Ha csak minden 10 autos ad par aprot lehet hogy egy reggelire valo is osszejon neki, en is mindig adok nem tudok elmenni ugy mellettuk hogy ne adjak leglabb egy kavera valot.
2 ismerosom is volt akik keregettek, regen normalis eletet eltek, valas, anyagi csod, meg egy par rossz kapcsolat es az utcan talaltak magukat. Egyik se megy be szallora mert cigiznek es a piat se vetik meg. NEm reszegre isszak magukat de estere mire bemehetnenek egy shelterbe kisse kotyagosok. A volt csaladjuk nem kivancsi rajuk, a masiknal meg meghaltak , van rokon de o is hajlektalan.
Legyek őszinte, nagy eséllyel én se mennék be önként holmi hajléktalanszállásra, ha oda kerülne a sor. Abban az élethelyzetben ugyanis az embernek már nincs semmije se, csak 2 dolog:
1. Függetlenség
2. Önérzet/büszkeség.
Mindkettő elveszne ha elmenne efféle szállásra. Nem lenne független, mert be kéne tartania holmi „előírásokat”, alkalmazkodni a létesítmény fenntartóihoz, valamiféle „napirendhez”, meg a többiekhez akik ott lébecolnak (a többi hajléktalanhoz), emellett megalázva érezné magát hogy mások segítségére szorul ilyen mértékben.
Teljesen valószínűtlen tehát hogy én elmennék egy ilyen helyre, annak ellenére hogy nem cigizek, és a pia se érdekel. Ennél messze szívesebben kockáztatom meg, hogy egy hidegebb éjjel csonntá fagyok az utcán.
Ezzel nem azt mondom hogy adott esetben el ne fogadnék valami segítséget, mert persze hogy igen. De az ne könyöradomány legyen hanem LEHETŐSÉG, azaz valamiféle munka, amit (még) képes vagyok elvégezni tisztességes fizetésért, hogy ne koloncnak érezzem magamat hanem a társadalom hasznos tagjának.