Az élet (azért is) szép !

Az élet gyönyörűűűű

A paraszt és a csacsi

Egy nap a paraszt szamara beleesett a kútba. Az állat órákon át
szánalmasan bőgött, miközben a paraszt megpróbált rájönni mit is tehetne.

Végül úgy döntött, hogy az állat már öreg és a kutat úgyis ideje már
betemetni; nem éri meg kihúzni az öreg szamarat. Áthívta a
szomszédait, hogy segítsenek. Mindegyik lapátot fogott, és elkezdtek földet lapátolni a kútba.

A szamár megértette mi történik, és először rémisztően üvöltött.
Aztán, mindenki csodálatára, megnyugodott. Pár lapáttal később a
paraszt lenézett a kútba. Meglepetten látta, hogy minden lapátnyi föld után a
szamár valami csodálatosat csinál. Lerázza magáról a földet és egy lépéssel
feljebb mászik. Ahogy a paraszt és szomszédai tovább lapátolták a földet a
szamárra, lerázta magáról és egyre feljebb mászott. Hamarosan mindenki ámult, ahogy a szamár átlépett a kút peremén és boldogan elsétált!

Az élet minden fajta szemetet és földet fog rád lapátolni. A kútból kimászás
trükkje, hogy lerázd magadról és tegyél egy lépést. Minden probléma csak egy lehetőség a továbblépésre. Bármilyen problémából van kiút, ha nem
adod fel, nem állsz meg!
Rázd meg magad és lépj egyet feljebb.

Szabó Lőrinc
1900-1957

Különbéke

Ha tudtam volna régen, amit
ma már tudok,
ha tudtam volna, hogy az élet
milyen mocsok,

nem fütyörésznék most az uccán
ilyen vigan:
valószínűleg felkötöttem
volna magam.

Régen, mint az álamok tékozló
más fiai,
azt hittem, lehet a világon
segíteni,

azt hittem, szép szó vagy erőszak
ér valamit
s az élet, ha sokan akarjuk,
megváltozik.

Minden szörnyübb, mint hittem akkor,
fiatalon,
de, hálistennek, egyre csökken
az undorom,

egyre jobban bírom az évek
förtelmeit,
és az idő és a közöny már
fertőtlenít.

Mert fátylát sorra dobta minden,
egymásután,
s harminchárom életem ma átlát
minden szitán:

látom, sokkal több a mocsok, mint
az ifjukor
sejteni bírta volna bennem
valamikor,

látom milyen rútúl becsapják
a baleket,
s hogy a balek azért balek, mert
mást nem tehet,

s hogy az ész az érdek rimája,
és hogy magát
sugaras hőssé a bitang is
hogy költi át,

s ha van is, kézen-közön elvész
az ideál,
és hogy nem hozhat egyetértést,
csak a halál, -

s mert mindez mégcsak nemis aljas,
nem szomorú,
a minden dolog apja valóban
a háború:

úgy nézzem elszát nyugalommal,
az életet,
mint reménytelen lepratábort
vagy harcteret.

Ha egyszerre tudok meg mindent,
hogy itt mi van,
egész biztossan felkötöttem
volna magam.

De valamit a sors, úgy látszik,
akart velem:
megmutatott mindent, de lassan,
türelmessen:

különbékét ezért kötöttem
a semmivel,
ezért van, hogy csinálom, amit
csinálni kell,

ezért becsülök úgy egy-egy jó
pillanatot,
ezért van, hogy a háborúban
verset irok

s a leprások közt fütyörészek
és nevetek
s egyre jobban kezdem szeretni
a gyerekeket.

Festesz tovább


"És ha elhívnál Uram, engedd, hogy
legyek a Te eszközöd, Ecseted az
örökkévalóságban, sokkal jobban, mint
itt a földön lehettem."

Mártír-kezedből kihullt az ecset.
Most már Te vagy, Te magad az Ecset:
Isten festi most: fehérrel fehérre:
Veled ezt a csodálatos telet.
Jöttem haza most egy felolvasásról
- Hiúság, vásár, meddő szerepek -
Verset olvastam, megint verseket.
Áhítatos szerettem volna lenni,
Komédiás voltam ismét csupán... - -
Éj volt és hó és hold és zuzmara
És reszketett a hold a zuzmarán.
A hóra félénk árnyékot vetett
A fák gally-keze imára kulcsolva.
Gyémántporos, kristályezüstös táj...:
Olyan volt, mintha Te festetted volna.

/ 1931 december 21- Reményik Sándor /

Kedvencem..♥

A Szivárvány Híd

Egy Norvég legenda ihletéséből.

Az erdő szélén, dombok lábánál,
Buja zöld réten hol idő megáll.
Hol férfi és nő hű barátja fut,
Miután földi idejük lejár.
Mert itt, e- és túlvilág határán,
Hol minden kedvenc nyugalmat talál,
Ezen az aranyló földön, játsznak,
Míg átlépik a szivárvány hidat.
Már nem szenvednek kíntól, bánattól,
Újjászületnek, testük meggyógyul.
Az egészségük ismét a régi,
Csak a régi társ, ami hiányzik.
Szaladnak a füvön, gondtalanul,
Míg egy nap megállnak, szemük keres.
Fülük hegyezik, érzik a szagot,
Majd hirtelen, egyikük elszakad.
Mert tekintetük újra összeér,
Újra együtt vannak, ember és társ.
Egymáshoz futnak, barátok régről,
Elszakadásuk ideje elmúlt.
A szomorúság, és a búbánat,
Örömmé válik a két szívben.
Szeretetben egyesül, örökké,
S áthaladnak a szivárvány hídon.

ZSIVAJGÓ PÁLMAFÁN

Zsivajgó pálmafán
ülnék legszívesebben,
didergő földi testben
kuporgó égi lélek.

Tudós majmok körében
ülhetnék fenn a fán
és éles hangjuk fényes
záporként hullna rám;

tanulnám dallamuk
és vélük zengenék,
csodálkoznék vidáman,
hogy orruk és faruk
egyforma kék.

És óriás nap égne
a megszállt fák felett,
s szégyenleném magam
az emberfaj helyett;

a majmok értenének,
bennük még ép az elme, -
s talán ha köztük élnék,
nekem is megadatnék
a jó halál kegyelme.

Radnóti Miklós - 1944. április 5.

Amikor a hold

Valaha ember voltam én is, akiről álmodoztál:
erővel, szerelemmel, vad akarattal, kitartással,
soha fel nem adva az álmaidat.
Fényes takarót szőttél rólam, illatosat, könnyűt,
színeset, puhát. S az álom-takaró csak nőtt és nőtt,
s egyszer csak elért engem is és beborított fényével,
melegével, végtelenségével.
Nem tudtam védekezni az álmaid ellen,
így én is álommá lettem,
s te akkor elvesztettél engem.
Szemed mohón itta hullámzó fényemet,
de kezed a levegőt markolta,
amikor felém nyújtottad. Akkor már messze jártam,
messze a földtől, az emberektől, tőled. ​

Álomország lett a hazám, sok más mindenkivel együtt,
akiket az emberek végtelen vágyai repítettek ide.
Itt béke van, állandóság,
várakozás és néha visszatérés az emberek közé,
röpke percekre: hátha eljön az,
aki ide űzött, és visszavisz magához.
Hátha ismét ember lehetek...
Minden álom-lakó megpróbálja.
Én is.
Ezer év és egy naponta kinyílik a Kapu,
s mi - huss!
- szerteszállunk, dobogó szívvel,
soha nem szűnő reménnyel.
Én hozzád, mások: akikhez tartoztak.
Nekem könnyű a várakozás,
neked lehetetlen, mert életed véges.
Ezért pontos légy. Ha a fák árnyéka rám vetül,
fényem kialszik s te senkit nem találsz ott.​

Könnyen megismersz,
mert már ismertél korábban is.
Könnyen rám találsz, mert fény vagyok,
messze világítok, túl a fákon,
túl a mezőn, túl a lelkeken.
Ruhám is fény, vidáman lebegő,
hívogató, kedves.
Pontos légy, mert várok rád.
S ha eljössz, érintsd meg feléd nyújtott kezem
és én újra ember leszek.
Élőbb az élőnél, de nem enyészek el,
forróbb a tűznél, de nem égetlek meg,
puhább a bársonynál, szebb az álmaidnál.​

Ha eljössz, megfogjuk egymás kezét
és soha többet nem engedjük el.​

Gyere...​

Várlak..."​

/Aranyos Ferenc/
http://romantika.gportal.hu/
<!-- / message --><!-- attachments -->​

​