Kedves Olvasóink,
okkal tettem be ezt a verset. Úgy élünk, mintha egy mókuskereket hajtanánk. Forgunk, taposunk, intézkedünk, rohanunk és nem élünk…
Semmiképpen nem szeretnék ünnep rontó lenni, de gondoljunk abba, hogy a temetők tele vannak elfoglalt emberekkel.Akik életük utolsó perceiben még mindig azon bánkódtak, hogy ezt vagy azt miért nem tették meg?
S, talán némelyikükben az is felmerül, hogy mit szalasztottak el?
S, tették ezt miért?
Vannak dolgok, amelyek soha vissza nem hozhatóak. Bármi okból fizikálisan nem tudjuk szeretteinket átölelni, földrajzi távolság okán, akkor sem feledkezzünk meg róluk. Írjunk Hozzájuk és csak Nekik egy-egy hosszabb levelet, hívjuk fel őket telefonon, s feledkezzünk kicsit a Skype előtt, amíg Hozzájuk és Velük beszélgetünk. Ki tudja, meddig tehetjük ezt meg. Ki tudja?
Az életünk rohan velünk, s mi is az életünkkel, mint gördülő kavicsok, úgy éljük az életünket. Ki és mi az, aki görget minket? A sorsunk, akár választott, akár kijelölt, akár véletlen útjaink okán.
S, kiket, miket veszítünk el? Mindazokat a pillanatokat, melyek a legfontosabbak, mindazokat a mondatokat, melyek visszahozhatatlanok.
Ne tegyük.
Öleljünk szóban, tettben, írásban, minden moccanatunkban - amíg megtehetjük, s tegyük is meg.
Gondolkozzunk el azon, mennyit is ér az életünk?
Az elszalasztott percek, órák, napok, évek soha, de soha nem jönnek vissza.
Használjuk ki az életünket szeressünk, hogy szerethessenek.
Életünket tudatosan éljük meg, addig öleljünk amíg szeretteink itt vannak közöttünk, s ilyenkor nem számítanak a kilométerek ezrei, mert szerencsére itt van a net be- és áthozza mindazt a szeretetet, melyet a szívünkben érzünk. S, ez így van jól.
Kevesen gondolnak arra, milyen értéke is van a papírra vetett, leírt mondatoknak. Idejét múltnak hiszik, pedig nem így van. Dédanyám ilyenkor ünnep közeledtével elővette a mind összes, évek alatt összegyűjtött képeslapjait és szó szerint abba a kicsi parasztházba minden elképzelhető helyre kirakta. Így bárhová is nézett, üdvözlő lapokat látott, s ettől olyan, de olyan melegség öntötte el öreg szívét, no igen. Ha valóságban nem is voltunk ott, - csak leruccantunk látogatóba - akkor is az egész ünnepen - Vele voltunk. A régi, no meg a legújabban megküldött képeslapjainkkal. Mert attól, hogy leutaztunk, attól még IDŐBEN, hogy biztosan megkapja, vitte a postás az ünnepi képeslapot, kedves sorainkkal a "hátán", biztosítottuk Őt mindenkori szeretetünkről.
Baranyi Ferenc:
Valami mindig közbejön
Valami mindig közbejön: távolban tengő vén apádnak
sós parlaggá szikesedett magánya fehérlik utánad,
futnál hozzája bűntudattal, autóbuszon vagy gőzösön,
futnál hozzája szüntelen, de
valami mindig közbejön.
Valami mindig közbejön: mosolyognál az elesettre
s nem lelné arcodon helyét a köznapok csip-csup keserve,
a csüggedőkre biztatón, a lányokra ingerkedőn
mosolyognál szíved szerint, de
valami mindig közbejön.
Valami mindig közbejön: lehetne felbújtó az álom
s nem csillapító szunnyadás koncul kapott, kényelmes ágyon,
álmodhatnál egy igazit vetetlen, parttalan mezőn,
álmodhatnál, mert volna mit, de
valami mindig közbejön.
Valami mindig közbejön: forró igazra nyílna ajkad,
de mielőtt kimondanád, engedsz a langyos fél igaznak,
hisz a gyereknek bunda kell, meg kis cipő is télidőn,
lehetnél hős, nem csak derék, de
valami mindig közbejön.
Valami mindig közbejön: létfontosságú semmiségek
miatt halasztjuk mindig azt, mi életté tenné a létet,
pedig adódna még idő kifogni az adott időn,
igen, adódna még idő, de
valami mindig közbejön.
okkal tettem be ezt a verset. Úgy élünk, mintha egy mókuskereket hajtanánk. Forgunk, taposunk, intézkedünk, rohanunk és nem élünk…
Semmiképpen nem szeretnék ünnep rontó lenni, de gondoljunk abba, hogy a temetők tele vannak elfoglalt emberekkel.Akik életük utolsó perceiben még mindig azon bánkódtak, hogy ezt vagy azt miért nem tették meg?
S, talán némelyikükben az is felmerül, hogy mit szalasztottak el?
S, tették ezt miért?
Vannak dolgok, amelyek soha vissza nem hozhatóak. Bármi okból fizikálisan nem tudjuk szeretteinket átölelni, földrajzi távolság okán, akkor sem feledkezzünk meg róluk. Írjunk Hozzájuk és csak Nekik egy-egy hosszabb levelet, hívjuk fel őket telefonon, s feledkezzünk kicsit a Skype előtt, amíg Hozzájuk és Velük beszélgetünk. Ki tudja, meddig tehetjük ezt meg. Ki tudja?
Az életünk rohan velünk, s mi is az életünkkel, mint gördülő kavicsok, úgy éljük az életünket. Ki és mi az, aki görget minket? A sorsunk, akár választott, akár kijelölt, akár véletlen útjaink okán.
S, kiket, miket veszítünk el? Mindazokat a pillanatokat, melyek a legfontosabbak, mindazokat a mondatokat, melyek visszahozhatatlanok.
Ne tegyük.
Öleljünk szóban, tettben, írásban, minden moccanatunkban - amíg megtehetjük, s tegyük is meg.
Gondolkozzunk el azon, mennyit is ér az életünk?
Az elszalasztott percek, órák, napok, évek soha, de soha nem jönnek vissza.
Használjuk ki az életünket szeressünk, hogy szerethessenek.
Életünket tudatosan éljük meg, addig öleljünk amíg szeretteink itt vannak közöttünk, s ilyenkor nem számítanak a kilométerek ezrei, mert szerencsére itt van a net be- és áthozza mindazt a szeretetet, melyet a szívünkben érzünk. S, ez így van jól.
Kevesen gondolnak arra, milyen értéke is van a papírra vetett, leírt mondatoknak. Idejét múltnak hiszik, pedig nem így van. Dédanyám ilyenkor ünnep közeledtével elővette a mind összes, évek alatt összegyűjtött képeslapjait és szó szerint abba a kicsi parasztházba minden elképzelhető helyre kirakta. Így bárhová is nézett, üdvözlő lapokat látott, s ettől olyan, de olyan melegség öntötte el öreg szívét, no igen. Ha valóságban nem is voltunk ott, - csak leruccantunk látogatóba - akkor is az egész ünnepen - Vele voltunk. A régi, no meg a legújabban megküldött képeslapjainkkal. Mert attól, hogy leutaztunk, attól még IDŐBEN, hogy biztosan megkapja, vitte a postás az ünnepi képeslapot, kedves sorainkkal a "hátán", biztosítottuk Őt mindenkori szeretetünkről.
Baranyi Ferenc:
Valami mindig közbejön
Valami mindig közbejön: távolban tengő vén apádnak
sós parlaggá szikesedett magánya fehérlik utánad,
futnál hozzája bűntudattal, autóbuszon vagy gőzösön,
futnál hozzája szüntelen, de
valami mindig közbejön.
Valami mindig közbejön: mosolyognál az elesettre
s nem lelné arcodon helyét a köznapok csip-csup keserve,
a csüggedőkre biztatón, a lányokra ingerkedőn
mosolyognál szíved szerint, de
valami mindig közbejön.
Valami mindig közbejön: lehetne felbújtó az álom
s nem csillapító szunnyadás koncul kapott, kényelmes ágyon,
álmodhatnál egy igazit vetetlen, parttalan mezőn,
álmodhatnál, mert volna mit, de
valami mindig közbejön.
Valami mindig közbejön: forró igazra nyílna ajkad,
de mielőtt kimondanád, engedsz a langyos fél igaznak,
hisz a gyereknek bunda kell, meg kis cipő is télidőn,
lehetnél hős, nem csak derék, de
valami mindig közbejön.
Valami mindig közbejön: létfontosságú semmiségek
miatt halasztjuk mindig azt, mi életté tenné a létet,
pedig adódna még idő kifogni az adott időn,
igen, adódna még idő, de
valami mindig közbejön.