Csak kalandok voltak a kalandozások?
Történetírásunk a reformkor óta nevezi a VIII. század második és a IX. század első felének sokszor szövetségesként indított, zsákmányszerző hadjáratait. Az elnevezés azt a benyomást
kelti, hogy ezek a vállalkozások regényes, kalandokkal teli utak voltak, és kevés veszéllyel jártak.
A nemzeti öntudat és a függetlenségi mozgalmak erősödésének idején, amikor az irodalomban kibontakozott a romantika, s dicső múltat idéző, kiemelkedő hősökről, rendkívüli tettekről szóló művek születtek, jóleső, büszkeséget növelő érzés volt, hogy az éppen Habsburg uralom alatt lévő népünk elődeitől hajdan rettegett Európa.
Ezek az utak veszélyekkel teli vállalkozások voltak, és sok áldozatot követeltek. Hogy hány magyar harcos vesztette életét a hadjáratok során, megbecsülni sem tudjuk, a krónikák legfeljebb azt jegyezték fel, hogy alkalmanként sokan meghaltak közülük. Merseburg közelében 933-ban a németek győztek, ami nem járt nagy emberveszteséggel, de érzékenyen érintette a hadjárat résztvevőit, mert zsákmány nélkül tértek haza. A 955-ben elszenvedett augsburgi vereség után pedig a menekülés minden lehetséges útját elzárták előlük, s a többségüket legyilkolták. A három hadvezér, Lél, Bulcsu és Sur is az életével fizetett a „kalandért”. A magyar hagyomány szerint a csatából csak hét megcsonkított „gyászmagyar” tért haza.