Vas István:
EGY KÖLTŐHÖZ
1---
Ó, költőm, voltak régi mesterek,
Oly hősiesek és oly kedvesek,
Kik éldegéltek spanyol és olasz
Kis városokban – látom őket én –
Járkálva piszkos, szűk falak között.
A nép köröttük koldus és szegény
S nem éppen oly szépségbe öltözött,
Mely messziről is felragyog. De lám,
E régi festők, jámbor mesterek
Figyelnek, és ecsetjeik nyomán
Egy-egy szeméten játszó kisgyerek
A vásznon mennyek fejedelme lesz,
A rongyos pásztor égő vértanú,
Madonna mellett álló szent emez,
Mögötte dombsor, édes hajlatú.
Ó, furcsa szentek, furcsa Máriák!
Így boldogulnak a szegények és
A szentek égi glóriáin át
Szívedhez szól a földi szenvedés.
A földön elnyomott, de itt ragyog.
Körüllebegik bájos angyalok.
2-----
Lásd, te hasonló vagy, szeretett költőm, eme régi
Festőkhöz. Te a földről, sárföldről a sötétlő
Embereket ragyogón kiszinezve elénk vetitetted,
Képeid úgy övezik, mint dicsfény s angyalok, őket.
Mind fiatal forradalmár! Hát ki lehetne velük, ha
Nem mi, költők? Mert a nemesség vonzza a költőt,
Mind, ami lázad, mind, ami lelkes, mind, ami szárnyal.
S merre találni nemes gesztust ma? A gazdagoké tán?
Pénz nemesíteni nem tud, a pénznek rossz szaga átüt
Csipkén, kölnivizen, selyemingen. A régi nemesség
Hősi szivét ma ki kapta örökbe? Egy eszme nevében
Kik tudnak meghalni ma? Játszva dacolni veszéllyel?
Kik ma „a gondolat elszánt, hős szeretői”? előttem
Élnek alakjaid, éles a száz színben ragyogó kép,
Látom a kis csapatot hóban, télben dideregve,
Rendőr-gépkocsi puskagolyói elől menekülve,
Látom a hősnőd szép mosolyát és karcsú alakját
Járni a puskagolyók között is szeretői után és
Hősiesen meghalni szabadságért szerelemből,
Látom a dac makacs újrakelését, újrabukását,
Érzem a vérbebukó vereség keserű izeit még.
Ó, ha e hexameter gépfegyver volna, golyókká
Válnának szavaim, pattogva, sziszegve kiszállók ...
3----
Ó költőm, én már régen érzek kedvet
A vesztett ügyért verssel is kiállni,
A vesztett ügyért, mit mindenki megvet,
A változó divattal szembeszállni.
Már mind leverve börtönbe, halálba,
Aztán a rend kilép a puszta térre,
A nagyszerű! – feszül egyenruhája,
Nyomor s az elnyomás: két hadsegéde.
Ha fegyver nincs, hát verset ellenébe!
De hangszereddel nem versenyzek én,
Az én tollamból nem telik regény,
Ám színesebb a sok hangszer zenéje,
S a dallamot, mit kezdett harsonád,
Én egy tilinkón hadd fújom tovább!
m
m