Írj ide saját verseket, hogy más is örüljön a szépnek amit írsz.

Kimondhatatlan kifejezhetetlen érzéseim…


Megcsillannak a fények az ablakon,
Átszűrődő mosoly arcodon.
Minden, mi jó, mi szép,
Most úgy érzed, csak a tiéd.

Boldog vagy, mert érzed,
A szeretet lángjai léteznek
Szíved apró zugaiban,
Mint szerető szerelmesed karjaiban.

Mit akkor érez ő, mint kimondja,
Ajkain égő szavak apró mondata
Mit sugároz szerelmed felé
Égő szavak reszkető özönét
Forró érintésének áradatát
Sugározza feléd ajkaiba
Merített csóközön, mi szavakkal
Aligha elmondható egyszerű ajakkal,
Hacsak nem olyan isteni szókincse lévén,
A tűz a tűzzel összeérve
Valódi érzések kiváltójának atyja,
Az őszinte szerelem valódi foganatja.

Az emberek…

(Radnóti Miklós emlékének áldozva…)


Dávid és Jézus log a szögeken,
pislognak, hang nélkül mindketten,
fényeik szétfolynak a szennybe,
rablok tépik szét az árkokba.
Gödrökbe őket, áldozattá, fagy és sár
csapódik ember volt szemükbe,
az ordítástól rettegő arcukba…

Szakíts ki innen. a szennyből,
hiába ne tépjék, inkább engem róla,
a szó mely az agyamban van…
ködbe szabadítottan, de nincs nekik mankója…
mert ma is itt szolnak róla a hírek,
kikötik azokat, lábon, kezüket béklyókban
vigyázzák őket szögek, drótok és emberek…

Félek megfesteni, mit még most sem lehet…
Le nem mosott az a szenny és a vizelet.
Mert őrült, ki vászonnal kezében.
Mint-istent keres, mielőtt lelke hazaérkezne,
A szögesdrótok rabszolgává
hasogatják a lírát, hörgéssé fröcskölődnek.
a hangok, dagonyázásoknál, csíkos jelmezekké
vagy keresztekké feszíttetnek,
uruk bocsánatára vár oknak, ... Hitetlenkedetőeknek…

a munkából sohasem nyílnak szerelmek,
csak salátás kerítésekre akadt üzenetek….

Lebeg a szögek drótja a viharban,
naptűzben, rajta száradt, zörög, csontokból,
az ágyúkká vált csontokból…
A düh, a fohász, millióké és millióknak,
majd a megadás,
és veszekedések múlt pillanataiért,
és lemondása a lélegzésének…

Kihullott fogak vigyort zabálnak az álmokra,
festmények és sötétült képiek felhői közül,
mindet sötéttél foltozza a szétporladó emlékeket,
képpé felbukkanok agyak friss kereteiből,
és anyák mellbimbóiból már mindegy tavaszukbol…

Krisztusok, az oszlopokon itt is a sorsodra várnak,
és az emberek, hogy titokban emberré lehessenek…

Nem kérem, hogy helyettem is,és nem,
mert én fel tudok kiáltani az Úrhoz,
ha majd látom, nagyon fájok nekik,
mert ma sem tudják, mit is csinálnak,
ma sem, ... Huszonegyedik században is….

Vers ..

Aki azt mondja szeret, talán igaz lehet,
Aki azt mondja imád sose hidd szavát,
De aki nem szól ,csak mélyen a szemedbe néz,
Annak szivében örökre élsz !


----------------------

Ha majd egyszer évek múltán ,
Összehoz a sorsunk,
Ne feledd el soha ,
Hogy barátok voltunk.

--------------------

Szerelemem olyan legyen…


Az én szerelmem tisztább legyen ezerszer,
mint a kristálypoháron átszűröd fénysugara!
Úgy éljen, konok szívvel, nyílttüzű szemekkel,
hogy ne fertőzhesse a világszennyes árja!
Az én szerelmem szép legyen, mint a dal,
mely örömmel éled lélek mély örömből,
S mikor már minden szépség mindenből kihal,
tündököljön fényes csillag öröktől, örökkön!
Az én szerelmem jó legyen. Nekem a legjobb!
Jósága szégyenítsen öntépő szégyenekre,
Mint aki mindenen túl... és bűne sohasem volt...
haragja bocsánat, s végtelen kegyelme...

Az én szerelmem maga legyen a Minden!
Akárha semmi is... Engedje hinnem.

Sziasztok!
Ezt a verset az édesanyám írta.

Anyám

Törékeny termetű anyám
hervadó őszi rózsaszál,
kinek ifjú csacska életét
nem kísérte színes tarka bál.

Álmai álmok maradtak,
reményei mi lettünk Neki
az élet viharától tépázva
mi jövőnket célul tűzte ki.

Kis kezének puha bársonyát
a nehéz élet nem kímélte meg
éjszín haját ezüstre festette
a háború, a gond és az öt gyerek.

De hangja régi még ma is,
melegen csengő gyermeteg,
kacaja még ifjúkori,
drága szíve csupa szeretet.

Ég kék szeme, ha rám tekint
napsugár ragyog le rám,
legjobb Asszony a világon
az én szerető jó Anyám!

"Szeretem versedet"

Köszönöm szeretet leveled!

Eszperente...vers?...egyed lelkem...,
nemzet nyelvem kedves egyvelege...

Kedvesem holdsugár
szőtte hűs párnán alszik
a fény, szép testén
csupán a sötétség matat
csillagos ujjaival.

Végre itt a listán egy jókedvű [barát],
Kinek öröm olvasni sok-sok csípős sorát.
Külön örülök a sok szellemességnek,
"Üzenj hát hadat a prózai beszédnek"!
Bár felhívták rád már a figyelmünk,
Ijedős nem lévén, s mert meszet nem ettünk,
Rímeid elől én el nem szaladok,
S soraid közt "jogászként" olvasok.
Örülök neki, hogy közöttünk itten vagy,
Mikor a sok [barát] haragból el-elhagy,
S feldobod a listát örömmel vigasszal,
"Személyem" Téged itt jó soká marasztal!

Én hoztam egy kis vidám verset

Egy napon, mikor Micimackónak semmi dolga nem akadt,
Eszébe jutott, hogy inni kéne valami nagyon habosat.
Elment tehát a kocsmába, s rábukott tíz korsóra,
S végül meredten tekintett az aznap evett borsóra.
Így hát elindult, hazafelé, tök részegen, mint egy ló.
Arra gondolt, otthon talán akad egy kis inni való,
S, hogy jobban legyen ugrándozott, jó nagyokat esett,
S a sörökre való tekintettel énekelni kezdett:


nem saját versikém igaz nem én írtam nekem küldték s gondoltam megosztom veletek
Refl.:

Minél inkább habozik, annál inkább jó a sör,
Minél inkább jó a sör, annál inkább habozik.
Jó a sör és habzik - zik - zik,
Micimackó elázik - zik -zik.

Ismert kocsmai körökben az az általános nézet,
S köztudott, hogy Micimackó is állandóan részeg.
És ez nem csak afféle szerény vélemény,
Határozottan állítom, hogy tény, tény, tény!
Ezért, hogyha inni akarsz, mert nem vagy részeg, mint egy ló
Kell, hogy legyen a bárszekrényben eltéve innivaló.
Így aztán, ha a kocsma zárva, s Micimackó megszomjazik,
Megkóstol egy hordónyi sört, alaposan, fenékig.
Micimackó a barátom, s gyakran lerészegedünk.
Másnap reggel az árokparton fejfájással ébredünk.
és tanultunk egy verset is és most már kívülről tudom,
Ha részeg vagyok, s van még hangom, mindiog ezt dúdolgatom!

Refl.:

Minél inkább habozik, annál inkább jó a sör,
Minél inkább jó a sör, annál inkább habozik.
Jó a sör és habzik - zik - zik,
Micimackó elázik - zik -zik

AZ EMBEREK

1

Hallgassatok, ne szóljon a dal,
Most a világ beszél,
S megfagynak forró szárnyaikkal
A zápor és a szél,
Könyzápor, melyet bánat hajt,
Szél, melyet emberszív sohajt.
Hiába minden: szellem, bűn, erény;
Nincsen remény!

2

Hallátok a mesét: a népnek
Atyái voltanak,
S amint atyáik vétkezének,
Ők úgy hullottanak:
A megmaradt nép fölsüvölt:
Törvényt! s a törvény újra ölt.
Bukott a jó, tombolt a gaz merény:
Nincsen remény!

3

És jöttek a dicsők, hatalmas
Lábok törvény felett.
Volt munka: pusztított a vas!
S az ember kérkedett.
S midőn dicsői vesztenek,
Bújában egymást marta meg.
S a hír? villám az inség éjjelén:
Nincsen remény!

4

És hosszu béke van s az ember
Rémítő szapora,
Talán hogy a dögvésznek egyszer
Dicsőbb legyen tora:
Sovár szemmel néz az ég felé,
Mert hajh a föld! az nem övé,
Neki a föld még sírnak is kemény:
Nincsen remény!

5

Mi dús a föld, s emberkezek még
Dúsabbá teszik azt,
És mégis szerte dúl az inség
S rút szolgaság nyomaszt.
Így kell-e lenni? vagy ha nem,
Mért oly idős e gyötrelem?
Mi a kevés? erő vagy az erény?
Nincsen remény!

6

Istentelen frígy van közötted,
Ész és rosz akarat!
A butaság dühét növeszted,
Hogy lázítson hadat.
S állat vagy ördög, düh vagy ész,
Bármelyik győz, az ember vész:
Ez őrült sár, ez istenarcu lény!
Nincsen remény!

7

Az ember fáj a földnek; oly sok
Harc- s békeév után
A testvérgyűlölési átok
Virágzik homlokán;
S midőn azt hinnők, hogy tanúl,
Nagyobb bűnt forral álnokúl.
Az emberfaj sárkányfog-vetemény:
Nincsen remény! nincsen remény!

1846

gondolkozz el mindenen,
gondold át mi az a szeretet,
ha nem gondolod át,
csak mész a fejed után,
rájössz egyszer tán,
hogy szükséged van rá.

A lényeg lényege lényegében lényegtelen
mert a deffiníció szubjektivitása
annyira dekombinált, hogy nem fér össze
a moláris exisztenciával...

Bár az "előzmények" nyomába sem ér, de gondoltam én is bedobom a "közösbe" kis szerzeményemet Íme:

Esik

Egyre hull csak, ontják a fellegek,
Mint bánatos lelkek a könnyeket.
Minden csepp más érzést rejt magában,
Akár szivárvány a titkokat a nyárban.

Sír az éji égbolt csillaga
Könnyesen mered a tájra
Bús arccal tekintünk aggódva,
Fájón így, egy búcsúzó barátra.

Ám hajnaltájt a mord felhők elmennek
Az éj hangjai még megremegnek
S már mosollyal köszönt a kelő nap sugára
És táncol ezüstös cseppek csillogása.

A jóbarát is visszatér majd egyszer,
Régvárt örömtől reszkető szívével.
A gyermeki lelkek egymásra találnak,
S talányokat súgnak egy új szivárványnak.

Nyár

Elkezdődött a nyár,
unom magam már,
nem tudok mit csinálni
csak verset formálni.
Időközben megtanultam,
hogy foglaljam el magam.
unatkozom nincs mit tennem
jövőre is itt kell lennem.
Hallgathatom már a dumám
de jó lenne ha befognám a pofám.

csendül a város

csendül a város
zsendül az élet
reggeli fákról
hullnak a fények

álmos szemekből
elfut az éjjel
lassú lépések
szaladnak széjjel

virradnak tornyok
égből a fényjel
ébredő lombok
nyújtóznak kéjjel

árnyból árnyék lesz
fal mellé térdel
madárdal rikolt
hallgassam: kérlel

vöröslő felhők
úsznak az égen
köztük a "semmi"
világít kéken

lángol a távol
egyre csak nézem
új nap születik
szép lesz úgy érzem

fénycsapdák

fénycsapdákat állított az Idő
minden ami történt
már sötétbe veszett
a Múlt talán nem is létezett

elnyúlt spirálok karjaival
ölel a Végtelen
megérthetném ami volt...
a hamis hit ezzel ámít szüntelen

elüldözött józan percek
már az emlékek ködébe vesztek
tudom, a Lehetetlen létezik
csak azt nem, mikor érkezik

hozzám talál megrettent szavak
mélabús lemondása
amikor bölcs életeknek
már nincs maradása

ugyan azt a játékot játszuk
Teremtésünk kezdete óta
néha még nevetünk is rajta
mintha kellemes, mintha jó volna

fénycsapdákban vergődik a Lélek
egy-egy foglyul ejtett pillanatban
sorvad el
már alig pislákol az Élet

hajnal igéző

szemedbe néztem
hajnalt igéztem
ajkadhoz értem
mámort ígértem

feléd fordultam
hajadba bújtam
füledbe súgtam
karodba hulltam

védőn öleltél
még sem kerestél
sosem szerettél
még sem feledtél

mindig vártalak
tűnő árnyalak
ezer vágy szakadt
sodró kéj patak

sok ez néha már
öröm ritkán vár
álom füstként száll
a perc földön jár

erőm elfogyott
hitem elhagyott
büszke nem vagyok
nem szólsz - hallgatok

ziláld szét

ziláld szét
az éjszaka
fülledt csendjét

dobáld szét
a nappal
megszokott rendjét

légy őrült
érezd azt
amit én adok Neked

légy őrült
kívánd azt
amit én teszek Veled

felzaklat
elernyeszt
ez a várakozás

elemészt
megőrjít
ez a vágyakozás

ziláld szét
izzadt párnák
csömörét

dobáld szét
vonagló testek
örömét

légy szellő
járj ott
ahol a vihar születik

légy napfény
perzselj
amikor az enyhet keresik

félre billent könyv legyél
katonás polcokon
kidőlt fa
egyenes jegenye soron

ülj
ha mások mind állnak
szeress
ha mások utálnak

nevetés legyél
eljátszott könnyek között
sajgó seb
eltünt simogatások mögött

megtalált titok legyél
amit nem kerestem
döccenő rím
a vers végeken

várj
ha mások elhagynak
érts
ha mások csak olvasnak

ziláld szét
nyugalmam
megmaradt morzsáit

dobáld szét
magány-váram
egyedül-tégláit

légy őrült
ha türelmet
súgok Neked

őrült leszek
egy percre
én is Veled

Együtt ülünk majd a Szaturnusz peremén,
Utánunk kullognak életünk kínjai
Hárman leszünk: a Jóisten, Te meg én
S megnyílnak előttünk világunk titkai.

From me: Öregjacsó

Az
árnyék
kopár még.
A Nap felkel
opálos szemmel.
A szobatiszta csend
hófehéren összecseng.
Ködben ázó téli reggel.