BEDE ANNA: NYITÁNY
Fülledt nyár. Pihegő dombok vállára alélva
Reszket a természet. Félájult, gyönge virágok
Néznek az égre, meredt szemmel… Most jő a sötétség
Megborzongnak a fák, felsírnak a gyáva füvecskék.
Mázsás felhő-csellót hurcol a szél föl az égre,
Húrjai mordulnak, hangjuk végigfut a lomb sok
Kis hajszál-idegén, pöffedt bőgők sorakoznak
S harcsapofájú trombita-nép, hab-hárfa toronylik
Hömpölygő ködfüggöny elé. Megpendül egy-egy húr,
Mint fényes kígyó, ha vonaglik, táncol az égen,
Kurta szavára dohogva felelnek az összesereglett
Hangszerek. Ám most még csak hangolnak, gyakorolnak.
Majd mély csönd… lihegő fák sem legyezik magukat már…
Fű se susog, nem pisszeg a szél: megbújt a kövek közt…
Most felharsan a kürtök vad riadója, a döbbent
Csendbe hasít, felijesztve sikonganak a hegedűk, és
Indul a fürge vonó-tánc, fel s le, alá s fel; a csellók
Gömbölyű teste remeg s emberhangon kiabálnak.
Egyre vadabb a vonók suhogása, a zápor ezerszer
Száz színezüst botján lószőr lobog összekuszálva,
Lódobogás a bazaltköveken: felhő-dob ütése,
Bőgőhúr-kígyók ha kigyúlnak, rémület ordít!
Gyors karmesteri pálca ha villan, csattog a korbács!
Korbáccsá font szólamok egyre verik csak a csendet,
Habhegedűk mindent bevonalzó, sűrű vonói
Egyre verik csak a csendet; a sírás, mély morajok s a
Zajba bután belehörgő, kormos hárfa vicsorgó
Húrjai, és az egész zenekar, veri, tépi a csendet!
Nincs méhdöngés, nincs alukálás, nincs eper-illat,
Álmodozás, meghitt park útján sétifikálás,
Nem villog kasza, féligtelt szekerek haza-búttak;
Íme, halálsápadt-verítékes a jázmin, a csapzott
Hársfa levél-körmös, széjjeltárt ujjai rángnak,
Már-már roskad a búza… Be nem könnyű a viharban
El nem dőlni! Be nem könnyű magasodva megérni!
Rózsák összeborulva szipognak: félnek a rozsda-
Folttól; s féltve a termés mézét: nyögnek a meggyfák.
Zúgj, zenekar, zúgj! Zúgd, hogy az életet óvni, a termést
Félteni kell! Fogjátok görcsösen, alma-babák, az
Ág ujját! Jaj térdre ne rogyj, rozs, a ködhegedűk nem
Ezt zengik, hanem azt, hogy félni muszáj, de megállni
És minden zivatarból tisztultan kikerülni!
Térdre ne rogyj, nem a zápor az úr! az eső csak az élet
Szolgálója, a vízi vonók muzsikája: jövendő
Bő aratások s víg szüretek nagyhangu nyitánya!
Tartsd magasan fejed! Érzed? nincs rajtad por! A hegyhát
Esti sötétben felragyogott, minden mosolyog már.
Elnémult a nyitány, felgördül a füstszinü függöny.
Most jön a szép: csillag-köd-szűzek fátyola csillan,
Kék szoknyában a karcsú Hold-primadonna lehajlik,
És zene zendül, mit fül meg nem hall soha, sejt csak:
Táncosok ujjait összekötő, milliónyi sugár-húr
Egymást érve, titokban megpendül… De nem értjük:
Mit mond, mert hangjára elalszik a ház, a virágok,
Fák, bogarak… Fáradt ember-szemek is lecsukódnak,
Már csak a sok víztől részeg Föld dünnyög elázva,
S hömpölyödik lomhán át más oldalra, szuszogni.