Búcsú Tom Kennedytől
2006-02-04
"Nincs többé főszerkesztő" – búcsúzik az olvasóktóla
www.dnp.hu portálon Tom Kennedy újságíró özvegye.
– Ez az utolsó írás a DNP oldalain. 2005. december 7-e, szerda este óta nincs főszerkesztő – búcsúzik az olvasóktól a
www.dnp.hu portálon Tóth Lilla, a múlt pénteken Győrött eltemetett Tom Kennedy újságíró özvegye.
Az elhunyt Keresztes Kálmán néven született és az ’56-os forradalom után, 18 éves korában kényszerült elhagyni Magyarországot. Újságírói pályafutását Angliában kezdte. Nevét is ott változtatta meg, mert a Keresztes szó kiolvasásával az angolok sehogy sem akartak boldogulni. Úgy gondolta, Magyarországra többé úgysem teheti be a lábát. Akkori lapja révén került második hazájába, Kanadába. Itt és az Amerikai Egyesült Államokban, s később a Távol-Keleten is dolgozott. Munkássága elismeréseként 1984-ben átvehette az angol uralkodó, II. Erzsébet személyes ajándékát. Választott hazájában 1977-ben elsőként neki nyújtották át a Grand Prix du Journalisme du Canada-díjat. Első, nem angol anyanyelvű újságíróként ő nyerte el az amerikai olajipar Reporting Excellence-nagydíját.
A kilencvenes évek elején hazatért, a miniszterelnöki hivatal nemzeti tájékoztatási irodája munkatársa volt. Ebben a minőségében ő jelentette be a világnak Antall József miniszterelnök halálát. Ezután külföldi megbízatásokat teljesített – Kanadába küldött jelentéseket az osztrák EU-csatlakozásról, kiadta a Diana walesi hercegnőről szóló könyvsorozatot, illetve megírta a Dior és Chanel divatházak hivatalos történetét. Kondor Katalin 2001 novemberében felkérte a Magyar Rádió külpolitikai főszerkesztőjének. Hamarosan kiderült azonban, hogy a kiküldött hazai tudósítók többsége nem hajlandó együttműködni vele. E helyzetből a munkába menekült. Vérbeli újságíróként tudósította a rádiót a Közel-Keletről. A négynyelvű dnp.hu internetes portált ezután, 2002 júliusásában alapította, itt tette közzé többek között a K&H-ügyben folytatott „magánnyomozása" eredményeit. Erről K&H - PÉNZR€NGÉS címmel (Scythia Kiadó) könyvet is írt, amely tavaly a könyvhétre jelent meg.
„Régimódi, nyughatatlan igazságkereső ember volt, aki ma veszélyeztetett fajnak számít" – írja róla a dnp honlapján özvegye.
Tom Kennedyt Drégelypalánknál gázolta el egy autó december 7-én este. A sofőr segítségnyújtás nélkül hajtott el a helyszínről. A rendőrség vizsgálja az ügyet.
A szenvedélyes igazságkereséstől fűtött újságírót január 13-án rokonai, barátai, tisztelői szűk körben búcsúztatták a győrszabadhegyi köztemetőben. Fiatalon, két pici gyermekével özvegyen maradt feleségét a tragikusan végződött kapcsolatról kérdeztük.
– Egy biztosítótársaság fővárosi központjában dolgoztam, esténként pedig cikkeket írogattam a Duna Nova Press Hírügynökségnek – mesélte Tóth Lilla. – Egyik írásom annyira megtetszett Tomnak, hogy megkérte munkatársát, mutasson be neki. Amikor találkoztunk, az első pillantásra egymásba szerettünk. Korábban magam is furcsállva tekintettem az ilyen nagy korkülönbségű párokra, Tomot megismerve azonban mindez nem számított többé. Ő pontosan az férfi volt, akit kerestem.
A cserbenhagyásos gázolás körülményeiről csak szűkszavú híradások láttak napvilágot. Tóth Lilla mintha még ma sem hinné, úgy idézi fel a lidércnyomásos estén történteket.
– Bernecebarátin éltünk, a férjem aznap több ügyet is intézett Budapesten, többek között a Magyar Demokrata szerkesztőségében járt, cikksorozata miatt. Hazafelé talán elaludt a buszon, a lényeg, hogy nem szállt le a megfelelő megállóban. Drégelypalánkon vette észre, hogy rossz helyen jár, és felhívott mobiltelefonon. Nyugtatgatott, ne menjek érte, majd jön stoppal. Éppen elaludtak a gyerekek, ezért nem tudtam azonnal indulni. Egy félóra múlva felhívtam, és megtudtam, hogy a koromsötétben kijött a faluból, ott áll a főút kereszteződésében. Azonnal összeszedtem a gyerekeket, és indultam érte. Utolsó telefonbeszélgetésünkkor említette, hogy a határőrök átküldték az út másik oldalára, ami nekem balra esett, mondta, hogy ott keressem. Amikor odaértem, egy kamion állt a kereszteződésnél az út szélére lehúzódva, vészvillogókkal. Teljesen sötét volt, Tomot sehol nem láttam, ezért bementem a faluig, és visszafordultam. Nem tudtam ugyanis, hogy csak ez az egy bejárat van-e a főútról Drégelypalánkra, vagy létezik másik is. Ismét elhaladtam a kamion mellett, és továbbmentem Pest felé, egy másik bejárót keresve. Sajnos, amikor rájöttem, hogy nincs több, az óriási forgalom miatt még néhány kilométert tovább kellett mennem, hogy meg tudjak fordulni. Mire visszaértem a kereszteződéshez, ott már egyenruhásokat találtam. Tovább akartak tessékelni. Mondtam, hogy a férjem keresem, és rövid személyleírást adtam róla. Ekkor az egyenruhás szeme szinte megüvegesedett, úgy válaszolta:
– Itt van egy ember az út szélén, elütötték, nézze meg, véletlenül nem őt keresi-e...
– Tom volt. Azt hittem, ez csak valami rossz álom. Megtalálták mellette az angol királynőtől kapott zsebóráját összetörve: ezt minden reggel másodperc pontossággal beállította. Az óra az utolsó telefonbeszélgetésünk után 7 perccel állt meg, s én körülbelül egy percre lehettem tőle halálának pillanatában...
– Tom életének legnagyobb tragédiája – végzetes „sétáján" kívül – az volt, hogy negyven-ötven évvel később született, mint kellett volna – állítja jó barátja, Lovas István. – Az „óvilági", „békebeli" viselkedés mintája volt: mindig szelíd egy agresszív világban és mindig másoknak akart szívességet tenni ott, ahol a hatalom az önzőké. Igazán kár, hogy manapság már az emberek múltját is a média írja át. Ha Tom a „politikailag korrekt" oldalhoz tartozott volna, a televíziók külön műsort szentelnének életének. Odafent viszont két angyal tárta ki előtte a mennyek kapuját, ahová Tom épp oly szórakozottan sétált be, mint annak idején egy kézirattal Kanada vezető lapjához, ahol azonnal ott marasztalták.
– Emlékét mindazok őrzik, akik hiszik, hogy az ő jósága is fékezte egy picit annak a civilizációnak az elsüllyedését, amelynek hovatovább már csak torz képét láthatjuk magunk körül.