Hana Györgyi

Odakint tombolt a vihar,
de szívem hozzád menni akar,
adnék neked csókot százat,
megyek hozzád, a sarkon várlak.

Vizek mentén fúj a szél
vizes a szél, kellenél;
Néhány csókot hintenél?
Erre nincs szél, itt lennél?

- mély a víz, hogyha mérem,
szeretni kell konyhaszéken
vagy bárhol de szépen
szerelem közepében

Komor most az idő, szél rázza a fákat,
az ég könnye hullik, sok kis madár fázhat,
mikor látjuk újra a mosolygós napot?
Legyen szép a napod, és meg szebb holnapot.

Csoszognak az órák, cammognak a percek,
göröngyös utak, mik hozzád elvezetnek,
mégis visz lábam, vagy a szél sodor feléd,
csókod kárpótol majd az elveszett évekért.
Most szép az élet, pedig időnk lassan lejár,
hajunk őszbe fordul, sóhajunk messze száll,
kergetünk álmokat, s fogjuk egymás kezét,
hálásak vagyunk e késői szerelemért.
Ébredező álmok, tűzről pattant vágyak,
elcsattanó csókok, puha pihe ágyak,
szárnyára kap a szerelem, repül velünk,
bár soha ne érne véget csodás életünk.
Lágy szellő terített lábunk elé avart,
édes csók, mi bennünk tüzes vágyat kavart,
tekeredő tüskés indák, tündöklő napsugár,
ölelkező szívünkben tündértáncot jár.

Ez a mai nap oly kedves szívemnek,
éppen tíz hónapja, hogy megismertelek,
nélküled már régen a mennyekben lennék,
még a nevemet is sokan elfelednék.
Hoztál életembe szebbnél szebb fényeket,
azóta izzok, hogy szerelmed megégetett,
nyitott könyv a szívem, látod benne magad,
ezer sebből vérzik, érted majd meg szakad.
Amíg élek téged mindig szeretni foglak.

- már nincs múlt, elhagyott,
nincs emlék én vagyok
s ha szél keres amott
azt érzem te vagy ott.

Mi van írva egy nagy könyvbe?
Ne kérdezze azt senkise,
mert az bizony azt ajánlja,
legyen puszid, minden napra

szép a képed,
komoly , szép lett

- mint harang alatt a kis egér
él ruhában a nő, mendegél.
Aztán lehajol és baj van,
szél hancurozik a ruhában.

Katlan a világ, begyújtott a jókedv,
adja isten, hogy ezt te is megérezd.
Láss vidám hetet, vidám emberkéket,
középen engem, hisz én is látlak téged.

- olyan mély a bölcsesség kútja,
nézek belé kutakodva;
lent a mélyben, olyan jó a víz
szeretni tudsz. ki belőle merítsz.

Vasárnap könnye hullt, áztatta a vén földet,
sínek mellett búzatábla már javában zöldellt,
látta a nap bánatomat, elűzte a komor felhőt,
a szél sietve odébb tolta ezt a vén csepergőt.
Árnyat adó fák között csillogott ránk a nap,
szórta felénk izzó fényét, majd félve elillant,
szomjas szúnyogok keringtek felettünk,
éhes pocakjukba fürgén szívták vérünk.
Szúrós tövisek hiába vették vérünket,
meg nem tépázták szárnyaló szerelmünket,
semmit nem bánok, hisz a seb majd beforr,
ha nem holnap, hát egyszer, valamikor.
De mit számít eső, vagy szúnyogok hada,
a szerelem oly erős, elbánik velük maga,
míg ölelsz és forró csókod ég ajkamon,
addig a szúnyogokkal nem foglalkozom.
Miközben ajkam nyakadon fel-alá szaladgált,
csillogó szemekkel boldogan kacagtál,
s míg önfeledten ölelkezve nevettünk,
a bokor aljában bimbódzott szerelmünk.