1923-ban az osztrák antropológus, Martin Gusinde lefényképezett egy selk'nam asszonyt és egy gyermeket Tűzföldön. Ez a kép megismételhetetlen tanúságtétellé vált: egy kultúra utolsó felvillanásainak egyike, amely majdnem 10 000 éven át élt túl a világ peremén.
A selk'namok, akiket ona néven is ismernek, önmagukat karukinka népének nevezték, annak a földnek, amelyet laktak. Nomád vadászokként és gyűjtögetőkként éltek, klánokba szerveződve, vének és sámánok (xo’on) tanácsa alatt, akik az isteni dolgok őrzői voltak. Világukat nem határok és térképek alkották, hanem szellemek, történetek és szertartások. Legfőbb eseményük a Hain volt, a fiatalok beavatása, ahol mítosz és valóság összeolvadt egy rituális színházban, amely az egész közösséget összekötötte.
A XIX. század azonban végzetet hozott rájuk. Az európai telepesek érkezése juhokat, kerítéseket, betegségeket és rendszerszintű erőszakot hozott. Fejpénzt fizettek minden megölt selk'namért, függetlenül attól, hogy férfi, nő vagy gyermek volt. Ami számukra ősi terület volt, az az újonnan érkezőknek a gyarmatosítás akadályát jelentette. Az eredmény egy népirtás lett, amely szinte teljesen szétrombolta életmódjukat.
Gusinde fényképei, amelyeket hagyományos létük utolsó évtizedeiben készített, ma megrendítő portréi annak, ami majdnem örökre elveszett. Festett arcok, szilárdan álló testek a jeges sztyeppén, tekintetek, amelyek mintha a jövőhöz szólnának: „ne felejtsetek el minket.”
És nem felejtették el őket. Bár megtizedelték, a selk'nam közösség nem tűnt el. Ma leszármazottaik Chilében és Argentínában élnek, és az utóbbi években egyre erősebben lépnek fel, elismerést, jogokat és identitásuk újjászületését követelve.
Történetük figyelmeztetés, de remény is: évszázadok csendje után is tovább visszhangzik a Hain.
A selk'namok, akiket ona néven is ismernek, önmagukat karukinka népének nevezték, annak a földnek, amelyet laktak. Nomád vadászokként és gyűjtögetőkként éltek, klánokba szerveződve, vének és sámánok (xo’on) tanácsa alatt, akik az isteni dolgok őrzői voltak. Világukat nem határok és térképek alkották, hanem szellemek, történetek és szertartások. Legfőbb eseményük a Hain volt, a fiatalok beavatása, ahol mítosz és valóság összeolvadt egy rituális színházban, amely az egész közösséget összekötötte.
A XIX. század azonban végzetet hozott rájuk. Az európai telepesek érkezése juhokat, kerítéseket, betegségeket és rendszerszintű erőszakot hozott. Fejpénzt fizettek minden megölt selk'namért, függetlenül attól, hogy férfi, nő vagy gyermek volt. Ami számukra ősi terület volt, az az újonnan érkezőknek a gyarmatosítás akadályát jelentette. Az eredmény egy népirtás lett, amely szinte teljesen szétrombolta életmódjukat.
Gusinde fényképei, amelyeket hagyományos létük utolsó évtizedeiben készített, ma megrendítő portréi annak, ami majdnem örökre elveszett. Festett arcok, szilárdan álló testek a jeges sztyeppén, tekintetek, amelyek mintha a jövőhöz szólnának: „ne felejtsetek el minket.”
És nem felejtették el őket. Bár megtizedelték, a selk'nam közösség nem tűnt el. Ma leszármazottaik Chilében és Argentínában élnek, és az utóbbi években egyre erősebben lépnek fel, elismerést, jogokat és identitásuk újjászületését követelve.
Történetük figyelmeztetés, de remény is: évszázadok csendje után is tovább visszhangzik a Hain.
