Emberi mentalitás
- Téma inditó Progressor
- Kezdés dátuma
Nincs idő! Minden egyszerre történik. Csak a mi hitünk, kényszerképzeteink vélekednek.
Érdekes, hogy az ilyen eszmefuttatásból mennyire kimarad az ember korlátozott mivoltja.
"Senki sem gondolkodik azon, amit nem ér fel ésszel"
C.G. Yung :S
Érdekes, hogy az ilyen eszmefuttatásból mennyire kimarad az ember korlátozott mivoltja.
"Senki sem gondolkodik azon, amit nem ér fel ésszel"
C.G. Yung :S
Kedves Progresszor és Most!
Köszönöm tanácsaitokat, iránymutatásostokat. Azért ne "veszekedjetek"
.
Más téma, muszály leírnom. Nagybátyám (anyukám testvére) sajnos meghalt és egy hete volt a temetése. Nagybátyámnak első házasságából van egy lánya, akivel kb. 20 éve megszakadt a kapcsolata és tavaly a felesége (második házasság) temetésén kijelentette, hogy ír végrendeletet, melyben kitagadja a lányát az örökségből, mivel arra sem volt hajlandó, hogy elmenjen nagynéném temetésére (mielőtt megszakadt volna a kapcsolat, az unokája sok időt töltött velük, és a nagynéném úgy viselte gondját, mintha a saját lánya lett volna a kislány).
Tény, hogy nem volt egy könnyű eset a nagybátyám: legidősebb fiú révén (7-en voltak testvérek) sokszor úgy érezte, hogy ő a "család feje" és joga van beleszólni mindenki életébe (köztük az enyémbe is, ami miatt megszakadt a szoros kapcsolat köztünk, de mikor találkoztunk, nem forgolódtam seggel felé). Sok "vihar" volt emiatt a családban, de mégis mindig meg lehetett beszélni a dolgokat.
Na mindegy, a dolog lényege, hogy mikor nagybátyám meghalt, anyukám felhívta a lányát és elmondta neki, hogy az apja meghalt, mire a nő közölte az anyukámmal, hogy őt nem érdekli.
Úgyhogy anyukám intézte a kórházat, temetést.
A biztosítékot totál kiverte nálam ez a hozzáállás. Hogy lehet valaki ilyen a saját apjával szemben?
Köszönöm tanácsaitokat, iránymutatásostokat. Azért ne "veszekedjetek"
.Más téma, muszály leírnom. Nagybátyám (anyukám testvére) sajnos meghalt és egy hete volt a temetése. Nagybátyámnak első házasságából van egy lánya, akivel kb. 20 éve megszakadt a kapcsolata és tavaly a felesége (második házasság) temetésén kijelentette, hogy ír végrendeletet, melyben kitagadja a lányát az örökségből, mivel arra sem volt hajlandó, hogy elmenjen nagynéném temetésére (mielőtt megszakadt volna a kapcsolat, az unokája sok időt töltött velük, és a nagynéném úgy viselte gondját, mintha a saját lánya lett volna a kislány).
Tény, hogy nem volt egy könnyű eset a nagybátyám: legidősebb fiú révén (7-en voltak testvérek) sokszor úgy érezte, hogy ő a "család feje" és joga van beleszólni mindenki életébe (köztük az enyémbe is, ami miatt megszakadt a szoros kapcsolat köztünk, de mikor találkoztunk, nem forgolódtam seggel felé). Sok "vihar" volt emiatt a családban, de mégis mindig meg lehetett beszélni a dolgokat.
Na mindegy, a dolog lényege, hogy mikor nagybátyám meghalt, anyukám felhívta a lányát és elmondta neki, hogy az apja meghalt, mire a nő közölte az anyukámmal, hogy őt nem érdekli.
Úgyhogy anyukám intézte a kórházat, temetést.
A biztosítékot totál kiverte nálam ez a hozzáállás. Hogy lehet valaki ilyen a saját apjával szemben
?
Kedves Progresszor és Most!
Köszönöm tanácsaitokat, iránymutatásostokat. Azért ne "veszekedjetek"
Más téma, muszály leírnom. Nagybátyám (anyukám testvére) sajnos meghalt és egy hete volt a temetése. Nagybátyámnak első házasságából van egy lánya, akivel kb. 20 éve megszakadt a kapcsolata és tavaly a felesége (második házasság) temetésén kijelentette, hogy ír végrendeletet, melyben kitagadja a lányát az örökségből, mivel arra sem volt hajlandó, hogy elmenjen nagynéném temetésére (mielőtt megszakadt volna a kapcsolat, az unokája sok időt töltött velük, és a nagynéném úgy viselte gondját, mintha a saját lánya lett volna a kislány).
Tény, hogy nem volt egy könnyű eset a nagybátyám: legidősebb fiú révén (7-en voltak testvérek) sokszor úgy érezte, hogy ő a "család feje" és joga van beleszólni mindenki életébe (köztük az enyémbe is, ami miatt megszakadt a szoros kapcsolat köztünk, de mikor találkoztunk, nem forgolódtam seggel felé). Sok "vihar" volt emiatt a családban, de mégis mindig meg lehetett beszélni a dolgokat.
Na mindegy, a dolog lényege, hogy mikor nagybátyám meghalt, anyukám felhívta a lányát és elmondta neki, hogy az apja meghalt, mire a nő közölte az anyukámmal, hogy őt nem érdekli.
Úgyhogy anyukám intézte a kórházat, temetést.
A biztosítékot totál kiverte nálam ez a hozzáállás. Hogy lehet valaki ilyen a saját apjával szemben
cat34!
A történet, az számomra is ismerős. Sajnos nem tudni, de szerintem a távolság és a valamilyen módon kialakuló, önteltség az oka a dolognak.
Nem gondoljátok, hogy van olyan szülő aki annyira belegázol a gyereke életébe, hogy az így reagál????
Mehmetkarcsika!
Igen ám, de az esetek zömében, ez nem így van. Ezt onnan tudom, hogy számtalan ilyen esetet ismerek.
Sőt olyat is, ahol sokan voltak testvérek és a szülők csak egy-két gyereket terrorizáltak közülük, és mire a szülők meghaltak, pont őket nem érdekelte a hagyaték és csak nyűgnek érezték a sok ide-oda mászkálást. Míg a többi testvér akik kedvencnek számítottak, soha nem törődtek a szüleikkel mikor öreg korban szükségük lett volna rájuk és csak folyamatosan az ő hagyatéki jussuk érdekelte őket.
Nem hinném, hogy - ahogy fogalmaztál - annyira belegázolt volna az életébe.
Engedjetek meg egy kicsit bővebb bepillantást. Anyai ágról beszélek.
Nagyapám - mint az a temetésen kiderült - a testvérével együtt vándorolt be Mo-ra. Hogy honnan, azt nem tudom. Kérdeztem anyukámat, de nem tudott rá választ adni, mert nem foglalkoztak vele, de úgy gondoljuk, hogy Szlovákiából, mivel az ország északi részén telepedtek le.
Szóval anyai nagyapám enyhén szólva is uralkodó személyiség volt. Elég sok ellenséget is szerzett élete során és a falusi pletyka úgy tartja, hogy nem véletlenül esett el, melybe végül is belehalt. Az uralkodó személyiségét örökölte többek között két elhunyt nagybátyám és anyukám is (mint említettem 7-en voltak testvérek: 4 fiú 3 lány).
Miként írtam, a nagybátyám legidősebb lévén úgy gondolta, hogy nagyapám halála után ő a családfő, így aztán úgy "kezelt" mindenkit, mintha a gyereke lett volna. Irányítani, beleszólni akart mindenki életébe, de persze ezt senki nem engedte neki. Sokszor olyan volt az életünk, mint az argentín szappanopera
. Mégis összetartó család vagyunk, bárkinek segítségre van szüksége teljesen természetes, hogy segítő kezet nyújtunk. Mindegy, hogy milyen viták, harcok dúlnak, a CSALÁD MINDENEK ELŐTT. Ahogy előzőleg írtam én is összebalhéztam nagybátyámmal, mivel nem tetszett neki, hogy azzal az emberrel kötöttem össze az életemet, aki neki nem tetszett. Emiatt a szoros kötelék (havonkénti 1-2 találkozások) megszakadt és csak ritkán találkoztunk. De akkor sem fordítottunk hátat egymásnak! Teljesen természetes volt, hogy mikor a nagynéném (a második felesége) megbetegedett, majd tavaly meghalt, ott voltunk segítségként neki, a szoros kötelék újra kialakult. Sajnos hiába voltunk mindannyian mellette, a szeretett ember elvesztése olyan mélyen érintette, hogy mentálisan folyamatosan épült le. Ehhez járult még az is, hogy a lányával hiába akarta már évek óta rendezni a kapcsolatát, az mereven elzárkózott előle (tudom, hogy messziről jött ember azt mond, amit akar, de a nagybátyám beszámolói alapján egyértelműen az unokatestvéremet hibáztatom az áldatlan állapot miatt). Olyan, mintha neki az a szó, hogy család, nem jelentene semmit. Mikor anyukám kb 1 hónapja azzal fogadott, hogy a nagybátyám eltűnt, felhívtam a központot és a kollégák segítségével negyed óra alatt kiderült, hogy az utcán összeesett, kirabolták, majd kórházba került. Mivel nem volt magánál, sérülései ellátása után átszállították a Pszichiátriai Intézetbe. A másik nagybátyám felhívta a lányát, hogy az apja kórházban van, de elmondása szerint nem foglalkozott vele (nem mondta, hogy milyen beszélgetést folytattak, de el tudom képzelni). Sajnos hiába az orvosi ellátás, a látogatások, úgy tűnt, hogy nem akar élni tovább. Anyukám intézte a temetést és minden egyes papírmunkát, ami ezzel járt együtt. A kedves lánya, miután anyukám felhívta, hogy az apja meghalt, közölte, hogy őt nem érdekli. A másik nagynéném felhívta a temetés miatt, mire a reakció csak annyi volt, hogy "most ki kellene vennem szabadságot".
A temetés után elmentünk mind a két lakásba, hogy a nagybátyám által említett végrendeletet, vagy ügyvéd címét, vagy bármi mást felkutassunk. Végrendeletet azt nem találtunk, viszont találtam egy 18 évvel ezelőtt írt levelet, melyet a nagybátyám a volt feleségének írt. Ebben részletesen megvádolta azzal, hogy a lánya és az aktuális pasija segítségére volt, mert olyan módon élnek, hogy a kislánya (az unoka) elmenekült a nagyapjáékhoz. Hét évesen. Át a városon. Nagybátyám meg akart állapodni, hogy végleg magukhoz veszik a kislányt, de miután a gyerek megnyugodott, "ellopták" a gyereket. Volt abban a levélben még más egyéb érdekesség is, de hosszú volna mindent leírni.
Nem véletlenül írtam fentebb, hogy az unokatestvéremet hibáztatom, hiszen mindazonáltal, hogy a nagybátyám uralkodó, akaratos személyiség volt, talpig őszinte, becsületes ember is egyben. Nem terrorizálta, ütötte-verte őket, mindig egyenesen az ember szemébe mondta a mondandóját, szépítés, áskálódás nélkül.
A hagyatékkal kapcsolatban pedig nem tudom, mi lesz. Nem hinném, hogy az unokatestvérem "kihagyná".
hm lakva más lehetett...esetleg ...sztem tuti nem véletlen a dolog....
s azt se feledd h nem tudhatsz mindent... azokban az időkben sok fura dolog történt a családokban... sokszor beleszólt az élebe a történelem
a nagyszülőket kiadták gyereknek bérbe-munkára ... a deportálás elöl mentették menekítették ..letagadták gyerekként ..szülőket letagadták a kulák vs egyéb rokoni kapcsolatok miatt aztán a szoc előmenetel és párt tagság is rikítottat időnként a "vállalható " kapcsolatokat
minden családban több-csontváz is van a szekrényben ...akivel akiről nem beszélünk...
alapvetően ellehet mondani h akkor nem törődik a gyermek a szülővel ha nem kap tőle szeretetet v más őszinte' érzelmet sem....
kb mindegy ha gyűlöli utálja vs szereti de kell a kötödéshez éreznie kell a kapcsolatot....
az a szülő aki hazudik és zsarol nem őszinte .. talán érted (önmaga előtt sem bevalottan )
a szülői szerepből fakadó kötődést nem könnyű eljátszani akkor szokott bekövetkezni ha a szülő nem képes kötődni... érzelmet adni
(pl nagyon sokat gondolkoztam ..egy apán aki agyba-föbe verte akit éppen ért a 4 fős családból... gyerekei azt mondtál apa szeret -csak az ital teszi ezt velünk.... ha nem iszik.. más )
s azt se feledd h nem tudhatsz mindent... azokban az időkben sok fura dolog történt a családokban... sokszor beleszólt az élebe a történelem
a nagyszülőket kiadták gyereknek bérbe-munkára ... a deportálás elöl mentették menekítették ..letagadták gyerekként ..szülőket letagadták a kulák vs egyéb rokoni kapcsolatok miatt aztán a szoc előmenetel és párt tagság is rikítottat időnként a "vállalható " kapcsolatokat
minden családban több-csontváz is van a szekrényben ...akivel akiről nem beszélünk...
alapvetően ellehet mondani h akkor nem törődik a gyermek a szülővel ha nem kap tőle szeretetet v más őszinte' érzelmet sem....
kb mindegy ha gyűlöli utálja vs szereti de kell a kötödéshez éreznie kell a kapcsolatot....
az a szülő aki hazudik és zsarol nem őszinte .. talán érted (önmaga előtt sem bevalottan )
a szülői szerepből fakadó kötődést nem könnyű eljátszani akkor szokott bekövetkezni ha a szülő nem képes kötődni... érzelmet adni
(pl nagyon sokat gondolkoztam ..egy apán aki agyba-föbe verte akit éppen ért a 4 fős családból... gyerekei azt mondtál apa szeret -csak az ital teszi ezt velünk.... ha nem iszik.. más )
Sok mindenben igazad van kedves most, sok mindent nem tudhatok, de sok mindent igen. Amit nem írtam még le az az, hogy állítólag a nagybátyám nem vér szerinti apja az unokatestvéremnek. Ráadásként, mielőtt elváltak volna, az exnek született egy fia, akit szintén rá akart nagybátyámra "íratni".
A szeretet? Szerintem abban hiba nem volt. Neveltetésük során, mind a nagybátyám, mind a nagynéném szigorú, következetes emberek voltak, de olyanok is egyben mint a tyúkanyók. Nagynénémnek nem lehetett gyereke, ezért a család összes gyereke olyan volt számára, mintha egy kicsit a sajátja is lett volna. A nagybátyám pedig mindig is szerette az ifjúságot istápolni.
A szeretet? Szerintem abban hiba nem volt. Neveltetésük során, mind a nagybátyám, mind a nagynéném szigorú, következetes emberek voltak, de olyanok is egyben mint a tyúkanyók. Nagynénémnek nem lehetett gyereke, ezért a család összes gyereke olyan volt számára, mintha egy kicsit a sajátja is lett volna. A nagybátyám pedig mindig is szerette az ifjúságot istápolni.
nem szeretném h igazam legyen- de azt igen h úgy tudj gondolni újra a családodra mint ahol minden rendben van...
...mert szeretitek egymást..
még ha időnként történnek is nézeteltérések... megoldjátok ...h is mondják a vér kötelez...
!s ne örökölj haragot ! kiss
valaki elment akit szerettél ...s veled maradt valaki, akire haragszol... nem épp pozitív mérleg
az igazság- ítélet ..mit szeretnél h igazad legyen, vagy jól érezd magad ?
mert egymásra vagyunk bízva és egy másnak vagyunk adva
...mert szeretitek egymást..
még ha időnként történnek is nézeteltérések... megoldjátok ...h is mondják a vér kötelez...
!s ne örökölj haragot ! kiss
valaki elment akit szerettél ...s veled maradt valaki, akire haragszol... nem épp pozitív mérleg
az igazság- ítélet ..mit szeretnél h igazad legyen, vagy jól érezd magad ?
mert egymásra vagyunk bízva és egy másnak vagyunk adva
Szépen megfogalmaztad, és pontosan így is érzem. Az az igazság, hogy a tavalyi eseményeket figyelembe véve rájöttem (amit tudat alatt mindig is tudtam, csak természetesnek vettem), hogy csak a család az, ami fontos, a többi jön-megy (ismerősök, barátok, munkatársak).
Ahogy írtad: a vér kötelez. Ez így is van. Mondjuk az is igaz, hogy az én családomban nem történtek olyan dolgok, mint például gyermekmolesztálás, éheztetés, kínzás és még sorolhatnánk. Ezekről a dolgokról csak újságból és TV-ből értesülök - szerencsére.
Kedves Progresszor és Most!
Elsősorban Titeket kérdezlek, de természetesen bárki reagálhat. Szeretnék tanácsot kérni. Előljáróban szeretnék elnézést kérni a hosszadalmas leírásért, de ahhoz, hogy "képbe legyetek", szükséges.
Van egy kolléganőm, aki régen a barátnőm volt (az Epilógus c. blogomban már írtam róla). Úgymond jól kiegészítettük egymást, mert amíg ő úgyszolván szenvedélyes természetű, mint a háborgó tenger, addig én egy nyugodt folyó típus vagyok. Mikor valami bánt engem, vagy problémám van, én magamba zárkózom, nem "nyílok meg" senkinek, addig ő az ellenkezője: mindenkivel megbeszéli a gondját. Az emberekhez való hozzáállásunk is különböző: neki erőteljesen rasszista hajlamai vannak (tiszta ária mentalitású, egyébként nemzetiségét tekintve sváb), a gyengéket és elesetteket sem kultiválja. Kedvenc mondásai: "Isten drága oxigénjét ez is előlem szívja el", ill. "genetikai hulladék". A párkapcsolatai is sorban tönkremennek - már ha egyáltalán elkezdődik valami -, mivel olyan irracionális elvárásai vannak a másikkal szemben, hogy olyan típusú pasi nincs is a Földön.
Egy irodában dolgoztunk és alig volt olyan történés az életünkben, amit ne tudtunk volna egymásról. Évekig (8 év) jó barátság volt köztünk, legalábbis én úgy hittem. Mikor válófélben volt a férjétől ott álltam mellette, ha tanácsot kért, elmondtam a véleményemet, meghallgattam, ha arról volt szó. A fentebb leírt mentalitásáról tudtam, de az igazság az, hogy nem igazán domborodott ki évekig.
Hat évvel ezelőtt új főnök érkezett hozzánk, akit tulajdonképpen ismertünk. Ez a főnök az ő barátnője volt. Ezzel nem is lett volna semmi probléma, hiszen ezzel a főnökkel jól ki lehetett jönni. Szerencsére az a típus volt, aki különválasztotta a munkahelyet és a magánéletet. Mármint úgy értem, hogy ha volt is olyan kolléga, akinke a munkájával nem volt elégedett, azt nem vetítette ki arra, ha ez a kolléga magánéleti problémával fordult hozzá. Aztán úgy alakult, hogy a főnök beiratkozott egyetemre, így a 365 napból gyakorlatilag 200 napot távol töltött. Mivel meglehetősen kis létszámú "banda" vagyunk, helyettese nem volt. Kitalálta, hogy majd a közös barátnőnk helyettesíti őt távollétében, hiszen a beszélőkéje megvan hozzá (mondjuk a másik iránti tisztelet nem az erőssége). Egyeztetve lett a felsőbb vezetőkkel és szabadkezet kapott a projekt. A lapok elég hamar le lettek osztva: a kolléganő volt a száj, én az agy. Sajnos a főnökünk eléggé szemellenzős volt a kolléganővel, szentírásként kezelt mindent, amit kiejtett a száján, úgyhogy egy idő után megkezdődtek a gondok. Mindenkinek nyilvánvalóvá vált a "szép lehetsz, de okos nem" mondás és ahogy mondani szokták: "Adj hatalmat a kezébe, megtudod milyen ember". Teljhatalommal rendelkezett, és aki nem úgy ugrált, ahogy ő fütyült, annak keresztbetett.
Két évvel ezelőtt apukám és közvetlenül utána anyósom is beteg lett (rák). Csak az apukám és az anyósom volt központban az életemben. Tavaly sajnos egymás után elveszítettem mindkettőjüket. Mivel minden erőmet és energiámat rájuk fordítottam, a "barátnőm" háttérbe szorult, nem foglalkoztam vele (később rájöttem, hogy ez "hiba" volt). A kapcsolatom vele elmérgesedett. Nem akarom itt is leírni azt, amit már a blogban leírtam, csak azt, ami a blogból kimaradt. Miután "meghúztam a vonalat" kettőnk között és kizártam az életemből, mint barátot, maradt a munkakapcsolat. Legalábbis én úgy gondoltam, hogy megmaradhat (a főnökünk időközben ugyanis nyugdíjba ment és "egyedül maradtunk"). Amíg én a depressziómmal küzdöttem, addig ő folyamatosan "vágta alattam a fát". Lépten-nyomon azt hangoztatta, hogy a munkám egy fabatkát sem ér és nem is tudja, hogy tulajdonképpen miért kell engem megtűrni a cégnél. Képes volt odáig is elmenni, hogy azt mondta mindenkinek, hogy engem a párom üt, ver és terrorba tart, nem ad nekem enni (ugyanis fogytam több mint 15 kg.-t). Tény, hogy elhanyagoltam magam: nem jártam fodrászhoz, úgymondván nem adtam magamra, nem vásároltam új cuccokat (persze nem voltam koszos, hiszen fürödtem, hajtmostam, a ruhám tiszta, rendezett volt, de pl. nem festettem magam). Az is nehezemre esett, hogy egy kiló kenyérért elmenjek a boltba, nemhogy beüljek a fodrászhoz.
Közben pedig ráakadtam a CH-ra és persze Rátok. Rengeteget segítettetek és szép lassan visszatért belém az élet. Újra nevetni kezdtem...sosem felejtem el: éppen olvastam valamit, mikor egy vicces résznél felnevettem. Még nekem is idegen volt a saját nevetésem. A kolléganő nem értette, mi ez a változás, hiszen vele már nem beszéltem szó szerint semmiről és meglehetősen irritálta és mivel egy irodában dolgoztunk, folyton belémkötött. Már ott tartottam, hogy kérem az áthelyezésemet egy másik szervhez, mikor végre megkaptuk a várva-várt új főnököt. Mivel már híre ment, hogy egyikünk-másikunk nem fér meg a másikkal, egy eligazítás során közölte velünk, hogy mindenkivel el fog beszélgetni, kinek mi a baja, problémája és ha van megoldás, akkor elrendezzük a gondokat. A kolléganőm megkérdezte tőlem, hogy én akarok-e vele egy irodában dolgozni. Érdemes a párbeszédet leírni:
Ő: - kérdezhetek valamit?
Én: - persze
Ő: - te mennyire állnál ki mellettem?
Én: - mire gondol kiállás alatt?
Ő: - hát úgy általánosságban
Én: - konkrétan?
Ő: - mit tudom én, pl: te akarsz velem együtt dolgozni?
Én: - mégis mikor?
Ő: - mit mikor? hát mondjuk egy hónap múlva
Én: - egy hónap múlva? egy hónap múlva már lehet, hogy itt sem leszek
Ő: - és most?
Én: - most? nem.
Röviden: elmondtam a főnökömnek mindent, nem szépítettem. Először nem akarta elhinni, amit mondtam, de aztán kitálalt mindenki: elmondták a kollégáim is, hogyan viselkedett, bánt velük. Eredmény:áttett egy másik irodába.
Még egyszer elnézést kérek a hosszúra nyúlt bevezetőért, de a lényeg csak most jön, ami miatt tulajdonképpen tanácsot kérnék Tőletek.
Ez egyébként nem az én problémám, hanem a kolléganőimé. Az én gondom nem csak annyiban oldódott meg, hogy "elköltöztem", hanem kiderültek a pitiáner dolgai: pl: a munkát mindig én tettem le az asztalra, még azt is, amit saját magának tulajdonított. Már levegőnek nézem (nem gondoltam volna, hogy valaha is egy emberrel szemben így fogok viselkedni), nem érdekel az egész ember úgy ahogy van. Látja rajtam, hogy olyan, mintha egy burok venne körül: nem ér el hozzám semmi tőle. A kolléganőim viszont kapnak hideget-meleget, hasonlóan viselkedik velük, mint velem. Látom rajtuk, hogy tehetetlenül vergődnek és nekem "sírják el" gondjukat. Hiába mondom nekik, hogy nézzenek át rajta, ne lássa meg, hogy mennyire bosszantja őket, könnyebb mondani, mint megtenni. Beszélni vele teljesen felesleges, mert már számtalanszor a fejére lett olvasva a viselkedése, de nem változik semmi. Úgyanúgy generálja a feszültséget, mint eddig és felhúzott orral jön-megy.
Kérlek benneteket, adjatok tanácsot, mit mondhatnék a kolléganőimnek, amivel esetleg elviselhetőbbé tehetném számukra a munkahelyi környezetet.
Elsősorban Titeket kérdezlek, de természetesen bárki reagálhat. Szeretnék tanácsot kérni. Előljáróban szeretnék elnézést kérni a hosszadalmas leírásért, de ahhoz, hogy "képbe legyetek", szükséges.
Van egy kolléganőm, aki régen a barátnőm volt (az Epilógus c. blogomban már írtam róla). Úgymond jól kiegészítettük egymást, mert amíg ő úgyszolván szenvedélyes természetű, mint a háborgó tenger, addig én egy nyugodt folyó típus vagyok. Mikor valami bánt engem, vagy problémám van, én magamba zárkózom, nem "nyílok meg" senkinek, addig ő az ellenkezője: mindenkivel megbeszéli a gondját. Az emberekhez való hozzáállásunk is különböző: neki erőteljesen rasszista hajlamai vannak (tiszta ária mentalitású, egyébként nemzetiségét tekintve sváb), a gyengéket és elesetteket sem kultiválja. Kedvenc mondásai: "Isten drága oxigénjét ez is előlem szívja el", ill. "genetikai hulladék". A párkapcsolatai is sorban tönkremennek - már ha egyáltalán elkezdődik valami -, mivel olyan irracionális elvárásai vannak a másikkal szemben, hogy olyan típusú pasi nincs is a Földön.
Egy irodában dolgoztunk és alig volt olyan történés az életünkben, amit ne tudtunk volna egymásról. Évekig (8 év) jó barátság volt köztünk, legalábbis én úgy hittem. Mikor válófélben volt a férjétől ott álltam mellette, ha tanácsot kért, elmondtam a véleményemet, meghallgattam, ha arról volt szó. A fentebb leírt mentalitásáról tudtam, de az igazság az, hogy nem igazán domborodott ki évekig.
Hat évvel ezelőtt új főnök érkezett hozzánk, akit tulajdonképpen ismertünk. Ez a főnök az ő barátnője volt. Ezzel nem is lett volna semmi probléma, hiszen ezzel a főnökkel jól ki lehetett jönni. Szerencsére az a típus volt, aki különválasztotta a munkahelyet és a magánéletet. Mármint úgy értem, hogy ha volt is olyan kolléga, akinke a munkájával nem volt elégedett, azt nem vetítette ki arra, ha ez a kolléga magánéleti problémával fordult hozzá. Aztán úgy alakult, hogy a főnök beiratkozott egyetemre, így a 365 napból gyakorlatilag 200 napot távol töltött. Mivel meglehetősen kis létszámú "banda" vagyunk, helyettese nem volt. Kitalálta, hogy majd a közös barátnőnk helyettesíti őt távollétében, hiszen a beszélőkéje megvan hozzá (mondjuk a másik iránti tisztelet nem az erőssége). Egyeztetve lett a felsőbb vezetőkkel és szabadkezet kapott a projekt. A lapok elég hamar le lettek osztva: a kolléganő volt a száj, én az agy. Sajnos a főnökünk eléggé szemellenzős volt a kolléganővel, szentírásként kezelt mindent, amit kiejtett a száján, úgyhogy egy idő után megkezdődtek a gondok. Mindenkinek nyilvánvalóvá vált a "szép lehetsz, de okos nem" mondás és ahogy mondani szokták: "Adj hatalmat a kezébe, megtudod milyen ember". Teljhatalommal rendelkezett, és aki nem úgy ugrált, ahogy ő fütyült, annak keresztbetett.
Két évvel ezelőtt apukám és közvetlenül utána anyósom is beteg lett (rák). Csak az apukám és az anyósom volt központban az életemben. Tavaly sajnos egymás után elveszítettem mindkettőjüket. Mivel minden erőmet és energiámat rájuk fordítottam, a "barátnőm" háttérbe szorult, nem foglalkoztam vele (később rájöttem, hogy ez "hiba" volt). A kapcsolatom vele elmérgesedett. Nem akarom itt is leírni azt, amit már a blogban leírtam, csak azt, ami a blogból kimaradt. Miután "meghúztam a vonalat" kettőnk között és kizártam az életemből, mint barátot, maradt a munkakapcsolat. Legalábbis én úgy gondoltam, hogy megmaradhat (a főnökünk időközben ugyanis nyugdíjba ment és "egyedül maradtunk"). Amíg én a depressziómmal küzdöttem, addig ő folyamatosan "vágta alattam a fát". Lépten-nyomon azt hangoztatta, hogy a munkám egy fabatkát sem ér és nem is tudja, hogy tulajdonképpen miért kell engem megtűrni a cégnél. Képes volt odáig is elmenni, hogy azt mondta mindenkinek, hogy engem a párom üt, ver és terrorba tart, nem ad nekem enni (ugyanis fogytam több mint 15 kg.-t). Tény, hogy elhanyagoltam magam: nem jártam fodrászhoz, úgymondván nem adtam magamra, nem vásároltam új cuccokat (persze nem voltam koszos, hiszen fürödtem, hajtmostam, a ruhám tiszta, rendezett volt, de pl. nem festettem magam). Az is nehezemre esett, hogy egy kiló kenyérért elmenjek a boltba, nemhogy beüljek a fodrászhoz.
Közben pedig ráakadtam a CH-ra és persze Rátok. Rengeteget segítettetek és szép lassan visszatért belém az élet. Újra nevetni kezdtem...sosem felejtem el: éppen olvastam valamit, mikor egy vicces résznél felnevettem. Még nekem is idegen volt a saját nevetésem. A kolléganő nem értette, mi ez a változás, hiszen vele már nem beszéltem szó szerint semmiről és meglehetősen irritálta és mivel egy irodában dolgoztunk, folyton belémkötött. Már ott tartottam, hogy kérem az áthelyezésemet egy másik szervhez, mikor végre megkaptuk a várva-várt új főnököt. Mivel már híre ment, hogy egyikünk-másikunk nem fér meg a másikkal, egy eligazítás során közölte velünk, hogy mindenkivel el fog beszélgetni, kinek mi a baja, problémája és ha van megoldás, akkor elrendezzük a gondokat. A kolléganőm megkérdezte tőlem, hogy én akarok-e vele egy irodában dolgozni. Érdemes a párbeszédet leírni:
Ő: - kérdezhetek valamit?
Én: - persze
Ő: - te mennyire állnál ki mellettem?
Én: - mire gondol kiállás alatt?
Ő: - hát úgy általánosságban
Én: - konkrétan?
Ő: - mit tudom én, pl: te akarsz velem együtt dolgozni?
Én: - mégis mikor?
Ő: - mit mikor? hát mondjuk egy hónap múlva
Én: - egy hónap múlva? egy hónap múlva már lehet, hogy itt sem leszek
Ő: - és most?
Én: - most? nem.
Röviden: elmondtam a főnökömnek mindent, nem szépítettem. Először nem akarta elhinni, amit mondtam, de aztán kitálalt mindenki: elmondták a kollégáim is, hogyan viselkedett, bánt velük. Eredmény:áttett egy másik irodába.
Még egyszer elnézést kérek a hosszúra nyúlt bevezetőért, de a lényeg csak most jön, ami miatt tulajdonképpen tanácsot kérnék Tőletek.
Ez egyébként nem az én problémám, hanem a kolléganőimé. Az én gondom nem csak annyiban oldódott meg, hogy "elköltöztem", hanem kiderültek a pitiáner dolgai: pl: a munkát mindig én tettem le az asztalra, még azt is, amit saját magának tulajdonított. Már levegőnek nézem (nem gondoltam volna, hogy valaha is egy emberrel szemben így fogok viselkedni), nem érdekel az egész ember úgy ahogy van. Látja rajtam, hogy olyan, mintha egy burok venne körül: nem ér el hozzám semmi tőle. A kolléganőim viszont kapnak hideget-meleget, hasonlóan viselkedik velük, mint velem. Látom rajtuk, hogy tehetetlenül vergődnek és nekem "sírják el" gondjukat. Hiába mondom nekik, hogy nézzenek át rajta, ne lássa meg, hogy mennyire bosszantja őket, könnyebb mondani, mint megtenni. Beszélni vele teljesen felesleges, mert már számtalanszor a fejére lett olvasva a viselkedése, de nem változik semmi. Úgyanúgy generálja a feszültséget, mint eddig és felhúzott orral jön-megy.
Kérlek benneteket, adjatok tanácsot, mit mondhatnék a kolléganőimnek, amivel esetleg elviselhetőbbé tehetném számukra a munkahelyi környezetet.
Kedves cat34!
Kérésedre én azt javaslom, hogy a kolléganőid csak végezzék a megadott munkáikat, és ha a főnök rajtuk akarja levezetni a feszültséget (mint ahogyan te is mondtad), ne szóljanak vissza neki, csak ami szükséges a munkájukat illetően. Mond a kollégáidnak, hogy hadd mondja a főnök a negatív megjegyzéseit, ti ne is reagáljatok rá, és ne lássa rajtatok hogy bosszantó amit mond, mivel pont ez a szándéka.
Ha látja hogy mintha a falnak beszélne, akkor lefog nyugodni és mivel látja hogy ezzel nem tud hatást gyakorolni, így egy idő után, abbafogja hagyni az állandó cseszegetést. Megjegyzem: Ez 100%-osan garantált módszer, és talán az egyetlen is, ami tényleg hatásos ezekben a helyzetekben. Viszont, aki nem tudja kibírni, azt a főnök, továbbra is cseszegetni fogja.
Ezeken kívül, még azzal is lehet kontrollálni a dolgot, hogy amikor a főnök rákezd a saját szónoklására, akkor mondják például azt magukban (humorizálva) a kollégáid, hogy na, ez már megint olyanokat mond, hogy el lehetne rakni télire befőttnek. És persze, ehhez hasonló dolgokat. Így fel lehet legalább oldódni, és egy idő után, már fel se tűnik hogy mit mond.
Remélem, tudtam segíteni!
Kérésedre én azt javaslom, hogy a kolléganőid csak végezzék a megadott munkáikat, és ha a főnök rajtuk akarja levezetni a feszültséget (mint ahogyan te is mondtad), ne szóljanak vissza neki, csak ami szükséges a munkájukat illetően. Mond a kollégáidnak, hogy hadd mondja a főnök a negatív megjegyzéseit, ti ne is reagáljatok rá, és ne lássa rajtatok hogy bosszantó amit mond, mivel pont ez a szándéka.
Ha látja hogy mintha a falnak beszélne, akkor lefog nyugodni és mivel látja hogy ezzel nem tud hatást gyakorolni, így egy idő után, abbafogja hagyni az állandó cseszegetést. Megjegyzem: Ez 100%-osan garantált módszer, és talán az egyetlen is, ami tényleg hatásos ezekben a helyzetekben. Viszont, aki nem tudja kibírni, azt a főnök, továbbra is cseszegetni fogja.
Ezeken kívül, még azzal is lehet kontrollálni a dolgot, hogy amikor a főnök rákezd a saját szónoklására, akkor mondják például azt magukban (humorizálva) a kollégáid, hogy na, ez már megint olyanokat mond, hogy el lehetne rakni télire befőttnek. És persze, ehhez hasonló dolgokat. Így fel lehet legalább oldódni, és egy idő után, már fel se tűnik hogy mit mond.
Remélem, tudtam segíteni!
Kedves Progresszor!
Köszönöm tanácsod, én is hasonlót ajánlottam nekik, de ez a "téli befőtt" ez nagyon jó ötlet. Valamit azonban félreérthettél, vagy én nem írtam le egyértelműen. Ez a kolléganő nem a főnökünk. Ugyanolyan alkalmazott, mint én, csak az előző főnökünk teljhatalmat adott neki - hiszen barátnők -, és elszállt vele a ló.
Az igazság az, hogy vonzza az embereket (persze nem szexuálisan). Aki nem ismeri a valódi természetét, az óhatatlanul beleesik a csapdájába, annyira jól tudja csűrni-csavarni a szót és befolyása alá hajtani az embereket. Aztán ha az emberek rájönnek, hogy mi is a helyzet, ledöbbennek.
Most a hatalom kihullott a kezéből, mivel két hónapja van egy új vezetőnk, bár őt is megpróbálta befolyásolni, úgy mint a többi felsőbb vezetőt (a hierarchia nálunk: csoportvezető, osztályvezető, főosztályvezető, kapitányhelyettes, kapitány, miniszter). Ez ment is kb. 3 hétig, míg a csop.vez. rájött, hogy mi is a csízió.
Köszönöm tanácsod, én is hasonlót ajánlottam nekik, de ez a "téli befőtt" ez nagyon jó ötlet
. Valamit azonban félreérthettél, vagy én nem írtam le egyértelműen. Ez a kolléganő nem a főnökünk. Ugyanolyan alkalmazott, mint én, csak az előző főnökünk teljhatalmat adott neki - hiszen barátnők -, és elszállt vele a ló. Az igazság az, hogy vonzza az embereket (persze nem szexuálisan). Aki nem ismeri a valódi természetét, az óhatatlanul beleesik a csapdájába, annyira jól tudja csűrni-csavarni a szót és befolyása alá hajtani az embereket. Aztán ha az emberek rájönnek, hogy mi is a helyzet, ledöbbennek.
Most a hatalom kihullott a kezéből, mivel két hónapja van egy új vezetőnk, bár őt is megpróbálta befolyásolni, úgy mint a többi felsőbb vezetőt (a hierarchia nálunk: csoportvezető, osztályvezető, főosztályvezető, kapitányhelyettes, kapitány, miniszter). Ez ment is kb. 3 hétig, míg a csop.vez. rájött, hogy mi is a csízió.
ez a "téli befőtt" ez nagyon jó ötlet
Tényleg jó
A humoron kívül csak az marad, hogy levegőnek nézni.
Ő is csak addig tud műsort csinálni, amíg van közönsége, ha nincs, akkor már csak egy magában ugráló bolond lesz.
Nekem is van olyan kolléganőm, akin -muszájból- megtanultam átnézni. Azóta arany sorsom van itt
Szeretem a munkahelyem, mindig örömmel jövök ide, és nem hagyom, hogy ezt bárki is megpróbálja befolyásolni.
Tényleg jó
A humoron kívül csak az marad, hogy levegőnek nézni.
Ő is csak addig tud műsort csinálni, amíg van közönsége, ha nincs, akkor már csak egy magában ugráló bolond lesz.
Nekem is van olyan kolléganőm, akin -muszájból- megtanultam átnézni. Azóta arany sorsom van itt
Szeretem a munkahelyem, mindig örömmel jövök ide, és nem hagyom, hogy ezt bárki is megpróbálja befolyásolni.
Köszönöm kedves nmarie!
Mióta átnézek rajta és szó szerint semmibe veszem, azóta engem békén hagy. Most a többieken élesíti a karmait. Ahogy én látom, még nem találkoztak soha ilyen típusú emberrel és nem tudják hogyan kell kezelni a helyzetet. A rosszban persze van valami jó is: nevezetesen, hogy a főnökünk hogyúgymondjam mellettünk áll és megpróbálja úgy alakítani a dolgokat, hogy ne érintkezzünk vele túl sokat. Sajnos ő is érzékeli, sőt át is éli az ellenséges hangulatot. Egyébként mi is szeretjük a munkánkat és ha éppen nincs az a bizonyos kolléganő, a hangulat is 1000%-kal jobb.
Tegnap "tanítgattam" egy kicsit két kolléganőmet. Elmondtam nekik, hogyan lehet átnézni, levegőnek nézni a "T. hölgyet" (sajnos én ezt már tökélyre fejlesztettem). Szegényeknek teljesen idegen volt ez a viselkedés főleg akkor, mikor gyakorlatba is átültettük a dolgot. De a végén még tetszett is nekik.
Ma reggel munkábajövet eszembe jutott, hogy pont úgy viselkedik a kolléganőm, mint a Süsü a sárkány c. bábmesében a Torzonborz
http://www.youtube.com/watch?v=cSIyH-c-61M
Nem tudom, hogy ezek után rá tudok-e még nézni anélkül, hogy ne Torzonborzot lássam benne
Ma reggel munkábajövet eszembe jutott, hogy pont úgy viselkedik a kolléganőm, mint a Süsü a sárkány c. bábmesében a Torzonborz
http://www.youtube.com/watch?v=cSIyH-c-61M
Nem tudom, hogy ezek után rá tudok-e még nézni anélkül, hogy ne Torzonborzot lássam benne
h ez egy játszma... ha tudtok közösséget alkotni akkor működik a kiközösítés .. ha nem akkor nem... mindenpercben másként kell regálni rá ... játékelmélet világos választ ad
büntess ha közösségellenes légy semleges ha téged támad és jutalmazd ha jó... nagy tanító az ilyen ember.... éberségre ...másodpercenkénti tudatosságra tanít ...akik ezt a játszmát játsszák az érzelmi életüket sivárnak érzik... és harcolnak azért h vmit érezzenek ... pont mint egy rossz gyerek... már mindenről lemondott ...s szeretetre sem vágyik csak figyeljenek rá
szal hoopono
mindenpercben másként kell regálni rá ... játékelmélet világos választ adbüntess ha közösségellenes légy semleges ha téged támad és jutalmazd ha jó... nagy tanító az ilyen ember.... éberségre ...másodpercenkénti tudatosságra tanít ...akik ezt a játszmát játsszák az érzelmi életüket sivárnak érzik... és harcolnak azért h vmit érezzenek ... pont mint egy rossz gyerek... már mindenről lemondott ...s szeretetre sem vágyik csak figyeljenek rá
szal hoopono
Érdekes kérdés. Szerintem a válasz az emberek egyéniségében rejlik. Eltérő személyiségünk határozza meg hogy egy dologra hogyan reagálunk, a reakciónk mások részéről milyen viszontreakciókat váltanak ki, vagy másokra milyen hatással vagyunk. MInt amikor több hullám jön létre egy vízben. Azok is hatnak egymásra, akár gyűröződnek halmozódhatnak is. Személyiségjegyeink pedig befolyásolják mennyire könnyen vagy épp nehezen vált ki belőlünk egy adott dolog egy adott reakciót. Az asztrológia születési képletében is ezt vettem észre tükröződni... A lehetőségeinket.
Sziasztok!
Kedves Progressor, a ki/be- vándorlási topicban, van egy kis problémánk, mert a Kanadába "menekültként" érkező honfitársaint ügye körül, kialakult egy vita, ami inkább szól az emberek viselkedéséről, egymáshoz való viszonyulásukról, mentalitásról mint magáról a menekültügyről. Megköszönnénk, ha itt kaphatnánk teret a téma megvitatásához.
Sokan úgy itélik meg, hogy a Kanadában menedékjogot kérők nagyrésze csak a szociális ellátórendszer miatt választják célállomásnak az országot és ez az élethez való alap mentalitásukból ered. Úgy gondolják, hogy csak a segélyért jönnek ide, folytatva a "hazai rutint" és ezzel valamint a menekülés indokaiva /kitalált vagy nem kitalált indokok/ csak lejáratják Magyarországot, amit akár a nemzetközi menekültügyi törvények megváltoztatásával is, de meg kell állítani.
Sokan mások, társadalmi problémákat, a kisebbségi csoportokkal szemben meglévő előítéleteket jelölik meg az alapvető problémának..... mint okozóit a kialakult helyzetnek.
Egy harmadik álláspont, azért aggódik, hogy ha a negatív esetek miatt csorbulnak a menekültek jogai, mi lesz azokkal, akiknek valóban menekülniük kell.....
A téma így kibontva, egymás megitélése, mentalitás, ok és okozat, jogok és kötelességek...
Remélem beleillünk a topikindító elgondolásodba.
Kösz, Frank
Kedves Progressor, a ki/be- vándorlási topicban, van egy kis problémánk, mert a Kanadába "menekültként" érkező honfitársaint ügye körül, kialakult egy vita, ami inkább szól az emberek viselkedéséről, egymáshoz való viszonyulásukról, mentalitásról mint magáról a menekültügyről. Megköszönnénk, ha itt kaphatnánk teret a téma megvitatásához.
Sokan úgy itélik meg, hogy a Kanadában menedékjogot kérők nagyrésze csak a szociális ellátórendszer miatt választják célállomásnak az országot és ez az élethez való alap mentalitásukból ered. Úgy gondolják, hogy csak a segélyért jönnek ide, folytatva a "hazai rutint" és ezzel valamint a menekülés indokaiva /kitalált vagy nem kitalált indokok/ csak lejáratják Magyarországot, amit akár a nemzetközi menekültügyi törvények megváltoztatásával is, de meg kell állítani.
Sokan mások, társadalmi problémákat, a kisebbségi csoportokkal szemben meglévő előítéleteket jelölik meg az alapvető problémának..... mint okozóit a kialakult helyzetnek.
Egy harmadik álláspont, azért aggódik, hogy ha a negatív esetek miatt csorbulnak a menekültek jogai, mi lesz azokkal, akiknek valóban menekülniük kell.....
A téma így kibontva, egymás megitélése, mentalitás, ok és okozat, jogok és kötelességek...
Remélem beleillünk a topikindító elgondolásodba.
Kösz, Frank
Hasonló témák
