emberfia ne féljen
    Csak annyira bánt, mint egy bárány,
    De jaj annak, ki imádja a bálványt
    Angyal lett, de démon volt,
    Ő megértette a jó szót
    Te is értsd meg testvér,
    Nem kell ide több vér!
    Békét hirdet az emberi lénynek
    Hogy ne legyen szabad útja a végnek!

    2001.09.11 után
     
  17. CatAngel

    CatAngel Állandó Tag

    Keszthelyi Ágnes: Elmélkedés

    Mi az élet? Csupán csak egy pillanat,
    Egy kéjsóvár érzés, mely nem múlik el pár év alatt
    Nincs értelme küzdeni, hisz már rég eldőlt
    Kiket is nyel el e mocskos föld.
    Minden remény elszállt a múlt hajnalán
    De lehet, hogy csak egy rossz álom volt talán.
    <?XML:NAMESPACE PREFIX = O /><O:p></O:p>
    Mi az élet? Rettegés a holttól, az élőtől
    Rettegés a múlttól és jövőtől.
    Azt mondják szorítsd össze fogad,
    De minek, a halál előbb-utóbb úgyis kegyeibe fogad
    És te szerelem, hasítsd belém véres tőrödet
    Hogy ne nézzem többé a szürke eget…
    <O:p></O:p>
    Budapest, 2003.
     
    Nor61 kedveli ezt.
  18. CatAngel

    CatAngel Állandó Tag

    <?XML:NAMESPACE PREFIX = O /><O:p></O:p>
    Keszthelyi Ágnes: Szakítás után 1.

    Szerte foszlott álmok,
    Lehetetlen vágyak.
    Szerelmes mesék
    Halk suttogása
    <O:p></O:p>
    Boldog percek emléke
    A szívek nagy csendjében
    Szeretsz-e még, mond
    Vagy átkozz el, ha nem

    Kérd a rózsát, hogy ne viruljon tovább
    Lehetetlen kérés megtiltani csupán
    Mással akarsz boldog,
    Pedig én csak téged akarlak szeretni.
    Sopron 2003.10.01
     
  19. CatAngel

    CatAngel Állandó Tag

    Keszthelyi Ágnes: Szakítás után 2.

    Komor az est, s a sűrű félhomály
    Ködös utak, egy pokolian zord táj.
    A vonat halad tova, ez az egyetlen zaj.
    Vadul dühöng a szél, nyirkos lett a talaj.
    <?XML:NAMESPACE PREFIX = O /><O:p></O:p>
    A vasútállomás is kihalt, sivár épület
    Csak egy-egy koldus kéreget.
    Némán ülnek ők is, nem lesik az eget,
    Pedig jobban tennék, vihar közeleg.
    <O:p></O:p>
    Az állomás mellett egy fiú és egy lány beszélget
    A lány sír, a fiú más szerelmet emleget.
    Élete mostmár reménytelen egyveleg,
    Nem hiszi, hogy bárkit is így szerethet.
    <O:p></O:p>
    A vihar kitör, a sok koldus mind menekül,
    A fiú is fut, siet, így a lány ott marad egyedül.
    A fiút várja a boldogság, mely szárnyal
    De a lány marad, furcsa gondolata támad
    <O:p></O:p>
    Elállt végre az eső, és már tisztán látszik a Hold
    De a lány szíve ekkorra már csupán emlék volt.
    Elfogadta sorsát, a boldogtalan valót, félve
    Egy szebb jövőt többet nem remélve.
    <O:p></O:p>
    Elátkozta a napot, mikor meglátta a Napot
    Mert a fiú nélkül nem remélhet szebb holnapot
    Tudja, sorsa már meg van pecsételve örökre
    Soha többé nem remélhet több szerelmet.

    Sopron (a vonaton) 2003. 10.01

    (ezeket a vereseket 16 és 18 éves korom között írtam, szóval sorry, hogy nem vagyok vmi nagy költő)
     
  20. Nóra-Flóra

    Nóra-Flóra Állandó Tag

    Sárhelyi Erika

    Te, ki félszavakból ért

    Védtelen vagyok ebben a se-tél se-tavaszban,
    mint a rügy, mi féli, hogy túl korán kipattan,
    s bomló ruháján át a dér szívéig ér.

    Védtelen vagyok, ha nélkülem futnak a napok,
    s én bénultan egy nem múló tegnapban maradok,
    miközben minden perc taszít egyet rajtam.

    Ilyenkor elbújok mélyen egy születő versben,
    hogy reszkető magamat a sorok közé rejtsem,
    ne bírja a világ legbensőbb harcaim.

    De nem bánom, ha olykor Te, ki félszavakból ért,
    lefejted rólam a strófák szép-szelíd bilincsét,
    és rímes rejtekemből előcsalogatsz.
     

Megosztás