Akkor, amikor az ember beköltözik az anyja méhébe,
tehát mondjuk ha én elkezdem az életemet az anyám méhében,
akkor az olyan, mintha egy élő hotelszobában elkezdenék lakni.
Ahogy tapintom a falakat, ahogy élek ott, az egész hotelszoba történelme hat rám.
Tehát befolyásol engem az, hogy mi történt ebben a méhben mielőtt én ott voltam. Efelől semmi kétségem sincs.
Nagyon gyakran az volt az érzésem amikor olyan emberekkel dolgoztam,
akiknek az anyja abortált előttük, hogy pontosan ugyanolyan problémáik vannak,
mint a „survival syndrom”, a túlélők szindrómája.
Erről először egy Lifton nevű pszichiáter beszélt,
amikor Hiroshima és Nagaszaki túlélőivel dolgozott.
A Holocaust, a zsidók kiirtásának a túlélői is ugyanattól szenvednek,
mint a japánok, és pontosan ugyanúgy,
mintha az anyjuknak egy vagy több abortusza lett volna,
mielőtt ők kerültek volna az anyaméhbe.
Ilyenkor az embernek eszébe jut az,
hogy „az anyám engem is abortálhatott volna, miért nem abortált engem?
Miért a másikat abortálta?”
Az ember úgy érezheti, hogy nincs értelme az életének,
inkább neki kellett volna meghalni, s a másiknak kellett volna élni.
Tehát megkérdezi magától, hogy „miért élek én?”
Valószínűleg az a válasz jut az eszükbe – tudatosan, vagy tudat alatt –
hogy „azért, mert nekem valami különlegeset kell teljesítenem”.
Rettenetesen nagy felelősségérzete van az olyan embereknek,
akik azt hiszik, hogy túléltek valamit, amiben mások meghaltak.
Szerintem tehát az, akinek az anyjának már volt abortusza,
s ő azután születik meg, ilyen felelősségérzettel születik.
