Hogyan jutunk Japánba?
Kedd van, délután négy óra. Magántanítványom ott ül előttem a nagyszobában, és mondja a leckét. Alig egy-két perce érkezett, de máris dolgozunk.
Nincs lazsálás, felvételire készülünk. Saját szabadalmam a házitanítványt is feleltetni, mert akkor felelőssége van, be kell bizonyítania, nemcsak hallgatta, hanem vissza is tudja adni az én előadásomat. Pedagógiai munkám csúcsa az otthoni tanítás, mert akkor abszolút személyre szabottan lehet a kiválasztottal foglalkozni, nem beszélve arról, hogy fejlődését óráról órára lehet követni, s mi lenne ennél nagyobb siker?
A feleletbe élesen belehasít a telefon hangja. Minden ismerősöm, barátom pontosan tudja, hogy még a hangom is más , ha tanítok, isten ments, hogy zavarjanak. A bennfentesekkel közölni szoktam, mikor vannak ezek az órák, s azokat szorgosan el is kerülik. Az viszont, hogy elnémítsam a készüléket, nem fer bele avult erkölcseimbe. Szóval felállok és odamegyek a telefonhoz, előre fogalmazva bármilyen beszélgetés rövid, pattogósan udvarias elutasítását.
Nos, a lányom az, Washingtonból:
– Anyuka, nézitek a CNN-t?
– Neeem – mondom nyújtottan es majdnem háborogva (a butaság miatt, amivel zavarni merészel), de a lányom hangja nem hétkoznapi. Fulladozva folytatja:
– Megtámadták Amerikát! Repülő ment neki a World Trade Center egyik épületének. Lehet, hogy jönnek a szomszédunkba, a Fehér Ház ellen!
A kagylóval a kezemben rohanok a tv-hez, nyomom be az amerikai adót.
– Igen, igen, figyelem – kiabálom –, majd jelentkezem, mert lányom már teszi is le a kagylót, szaladnia kell, ki tudja hova…
A kedves fiatalember, aki az előbb még Babits költészetét taglalta, megérti, hogy fontos dolog történt, és gyorsan elbúcsúzik.
Rátapadok a képernyőre, egyenes adásban áll még a másik épület, az iker, de zsigerileg érzi az ember, ha az egyik összeomlott, valami ördögi logika szerint a másiknak is vége lesz. S már jön is a repülőgép, s nem hiszem el a saját szememnek, belefúródik az épületbe, s az lassan, hatalmas tüzet-füstöt okádva összeomlik.
Kitört a harmadik világháború, érzem megfellebezhetetlenül, a képek ereje földhöz teremt, levegőt nem kapok, s ekkor jut el a tudatomig, hogy a gyerekem ott van, ahova New Yorkból megy a következő gép. Markolom a telefont, a vezetékes nem működik, gyerünk a mobilra, azt sem veszi fel. Közben peregnek a képsorok, a Pentagon, ahol az én szeretett vejem dolgozik, aki szinte fiam is, hiszen tizenhat éves kamaszként ismertem meg, belecsapódik a gép, istenem, nem látni a részleteket az épület takarásában, élsz még, fiam? Tépem a mobilt szakadatlanul, telnek a percek, háborút közvetít a CNN, sírok, kétségbeesve, nem és nem megy ki még a csengetés sem. MI VAN VELETEK?
Hazaér a férjem, nem tud semmiről, szaggatott előadásomból összeállítja a történések láncát, nem világháború, terrorizmus, mondja katonai szakértőként, de már izgul is lányunkért.
Végre, végre, jön a csengetés, lányom kifulladva a vonal végén, igen, találkoztunk Tomival, hazagyalogoltunk, öt óráig tartott az út, azt mondják, a Fehér Ház helyett fúródott a gép a Pentagonba, bár ki tudja, lehet, hogy annak is szántak egyet, nem tudunk semmit, de élünk… Tomi a becsapódáskor a Pentagon parkjában volt, de a kollégája, aki vele szemben ül, eltűnt, nem tudni, mi történt vele. Szóval Tomi másodszor született…
Sírunk, örülünk, hogy élnek, lányom munkahelye is megúszta, pedig cége épülete rajta van a tízdollároson, olyan ismert, de milyen rossz az ismertség, ha éppen bele kellene halni!
– Nyugodjatok meg, pihenjetek, majd holnap már minden jó lesz! – mondom, mert mit is mondhatnék!
De jön a holnap, s akkor már mindnyájunk eszébe tolakodik a gondolat önzőn és emberien, mi lesz a japán úttal? Panni lányom Tomival 24-én indulna Japánba találkozni egyetlen fiútestvérével, Andrissal. Ez még az ő anyagilag szellősebb életükben is jelentős érvágás, Japán messze van, de megnézni milyen jó lenne az imádott öccsel és feleségével együtt!
A telefonban erről is szó esik.
– Ne búsulj, addigra minden helyrejön, biztos tudtok repülni – mondom naivul és reménykedőn.
De a lányomnak lesz igaza. Minden légijáratot letiltanak, hiszen a gépek elrablásával, ocsmány megerőszakolásával, ártatlan utasok halálba hurcolásával telt el az előző nap! S jönnek a hírek az áldozatokról, az ország szörnyű megdöbbenéséről és igaz gyászáról, s óh mily’ emberien a saját, perifériális sorsról is: “ha most nem mehetünk Japánba, akkor megyünk tavasszal, de gyertek ti is Anyuka, csinálunk családegyesítést, ha már így alakult, milyen szép lesz!”
Csak annyit tudok kinyögni, – …miből, édes lányom, miből?
– Fizetjük Andrisékkal az utatokat, egyet se búsulj!
Az iskolában rám szól a kolléganő, legjobb barátnőm, ne mondjam már Japánt, mert hihetetlen, hogy léteznek ilyen gyerekek!
Pedig léteznek, s március idusa előtt indul a gépünk, s Tokió repülőterén találkozunk a New York-i járattal érkező lányomékkal, hogy aztán együtt várjunk még egy kicsit munkából loholó fiunkra.
Japán gyönyörű, elképesztően nagyszerű ország, minden köve új az európai szemnek, a családegyesítés három házaspára mindent megnéz, csodál, amit kell, beutazza tíz nap alatt a legfontosabb városokat. Naraban a parkban szabadon járó őzek egyöntetűen Jenő nevet kapnak nemre való tekintet nélkül, mert muszáj velük beszélgetni, olyan hevesen követelik, kis tavaszi kabátunkba kapaszkodva az élelmet; csak az isteneket lehetne felejteni durva, embertelen arcukkal, még ha aranyból vannak is!
Szép a cseresznyevirágos tavasz – a tiszteletünkre március végefelé kinyílnak a fák, megmártózunk egy másik kultúrában, egy templom előtt akkora a rózsaszínű habban úszó fa, hogy leülök elé és csak arra gondolok, hogy volt értelme élni, ha ezt a fát láthatom, és Kiotóban a császári palota felséges mivolta földbe döngöli az embert, és a színház, amely az emberi természet hajszálvékony repedéseit van hivatva borotvaélesen megmutatni, szóval az egész egy hatalmas buvárkodás a történelemben és népekben, és minden nap mégis az jut eszedbe, hogy mindezt Amerika terroristái hozták neked, s akkor elgondolkodsz azon, hogy a történelem müködik ugyan, és öli és öli az embert, de a kis férgeknek egérutat is tud nyújtani, ha azon akkor kibújsz, mert az élet erősebb, mint a halál, szóval így jutottunk mi el Japánba…
A szerző írja magáról
"Életem legnagyobb részében gyakorlógimnáziumi vezetőtanár voltam. Amit tanítottam, azt szeretem a legjobban, azaz az irodalmat. Munkás életemet unokám születésekor hagytam abba és negyedik éve élek Amerikában. Első perctől kezdve azt figyelem, van-e titka és mi ennek az országnak. A történetek, amelyeket itt csokorba gyűjtök, igazak, tehát hitelesek. Egyedül az optika az enyém."
Valentini Zsuzsa
Kedd van, délután négy óra. Magántanítványom ott ül előttem a nagyszobában, és mondja a leckét. Alig egy-két perce érkezett, de máris dolgozunk.
Nincs lazsálás, felvételire készülünk. Saját szabadalmam a házitanítványt is feleltetni, mert akkor felelőssége van, be kell bizonyítania, nemcsak hallgatta, hanem vissza is tudja adni az én előadásomat. Pedagógiai munkám csúcsa az otthoni tanítás, mert akkor abszolút személyre szabottan lehet a kiválasztottal foglalkozni, nem beszélve arról, hogy fejlődését óráról órára lehet követni, s mi lenne ennél nagyobb siker?
A feleletbe élesen belehasít a telefon hangja. Minden ismerősöm, barátom pontosan tudja, hogy még a hangom is más , ha tanítok, isten ments, hogy zavarjanak. A bennfentesekkel közölni szoktam, mikor vannak ezek az órák, s azokat szorgosan el is kerülik. Az viszont, hogy elnémítsam a készüléket, nem fer bele avult erkölcseimbe. Szóval felállok és odamegyek a telefonhoz, előre fogalmazva bármilyen beszélgetés rövid, pattogósan udvarias elutasítását.
Nos, a lányom az, Washingtonból:
– Anyuka, nézitek a CNN-t?
– Neeem – mondom nyújtottan es majdnem háborogva (a butaság miatt, amivel zavarni merészel), de a lányom hangja nem hétkoznapi. Fulladozva folytatja:
– Megtámadták Amerikát! Repülő ment neki a World Trade Center egyik épületének. Lehet, hogy jönnek a szomszédunkba, a Fehér Ház ellen!
A kagylóval a kezemben rohanok a tv-hez, nyomom be az amerikai adót.
– Igen, igen, figyelem – kiabálom –, majd jelentkezem, mert lányom már teszi is le a kagylót, szaladnia kell, ki tudja hova…
A kedves fiatalember, aki az előbb még Babits költészetét taglalta, megérti, hogy fontos dolog történt, és gyorsan elbúcsúzik.
Rátapadok a képernyőre, egyenes adásban áll még a másik épület, az iker, de zsigerileg érzi az ember, ha az egyik összeomlott, valami ördögi logika szerint a másiknak is vége lesz. S már jön is a repülőgép, s nem hiszem el a saját szememnek, belefúródik az épületbe, s az lassan, hatalmas tüzet-füstöt okádva összeomlik.
Kitört a harmadik világháború, érzem megfellebezhetetlenül, a képek ereje földhöz teremt, levegőt nem kapok, s ekkor jut el a tudatomig, hogy a gyerekem ott van, ahova New Yorkból megy a következő gép. Markolom a telefont, a vezetékes nem működik, gyerünk a mobilra, azt sem veszi fel. Közben peregnek a képsorok, a Pentagon, ahol az én szeretett vejem dolgozik, aki szinte fiam is, hiszen tizenhat éves kamaszként ismertem meg, belecsapódik a gép, istenem, nem látni a részleteket az épület takarásában, élsz még, fiam? Tépem a mobilt szakadatlanul, telnek a percek, háborút közvetít a CNN, sírok, kétségbeesve, nem és nem megy ki még a csengetés sem. MI VAN VELETEK?
Hazaér a férjem, nem tud semmiről, szaggatott előadásomból összeállítja a történések láncát, nem világháború, terrorizmus, mondja katonai szakértőként, de már izgul is lányunkért.
Végre, végre, jön a csengetés, lányom kifulladva a vonal végén, igen, találkoztunk Tomival, hazagyalogoltunk, öt óráig tartott az út, azt mondják, a Fehér Ház helyett fúródott a gép a Pentagonba, bár ki tudja, lehet, hogy annak is szántak egyet, nem tudunk semmit, de élünk… Tomi a becsapódáskor a Pentagon parkjában volt, de a kollégája, aki vele szemben ül, eltűnt, nem tudni, mi történt vele. Szóval Tomi másodszor született…
Sírunk, örülünk, hogy élnek, lányom munkahelye is megúszta, pedig cége épülete rajta van a tízdollároson, olyan ismert, de milyen rossz az ismertség, ha éppen bele kellene halni!
– Nyugodjatok meg, pihenjetek, majd holnap már minden jó lesz! – mondom, mert mit is mondhatnék!
De jön a holnap, s akkor már mindnyájunk eszébe tolakodik a gondolat önzőn és emberien, mi lesz a japán úttal? Panni lányom Tomival 24-én indulna Japánba találkozni egyetlen fiútestvérével, Andrissal. Ez még az ő anyagilag szellősebb életükben is jelentős érvágás, Japán messze van, de megnézni milyen jó lenne az imádott öccsel és feleségével együtt!
A telefonban erről is szó esik.
– Ne búsulj, addigra minden helyrejön, biztos tudtok repülni – mondom naivul és reménykedőn.
De a lányomnak lesz igaza. Minden légijáratot letiltanak, hiszen a gépek elrablásával, ocsmány megerőszakolásával, ártatlan utasok halálba hurcolásával telt el az előző nap! S jönnek a hírek az áldozatokról, az ország szörnyű megdöbbenéséről és igaz gyászáról, s óh mily’ emberien a saját, perifériális sorsról is: “ha most nem mehetünk Japánba, akkor megyünk tavasszal, de gyertek ti is Anyuka, csinálunk családegyesítést, ha már így alakult, milyen szép lesz!”
Csak annyit tudok kinyögni, – …miből, édes lányom, miből?
– Fizetjük Andrisékkal az utatokat, egyet se búsulj!
Az iskolában rám szól a kolléganő, legjobb barátnőm, ne mondjam már Japánt, mert hihetetlen, hogy léteznek ilyen gyerekek!
Pedig léteznek, s március idusa előtt indul a gépünk, s Tokió repülőterén találkozunk a New York-i járattal érkező lányomékkal, hogy aztán együtt várjunk még egy kicsit munkából loholó fiunkra.
Japán gyönyörű, elképesztően nagyszerű ország, minden köve új az európai szemnek, a családegyesítés három házaspára mindent megnéz, csodál, amit kell, beutazza tíz nap alatt a legfontosabb városokat. Naraban a parkban szabadon járó őzek egyöntetűen Jenő nevet kapnak nemre való tekintet nélkül, mert muszáj velük beszélgetni, olyan hevesen követelik, kis tavaszi kabátunkba kapaszkodva az élelmet; csak az isteneket lehetne felejteni durva, embertelen arcukkal, még ha aranyból vannak is!
Szép a cseresznyevirágos tavasz – a tiszteletünkre március végefelé kinyílnak a fák, megmártózunk egy másik kultúrában, egy templom előtt akkora a rózsaszínű habban úszó fa, hogy leülök elé és csak arra gondolok, hogy volt értelme élni, ha ezt a fát láthatom, és Kiotóban a császári palota felséges mivolta földbe döngöli az embert, és a színház, amely az emberi természet hajszálvékony repedéseit van hivatva borotvaélesen megmutatni, szóval az egész egy hatalmas buvárkodás a történelemben és népekben, és minden nap mégis az jut eszedbe, hogy mindezt Amerika terroristái hozták neked, s akkor elgondolkodsz azon, hogy a történelem müködik ugyan, és öli és öli az embert, de a kis férgeknek egérutat is tud nyújtani, ha azon akkor kibújsz, mert az élet erősebb, mint a halál, szóval így jutottunk mi el Japánba…
A szerző írja magáról
"Életem legnagyobb részében gyakorlógimnáziumi vezetőtanár voltam. Amit tanítottam, azt szeretem a legjobban, azaz az irodalmat. Munkás életemet unokám születésekor hagytam abba és negyedik éve élek Amerikában. Első perctől kezdve azt figyelem, van-e titka és mi ennek az országnak. A történetek, amelyeket itt csokorba gyűjtök, igazak, tehát hitelesek. Egyedül az optika az enyém."
Valentini Zsuzsa