Onibaba - Kaneto Shindo
És ha már Kaneto Shindo, hadd hozzam emlékezetbe az egyik legismertebb, legsikeresebb alkotását, az 1964-ben készült klasszikus horrort, az Onibabát.
Bár az egyik legijesztőbb film, amit életemben láttam, mégsem egyszerűen horrorfilm ez, hanem sokkal több, sokkal mélyebb mű annál. Talán érdemes egy kicsit többet megtudni róla:
"A háború elembertelenítő hatását példázó kegyetlen rémmese a középkorban játszódik, a belső háborúk idején...
Egy fiatal asszony és anyósa a XIV. század csatározásai elől a közeli nádasba menekül, ott szeretnék bevárni fiukat és férjüket, akit elvittek a háborúba. Az éhhalál ellen úgy védekeznek, hogy halott katonák öltözékét és fegyverzetét cserélik be rizsre. Ha a katonák nem egymást mészárolják le, akkor a két nő tesz róla, hogy legyen zsákmányuk, a hullákat pedig egy sötét, feneketlen lyukba dobják.
A gyönyörű fiatal nő szerelembe keveredik egy szökött katonával, s ezzel kivívja anyósa gyűlöletét, féltékenységét.
Az ember alatti lét kíméletlen, szenvtelen ábrázolása naturalizmussal, misztikummal és erotikával vegyül.
A filmnek annyira sajátos és átérezhető az atmoszférája, hogy az már maga zseniális. A nádas folyamatos, vészjósló lengedezése, a fekete lyuk, melyet nemes egyszerűséggel a film első kockáin bemutatnak, s az egyből beépül az ember tudatalattijába, a félig állat, félig ember asszonyok, a japán népzene és a freejazz keveredéséből komponált aláfestő zene. Az ember folyamatos feszültséget érez a film alatt, nem erőset, de kellően nyugtalanítót. Döbbenetes és nagyon valósághű a túlélésért folytatott küzdelem. Az élet fabatkát sem ér, a konfliktusok legésszerűbb kezelése a gyilkolás.
Ebben a filmben nagyon jól megfigyelhető, hogy az igazi művészet nem az, amikor az alkotó sokat mutat, virtuóz dolgokat visz véghez, inkább az, hogy kevés elemmel dolgozik, de azok a megfelelő helyen, a megfelelő minőségben jelennek meg. Nem kell töménytelen látványelem, trükk, kiömlő belek, folyamatos ijesztgetés egy jó horrorfilmhez. Itt elég volt a nádas, a lyuk és egy hihetetlenül megformált maszk a félelem eléréséhez.
Minden elem sajátos szimbólumot hordoz: a gödör köti össze a holtak birodalmát az élőkével, a maszk pedig szintén a halálhoz kapcsolódik. Először a nádasba tévedt szamurájtábornokon látható az álarc: azon a férfin, akinek a parancsára emberek százai haltak meg a csatákban. Amikor az öregasszony azzal vádolja, hogy ő az egyik okozója a szenvedéseknek, a szamuráj nem is tagadja felelősségét a pusztulásért. Maszkja elsődlegesen valószínűleg a lepra vagy a pestis külső jeleit fedi el, szimbolikusan azonban arra utal, hogy a háborúban játszott szerepe miatt a férfi emberi mivoltából kilépve démonná, a halál előhírnökévé és eszközévé vált, így sorsa is az, hogy a gödörben végezze azok között, akik részben általa kerültek oda.
Az öregasszony azzal a céllal veszi magára az álarcot, hogy megakadályozza menye és Hachi szeretkezését, ám a maszk az arcán ragad.
A maszk nemcsak a büntetést jelenti a nőnek, hanem a kilépés lehetőségét addigi élete kereteiből, utat egy új világba. Paradox módon a maszk által „démon”-ná lett asszony ekkor döbben rá igazán emberi mivoltára: „Ember vagyok, nem démon!” – kiáltja kétségbeesetten a menyének, aki rémülten szalad el előle. Shindo szándékosan nyitva hagyja a kérdést a film végén, hogy vajon az idős nőnek is sikerült-e átugrania a mélység fölött.
"A film lezárása katartikus, ahol ez a maszk játsza a főszerepet. Nem tudom, hogy egy ilyen merev fa, hogy tud ennyiféle dolgot közölni, de a maszkba formált egyetlen arckifejezés rengeteg, és éppen a megfelelő érzelmet mutatja, mintha valójában lelke lenne. Tényleg rémisztő. Ez a maszk inspirálta William Friedkint a fehér arcú démon megformálásában, 1973-as Ördögűzőjében.
Ez egyértelműen egy amolyan "ezt-látni-kell" film." (Wiki, Port.hu és Ázsiafilm)
<iframe title="YouTube video player" width="640" height="390" src="http://www.youtube.com/embed/Aith_XoyUo4" frameborder="0" allowfullscreen></iframe>