Kortárs irodalom...

Ile57

Állandó Tag
Állandó Tag
Tóth Krisztina:


Hála-változat

Arany színekben játszó szén szavak,
Babits a fény, Ady a nagy zsarátnok,
boldog-szomorú lidérc leng: ha játsztok,
zümmögi halkan, csak tűzzel szabad,

Nemes, Nagy dolgot! Hány láng sisteregne,
Füst csapna fel, Weöres sziporkatánc,
Kormos Vas bongna, izzana a rács,
mennyi kanyargó seb, mi nem heged be,

s bár igaz lenne majd, hogy Lesz Vigasz-
J. A. szájából érdes volt az élet,
Petri szájából szép volt a pimasz:

bárhogy mozduljak, lángnyelven beszélek,
torkomban hangjukkal, de semmi az,
ha tőlük éghet éneke az énnek.



Futrinka utca


Harmincnyolc év, futó fonál.
Az ember rojtokat talál<dir> – hanyag
anyag –
</dir>
e földi, pöttyös kis ruhán
mit hord és igazgat sután,
<dir> <dir> kinek,
minek,
</dir> </dir>
ha egyszer úgyis visszabont,
feslik simából fordított,
<dir> <dir> a Kéz,
ha kész
</dir> </dir>
már érzi, úgyse lesz soha
ha nem lesz léte otthona,
<dir> <dir> akar,
akár
</dir> </dir>
a színpadon a kesztyűbáb
játszani valami saját
<dir> <dir> mesét,
mi mást,
</dir> </dir>
füstölgő kéményt, házikót,
Futrinka utcát, bármi volt,
<dir> <dir> örök
körök
</dir> </dir>
után is fölvesz kis kötényt,
hisz telefonált az imént
<dir> <dir> Cica-
mica,
</dir> </dir>
hogy Tádé meghűlt és beteg,
úgyhogy van dolga rengeteg,
<dir> <dir> legyen
egyen-
</dir> </dir>
letesen befűtve a tökház,
vigyázz, Mazsola, nehogy megfázz,
<dir> <dir> halál
ha lel
</dir> </dir>
utat is hozzánk, nem vagyunk
futó fonál csak, filc, magunk
<dir> <dir> helyett.
Helyet
</dir> </dir>
foglal középen, integet
és onnan csókol Titeket
<dir> <dir> Böbe
baba!
</dir> </dir>
 

Csatolások

  • 1029_12_855_1.jpg
    1029_12_855_1.jpg
    18.9 KB · Olvasás: 5

elfow

Állandó Tag
Állandó Tag
varro_dani_dobolaszlo.jpg


sms#6


hogy mondjam el milyen nagyon szeretlek én ha bakker
nem áll rendelkezésre több csak 160 karakter



*



(V.D. Szivdesszert... könyvéből...)
 

elfow

Állandó Tag
Állandó Tag
Az oly sokat idézett, "Boldogságdal" c. vers szerzője ....

pecs991.jpg


Bertók László Kossuth-díjas költő, író a kortárs magyar líra egyik legeredetibb alkotója.
1935-ben született a Somogy megyei Vése faluban, paraszti családban. Első versei a pécsi Dunántúl folyóiratban jelentek meg 1953-ban. 1955-ben „államrend elleni izgatás” vádjával börtönbe zárták verseiért. Emiatt tanulmányait csak munka mellett végezhette, és költői pályafutása is késve indult.
1965-ben költözött Pécsre, ahol hosszú évekig dolgozott könyvtárosként. A Jelenkor folyóiratnak több mint ötven éve szerzője, 1999-től főmunkatársa. Pécs díszpolgári címmel tüntette ki 2008-ban.


*



Bertók László: Nem a szenvedély, nem az indulat


Nem a szenvedély, nem az indulat,
csak mert elfogytak benned a szavak,
s a túlfolyó, a sose végleges
szájból kicsusszan, hogy sem az, sem ez.


S fülelsz, mint akit hallgat valaki,
hogy akkor mit kell mért választani,
hová a nincsben a biztos irány,
ha minden minden, csak a semmi hány?


S indulsz, mert menni, s annyi munka van,
tördeled, fested, bütykölöd hogyan,
alul sírt ásol, föléje eget,
középen meghalsz, de nincs felelet.




(2003. június)


*

Bertók László:
Pénteken vasárnap című kötetéből
Magvető Kiadó, 2010
 

elfow

Állandó Tag
Állandó Tag
Itt áll a költő, és mást nem tehet

Írta: Gágyor Péter


images


Bertók László új kötete nehéz kötet. Igen, súlyos, a szó átvitt értelmében, az üzenet sűrűsége súlyosítja, és az a szigor, amit és ahogyan a költő e kötetben összegyűjtött verseiben közzé tesz. Bertók az elmúlás rémével játszik, vele veszi fel a mindörökkön reménytelen harcot, és megküzd vele a tőle megszokott puritán eszközökkel.


Verseiben szigorú, egyszerű képei még kopárabbá, és kopárságukban, tragikumukban viszont még inkább elgondolkodtatóvá válnak. Éjszaka olvastam el először a kötetet, és bezárultam tőle. Másnapra kialudtam rémületem, és már jobban értem, érzem kínjai lüktetését.

Legyek most hát az ördög ügyvédje, az advocatus diaboli. Ezért merül(het?) fel bennem a provokatív kérdés, hogy szemérmes (mert ő a költő, valóban nagyon az, hisz ezek nem én-versek) öndiagnózisa meddig költészet? És honnan mérve nem az? Hogy puritán kopársága, amit a zárt 12 soros forma még inkább felszínre hoz, a költői egyszerűség maga, (törekvés a tisztaság felé) vagy amolyan (álszerény) szerep, esetleg modor.

Néhány verse mélyen megkarcolt. Ezeket olvasom többször is újra, mert eddig ismert versei (korábbi köteteiben), szabadabb formáik folytán is belevittek egy érzelmi, értelmi, szellemi kalandba, örvénybe. Ez a kötet más, mégis izgat, nem hagy nyugton.

A logika valóban nem érez. Még kevésbé érzeleg. És a közelítő elmúlás tetszik-nem-tetszik az élőknek mégis egyértelműen logikus. A költőnek is elsősorban az. Ebbe a kozmikus játékba gyalogoltatja bele olvasóit verseivel Bertók László. Nem csábít, csalogat. Megengedi, hogy elkísérjük.


„S indulsz, mert menni, s annyi munka van,
tördeled, fested, bütykölöd hogyan,
alul sírt ásol, föléje eget,
középen meghalsz, de nincs felelet.”

(Nem a szenvedély, nem az indulat)



Eleve nem könnyű már maga a versek olvasása sem. Hát még a versek írójának is olykor elviselhetetlenül súlyos lehet ez az égi-földi játék. Melyet még nehezített is, hiszen az egész kötetre rákényszerített tizenkét soros formával, mintegy penzumot szabott ki magának. Aki költő, éljen meg pusztán az adott forma szűk lehetőségeivel, a megváltoztathatatlan három négysoros versszak egy kötet világára törvényként nehezül.

Jó alkalom ez, hogy miniatűr mestermunkák szülessenek. Még ha ez a kötött forma erősen behatárolja is a viszonylagos költői szabadságot. Még ha bilincsbe veri is olykor a szavak kreativitását. Akkor sem engedhetőek meg a nagy ecsetvonások, az akvarell nosztalgikus összefolyásainak varázsa, mert mozaik-rakóként, az apróra szabott kövekből, a tizenkét sorosokból szerkeszti kötetét. Tizenkét sorba fér el a világ, az indulat íve, a meglendülő gondolat. Minden! Valamennyi ötlet bele kell, hogy férjen a tizenkét sornyi mozaikkőbe! Tán ezért olykor többet ér a költőnek a szakmai bizonyosság a mestermunka dicsősége, mint a vers maga. És ez nem hiba, nem szemrehányás. A költő miért ne játszhatna?



„Ó, a nagy író nagyon nagy író.
Az alja író, a föle túró.
Savanykás nedű? Rátét a csuszán?
Az üres edény, köpülés után?”

(Vannak nagyobb állatok, ezek itt)




A költő miért ne játszhatna, ha akar. És Bertók játszik akár az őszi napsütés játékos derűjével, akár (és versei zömében) véres-komolyan. Így játszhat a költő jeles életműve bizonyosságának tudatában, önmagával, a világgal. Mindeneken túlról tekint vissza képzelete segítségével, onnan, hol már semmi sem számít, és ott már nincsenek, mert nem is lehetnek tabuk. Mint mindig, a szabadságot keresi most is, igében, melléknévben, indulat- és kötőszavak sűrűjében, a költészet ménesében, ahol ő már minden csikót ismer, ahol számára nincs betöretlen paripa.



„Ó, a bolondok, a zsenik,
de könnyen csúcsra pörgetik,
s nyílik, zár, ontja a trutyit
a divat, a nagy sárga lik.”

(Ó, azok a tudós urak)





Ez a költő mindent tud, csak nem dicsekszik vele. Tudja, hogy tudni fárasztó, sőt többnyire tragikus katarzissal jár.
Kötete emlékeztető, és mégsem testamentum. Csak halálosan komoly játék. Mert az igazi költőket megkínozza a tudás, ez az átkos hatalom.


Bertók László
Nem őszikéket ír, még kortársaktól búcsúzó soraiban is kerüli a nosztalgiát. Ősz van hullnak a levelek. Nem is aranysárgák, nem tarkák, vörösek, másként színesek. Már korhadás festi meg a búcsúzó avart.

A költő áll, nem büszkén, nem zavart félelemmel remegve, nyugodt, derűtlen józansággal maga elé mered. Vagy ránk(?) mered.

Áll az idős költő sorsa határán, másként nem tehet.



Bertók László: Pénteken vasárnap
Magvető Kiadó, 2010
 

elfow

Állandó Tag
Állandó Tag
GágyorP.koptok.jpg


Gágyor Péter: Minden Áron:

A tűznek nem szabad megaludnia
(anticiklus)

Önkarcként

Gőg és demagóg
fia vagyok én…
Az egyiket kerülöm,
a másikat utálom,
mégis tőlük kaptam
ingem és nadrágom,
gyűrött, szakadt gatyám,
elfoszlott bakancsom
Ez az én hazám!
Lehet benne tipegni,
no lám,
leszegett fővel
(akár, keresztül a határon),
de megharcolni is,
dacosan érte
fénylő orcával,
fütyülve pajzsra, vértre
küzdeni tatárral, törökkel
labanccal, kuruccal
és a fel-feldobott kővel
mely visszahull kobakomra
és ha jól eltalál a kő,
lehet ez áldás, glória.
Utódok fattya
készülődj,
míg sorsod hagyja
a nagy alkalomra
előre!
Hisz, jól tudod
semmi sem lesz
belőle.



*


Gágyor Péter KOPTOK című verskötet
 

elfow

Állandó Tag
Állandó Tag
Gágyor Péter
A titokról


Talán, titkom majd felreped
mint dió a presszó asztalán
és a márványlap felett
majd súgom botoran
mint a falon a borostyán
titkodért cserébe,
és ha titkot is kínálsz
adok cserébe
egy fényes levelet
titkaim helyett.




borosty%C3%A1n_2_w.JPG
 

elfow

Állandó Tag
Állandó Tag
Gágyor Péter
Bibircsókjaim


Lila bibircsókok a korallon
rákocskák nőnek orromon
hívatlan jöttek,
mégis enyémek.
Súgják: porrá leszek
s lehetnék akár moszat
mindegy,
ez van:
a sors kegyet nem osztogat.
Jobb lesz ha tán megszokom
és punktum
vagy jobb inkább,
ha megszököm?
Nosza!
Induljon a koravén
karaván tova
Megszöknék én,
sivatagi vándor
egy hárompúpú tevén.
csak nincs már hova.
A sorsom diktátum,
lesz ahogy lesz
ez felső parancs,
isteni ordré
Majd egy tavaszon,
elvisz a szentmihály-kordé
és nem leszek többé
sem bús, sem tétova
kinyílik majd orromon
a lila orgona.


220px-Buddleiabutterflies.JPG
 
E

elke

Vendég
Kovács Ákos

t224_203.jpg



Kovács Ákos (Budapest, 1968. április 6. – ) zeneszerző, költő, Ákos néven énekes.
<SCRIPT type=text/javascript>//<![CDATA[ if (window.showTocToggle) { var tocShowText = "megjelenítés"; var tocHideText = "elrejtés"; showTocToggle(); } //]]></SCRIPT>
Jogászcsaládból származik, de egy Pasolini-filmklub hatására filmrendező akart lenni, ami ellen édesanyja hevesen tiltakozott. Kompromisszumként a Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetemen tanult tovább, ahol 1992-ben végzett, a külgazdaság szakon (diplomamunkája címe „Zeneművek mint szerzői alkotások nemzetközi hasznosítása”). A legkülönfélébb munkahelyeken dolgozott, mígnem az 1987-ben alapított népszerű (bevallottan a Depeche Mode együttest mintának tekintő) Bonanza Banzai zenekar énekeseként országos hírre tett szert. Az együttesben zeneszerzőként és szövegíróként is dolgozott. 1995-től, az együttes felbomlásától kezdve rendkívül tudatosan és profi módon építette szólókarrierjét – nem csak itthon, Akosh név alatt angol szöveggel több külföldi lemeze jelent meg.
1995-ben kezdődnek színházi „kalandjai”. A Vígszínház-ban bemutatják Bertolt Brecht „Baal” című darabját, amelynek ő a zeneszerzője. 1998-ban már az „Oliver” egyik főszereplője a Madách Színházban.
1999-ben a Disney „Tarzan” c. filmjéhez készíti el Phil Collins dalainak magyar fordítását.
A budapesti Terror Háza és a hódmezővásárhelyi Emlékpont múzeum részére tárlatvezető zenét komponált, mely kiegészíti a kiállítások vizuális anyagát.
2002-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend Tisztikeresztjével tüntették ki.
A zene- és szövegírás mellett verseket is ír. Idáig öt kötete jelent meg.
Három idegen nyelven, angolul, olaszul és svédül beszél.

KOVÁCS ÁKOS: JÁTSSZUK EL
Most még csak álmodod,
Hogy egyszer majd élni fog
Az, ami Te leszel,
Hát jóel&otilde;re kérlek,
Játsszuk el,
Hogy majd értesz
Mindent, amit mondok,
Mert rám bíztak a hangok,
Vigyázok rád,
Mert hinni kell,
Hát játsszuk el.
Most kapsz majd életet,
A halált még nem hiszed,
A múlt is csak nyersanyag,
Ha új és tiszta vagy,
Játsszuk el,
Hogy majd értek
Mindent, amit mondasz,
Akkor is, ha hallgatsz,
Vigyázol rám,
Mert hinni kell,
Hát játsszuk el.
Játsszuk el,
Hogy majd értesz
Mindent, amit mondok,
Mert rám bíztak a hangok,
Vigyázok rád,
Mert hinni kell,
Hát játsszuk el
Hogy majd értek
Mindent, amit mondasz,
Akkor is, ha hallgatsz,
Vigyázol rám,
Mert hinni kell,
Hát játsszuk el.
Játsszuk el
Azt, hogy élünk,
És nem is lehetne másképp,
Egyszer&ucirc; a játék,
Vigyáznak ránk,
Mert hinni kell,
Hát játsszuk el

Verseskötetek

1991 - Dúdolnom kell
1993 - Napló feletteseimnek
1995 - Szavak és csendek
1998 - Szív, seb, ész
2000 - A hűség könyve



Forrás :akosrajongok
 

ivanka121

Állandó Tag
Állandó Tag
Kiss Judit Ágnes

kja2_0.JPG


<!--[if gte mso 9]><xml> <w:WordDocument> <w:View>Normal</w:View> <w:Zoom>0</w:Zoom> <w:HyphenationZone>21</w:HyphenationZone> <w:punctuationKerning/> <w:ValidateAgainstSchemas/> <w:SaveIfXMLInvalid>false</w:SaveIfXMLInvalid> <w:IgnoreMixedContent>false</w:IgnoreMixedContent> <w:AlwaysShowPlaceholderText>false</w:AlwaysShowPlaceholderText> <w:Compatibility> <w:BreakWrappedTables/> <w:SnapToGridInCell/> <w:WrapTextWithPunct/> <w:UseAsianBreakRules/> <w:DontGrowAutofit/> </w:Compatibility> <w:BrowserLevel>MicrosoftInternetExplorer4</w:BrowserLevel> </w:WordDocument> </xml><![endif]--><!--[if gte mso 9]><xml> <w:LatentStyles DefLockedState="false" LatentStyleCount="156"> </w:LatentStyles> </xml><![endif]--><!--[if gte mso 10]> <style> /* Style Definitions */ table.MsoNormalTable {mso-style-name:"Normál táblázat"; mso-tstyle-rowband-size:0; mso-tstyle-colband-size:0; mso-style-noshow:yes; mso-style-parent:""; mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt; mso-para-margin:0cm; mso-para-margin-bottom:.0001pt; mso-pagination:widow-orphan; font-size:10.0pt; font-family:"Times New Roman"; mso-ansi-language:#0400; mso-fareast-language:#0400; mso-bidi-language:#0400;} </style> <![endif]--> <!--[if gte mso 9]><xml> <w:WordDocument> <w:View>Normal</w:View> <w:Zoom>0</w:Zoom> <w:HyphenationZone>21</w:HyphenationZone> <w:punctuationKerning/> <w:ValidateAgainstSchemas/> <w:SaveIfXMLInvalid>false</w:SaveIfXMLInvalid> <w:IgnoreMixedContent>false</w:IgnoreMixedContent> <w:AlwaysShowPlaceholderText>false</w:AlwaysShowPlaceholderText> <w:Compatibility> <w:BreakWrappedTables/> <w:SnapToGridInCell/> <w:WrapTextWithPunct/> <w:UseAsianBreakRules/> <w:DontGrowAutofit/> </w:Compatibility> <w:BrowserLevel>MicrosoftInternetExplorer4</w:BrowserLevel> </w:WordDocument> </xml><![endif]--><!--[if gte mso 9]><xml> <w:LatentStyles DefLockedState="false" LatentStyleCount="156"> </w:LatentStyles> </xml><![endif]--><!--[if gte mso 10]> <style> /* Style Definitions */ table.MsoNormalTable {mso-style-name:"Normál táblázat"; mso-tstyle-rowband-size:0; mso-tstyle-colband-size:0; mso-style-noshow:yes; mso-style-parent:""; mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt; mso-para-margin:0cm; mso-para-margin-bottom:.0001pt; mso-pagination:widow-orphan; font-size:10.0pt; font-family:"Times New Roman"; mso-ansi-language:#0400; mso-fareast-language:#0400; mso-bidi-language:#0400;} </style> <![endif]--> Kiss Judit Ágnes

Pista Pesten

Államalapító királyunk egy napon úgy döntött, hogy odahagyja kis időre az örök királyságot, melyet csak egyszerű alattvalóként szolgált, hogy ezer év elteltével meglátogassa földi hazáját. Az égi király engedte is szívesen, mert bizony már odafönn is híre kelt amaz ország szörnyű romlásának. Útnak is indult hajdanvolt fejedelme éppen a millennium évében együtt ünnepelni az utódokkal, de bár szentnek tisztelték földön és mennyben, a szentek között elöljáró nem volt, megelőzte még egy madaraknak prédikáló meztéllábas olasz is, gyalogszerrel érkezett. Bizony tíz esztendő is kellett hozzá, hogy valahonnét lovat szerezvén, mint jó gazda körbejárja és megszemlélje a birtokát, végül átlépje észak felől a százéves határt.

Mire az Országház elé ért, sok csatán verekedte át magát, maga is, lova is viharvert állapotban voltak. A híre természetesen megelőzte, lesifotósok és újságírók hada várt rá, mikor a lezárt Margit hídon keresztüljutni nem tudván átúsztatott a Dunán. Persze hitték is, nem is, hogy maga Szent István jelent meg köztük, de hírnek mindenképp hír volt, jöttek hát csőstül a Kossuth térre, amely tüntetőt ugyan már látott ilyen feles számban, de kamerát meg hangfelvevőt biztosan nem.

A kormányőrök nem akarták beengedni az idegent, hiába rázta a fejét meg a szakállát a néhai uralkodó, a szavát sem értették. Már az sem tetszett nekik, hogy vizesen, csatakosan, lóháton érkezett, de mivel a közlekedési táblák csak a traktorok behajtását tiltották a térre, erre igazán nem hivatkozhattak, meg kellett tűrniük a betolakodót.

A szent király, noha a Szent Koronával még nem találkozott, a köztársaság címerére és a saját fejére felváltva mutogatva próbálta kilétét elmagyarázni, de hiába. Hogy Szilveszter pápát emlegette, az csak olaj volt a tűzre, azt hitték, a bolondját járatja velük, s tavasszal búcsúztatná nagy petárdadurrogtatással az óévet. Honnan, honnan nem, egy tízezres is előkerült, talán az egyik lelkes zsurnaliszta jóvoltából, de a rajta lévő arcmás feltűnő hasonlósága sem volt elég meggyőző, leginkább azért, mert az értetlen kormányőrök az első pillanatban korrupciós szándékra gyanakodtak, és kevesellték a nekik szánt összeget.

Amikor a katolikus és ortodox egyház közös szentje térdre esve, kezét imára kulcsolva, keresztvetéssel, Jézus és Mária nevét ismételgetve akarta értésükre adni, hogy keresztény hitüket neki köszönhetik, a Bazilikához irányították a hitbuzgó idegent. Ott az egyik pappal aztán latin nyelven szót tudott érteni, aki végre érdemeihez méltó tisztelettel és kellő hittel fogadta.

A hivatalos álláspont nem volt ennyire kedvező. Az első nyilatkozatok minden fórumon provokációnak és politikai kampányfogásnak minősítették István megjelenését, az MTI pedig makacsul hallgatott róla, de a leghitetlenebb tamáskodókat is meggyőzte végül az a DNS-vizsgálat, amely a szent király mumifikálódott jobbját, és feltámadott testének azonos részét genetikailag is azonosnak lenni bizonyította. Másnap estére aztán hangos volt a tévé és a rádió összes csatornája attól, hogy az ország első uralkodója visszatért, és sajtótájékoztatót ad a Parlament kupolatermében.

Megindult persze azonnal a suttogás is: visszatért az államalapító, visszaveszi a trónt, fejére teszi a Szent Koronát, Magyarországon királyság lesz újra, s ezt az SMS-ekben és netes fórumokon továbbadott üzenetet aztán ki-ki a saját szája íze szerint fűszerezte egyéb kommentekkel.

A sajtótájékoztató napját harmadnapra tűzték ki. A hatalmas térben feszült volt a csend, csak a diktafonok surrogása, és a fényképezőgépek kattogása hallatszott. A meghívott politikusok feszengtek jólszabott öltönyeikben a komor tekintetű uralkodó előtt, aki felemelkedett, és ahogy szóra nyitotta a száját, erős, parancsoláshoz szokott hangja betöltötte a termet, és begerjesztette a mikrofonokat.

„Lovu hata rea ülék, kernyül ez uruszágut jargalám, isa, az én jonhom kanyú.” – kezdte beszédét magyar nyelven a szent király. Ebben a pillanatban a nyelvészek között, kiknek az elhangzó mondatokat mai magyarra fordítani lett volna tisztük, heves vita robbant ki az utolsó szó jelentése felől. Márpedig ez a szó adná meg az egész mondat értelmét. Az egyik csoport teljes meggyőződéssel állította, hogy a kanyú, a könyű, azaz könnyű, könnyed értelemben a király megelégedését hivatott kifejezni, a másik szakértői társaság ellenben amellett kardoskodott, hogy a kanyú a hanyatlik, konyul igékkel rokon, és arra utal, mennyire csalódott a vendég. Hogy ez ügyben dűlőre jutni nem tudtak, de agyukban már készítették következő szakmai disputájuk témáját, más megoldást kellett keresni.

Az államalapító maradváinak értetlenségét látva nehéz sóhajjal ismét latinra fordította a szót. Kis időbe került, míg a Magyar Tudományos Akadémia egyik legnagyobb klasszika-filológusát sikerült kiugrasztani farkasréti otthonából, hogy tolmácsul szolgáljon, de végre nem volt akadálya az ős és a leszármazottak közti megértésnek. Leírom én most e szavakat magyarul, ahogy nem sokkal a beszéd elhangzása után az index és az origo.hu látogatói olvashatták.

„Lóháton körüljártam az országot” – kezdte immár latin nyelven a király. A tolmácsnak odahívott derék lingvista az első szavak hallatán hideg verejtékben kezdett úszni, a klasszikus, Julius Caesar-korabeli latin nyelv kiváló tudora lévén, nem pedig e megromlott kései latinnak. Vissza is kérdezett egyszer-kétszer, de becsületére legyen mondva, hogy némi izzadás és torokköszörülés kíséretében tisztességgel küzdött a fordítás harcmezején, mivel igen átallotta volna valamelyik az egyházi latinban inkább jártas, fiatalabb kollégáját odacitáltatni.

„Igen hamar körbeértem – folytatta a beszélő – mivel az ország felettébb kicsi lett.” „Revizionista törekvések” – írta le gyorsan az egyik tollnok két vonallal alá is húzva a megjegyzést.

Templomot látott ő eleget, beszélt tovább a szent király, többet is, mint amennyit hajdan ő építtetett, hanem azok mind konganak az ürességtől, hiába tette ő kötelezővé a vasárnapi misére járást, ha meg a pápát emlegette, néhol bizony még ki is köptek. „Kereszténydemokrata?” – jegyzetelt az egyik fiatal újságíró, aztán a demokrata szót gyorsan áthúzta, s utána tett még két kérdőjelet.

Innen aztán megeredt a szava a mennyből érkezettnek, a szegény nyelvészprofesszor nem győzte a homlokát törölgetni, hogy mindent híven visszaadjon, és egyre jobban sercegtek a tollak, ceruzák és számítógépes egerek a sajtó munkásainak kezében, kik a felvételen rögzítettekhez új meg új jegyzeteket csatoltak. Beszélt a magántulajdonról, melynek védelmét hajdan törvénybe foglalta (kapitalizmus! – véste papírra egy régivágású zsurnaliszta), és arról, amit fiának egyszer már örökül hagyott, most pedig az ország minden fiának szívére szeretné helyezni, hogy gyenge az egynyelvű és egyszokású ország. „Kozmopolita” – pötyögte notebookjába egy ifjú titán, s a szent király neve másnapra kinn volt a kurucinfó nevű honlapon.

Amikor a bajor hercegeket, és a német birodalmat kezdte emlegetni, szóvá tévén azt is, hogy német nyelven sem igen sikerült magát megértetnie még a tehetősebb népek között sem, megint megeredt a tolla a sok firkásznak. „Újnáci” – írta az egyik, „eurokomform” – írta egy másik, „idegenszívű” – így a harmadik, egy negyedik a germanofil neologizmussal csatlakozott a többiekhez, s aztán már bármit mondott a szónok, egymást érték a címszavak (stílszerűen mondva slágvortok) az újságírók jegyzettömbjein és képernyőin.

Az öltönyben feszengő politikusok nem írtak le ugyan egyetlen szót sem, de az arcukról hasonló megbélyegző kifejezéseket lehetett leolvasni egyik-másik mondat elhangzása után. Mire beszéde végére ért, szegény üdvözült uralkodó úgy össze volt stemplizve, mint egy APEH-nak címzett részletfizetési kérelem. S ahogy a sajtó napszámosai kérdéseiket föltették, az is világossá vált, hogy bármit jelentett is a néhai felség első mondatában a kanyú, a fejedelmi férfi felettébb csodálkozik országa jelen állapotán, s ebbe a csodálkozásba elégedetlenség is vegyül.

Estére elkészültek a cikkek és riportok a nagy eseményről, a politikai pártok agytrösztjei is összeültek, hogy fordíthatnák saját hasznukra a zavaró jelenséget, hogy távolíthatnák el, vagy épp hogy állíthatnák egészen maguk mellé az államalapító, törvényhozó nagy királyt, még mielőtt nagyobb baj lesz a jelenlétéből, mint amekkora már most is van. És ha semmi egyébben, de ebben egyetértésre juttatván őket, István nagyobb jót tett a hazának, mint életükben csak kevesen a nemzetjobbítók közül.

A honatyák végül arra jutottak, hogyha már se pénzzel, se hivatallal nem tudják megvesztegetni az örök birodalomból érkezett szentet, aki beleüti az orrát kéretlenül az ő dolgukba, a legjobb volna ártalmatlanná tenni. És mi volna ennek legegyszerűbb módja, ha nem a tévé, ahol megfelelő segítséggel magából a megváltó Jézus Krisztusból is pojácát tudnak csinálni, ha meg nem tették még valamelyik Vidám Vasárnap keretében?

Nosza, ráuszították a jámbor királyra az összes sóment és sóvúment Stólandrástól a Mónikáig és vissza, szerződtettek melléjük olcsón egy-egy latinszakos egyetemistát tolmácsnak, akik aztán az unokáiknak is azt mesélték, milyen jól kerestek egyszer fiatal korukban bölcsész létükre. Rángatták stúdióról stúdióra, beszélgetős műsorról vetélkedőre, még boxmeccsre is a nagy uralkodót, míg folyt a retró jegyében a vízcsapból is a negyedszázadnál is öregebb, örökzöld rockopera.

És aki legyőzte Koppányt és Ajtonyt, aki bölcsen békét kötött Aba Sámuellel, aki egy ország sorsát hajdanában eldöntötte, bizony értetlenül állt a záporozó kérdések kereszttüzében. Az emberek egyszerre nevették és ünnepelték, egyesek autogramot kértek tőle a tízezres bankjegyekre, mások térdre esve az áldását. Ámde nem azért volt első István király két egyház szentje, hogy ne lásson át hamar a szitán: bizony a neveletlen ük-ükunokák a bolondját járatják vele. Akkor aztán előrántotta a kardját, s olyat bődült, hogy belereszkettek a tévéstúdió gipszkarton közfalai.

„Isetüköt, urotukot, ki néktük ez uruszágot házoá, s mend jouben részet szerzett, imígyen szegyenülejtek?” – kiáltott rá a körülötte állókra indulatában anyanyelvén a király. – „Homus sziütöknek Isten ne jorgusson, pukulnek fii, ürdüng timnecüibe valouk!”

Nagy, rémült csend lett erre, mert ha szavát nem is, de haragját elértették mindnyájan a hatalmas uralkodónak, csak a kamerák forogtak, hogy megörökítsék – bár szándéktalanul – e nemes kirohanást. És bizony megörökítették akaratlanul az utána következőket is.

Mert megdördült akkor az ég, a stúdió mennyezete kettényílt, mint egy dinnye, s egy fénysugár hatolt be az égből egyenesen a király fejére, aki térdre hullott, és kitárta a karját. A mennydörgést pedig szélzúgás követte, melyből halk és szelíd hang hallatszott egy senki által nem érthető nyelven. Csak azt látták, hogy István arca ellágyul, a kardját óvatosan visszacsúsztatja a hüvelybe, aztán mindenki szeme láttára felemelkedik az égbe a plafonon keletkezett résen át, és eltűnik a felhők között. A felvételt a Nemzetbiztonsági Hivatal zárolta, a tévécsatornák népszerű filmek ismétlését tűzték műsorra a meghirdetett élő adások helyett, a hírportálok pedig elhallgattak, mint napfogyatkozáskor az énekesmadarak.

Hétfő reggel a Blikk egészoldalas címlapfotóval jelentkezett, melyen az államalapító szent király látható, amint a Duna-korzón áll, mellémontírozva egy tízezres bankjegy, és egy, a Jégbüfében vásárolt hatalmas adag fagylaltot nyalogat. A kép fölött szalagcímként csak két szó éktelenkedett vastag fekete betűkkel: Pista Pesten.

Forrás: Litera Az irodalmi portál
 

ivanka121

Állandó Tag
Állandó Tag
Tóth Krisztina

tothkrisz_0.jpg


Az alábbiakban két kisprózáját idézem, az első a
Hazaviszlek, jó? című könyvében található, amelyben összegyűjtötte az utóbbi években írt tárcanovelláit és más publicisztikai műveit, a másodikat a Palócföld folyóirat közölte.


Homokakvárium

(Nincs rá szó)


Megy át a villamos a derékig összefirkált városon. Mossa az eső a maszatos házakat, a szürke utcákat, de semmi sem fehéredik, csak párolog reménytelenül az újabb áprilisban. Az Oktogonon leszállok. A megállóban az üvegtető alatt három horpadt arcú, nagykabátos hajléktalanül gúlában. Egymásnak dőlnek, a középső valamit tart a térdén, azt bámulják. Messziről olyan, mint egy notebook, de ez elég valószínűtlen. Mármint hogy a hajléktalanok internetezzenek. Lehetne persze ez egy idétlen reklámkép: az internet demokratikus, wifit mindenkinek. De ez nem notebook, nem is újság. Visszasétálok megnézni, hogy akkor mi. A középső pasas egy üveglapot tart a kezében. Nem, nem is üveglap. (Sose tudtam, mi a neve, és lám: eljött a pillanat, hogy megnevezzem. Nincs rá szó.)

Két üveglap között színes folyadékban homok van, és lassan csordogál lefelé. Ha megfordítjuk a tengelyén a keretet, a homok visszafelé folyik. Nem tudok más szót kitalálni magamban, azt mondom rá, hogy homokakvárium. A három homlesz ezt bámulja összehúzott szemmel, ez a műsor. Mozdulatlanul ülnek, aztán a bal szélső megszólal:

– Az előbb gyorsabban ment le. Beszarok. Akkor ez nem is az első kör, egy ideje már forgatják. Mondjuk amikor először találkoztam ilyennel, én is elég sokáig nézegettem. A fiammal láttunk ilyeneket a zánkai strand bejárata előtt, és ő azt mondta, emlékszem, hogy a kép a Star Warsra emlékezteti, valamelyik bolygóra. Azt hiszem, a Tatooine-ra, de lehet, hogy megint tévedek. Elszakadok a mozizó hajléktalanoktól, elindulok a galaxisban, undok csillagközi eső permetez. Nem áprilisi zápor, hanem kitartó, reménytelen szivárgás. Semmit nem old a város levegőtlenségén, semmit nem varázsol tisztává, csak hullik, hullik valahonnan.

Én is két világnagy, repedt üveglap között lépegetek, kavarok. Ha nagyobb távlatból érzékelhetném saját mozgásomat, látnám, hogy a kép alsó széle felé tartó fürge, ázott részecske vagyok. Egy homokakváriumban élünk, odafent egy szórakozott kéz időről időre megfordítja a képet, aztán ereszkedik a sok kis szemcse egyfelé. Összetapadnak, szétválnak, sodródnak erre-arra, pompás, izgalmas alakzatokat öltenek a szürke lében. Kerülgetem a többi részecskét, csorgok ügyesen a Nyugati felé. Áthaladok egy zebrán, itt nagyobb a részecskesűrűség, aztán a hígabb közeg, a Cipőbolt feliratú ház irányába tartok. Belépek, végre nem kell ázni. A kirakat tele van ragasztva a leértékelést hirdető plakátokkal, az eladók mégis olyan döbbenten néznek fel, mintha szándékuk ellenére vonzották volna ide a vevőt. Az az érzésem, hogy neheztelnek a vásárlókra, elvégre nem azért tartanak nyitva, hogy bárki beálljon ide az áprilisi eső elől. Sok rohadt gyalogos: nem fedett buszmegálló ez, nem is menedékház. A délután is égő neonfényben érzékelem, hogy az üzletben viszonylag sok eladó van, ácsorognak a fal mellett. Egy részük nyilván tanuló, de mind olyan mozdulatlanok, mint egy rossz álom statisztái.

Elindulok lassan, nézegetem a kirakott cipőket. Senki sem pillant fel, ha mégis, azonnal elkapja rólam a tekintetét, mintha valami illetlen dolgot művelnék. Nem akarok én mindenáron cipőt venni, de még az is előfordulhatna. Ezért jöttem, ám egyre bátortalanabb vagyok. Hirtelen meglátok egy türkiz színű csizmát, leveszem a polcról. Csak fél pár van kint, az is elég elgyötört, sokan próbálgathatták már. Pont az én méretem, de azért szeretném megkérdezni, hogy van-e ugyanilyen méretben kicsit jobb állapotú is. Téblábolok a fél csizmával, igyekszem belenézni valamelyik szempárba. Egy lófejű tanulólány rám pillant, aztán le a kezemre, és mielőtt kinyithatnám a számat, tompa hangon leszögezi:
– Nincs. Csakamikivantéve.
Elvesztem a lendületemet, visszarakom a helyére a csizmát, és az üzletben bóklászó egyetlen másik vevőt kezdem bámulni. Az eladók újra apátiába süllyednek, kivéve a pult mögötti nőt, aki kínzó részletességgel mesél a kolléganőjének egy előző napi telefonbeszélgetést. Monotonon, szálasan nyúlik a hangja, mint a kinti eső. A másik betévedt vevő egy fekete kabátos, szőke nő. Lakkcsizmát és lakktáskát visel, érezni az üzletben a hozzá tartozó enyhe parfümöt. Külföldinek saccolom, idegen akvárium lakójának. Nézegeti a cipőket,többször próbálja fölvenni a szemkontaktust valamelyik eladóval, de neki se sikerül. Szerintem van erre valami külön képzés, valószínűleg ugyanazt a tréninget csinálják végig, mint a pincérek, és akin a vevő fogást talál, vagyis egyáltalán el mer indulni felé, az kiesik a vizsgán. Bárki nem lehet cipőbolti eladó, ugyanolyan ébernek kell lenni, mint a biztonságiaknak, különben pillanatok alatt megszólítják az embert. A külföldinek saccolt nő leírt egy kört az üzletben, és most a pult előtt áll. A pénztárosnő rá se néz, hátával a polcnak támaszkodik, amin cipőtisztító szerek,talpbetétek és esernyők vannak. A szőke nő türelmesen vár, és amikor a pénztárosnő ingerülten felnéz, akkor a polcra kezd mutogatni:
– Umbrella, umbrella!
Az alkalmazott nem is neki válaszol, hanem a kolléganőjének, akinek az imént a telefonbeszélgetést mesélte:
– Hát ez nem igaz. Ez már megint kezdi. A szőke nő kitartóan mosolyog, és az umbrella szót ismételgetve többször nagy ívet ír le a kezével a feje fölött. A nagydarab eladónőnél betelik a pohár. Előrelép, a nyomaték kedvéért a pultra támaszkodik és tagoltan, hangosan mondja bele a szőke arcába:
– Nincs kalap, már megmondtam. Nem tar-tunk ka-la-pot.
– Esernyőt szeretne – szólok oda bátortalanul.
– Ja, esernyőt! – csap a pultra az eladónő. – Hát akkor mért nem azt mondja?!
Tényleg miért nem. Nincs rá szava, a hülyének. A szőke nő előttem lép ki a boltból, és kinyitja az új esernyőjét. Én végül nem vettem cipőt, de neki összejött ez a fekete ernyő. Elindul, hamarosan elvesztem szem elől. Megyek vissza az Oktogon felé a rendíthetetlen esőben, ázott kapucniban. Mozgásom most éppen ellentétes irányú, mint fél órával ezelőtt. Egy ismeretlen kéz megfordította a képet, és folyik visszafelé minden részecske érdekes, mulattató alakzatokba rendeződve. Az Oktogonon a megálló üvegteteje alatt például három hajléktalan ül, egymásnak dőlnek és nézik a képet. Mindig ugyanaz, de azért kicsit mindig más is. A részletek átrajzolódnak, valami titokzatos erővonal időről időre megmutatkozik. Lehet figyelni, el lehet lenni vele.


Tóth Krisztina

Tímár Zsófi muskátlija

Állítólag a szőke nőknek könnyebb, a férfiak jobban felfigyelnek a világos hajra. Zsófi ezt nemigen érzékelte, mert világéletében visszahúzódó volt. Az iskolában se számították a szépek közé, nem is viselkedett úgy. Péter viszont nagyon csinosnak látta, azt hitte, egy ilyen nő szóba se fog állni vele.

De Zsófi nemcsak hogy szóba állt vele, egy év múlva feleségül is ment hozzá. Péternek még hátra volt két éve a főiskolából, úgyhogy arra gondoltak, Pestre költöznek, így lesz a legegyszerűbb mindenkinek. Az albérlet hosszú távon túl drága lett volna, Kaposvár mellé meg nem tűnt érdemesnek visszamenni. A szülők összeadtak egy másfél szobás panelre való pénzt: kezdésnek jó lesz, gondolták. A panel Kőbányán volt. Zsófi nemcsak a hosszú buszozást szokta meg nehezen, hanem a kilencedik emeletet is. Otthon mindenhová el lehetett menni gyalog vagy biciklivel, és reggel rögtön kiléphetett a kertbe.

Esténként sötétben zötykölődött a lakótelep egyforma házai között, aztán olvasgatta a disznó feliratokat a liftben. Decemberben fölvetette Péternek, hogy mi lenne, ha lenne macskájuk. Az egyik kolleganőjénél született három, egyet hazahozhatna. Egy feketét. Péter azt mondta, szó se lehet róla, ő nem akarja szagolni a macskabűzt, különben is kikaparná az új szőnyegpadlót. És ki vigyázna rá, ha ők nincsenek otthon.

Ebben mondjuk volt valami, tényleg későn értek haza minden nap. Zsófi számítógépes tanfolyamra járt, Péter egyre több munkát kapott. Azt mondta, ha félre tudnak tenni, egy-két év múlva vehetnek esetleg valami külső kerületben egy házrészt. Mind a ketten kertet szerettek volna, vagy legalább egy nagy, használható teraszt. A mostani lakásuknak még erkélye se volt, az csak a két és fél szobásakhoz tartozott. De azokat se használta senki, többnyire biciklit tároltak ott, vagy kitették a limlomot, néha a lerobbant hűtőt.

Tavasszal az egyik lakó muskátlisládákat szerelt az ablakba. Zsófinak ez nagyon megtetszett. Minden este elmondta, hogy egész más lenne, ha reggel a virágokra látna. A lakógyűlésen egyébként szóltak, hogy tilos az ablakok alá kívülről szerelt virágláda, mert veszélyes, lesodorhatja a vihar. Ám az új divat mégis terjedni kezdett az épületben. Péter nagyon unta ezt a témát: várta, hogy elmúljon, ahogy a macska-kérdés is elmúlt. Zsófi pedig tényleg nem tette többet szóvá, ahogyan semmit az utóbbi időben. Se a hétvégi kimaradásokat, se az éjszakai sms-eket, amikor Péter félálomban kinyúlt az ágyból és megnézte a kijelzőt.

Így ment ez egész tavaszig. Péter késő éjjel jött meg, hétvégenként tréningre ment, Zsófi pedig szombatonként hazautazott a szüleihez és sápadtan hallgatott a leves mellett, ha az anyjáék arról faggatták, hogy mi a baja.

Azt gondolta, a házasság ilyen. Majd lesz másmilyen is, csak ki kell várni. Nem faggatózott, nem kérdezett. Akkor, azon az estén se akart tudni semmit, mégse bírta megállni, hogy ne nyissa meg az üzenetet. Péter épp a zuhany alatt volt, hangosan szólt a fürdőszobában a rádió. Zsófi fölvette a mobilt. Képüzenet. Kinyitotta. Egy nagy mellű, fekete hajú nő félmeztelen képe volt. Állt a konyhában, nézett a képre és szinte megdermedt az idegességtől.

Két másodperc múlva megszólalt a telefon, azonnal fölvette.

– Na, hogy tetszik? – kérdezte a hang.

Valamit szeretett volna felelni, de képtelen volt megszólalni, csak szuszogott bele, aztán lerakta. Percekig állt így, még akkor se mozdult meg, amikor Péter már felöltözve kijött és megkerülve őt, benézett a hűtőbe.

Nem bírt mit mondani, hiába fogalmazgatta magában sorra a lehetséges kezdőmondatokat.

Zárómondatok se lettek, a férje egyetlen szó nélkül költözött el, amikor ő nem volt otthon. Nem volt sok cucca egyébként, egy sporttáskában elfért minden. A közösen vett Ikea-bútorokat ott hagyta, egyedül a tévéállványért jött vissza valamikor.

Küldött egy-két e-mailt, de Zsófi nem válaszolt rájuk, így aztán nem próbálkozott többet. Tavasszal megint üzent, hogy szeretne közös megegyezéssel elválni. Zsófi erre se reagált: úgy viselkedett, mint aki nem vesz tudomást a saját életéről. Ment, csinálta a dolgát, rendben tartotta a félig üres lakást, időnként hazautazott. Aztán ezek a látogatások is megritkultak, mert nem bírta elviselni, hogy a szülei folyton Pétert szidják, hogy állandóan sajnálkoznak és azt emlegetik, hogy Zsófinak tovább kellene lépnie. Az volt a legrosszabb, amikor az unokákkal jöttek, meg a harminc fölötti szülések kockázatával: ilyenkor rendre a szomszédok rémtörténetei következtek halva született csecsemőkről és nyitott gerincről. Zsófi ezekre se szólt semmit, csak felállt az asztaltól és kiment, egy idő után pedig havi egy alkalomra ritkította a látogatásokat.

Egy év múlva Péter ismét küldött pár békülékeny, tapogatódzó üzenetet. Nem jött rájuk válasz. Abban se volt biztos, hogy a felesége nem változtatta-e meg az email-címet, elvégre semmi oka nem volt rá, hogy továbbra is egy zsofipeter nevű postafiókot tartson fenn. Hívni nem merte, azt gondolta, úgyse venné fel.

Egy délután arra ment kocsival, felnézett a kilencedikre. Soha még tisztábban nem érezte, hogy szereti a feleségét. Akkor már hónapok óta egyedül volt, azoktól az alkalmi nőktől eltekintve, akiket reggel elvitt egy pontig a városban és soha többé nem hívott.

Elővette a kesztyűtartóból a kulcsot és arra gondolt, fölmegy a régi lakásba. Szinte biztos volt benne, hogy a felesége úgyis rég kicserélte a zárat. Csak abban bízott, nem lesz tanúja a próbálkozásnak. Hogy nem lesz a lépcsőházban valami idegen, aki betörőnek nézi, vagy látásból ismert régi szomszéd, aki kajánul figyeli.

Hevesen vert a liftben a szíve. Felért, odalépett a lakásajtóhoz. Elővette a kulcsot, sikerült beillesztenie. Kinyílt. Hirtelen pánik fogta el, hogy mit talál majd odabent.

Érdekes, egészen eddig a pillanatig meg se fordult a fejében, hogy Zsófi esetleg már valaki mással van. Most viszont váratlanul rátört az aggodalom, hogy egy idegen férfi holmijai lesznek a lakásban.

Az előszobában megcsapta az ismerős illat. A felesége illata. Levette a cipőjét, megilletődve állt a kövön. Elindult először a konyhába, aztán be a hálóba. Az ágy csak az egyik felén volt megvetve és letakarva egy pléddel. Rend volt mindenütt, a nappaliban egy nyitott szárítón öblítő illatú női holmik lógtak. A lilás magas sarkú cipőt a fal mellett nem ismerte: ez még nem volt meg, amikor elment. Ránézett a vekkerre: délután három volt, az ébresztő pedig hatra volt beállítva.

Arra gondolt, hogy kéne hagyni valami üzenetet. Virágot. Vagy mondjuk egy kismacskát. Zsófi úgyis mindig macskát akart. A nőnek, egyébként, akivel fél évig élt, volt egy macskája, és tulajdonképpen meg lehetett szokni. Ekkor hirtelen eszébe jutott valami. Hirtelen felpattant, belelépett a cipőbe és próbálta végiggondolni, hol van itt a közelben valami barkácsáruház. Eszébe jutott, hogy pár percre innen van egy, pörgetni kezdte magában, hogy mi mindenre lesz szüksége.

Amikor az elárusító azt kérdezte, futómuskátlit akar-e agy simát, nem tudta megmondani. Azt válaszolta, hogy rendeset. Az eladó megvetően vállat vont, adott neki tíz tövet. Virágföldből túl sokat vett, három tizenkét literes zacskót. A ládákhoz tartozott valami hosszúkás műanyagalátét is, a tartóvashoz pedig csavarok és tipli. Azt külön mondták, hogy a betonfalhoz másmilyen kell, de ezt már tudta, mert amikor beköltöztek, ő fúrta fel a fürdőszobaszekrényt. Haza kellett még kanyarodnia a fúrókészletért, ráadásul visszafelé dugóba került. Fél öt múlt, mire megint kiléphetett a kilencediken a liftből. Kétszer kellett fordulnia a holmikért, aztán lóhalálában nekilátott a meglepetésnek. Először a hálószoba ablaka alá szerelte fel a hosszabbik ládát. Elég sok földet kiszórt, a porszívót meg egyszerűen nem találta, úgyhogy kézzel söprögette össze a maradékot a szőnyegpadlóról. Aztán az jutott eszébe, hogy a konyha lenne a legfontosabb. Ha Zsófi este leszáll a buszról és elindul a hosszú utcán hazafelé, akkor már messziről látja majd az ablakot. Fel fog nézni a kilencedikre és érteni fogja, mi történt. És akkor még mindig eldöntheti, hogy telefonáljon, vagy egyenesen hazamenjen. Ez az, a konyhaablakba muszáj tenni! Ha a két rövidebb ládát fölrakja, együtt szélesebbek lesznek, mint az ablak, de kicsit kihajolva a két véget is meglehet öntözni. Az elsőt hamar fölerősítette, a másodikkal viszont vacakolni kellett. A láda pereme megakadt valamiben és az istennek nem kattant bele a fém tartóba. Péter felállt az asztalra és kijjebb csúszott, hogy ránehézkedjen. A föld még hátravolt, oda volt készítve a nejlonzsákban. Éppen ránehézkedett a bal oldali vasra, hogy helyére nyomja a ferde ládát, amikor meglátta lent Zsófit. Elég közel volt már, jött a megálló felől, át a zebrán. Nem nézett föl, valami szatyor volt a kezében.

Egyszerre értek a ház előtti járdára, férj és feleség. Zsófi nem értette, mi történt. Még akkor se fogta fel, mi ez a hirtelen csődület, amikor fölpillantva észrevette a nyitott ablakot és az üres virágládákat.

Forrás: Litera Az irodalmi portál
 

elfow

Állandó Tag
Állandó Tag
partinagy_01.JPG



Angyalstop



<CENTER><TABLE><TBODY><TR><TD align=left>Hó esik, hogy máshogy kezdődhetne
vers, este, tél, taplóig ázás,
magasan dübörögnek az angyalok,
szájukban kék fürdőszobák és szőke samponok,
szárnyuk alatt tépett staniclik,
hullahó, hullahó,
mesebeli álom,
kékre fagyott arcomat füstbe bugyolálom,
valaha volt bohócom, az rángatta így
madzagra járó kezeit, van csörgősipkám:
hajamra hó fagy, fejem rázom,
eldübörögnek az angyalok,
törött üveg pereg, pereg,
akváriumban két keszeg,
kátrányban két szemed,
törött üveg hajad, hajad,
hó, utca, aszfalt, burkolat,
épp fölkent forró burkolat,
törött üveg pereg, pereg, távoli arcod
talán bitumen sírós buboréka csupán,
elszállok odáig angyalstoppal akár,
útról az útra, hóból a hóba,
hétfő van, kedd van, szerda, csütörtök,
nőnek a versek, a holdak, a körmök,
Piaf az orsót pergeti lágyan,
sült tököt eszel a félhomályban,
ó, bundával az égnek a mérges tanyák,
persze, hogy kiröhögik az éjszakát,
de az úton a kegyes angyalokra várva
a forralt borról áhítattal illik énekelni, áve
meleg, szegfűszeg illatú pára, áve virágos iromba
bögre, bújj tenyerembe vörösödve,
mert ötfele szétfagy a kesztyűm,
és állok és állok, az angyalok eldübörögnek,
lehetnék betlehemes-kucséber,
hasamon lóghatna narancsos láda,
ringathatná benne a kisjézust Mária, hiába,
az angyalok ajtaja zárva, hiába,
reflektor-karikásuk cikkan, porzik a hó, és
porzik a kedvem, cukorban térdepelők, kása
fővéséből levegővétel még nem vacsora, majd
ha meleg konyhádba elérsz, fagyott inged
hátadról akkor akaszd le, csukd be, mint
ablakot, kicsi oltárt, misekönyvet, izzadtságod
majd kályha mellett lecsörömpöl,
majd ha a konyha, majd ha az ing,
majd ha a kályha, majd ha a majdha,
az angyalok győztesen dübörögnek,
december úr üveg-ökreit hajtja,
suhint alájuk üveggyapotot ...
otthagyom az úton hó-figurám, szemafor-kezű
hó-figurám, távolodom a kamerával,
látom angyalországot nagytotálban,
cukortél, cukorút, cukoreste, cukornyugalom,
látom angyalországot képeslapon.

*




Angel-snow-winter-fb1.jpg






</TD></TR></TBODY></TABLE></CENTER>
 

elfow

Állandó Tag
Állandó Tag
000128081-2575.jpg

Piros vonallal
"Bennünket jelölsz, ha elkülöníted
pontosan, ami még te vagy" (Bertók László)

A síkon itt is, ott is vonalak,
gondos műmárvány-erezések,
és mégis, csak az elkülönülés.
Piros vonallal részed.

Vízfesték várak árkai
kiönthetnek, az akvarell
részednek nem tud ártani.
Olaj. Víz nem takarja el.

Lúdbőrzik rajta, hígan fogja át,
gonosz-ijedten támad és kerül,
hullámzik, borzong, kelleti magát,
s elpárolog majd. Vagy mellésűrül.

Parti Nagy Lajos: Angyalstop 1982
 
E

elke

Vendég
Bálint Lea: Boldogságom erdeje Haiku verseskötetéből

Bálint Lea: Boldogságom erdeje

14.
Egy kulacs víz voltam
amit a vándor
a forrás vizéből merített
és elcsurgatott az úton.


39.

Rádhulltak a falevelek
Viselheted a teledet
A sóhajod köddé válik
Takarózz be egész állig.

1966
60.

Bálvánnyá vált
bánatomból faragott játékom
Most a bálványhoz fordulok
adja vissza játékom.

Bensőd óceánjából
sodródtam kezed partjára
Visszavethetsz a tengerbe
de nem látottá nem tehetsz többé.
1969

Forrás: monostorimajor. freeblog és szepi.hu
 

Csatolások

  • pocsolya2.jpg
    pocsolya2.jpg
    46.7 KB · Olvasás: 3
E

elke

Vendég
Slavko Mihalić: Metamorfózis

<DL><DT>Slavko Mihalić
Metamorfózis

<DT><DT>Tudni szeretném, hogy honnan ez <DT>a mindent átható üresség, amitől <DT>áttetsző, lakatlan tóvá alakulok, <DT>melynek csak az mélyét látom. <DT><DT>Halak, kagylók és rákok nincsenek benne, sőt <DT>víz alatti növények se, melyek legalább valami <DT>főnevet viselnének. Ezért én is névtelen vagyok. <DT>Sőt egy kicsit mintha nem is lennék. <DT><DT>Miközben az ürességről beszélek, <DT>felkorbácsolom a tó vizét, mely <DT>homokkal és egyéb hordalékkal vegyül. <DT>Nekem meg felfordul tőle a gyomrom. <DT><DT>Az utcát járom lehorgasztott fejjel, egy <DT>másik tó gyanánt, mert ez sötét és mérgezett, <DT>és ne is említsük azokat a förtelmes lényeket, <DT>melyek a tó fenekén mászkálnak, <DT>akik miatt büdösnek érzem magamat. </DT></DL>Fordította: Fenyvesi Ottó

Forrás: zetna.org / kortárs Horváth költők versei/
 

göröngy

Állandó Tag
Állandó Tag
1958-3.jpg


Radnai István

SZÜRET FESTETT EGEKBEN




Mottó:
"Még egy éjszakát kérek tőled,
hogy szavalhassak, magyarul!
Ha már az ész nem segít
majd Aranyt s Adyt megérteni,
még úgyis, kérek egy éjszakát
a bajokon segíteni"
Boér Péter Pál: Még egy éjszakát


miért is éjszakákat kérek
a szó az illetlen rima
miért kerüli a fényt s kedveli a sötétet
amint katedrálisok hunyt ablakából
kihullik csörömpölve az ima
s a szó elillan mint a távol
aranyban fénylik ady alkonya
rovom a kapcsos könyvet
fák ágain át még világol
s a dunán leúszik egy sziget


szaval szól a szó szövet
indulok hozzátok ha vissza
egyiktek sem jöhet
más hegyek borát issza
 

göröngy

Állandó Tag
Állandó Tag
Radnai István :

csere-arányok

Mottó: "akkor a leomló időfalak
törmeléke alatt,"
Matos Maja: Ha rám talál


nem vetek árnyat bakacsint aratok
foncsor-ablakok fedik szemedet
árulom-e vagy veszem a szerelmet
a fűtőtest bűvkörében maradok


izzad és piheg odakint a redőnyön túl
pille vergődik csapkod izeg
a réseken visszafogott lélegzeted sziszeg
míg amit felkínáltál gyanútlanul


a satírozott grafika kacér vásznán
tested meggörbül mint korom-szivárvány
sötét test az éj mint afrikában

lélektelen ma már a vak szerelem hormon
melleden tapickol a tejhavú ormon
és az apaság ígérete röhög a markába

------

mert elégeted

Mottó: "Légy költő. Szép szavak varázslója,
cédák által kitartott lélekkuruzsló."
Jagos István Róbert: Légy költő


költő öltözz szavakba
s a szavak rendeződjenek savakba
mint rézmetszetet
oldd ki a világ-lemezből kezed
valami éles árral
karcolja bele magadat
s a madarat szállhat
a szellemed
következmények nélkül
elévül
mert elégeted
a papírt vagy a lelkedet
mindegy

ha kimondtad pernye
legyen bármekkora terme
a hallgatásnak

fa leszel korhadt akit kiásnak
 
E

elke

Vendég
Janikovszky Éva


922.jpg
Janikovszky Éva életrajz

2004. május 20.


</SPAN>




Ifjúsági író. 1926. április 23-án született Szegeden, Kucses Éva néven. 1944–48-ig a szegedi egyetemen filozófiát, néprajzot, magyar- és német irodalmat hallgatott. 1948-tól az Eötvös József Bölcsészettudományi Egyetem szociológia-filozófia-pszichológia szakán tanult, ahol 1950-ben tanári oklevelet szerzett.

Első munkahelye a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium tankönyv osztálya volt, ahol főelőadóként dolgozott. 1953-tól az Ifjúsági (később Móra) Kiadó lektora lett, 1964-től főszerkesztői beosztásban. Itt dolgozott 1987-ig, nyugdíjba vonulásáig, de ezután is a kiadó munkatársa, később igazgatósági tagja volt.

1978-tól, megalakulásától 1995-ig elnöke volt az IBBY (Gyermekkönyvek Nemzetközi Tanácsa) magyar bizottságának. Elnökségi tagja volt az UNICEF Magyar Bizottságának, 1991-től elnöke volt a Staféta Alapítvány kuratóriumának (a hátrányos helyzetű gyerekek továbbtanulásának biztosításáért), 1996-tól elnöke volt az Írószövetség Gyermekirodalmi szakosztályának.

2003. július 14-én, Budapesten bekövetkezett halálával soha be nem tölthető űrt hagyott maga után.

Első könyve (Csip-Csup) 1957-ben jelent meg. Ezt a kötetet Kispál Évaként jegyezte. Azóta 32 könyvet írt. Írásait az olvasók korhatár és fenntartás nélkül szeretik. A felnőtt és gyerekvilág konfliktusait humorba oldó, nagy sikerű könyveit több mint harminc nyelvre fordították le.
Írt még filmforgatókönyvet, dolgozott hetilapoknak, folyóiratoknak, gyakran szerepelt a televízióban, rádióban. Több könyvéből készült rajzfilm, több gyermekeknek szóló tévé-játékát sugározták.

1960-ban, a Szalmaláng című regényben szerepelt először a Janikovszky Éva név. Mire az évtized a végére ért, Janikovszky Éva jelenség lett. A jelenség témakörébe tartozó műveket az életrajz végén található felsorolásban *-gal jelöltük.

Hangja, ábrázolásmódja, világa összetéveszthetetlen másokéval. Írói világában fontos helyet kap az őszinteség, a barátság, a közösség, a munka, a játék. Még akkor is, ha nem gyerekeknek, hanem felnőtteknek, illetve az idősebb korosztály tagjainak kíván szavaival kellemes perceket szerezni.
Kimeríthetetlen témája a felnőtt–gyerek kapcsolat, a mindennapi élet – sajátosan mindennapi élményeivel és konfliktusaival. Nála a lemeznek (vagy ha jobban tetszik, az éremnek) mindig két oldala van, ezért minden esetben foglalkozik a gyerek és a felnőtt problémáival is.

Janikovszky Éva szövegei elválaszthatatlanok a sajnos időközben szintén elhunyt Réber László rajzaitól. Amíg Janikovszky Éva kevés szóval ír, Réber László egyetlen vonallal rajzol. Ezzel a módszerrel leegyszerűsítik, modellszerűvé teszik a világot, és rengeteg teret hagynak a szabad asszociációnak.

Főbb irodalmi díjai:
1973 Deutscher Jugendbuchpreis (NSZK) – Az Év Gyermekkönyve „Ha én felnőtt lennék” című művéért
1977 József Attila-díj
1979 Ifjúsági-díj
1986 Gyermekekért-díj
1988 Mosolyrend lovagja (Lengyelország)
1990 Greve-díj
1993 Budapestért-díj (1993)
1994 Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének gyermekirodalmi díja
1996 Magyar Köztársaság Tiszti Keresztje
2001 Móra-díj
2002 Szent Imre-díj
2003 Kossuth-díj

Főbb munkái:

GYEREKKÖNYVEI
1957 Csip-Csup (Kispál Éva néven)
1960 Szalmaláng
1962 Aranyeső
1963 Te is tudod?*
1965 Ha én felnőtt volnék*
1966 Akár hiszed, akár nem*
1967 Jó nekem*
1968 Felelj szépen, ha kérdeznek*
1969 Bertalan és Barnabás*
1970 Málnaszörp és szalmaszál (1999-ben „Égigérő fű” címmel)
1972 Velem mindig történik valami*
1974 Kire ütött ez a gyerek?*
1975 Már óvodás vagyok*
1976 A nagy zuhé
1978 A lemez két oldala
1978 Már megint*
1979 Az úgy volt…*
1983 Már iskolás vagyok*
1985 A Hét Bőr
1991 Mit Mir in Budapest
1991 My Own Budapest Guide
1999 Cvikkedli
1999 Grosse dürfen alles
1999 If I were a grown-up
2002 Happiness!

FELNŐTTEKNEK ÍRT MŰVEI
1983 Örülj, hogy fiú!* (4. kiadása 2003-ban jelent meg)
1983 Örülj, hogy lány!* (4. kiadása 2003-ban jelent meg)
1997 Felnőtteknek írtam (7. kiadása 2003-ban jelent meg) – 2002-ben hangkazettán is megjelent
1998 Mosolyogni tessék!
2000 Ájlávjú (3. kiadása 2003-ban jelent meg)
2001 De szép ez az élet! (3. kiadása 2003-ban jelent meg)
2002 Ráadás

Összeállította: Galgóczi Móni

Janikovszky Éva Irodalmi Alapítvány
Eddig a szerző alábbi könyveiről írtunk:
Janikovszky Éva: Mosolyogni tessék!
Janikovszky Éva: Jó nekem!
Janikovszky Éva: Felnőtteknek írtam
Janikovszky Éva: Szalmaláng
Janikovszky Éva: Ájlávjú
Janikovszky Éva: Bertalan és Barnabás
Janikovszky Éva: Akár hiszed, akár nem
Janikovszky Éva: Ráadás
Janikovszky Éva: Már megint
Janikovszky Éva: Égigérő fű
Janikovszky Éva: A nagy zuhé
Janikovszky Éva: Kire ütött ez a gyerek?
Janikovszky Éva: Aranyeső

Forrás ekultura.hu

Janikovszky Éva: A tükör előtt
(Egy kamasz monológja)<?XML:NAMESPACE PREFIX = O /><O:p> </O:p>


<O:p> </O:p>
Pocsék vagyok, fantasztikusan pocsék. Hiába bámulom magam a tükörben, ez napról napra csak rosszabb lesz. A legfantasztikusabb az, hogy észre sem vettem, mikor lettem ilyen pocsék. Mert tavaly még egész normális srác voltam, az tuti, arra még emlékszem. Nem is néztem én akkor sose tükörbe, csak ha véletlenül nekimentem.
De most muszáj, most folyton bámulnom kell magam, merthogy ilyen fantasztikusan pocsék lettem. Kész látványosság
Mással azért arénáznak otthon, hogy borotválkozzon rendesen, velem meg azért muriznak az öregek, hogy miért nem mosdok. Mintha azt a piszkot le lehetne mosni! De nem értik, egyszerűen nem értik, hogy nekem az a piszok a szakállam, és az nem jön le.
Tavaly is piszkos voltam, emlékszem rá, hogy piszkos voltam, de az legalább normális piszok volt, az lejött, ha megmosdottam.
És tavaly a fejem is akkora volt, amekkorának egy normális fejnek lenni kell egy normális nyakon. Az idén a nyakam megnyúlt, a fejem meg összement. Fantasztikus. Csak tudnám mitől van ez? Ha legalább a hajam göndör volna, de semmilyen. Ezt a vackot se növeszteni nem érdemes, se levágatni, mert ez nem haj, ez pókháló, ez ökörnyál. Más pontosan tudja, hogyan fésülködjön, de ezt fésülni se lehet.
Ha előrefésülöm - ronda, ha hátrafésülöm - ronda, ha elválasztom - akkor még rondább. Fantasztikus.
És a szemem! Nem arról van szó, hogy nem szép, az nem érdekel. De az, hogy még nézni sem tudok vele normálisan, az mégiscsak sok. Nem mintha rosszul látnék, prímán látok, azzal nincs baj. Hanem a nézésemmel, mert az mindenkinek az idegeire megy. Mert ha figyelek valakire, és érdekel is, amit mond, akkor az én szememben nem az érdeklődés csillog, tuti, hogy nem, mert biztos, hogy rám szólnak: “Mit bámulsz olyan hülyén?” Ezért aztán nem is szívesen nézek arra, aki beszél hozzám. Akkor persze az van, hogy: “Hozzád beszélek, fiam, nem a falnak, ne vágj olyan unatkozó képet!”
És a számmal ugyanez az ábra. Én azt se tudnám, hogy van, ha nem figyelmeztetnének rá: “Most mért húzod el a szádat? Már semmi nem tetszik?” Pedig én semmit nem csinálok vele. Egyszerűen olyan. Ferde. Tavaly még teljesen normális volt. Hát nem fantasztikus? És amikor már végre elfelejteném az egész ronda képemet, és végre nevetek, mert jó kedvem van, akkor tuti, hogy bejön a megjegyzés: “Pont úgy röhögsz, mint a fakutya!” Ettől persze mindjárt elmegy a kedvem, akkor meg az a baj. “Hogy te milyen fancsali pofákat tudsz vágni!”
Hát ilyen vagyok. Jobb rá se gondolni, de muszáj, mert más, ha más a feje ilyen pocsék, legalább különben normális.
De én sovány vagyok. Belőlem soha nem lesz izompók, soha életemben, pedig egészen normális kissrácnak indultam. Tavaly még volt rajtam izom, a karomon, a lábamon, volt vállam, meg minden. Sose néztem tükörbe, mert nem érdekelt az ügy, de tudom, tavaly volt rajtam izom, normális formám volt. Az idén meg: mint akin átment az úthenger, piszokul megnyúltam, vékony a karom, vékony a lábam, eltűnt a vállam. Hiába veszek fel két pulcsit, hogy mutassak valamit, mintha vállfán lógna.
Más, ha más ilyen piszokul sovány, legalább tud lezseren mozogni. Lezseren, mintha direkt volna ilyen sovány. De én hiába himbálom magam, hiába járok zsebre dugott kézzel, görnyedt háttal, hiába dobálom a lábam, hiába csoszogok, nincs benne semmi elegancia. Próbálhatok én akármit, rajtam már semmi sem segít.
Pocsék vagyok, fantasztikusan pocsék, nem csoda, ha a Kati rám se néz.<O:p> </O:p>

<O:p></O:p>
<O:p>Forrás: nemokap.hu</O:p>
 

elfow

Állandó Tag
Állandó Tag
In memoriam - Szilágyi György 1928-2010

szilagyi_gyorgy.jpg


Hosszú betegség után, 81 éves korában csütörtökön elhunyt Szilágyi György költő, író,
humorista - tájékoztatta az MTI-t Szilágyi György utolsó könyvének szerkesztője...



Szilágyi György: Maszek Ballada


Kedves Kendtek és Kegyedek!
Régi és új lakónegyedek lakói,
Sok Pestre költözött makói.
Többek és egyedek, s egyebek között,
lengén öltözött ifjú hölgyek,
kik vén tölgyek tövében búcsúztok az évtől.
Hévtől csillogó szemű lányok,
kik nagy talányok titkát kutatjátok,
s kutatás közben megmutatjátok az utat,
mely után sután kutat az,
kit a tudásszomj épp arra űz....
Szűzsültre váró agglegények,
vadregények kései hősei.
Nősök, ők már nem hősök.
Szeplősök, szeplőtlenek, nőtlenek,
bőszen őszülők és szülők.
Hámból kirúgni készülők,
orozva borozók, szeszt szopogtatók,
bőrös malacot ropogtatók,
korhelyek, kik bor helyett
rummal fűtitek fejetek
Pesten és Aligán,
s nejetek éppen most gurít
haza titeket taligán.

Ivók és evők, kedves vevők!
Nevem Vince.
Egy pince helyiségben kardigánt kötök,
hetenként négyet-ötöt.
Kimondottan príma darabok,
rendelnek tőlem a svédek, arabok
és ha netán ön is rendelne nálam,
most épp van ausztrál gyapjúszálam.
S ajánlhatok kedvező részletet,
S az árukészletet házhoz szállítom
s állítom, talál majd árumban örömet
s én is örömmel bővítem majd
önnel növekvő vevő körömet.

De, ha nem vesz!
Attól még nem lesz több a gondom,
mert magunk közt mondom,
a rendszer előtt le a kalappal.
Még sosem bírtam ily fix anyagi alappal.
De miért verjem dobra,
hogy sorsom jobbra fordult,
hisz, aki egykor koldult,
az is úgy ül ma a posztján,
mintha sosem élt volna
Sipőcz konyha kosztján.

Ismerek egy delnőt,
már rég felnőtt,
s ki most a presszóba hozza szóba,
hogy manapság nincs része jóba.
Kint több a bónae,
csicsereg az agg Csicsóné,
s teli szájjal nyugatot dicséri,
pedig a csóró hajdan a cséri
telepen csámborgott
fagyos teleken fázva,
s bokázva járta a foxot,
míg kiguberált pár kiló kokszot…

De terítsünk terítőt a múltra,
mint szabó a pultra szövetet,
még azt hinnék, hogy politizálok,
ha folytatom e szöveget.
Márpedig nekem higgadt a vérem.
Épp ezért nem politizálok kérem.
Kapjam meg a bérem,
minden egyébtől személyem
mélyen megkímélem.

A politika, rázós téma.
De aki néma, azt elkerüli a tréma.
Ha egy kis észt is befektet,
tuti, hogy nem kap defektet.
Amúgy is fáj a térdem.
Meg aztán kérdem,
minek az érdem?
Nekem nem kell érem.
Beérem kevéssel,
ivással, evéssel,
maximum taxi rum, s egy
kis lósport gyéren.
Politizálni ugyan kérem!
Totózom, lottózom,
időnként fotózom.
S nem ugrálok, mint a veréb,
egy maszeknak legyen elég esze,
hoci nesze, nem kell belég.

S végül, mi gyönyört nyújt a szemnek,
a női nemnek hódolok.
Mert esküszöm, hogy jobb dolog
nézni a blúzt a sok kis fruskán,
mint politizálni! Nem igaz apuskám?
Későn fekszem, korán kelek,
nem dicsekszem, de a felek
csőstől jönnek rám,
már cserepes a szám,
szaggat a vállam,
de én nem lógatok,
engem nem fizet az állam.
Nincs időm a boltból
egy, percre sem kimenni.
Ha majd beadom az ipart
egy szövetkezetbe, ott fogok pihenni.

Már bánom, hogy kiszaladt a számon,
ne vegyék komolyan,
ez csupán amolyan férc élc,
mit az ujjamból szoptam.
Hiszen amint mondtam,
politizálni sosem szoktam.
Nem mintha nem tudnám,
mi van a Glóbuszon, hisz én is
trolin járok, nem pedig lóbuszon.
De busz ide, busz oda,
kimondom nyersen,
az élet egy versenyuszoda.
Ám ha úszni kell, elmondom titkon,
hogy úszom inkább itthon,
hol jó ismerek minden medencét,
s Floridánál jobban kedvelem a Dagályt,
e délibábos magyar Velencét.

Én innen ki nem vándorlok!
Inkább mángorlok a patyolatnál,
az is jobb üzlet százszorta nyugatnál.
Bár! Van aki kikerült,
és sikerült vagyonra szert tennie,
s most van egymillió pennyje.
Például a dadám, Madám Melitta,
ki a csecsemőtej árát mindég elitta,
most Palm Beach-ben,
a Hotel Weach-ben, masszíroz,
és dollárt passzíroz a pasasokból,
főleg a hasasokból,
és már annyit kasszírozott,
hogy a masszázsból és másból,
egy házat összemasszírozott.
Nekem nyugattól nem kell más,
csak zene Xavir Cugat-tól,
Nálam keletje van a nyugati jazznek,
de mivel kardigánt csak keleten vesznek,
maradok Pesten tisztelettel,
Pomázon egy kis telekkel,
s nem komázom miszterekkel.

Persze, ha van esemény, lesem én,
de csak, mint csöndes idegen.
Bár a nemzetközi helyzet,
egy cseppet sem hagy hidegen.
Mondhatom az ok, a sok atom kísérlet,
mitől ez a kis élet, ürömmel vegyül.
S gyakran nagy hegy ül a mellemen,
és kezdek hebegni, mert, már
lebegni látom a saját szellemem.
S bár a politikához nem értek,
s, ha véleményt kértek,
a válasz mindig nemleges.
Nem vagyok teljesen semleges.

Csak ingadozom, mint a bója,
s a fejemet vakarom,
de hogy akarom a békét,
annak végképp,
OTP betétem a megmondhatója.

Könyörgés magánügyben.

Jóságos Isten, Uram Teremtőm!
Bűneim nagyok,
haragszik rám az ég is,
mert dacára, hogy hívő vagyok,
politizáltam még is.
Bocsánatod ezúton kikérem,
ígérem, hogy jó maszek leszek!
És máskor,
a jövedelmi adóbevalláskor
sem leszek smucig.
Csak bocsáss meg!
s hagyj békében kardigánt kötni,
Uram Teremtőm;
A KOMMUNIZMUSIG!
 

elfow

Állandó Tag
Állandó Tag
Hanyas voltál ? ................

6046_9_5372_1.jpg



Szilágyi György :
Hanyas vagy?

Hanyas vagy? '28-as?
Mi félszavakból megértjük egymást.
Ugyanazt a nótát fújjuk, nem igaz?
Emlékszel?
Nekünk mindig az első világháborúról meséltek gyerekkorunkban.
És első világháborús dalokat énekeltek a fülünkbe?
Anyánk vasalt vagy a varrógépet taposta, mi lekuporodtunk a sparherd mellé, és hallgattuk, ahogy énekel.
Ott, ahol a Dnyeszter vize zúg…
Estére indul az ezred…
Ágyúcsőre tábortűz világít…
Dalol a nyomor! - mondta nagypapa, aztán ő is rázendített:
Ne sírjatok, budapesti lányok, visszajövünk még
hozzátok, valaha, valaha, vagy soha!
Emlékszel, mit kiabált a nagypapa álmában?
„Hauptangriff von rechts! Battrie vier sisz ab!”
Meg azt, hogy: „geveeeehr aus!”
Nagymama meg mindig azt énekelte:
Megállj, megállj, te kutya Szerbia!
Hanyas vagy? '28-as? Mi félszavakból megértjük egymást.
Azt mondod: kis antant, azt mondom: nagy antant!
Azt mondod: srapnell, azt mondom: maschingewehr!
Nekünk a béke tizennyolcadik esztendejében folyton az elvesztett háborúról meséltek!
Mi nyolcéves korunkban már kívülről fújtuk a tábornokok nevét! Hötzendorfi Konrád, Ermolli, Pilsudsky, Ludendorff, Cadorna!
Különösen ezt a Hötzendorfi Konrádot kedveltük. Jól lehetett ropogtatni: Hötz-en-dorfi Kon-rád!
Aztán megtanultuk a csataterek nevét: Ravaruszka, Doberdo, Verdun, Limanova, Przemy'sl, Gorlice!
Nagyon tanulékony gyerekek voltunk. Minden érdekelt bennünket.
Milyen pipája van a bácsinak?
Fric Watson, fiacskám!
Milyen pisztolya van a bácsinak?
Smith Wasson, fiacskám!
Fric Watson, Smith Wasson! Mi félszavakból megértjük egymást.
Emlékszel, nagymama mindig a császárt emlegette!
Ferenc Jóska alatt más világ volt, jobb világ volt!
És Károly királyt, Zitát, meg azt a zabálnivaló kis trónörököst, az aranyfürtű Ottót, aki loknikban hordta a haját!
A kis Ottó, Ottóka. Mennyit húzták a fülünkbe!
Meg is tanultuk a nevét.
Könnyen tanultunk, hiszen csak nyolcévesek voltunk.
Emlékszel, nagypapa mindig a forradalmat emlegette.
De Károlyi nevén túl nem merészkedett senki!
A kommünről mindenki hallgatott.
Kun Béla nevét nem merték kiejteni előttünk.
Vilmos császárét igen, Szamuelyét soha!
A magyar huszárokról igen, a Lenin-fiúkról soha!
A nemnemsoháról igen, a mindenamiénkről soha!
Komédiáztak előttünk, öregem, komédiáztak!
„Tanulj meg, fiacskám, komédiázni,
mert minden-minden csak komédia…”
Hanyas vagy? '28-as? Mi félszavakból megértjük egymást.
Viribus unitis! Kisezüst, nagyezüst! Signum Laudis, arany vitézségi érem!
Hallgatni arany!
Ebben az országban mindenki félt.
Féltek a tegnaptól, a mától, féltek a jövőtől.
Minket is félelemre neveltek.
Ne szólj szám, nem fáj fejem.
Mindig volt szegény, mindig volt gazdag.
Imádkozzál és dolgozzál. Ez a világ rendje.
Jártál leventére? Én is.
Jobbra át, balra át, hátra arc! Díszlépés!
Úristen!
Bennünket gyerekkorunktól kezdve egzecíroztak!
Mi az egész ifjúságunkat végigmeneteltük.
Minket elvitt a rendőr, ha hiányoztunk a leventéről.
Minket megvertek az őrszobán, és többé nem hiányoztunk a leventéről.
Nekünk a tornaóráink menetgyakorlatok voltak.
Mi a negyedik elemiben fegyverforgatást tanultunk.
Mi mindennap elmondtuk fennhangon a Hiszekegyet.
Mi a németórán németül mondtuk a Hiszekegyet.
Ich glaube an einen Gott, ich glaube an ein Vaterland…
Emlékszel?
Nekünk kötelező volt templomba járni.
És tilos volt nyilvánosházakat látogatni.
Mi Bocskai-kabátot hordtunk, és fehér toll volt a sapkánkba szúrva.
Minket az új háborúra neveltek.
A bolsevizmus elleni harcra neveltek.
A vörös veszedelem ellen neveltek.
Hanyas vagy? '28-as? Mi félszavakból megértjük egymást.
Azt mondod: Somogyi-Bacsó, azt mondom: Sacco Vanzetti.
Azt mondod: Matuska, azt mondom: Biatorbágy!
Azt mondod: Francia-Kiss, azt mondom: Héjas!
Azt mondod: Ostenburg, azt mondom: Prónay!
Úristen! Mi mindent tanultunk meg!
Mi mindent láttunk!
Láttuk a frontharcosokat, tölgyfaleveles sisakban menetelni a Legfelsőbb Hadúr színe elé.
Kadétokat, ludovikás tiszteket, utcán felpofozott bakákat, csendőröket, apácákat!
Láttuk a kubikosbörzét a Teleki téren és a cselédkorzót a Keleti előtt!
Láttuk az első világháború rokkantjait.
A Bruszilov-offenzíva élve maradt halottjait.
Hallottuk a gégék helyén csillogó fémcsövek sípolását.
Mi lóhúst ettünk és szamárzsírt kentünk a kenyérre.
Mi részesei voltunk a Nyomorenyhítő akciónak.
Bennünket felöltöztetett a Főméltóságú Asszony.
Nekünk használt ruhákat adott a háziúr felesége.
Mi kezet csókoltunk a háziúr feleségének.
Mi karácsonyi csomagot kaptunk jószívű asztaltársaságoktól.
És láttuk Budapest felett a Gráf Zeppelint, meg azt a kétfedelű repülőgépet, amely éjszakánként a Schmoll-pasztát hirdette a szárnyain.
Láttunk munkanélkülieket, havat lapátoló ügyvédeket, és taxisofőrré átképzett orvosokat.
Hallottuk a kintornások szívet tépő zenéjét.
Hallottuk a rádióban beszélni Hitlert és Mussolinit.
Mi tudtuk, mit ebédelt Hitler a bécsi bevonulás után.
Azt mondod: Hitler!
Azt mondom: Horst Wessel!
Azt mondod: Mussolini!
Azt mondom: Marcia su Roma!
Minket leszedtek a rendőrök a villamos ütközőjéről.
Mi csikket szedtünk, szenet loptunk a vagonokból, és kiszaggattuk a kerítések léceit tüzelőnek.
Mi úgy nőttünk fel, hogy nem ismertük a villanyt.
Mi úgy nőttünk fel, mint a gaz.
Nekünk petróleumlámpa nyomorította szemünket.
Mi sohasem voltunk jó tanulók.
Minket eltanácsoltak a középiskolából.
Mi korán kezdtünk dolgozni és dohányozni.
Mi örökké éhesek voltunk, és ahhoz húztunk, aki enni ad.
Mi ma is gyorsan eszünk, ma is zabálunk, mintha attól félnénk, hogy valaki elveszi előlünk a tányért.
Mi cipőt pucoltunk, triciklit hajtottunk, csomagot cipeltünk.
És együtt bőgtünk anyánkkal, amikor a végrehajtó lefoglalta maradék bútorainkat.
Mi láttunk kilakoltatást, utcára kirakott vaságyakat és szalmazsákokat.
És szalutáltunk a Hősök emlékműve előtt, ha arra mentünk villamossal.
Láttuk az áldást osztó Pacelli bíborost, a későbbi pápát, az Eucharisztikus kongresszuson.
És láttuk a levest osztó Róbert bácsit.
Mi kokárdát viseltünk, sastollat viseltünk, sárga csillagot viseltünk.
Hanyas vagy? '28-as? Mi félszavakból megértjük egymást.
Azt mondod: Luftgefahr!
Azt mondom: Fligeralarm!
Nekünk légósisakot nyomtak a fejünkre.
Mi égő házakat oltottunk, és kiástuk a fel nem robbant bombákat.
Azt mondod: Danzig.
Azt mondom: Korridor!
Azt mondod: Leningrád!
Azt mondom: blokád!
Mi megtanultuk az iskolában, hogy „húzzunk egy merőleges vonalat…”
Mannerheim-vonal, Siegfried-vonal, Maginot-vonal.
Nekünk a háború volt az ifjúságunk.
Azt mondod: Tobruk.
Azt mondom: Bizerta.
Azt mondod: Bengazi.
Azt mondom: El Alamein.
Mi a hétköznapi fasizmus idején voltunk szerelmesek.
Mi nyilvánosházakba jártunk, és személyesen ismertük a prostituáltakat.
És ma találkozunk velük az utcán, akikből már öregasszonyok lettek, a szemükbe nézünk, és nem tudunk mit kezdeni magunkkal.
Mi megtanultuk a fasiszta indulókat.
„Napkeleti vizeken hömpölyög az ár, nézd a kéklő Fuzsimát, mennyi napsugár…”
Hanyas vagy? '28-as? Mi félszavakból megértjük egymást.
Azt mondod: Berlin!
Azt mondom: Reichstag!
Azt mondod: Giovinezza!
Azt mondom: Facetta nera!
És újra megtanultuk a tábornokok nevét.
Azt mondod: Africa corps!
Azt mondom: Rommel!
Azt mondod: Guderian!
Azt mondom: Rundstedt!
Mi megnéztük a mozikban a fasiszta filmeket.
Lützow-sasok, Stukák, GPU, Jud Süss, Alcazar!
Mi ismerjük a repülőgéptípusokat.
Mi láttuk a bevetésre induló Messerschmidteket, Focke Wulfokat és Stukákat!
És láttuk a bevetésre érkező Musztángokat, Spitefireket, Moszkitókat és Liberatorokat!
Láttuk a Raták szárnyán a vörös csillagokat, amint a vérző Buda fölé repültek.
Azt mondod: Wildebruck.
Azt mondom: Buda.
Azt mondod: Brest.
Azt mondom: Pearl Harbour.
Azt mondod: Cherbourg.
Azt mondom: Tagan Rog.
Azt mondod: I. G. Farben.
Azt mondom: Ciklon B.
Mi félszavakból megértjük egymást!
Apád mi volt? Kommunista?
Apád mi volt? Szocialista?
Apád mi volt? Ébredő magyar?
Itt a legtöbb családnak volt egy ügyeletes szégyenfoltja, akinek a nevét nem volt szabad kiejteni, akit letagadtak, agyonhallgattak.
Ez egy kis ország.
Itt valakit mindig el kellett bujtatni.
Hogy ne találják meg a fehérek, hogy ne találják meg a vörösök.
Itt a legtöbb családban volt hívő és hitetlen.
Baloldali és jobboldali
Katolikus és zsidó.
Ez egy kis ország.
Itt mindenki érdekelve volt valamilyen politikai mozgalomban.
Pro és kontra.
Itt egyszer az életben mindenkinek kihúzták a politikai nyerőszámát.
Itt egyszer az életben mindenki leszámolhatott az ellenségével.
Itt a leszámolóval is leszámoltak.
Ez egy kis ország.
Olyan, mint egy nagy család.
Ebben a városban több feljelentés futott be a Gestapóhoz, mint a többi európai nagyvárosban együttvéve!
Miközben a kávéházakban azt énekelték, hogy „szeressük egymást, gyerekek…”
Hanyas vagy? '28-as? Mi félszavakból megértjük egymást.
Nekünk cigarettát dobáltak az németek a vagonokból.
Nekünk cigarettát dobáltak az oroszok a vagonokból.
Mi megtanultuk az Erikát.
Mi megtanultuk a Katyusát.
Mi üzeneteket vittünk és röpcédulákat szórtunk.
Mi nem tudtuk, hogy mit csinálunk.
Mi mindig tudtuk, hogy mit csinálunk.
Ránk dőlt a pince, felrobbant fejünk felett a ház, az osztálytársunkat széttépte az akna.
Nekünk ellopták az ifjúságunkat!
Mi, hölgyeim és uraim, kedves elvtársak, csoda, hogy még az eszünknél vagyunk!
Mi még az utcai vizeldék falán is azt olvastuk, hogy: nem-nem-soha!
Velünk szállóigéket magoltattak be!
Belénk égették, hogy: Justice for Hungary!
Turulmadár, Hadak útja, Csaba királyfi, Édes Erdély, Ott, ahol zúg az a négy folyó, Szép vagy, gyönyörű vagy, Magyarország…
Velünk megtanították Rothermere lord nevét, Zadoravetz nevét és Papp-Váry Elemérné nevét.
Itt a hentesüzletek kirakatában kolbászból rakták ki Csonka Magyarország térképét, és disznózsírból mintázták meg Horthy Miklós mellszobrát!
Itt a vasútállomások virágágyaiban betűalakúra nyírták a füvet, és a betűk azt hirdették, hogy: „Csonka Magyarország nem ország, egész Magyarország mennyország!”
Mi a Sztrecsnyói piros virágokon nevelődtünk.
Mi leventének, ágyútölteléknek, deportáltnak jók voltunk.
Éhen halni, megfagyni jók voltunk.
Minket lőttek le, amikor vízért mentünk.
Belénk vágott az aknaszilánk, amikor visszamerészkedtünk a lakásba, hogy lehozzuk anyánk ottfelejtett kendőjét.
Minket öleltek magukhoz a férfi nélkül maradt, kiéhezett hadiözvegyek.
A mi szeretőink fáradt ölű asszonyok voltak.
Pedig csak tizenhat évesek voltunk.
Egykorúak, de nem egyszívűek.
Egykorúak, de nem egyakaratúak.
Tiszták és mocskosak.
Igazak és becstelenek.
Nincs még egy nemzedék, amelynek tagjai ilyen messzire kerültek egymástól.
Felszeletelt bennünket a történelem, mint cukrász a tortát.
De az igazak nem vesztették szem elől egymást.
Mint ahogy a gazemberek is egymásra találtak.
Valamennyien '28-asok.
Kivégzők és kivégzettek.
Bűnösök és ártatlanok.
Sokan indultunk, kevesen maradtunk.
Az arcunkra volt írva a holnap.
A háború nyelvén beszéltünk, de megértettük egymást.
Hanyas vagy? '28-as? Mi félszavakból megértjük egymást.
Azt mondod: Eisenhower - azt mondom: Zsukov.
Azt mondod: Patton - azt mondom: Malinovszkij, Bradley, Timosenko, Vorosilov, Montgomery.
Azt mondod: Monte Cassino - azt mondom: Sztálingrád.
Azt mondod: Enola Gay - azt mondom: Hirosima.
Azt mondod: Coventry - azt mondom: Nagaszaki.
Mi félszavakból megértjük egymást.
Mi átéltük Budapest ostromát.
Nem azt az ostromot, amit a híradóban mutatnak egyszer egy évben.
Azt a néhány diszkrét filmkockát, az égő Kossuth Lajos utcában imbolygó lóval.
Hanem sok ezer ágyú és löveg pergőtüzét!
Nem azt a légitámadást, amit a híradóban mutatnak egyszer egy évben.
Azzal a telibe talált, szárnyaszegetten lehulló árva repülőgéppel.
Hölgyeim és uraim, kedves elvtársak! Budapestet 1944 nyarától kezdve, hónapokon át több ezer repülőgép támadta.
Tönkrebombáztak bennünket, ha még nem méltóztattak elfelejteni, ugyanúgy tönkrebombáztak, mint Ludwigshafent, Essent vagy Düsseldorfot!
A Városliget fáin úgy lógtak a széttépett emberi testrészek, mint karácsonyfán a szaloncukor!
Mi nemcsak azt a maroknyi nyilas pártszolgálatost láttuk, akik lassan már visszaköszönnek nekünk a diszkrét filmhíradó kockáiról. Azt a nyolc-tíz Beszkárt-kalauzt, akik Kun páter vigyázó tekintete előtt éppen kiszaladnak egy földszintes ház kapuján.
Mi láttuk a Dunát, ahogy élettelen, legyilkolt emberek százait vitte a víz…
Bennünket nem hívtak be katonának.
Mi akkor még csak tizenhat évesek voltunk.
De a mi korosztályunkból kerültek ki a Szent László hadosztály páncélfausztos sihederei, a nyilaskeresztes süvölvények és az SS magyar ajkú alakulatainak véres kezű kamaszai.
És közülünk kerültek ki az üzenetvivők, hírvivők, röpcédulázók és a hullaszállítók is!
Mert ez a korosztály, mint a klinikai ló, magán viselte korának minden tünetét.
Hanyas vagy? '28-as? Mi félszavakból megértjük egymást.
„Sose hátra, csak előre, ez legyen a jelszavunk, minden ellent összetörve, igazságért harcolunk…”
Mi érkeztünk a fényes szelek hátán!
Megforgattuk a világot. És a világ forgott velünk!
Éheztünk, fáztunk és új indulókat tanultunk.
„Megtanultuk mi már ezt a harcot…”
Hófúvásban utaztunk a vagonok tetején zabálnivalóért.
Minket sodort le a vonat tetejéről az alagút, a mi fejünket vágta le a villanyvezeték kifeszített huzalja!
A mi kezünk fagyott oda a vastraverzekhez.
De kinyílt előttünk a világ!
Mi láttuk és hallottuk beszélni Thorezt, Togliattit, Duclost, Dolores Ibarrurit, Tim Buckot, Harry Pollitot, Kalinyint és Vorosilovot!
Mi láttuk és hallottuk Dimitrovot, Titót, Wilhelm Piecket, Károlyi Mihályt és Rajk Lászlót!
Mi találkoztunk a Komintern egész gárdájával!
Mi láttuk és hallottuk beszélni Csu-Te marsallt, azt a Csu-Te marsallt, aki harminc évvel később részvéttáviratot küldött Franco halálakor a spanyol kormánynak!
Azt az Enver Hodzsát, akinek utasítására tíz évvel később a szovjet hadihajóknak el kellett hagyniuk Durazzo kikötőjét!
Azt a Csou En-lajt, aki harminc évvel később elsők között ismerte el Pinochet fasiszta diktatúráját!
Mi állami szolgálatba álltunk, külügyi szolgálatba álltunk, belügyi szolgálatba álltunk.
Mi úgy ismerjük ezt a várost, mint a tenyerünket.
Mi ismerjük egymást. Mi mindenkit ismerünk.
Mi tudunk konspirálni, hallgatni, nem fecsegni, titkot őrizni.
Mi vakon hittünk és látva csalódtunk.
Összetörtünk és kiegyenesedtünk.
Mi magasra tartottuk a zászlót, amit később kivertek a kezünkből.
A mi korosztályunkból kerültek ki a nagy koponyák és a húgyagyúak.
Minket elfogtak és megvertek.
És mi elfogtuk azokat, akik elfogtak bennünket.
Mi mindennap azzal ébredünk, hogy máma meghalunk.
Nekünk negyven és ötven között már őszül a hajunk.
Nekünk negyven és ötven között már fehér a hajunk.
Mi bírjuk az italt, vihart, éhséget és fagyot.
Ránk lehet számítani.
Ránk kell számítani. Ránk nem lehet nem számítani!
Velünk akkor is számolni kell, ha nem számolnak velünk.
Nekünk megölték a legjobb barátainkat.
Minket megöltek a legjobb barátaink.
Mi voltunk a barikád két oldalán.
A baloldalán és jobboldalán.
Mi látogattuk a börtönöket.
Bennünket látogattak a börtönökben.
Mi cinikusak vagyunk.
Mi a szívinfarktust szívtrombitának nevezzük.
De a szívünk, ahogy Dzserzsinszkij mondta, forró, és az agyunk hideg.
Bennünket már nem érhet semmi meglepetés.
Minket lelőttek, nekünk kivágták a szívünket, és beletették a pártkönyvünket!
Ránk sortüzet adtak.
Bennünk nem ért véget a háború.
Bennünk soha nem ér véget a háború.
Mi békében élünk, gyermekeink homlokát simogatjuk, sétálgatunk a vasárnapi csendben, iszogatunk, diskurálunk, de agyunkban repülőgépmotorok dübörögnek, sortüzek dörögnek és harckocsik lánctalpai csikorognak.
Mi felkapjuk a fejünket minden fékcsikorgásra.
Nekünk felgyorsul a szívverésünk, ha meghalljuk a mentőautó szirénáját.
És énekelünk, folyton csak énekelünk:
„Megtanultuk mi már ezt a harcot…”
Hanyas vagy? '28-as? Mi félszavakból megértjük egymást.
Mi ott voltunk minden április 4-én, és láttuk a karhatalmi századok szuronyerdejét!
A hajnal óta szoborrá merevedett katonák néma cohorsait!
És láttuk Sztálint a mauzóleumban bebalzsamozva.
És győztünk ezer harcban, és vesztettünk.
És újra talpra álltunk.
Mellőlünk sokan kidőltek.
Akik meghaltak. Akikkel tele vannak az ideggyógyintézetek, akik megőrültek, alkoholisták vagy bűnözők lettek.
Akik nem bírták tovább cipelni a nehéz csomagot.
Teremtő Isten, mi minden van abban a csomagban!
Ekkora csomaggal nem lehet sehová elutazni.
Pedig mi mindenhová kapunk útlevelet.
Minket bárhová simán kiengednek.
Rólunk tudják, hogy a világ végéről is visszajövünk.
Mi nem tudunk és nem akarunk máshol élni, csak itt!
Nekünk itt még feladataink vannak.
Mi látogatjuk az elfekvőket.
Temetjük apáinkat.
A '88-asokat, '89-eseket, '900-asokat.
Orrunkban hordjuk a széthulló emberi test iszonyatos kigőzölgését.
A vér és szenny szagát.
Látogatjuk a '19-eseket, a spanyolosokat, akik sárgára aszalódott testtel hörögnek vizelettől szétmart matracukon.
Fénytelen szemükben lovasrohamok, torkolattüzek villognak.
Látogatjuk őket, akik '15-ben Monte Solarónál, '17-ben Caricinnél, '19-ben a Tisza partján, '36-ban Madrid határán hasaltak a géppuska mellett.
A kommün katonáit. Cserni, Szamuely katonáit, egykori Lenin-fiúkat, a Batthyány-palota bőrkabátosait, akiket agyonvertek a bukás után, vasra vertek a bukás után, akik börtönökben rohadtak a bukás után.
Akiket kiküldtek, hazaküldtek, visszaküldtek.
Akik lebuktak, kiszabadultak és újra lebuktak.
Akik megjárták Európa börtöneit, a lágerek poklait.
Akiknek nem volt soha egy nyugodt pillanatuk, akiket örökké kerestek, akik egymásban sem bíztak.
Akik most levegő után kapkodva belénk kapaszkodnak, s miközben görcsösen szorítják kezünket, asztmás szívvel, ziháló tüdővel, elhaló hangon énekelgetik:
„Megtanultuk mi már ezt a harcot…”
Nézzük őket, összetört testüket, hallgatjuk sípoló tüdejüket, és nem merjük elsírni magunkat, pedig üvölteni szeretnénk kínunkban.
Melléjük ülünk, mosolyogva föléjük hajolunk, és velük együtt énekeljük:
„Megtanultuk mi már ezt a harcot…”
Hanyas vagy? '28-as? Mi félszavakból megértjük egymást.
Nekünk a hallgatásunk is beszédes.
Nem mindegy, kivel hallgat az ember.
Mi egymás társaságában szeretünk hallgatni.
Mi tele vagyunk kitüntetésekkel.
Mi ezeket a kitüntetéseket megérdemeltük.
Csak az a furcsa, hogy túlságosan fiatalok vagyunk a kitüntetéseinkhez.
Hiszen még ötvenévesek sem vagyunk.
Ennyi kitüntetést 70 éves korára szokott összegyűjteni az ember.
De mi sohasem leszünk 70 évesek.
Ezek a kitüntetések leendő özvegyeink kitüntetései.
Ők majd berakják egy dobozba, mert külön-külön sok helyet foglalnának.
És egyszer egy évben előveszik majd a dobozból, letörölgetik róla a port, szépen kifényesítik, és újra visszateszik a dobozba.
Amíg be nem kopogtat hozzájuk egy úttörő, aki a Mókus őrs nevében átveszi szocialista megőrzésre X. elvtárs kitüntetéseit.
És a kitüntetések átmennek a Mókus őrs tulajdonába.
Üveg alatt őrzik majd, egyszer egy évben ők is letörölgetik, kifényesítik szépen, és az őrsvezető beszél majd nekik X. elvtársról, méltatja érdemeit, elmondja, milyen nagyszerű ember volt, aki ezeket a kitüntetéseket valaha viselte.
A forradalmi mozgalom nagyszerű katonája! És a zászlót, amit ő kiejtett a kezéből, most mi emeljük magasra, és visszük tovább…
De még élünk. Még élünk. Pedig már leéltük az életünket.
Mi többet éltünk, mint három nemzedék együttvéve.
Sokat láttunk, sokat hallottunk, sokat tudunk.
Mégse tudunk semmit.
De még itt vagyunk. Sokfelé. Lent és fent. Mindenütt.
Az őrtornyokban. És az intenzív osztályokon.
Mi, '28-asok.
De már tarkónkon érezzük az utánunk nyomuló nemzedék forró leheletét.
Már a nyomunkban vannak.
A fiaink. Drága fiaink.
Ők fognak egyszer eltemetni minket, utolsó perceinkben ők ülnek majd az ágyunk szélén, és velünk éneklik, hogy:
„Megtanultuk mi már ezt a harcot…”
Velünk énekelik?!
 
Oldal tetejére