No jó, akkor én is bejelentkezem.
Anno Münchenben romboltam a kapitalizmust és Poingban laktam. Hétvége lévén az S-Bahnnal bevonatoztam vagy két állomásnyit, München szélére és elindultam felfedezni a környéket. Kellemesen szitált az őszi eső, inkább csak permetezett, jólesően hűtve a homlokom. Az állomástól talán száz méternyire lehettem és egy műszaki bolt kirakatát bámultam éppen, amikor hirtelen megéreztem a jólismert jelzést a hasamban és sietős lépteimet az S-Bahn lejárata irányába vettem, mert ott WC-nek lenni kell. Időnként meg kellett állnom és farpofáim tornáztatásával várakozásra kényszeríteni a kitörni készülő rettenetet.
Végre leértem a WC-hez. Benyitottam. Jobbra nők, balra férfiak. Illat. Csoda.
De minden ajtó zárva volt, amit csak egy ügyes szerkezetbe bedobható 20 pfenningessel lehetett kinyitni.
Visszavánszorogtam a peronra a lépcsőn - akkor már a hideg veríték gyöngyözött a halántékomon, nemes vonásaim eltorzultak mint egy éji órán suhanó gyilkosé és mentőötlettel bevonszoltam magam az egyik butikba, ahol dohányt, képeslapokat és egyéb apróságot vásárolhatott a nagyérdemű.
Egy képeslapot kértem elgyötört arccal és nyújtottam az egymárkást, mely túl nagy volt ahhoz, hogy kínjaimat megválthassam vele.
A szemrevaló bajor kislány egy pillanat alatt felmérte a valós helyzetet és képeslap helyett a markomba nyomott egy húszpfenningest, melynek birtokában köszönés nélkül kirontottam mint Zrínyi és letámadtam a budit.
Az ajtó nyílt, a menetközben legombolt nadrág lehullt és én meggyötört testemmel rázuhantam a budira. Az utolsó másodpercben.