Ógörög zene

σύστασις

σύστα^σις , εως, h(, (συνίστημι)
A. [select] bringing together, introduction, recommendation, πατρικὴν ἔχων ς. Plb.1.78.1; ἡ πρός τινα ς. Id.4.82.3, cf. SIG591.62 (Lampsacus. ii B.C.), D.H.Rh.5.2, Plu.Them.27; “ς. τῆς πρός τινα εὐνοίας” J.AJ15.b.7; care, guardianship, ἔτινηπίας οὔσας (ἀπέδωκεν[̣])“ εἰς σύστασιν Πτολεμαίῳ Γλαυκίου” UPZ20.23 (ii B.C.); power of attorney, PTeb.317.14 (ii A.D.), etc.
2. [select] communication between a man and a god, “ταῦτα σοῦ εἰπόντος τρίς, σημεῖον ἔσται τῆς συστάσεως τόδε” PMag.Par.1.209, cf. 220,260, al., PMag.Lond.47.1,121.505.
3. [select] protection, ἵνα διὰ τῆς σῆς δεξιᾶς ᾖ μοι ς. PSI6.717.12 (ii A.D.).
II. [select] proof, Alex.Aphr.in Metaph.12.3, 409.16; confirmation, εἰς σύστασιν [τῶν ἀξιωμάτων] καὶ πίστιν ib.271.14; “ς. καὶ πίστεις τινός” Hermog. Id.1.10; “πρὸς σύστασιν καὶ ἀσφάλειαν ἐπωμοσάμην” PLond.1.77.62 (vi A.D.), cf. BGU1187.31 (i B.C.).
B. [select] (συνίσταμαι) standing together, close combat, conflict, “ἐν τῇ ς. μάχεσθαι” Hdt.6.117, cf. 7.167; ἡ ἐν ταῖς συμπλοκαῖς μάχη καὶ ς. Pl.Lg.833a; “ἡ ἐκ ς. μάχη” Hdn.4.15.3; “ὅταν . . σύστασιν ὁ ἀγὼν ἔχῃ” Plu.Demetr.16, cf. Aem.20: metaph., disturbance in the human body, “καθάρσεων καὶ συστάσεων τοῦ σώματος ἀρίστη ἡ διὰ τῶν γυμνασίων” Pl. Ti.89a; “καταστεῖλαι τὴν ς. τὴν ἀπὸ τοῦ γυμνασίου” Antyll. ap. Orib.6.26.5; ς. ὅλου τοῦ σώματος (as a plague-symptom) Ruf. ap. eund.44.17.2; ξ. τῆς γνώμης conflict of mind, intense anxiety, Th.7.71; “μένος μὲν ξ. τε σῶν φρενῶν δεινή” E.Hipp.983; so “ἤν τις πόνος ἢ ς. γίνηται τῷ ἀνθρώπῳ” Hp.Morb.Sacr.17 vulg. (f.l. for τάσις).
2. [select] meeting, accumulation, e.g. of humours, “ς. οὑγροῦ περὶ τὴν ὑπερῴην” Id.Coac.233; of water. Thphr.CP5.14.5 (pl.), cf. D.S.3.36; of winds, ib. 51, POxy.1768.9 (iii A.D., dub.): metaph., “λόγων” Pl.R.457e; combination, “τραγῳδίαν . . εἶναι τὴν τούτων ς. πρέπουσαν ἀλλήλοις” Id.Phdr. 268d.
3. [select] knot of men assembled, E.Andr.1088 (pl.), Heracl.415 (pl.); κατὰ ξυστάσεις γιγνόμενοι forming into knots, Th.2.21, cf. X. Eq.7.19.
b. [select] political union, more general than ἑταιρεία or σύνοδος, Isoc.3.54, cf. D.45.67; ἐθνικαὶ ς. national unions, Plb.23.1.3; “κατὰ συστάσεις κωμάζειν” D.C.Fr.39.7.
c. [select] contingent of four light-armed λόχοι (32 men), Ascl.Tact.6.3, Arr.Tact.14.3, Ael.Tact.16.1.
4. [select] friendship or alliance, Plb.1.78.2; “πρός τινας” Id.3.78.2; conspiracy, “ἐπί τινα” Plu.Pyrrh.23.
II. [select] composition, structure, constitution of a person or a thing, “τῶ κόσμω” Ti.Locr.99d, cf. Pl.Ti.32c; τῶν ὡρῶν, τῆς ψυχῆς, Id.Smp.188a, Ti.36d; of the parts of an animal, Arist.PA646a20, GA744b28, al.; “σώματος” Sor.1.111; “τῶν ἀτόμων” Epicur.Nat.35 G.; ἡ περὶ τὴν κεφαλὴν ς. Pl.Ti.75b; φυσικὴ ς. Arist. Cat.9b18; “ἡ ς. τῆς πόλεως” Id.Pol.1295b28, cf. 1332a30; “τῶν πραγμάτων” Id.Po.1450a15; τοῦ μύθου ib.1452a18; abs., plot of a drama, ib. 1453a31; “τὴν ς. ἔχειν ἐκ τοῦ ψεύδους” Phld.Rh.1.361 S.; περὶ τρόπων συστάσεως, title of work by Chrysipp.; προσώπου ς. expression of face, Plu.Per.5.
b. [select] abs., political constitution, Pl.R.546a, Lg. 702d, etc.
c. [select] χωρίον ἀμπελικὸν ἐν συστάσει ἀρουρῶν ὅσων ἐστίν consisting of . . , PGiss.56.7 (vi A.D.).
2. [select] coming into existence, formation, “νόσων” Pl.Ti.89b, cf. c; “πόλεων ς. καὶ φθοράς” Id.Lg.782a; ἡ ἐξ ἀρχῆς τῶν ὅλων ς. D.S.1.7, cf. Plu.2.427b; “τὴν ς. λαμβάνειν” Arist.HA547b14, Plb.6.4.13, etc.; of a river, “τὴν ἀρχὴν τῆς ς. λαμβάνειν” Id.9.43.1; “ς. ἐπιβουλῆς” Id.6.7.8.
3. [select] of bodies, density or consistency, πυκνότης καὶ ς., opp. ὑγρότης καὶ διάχυσις, Thphr.Vent. 58; “ς. καὶ πῆξις” Plu.2.130b; degree of solidity, consistency, “σπέρμα . . τρυφερὰν ἔτι καὶ νεοπαγῆ τὴν ς. ἔχον” Sor.1.46, cf. 58; solid knot or lump, [μαστοὶ] θρομβώδεις συστάσεις ἔχοντες ib.88; “μέχρι συστάσεως ἐμπλαστρώδους ἑψηθέν” Gal.11.134, cf. 6.249, Dsc.3.7; “τὰ ὑδατωδῶς ὑγρὰ πάχος καὶ ς. μηδεμίαν ἔχοντα” Gal.16.761; λεαίνεται μέχρι ς. Orib.Fr.55.
4. [select] a substance, πλάττειν ἐκ πηλοῦ ζῷον ἤ τινος ἄλλης ὑγρᾶς ς. Arist.PA654b30, cf. Plu.2.696a; ξηραὶ ς. Arist.HA519b19.

[LSJ]
 
Görög hosszmértékegységek

Görög hosszmértékegységek

[ ...láb (pous, pes), amely kétharmad könyökkel helyettesíthető a görögöknél és a rómaiaknál is. Hossza 30,7 cm a görögnél ...]

Ahogy az ókori Keleten és Egyiptomban, a klasszikus antikvitásban is olyan egységeken alapultak a mértékegységek, melyek testrészekre vagy természetes paraméterekre vezethetők vissza. A metrológiai rendszerek kezdetén a hosszmértékegységek állnak, ezek előbb alakultak ki, mint a tömeg- és űrmértékek. Az ujjak, karok, lábak hosszát egységként véve kisebb távolságokat tudtak meghatározni, míg a nagyobb távolságokat lépésekben fejezték ki, vagy aszerint, hogy mennyi idő volt szükséges az út megtételéhez.
A testen belüli arányrendszereket már az egyiptomi szobrászat is felállította, ezt vették át a görögök, és alkalmazták a kurosz-szobrok készítésénél. Ez a szigorú arányrendszer még a klasszikus kori szobrászatra is jelentős hatást gyakorolt, Polykleitos Kánon című művében foglalta össze, hogy szerinte milyen az ideális testalkat, hogy a szobrásznak milyen arányokat kell alkalmaznia műve elkészítésénél.
A metrológia szó első tagja, a görög metron, vagyis a mérték nem csak mértékegységet, vagyis egy fizikai, meghatározott egységet jelölt, hanem etikai tartalma is volt: az életvitel önkéntes korlátozását jelentette. A metrológiában a metron szónak csak az előbbi tartalma szerepel, a mérés tudományát jelenti.
Fennmaradtak olyan görög metrológiai reliefek, melyek a testrészek mértékegységként való használatát mutatják. (Ld. Oxfordi metrológiai relief , Salamisi metrológiai relief)
Egy férfialak látható rajtuk, kinyújtott karokkal, mellette további testrészek: egy lábfej, egy alsó kar, illetve egy kitárt tenyér ujjakkal. Érdekes, hogy míg a salamisi reliefen az alakok a kőbe vannak mélyítve, az oxfordi darabon kiemelkednek a felületből. Ez utalhat eltérő funkcióra is: mivel a bemélyített testrésznek könnyebb lemérni a hosszát, lehetséges, hogy a salamisi relief etalonként szolgált, míg az oxfordi példány egy etalont őrző kis épület oromcsoportja lehetett.
Bár a testen belüli arányrendszerek meg voltak határozva, az, hogy pontosan mekkorák ezek az egységek, a városállamok szerint változhatott, ahogy a pénzverésben is különböző súlyrendszereket használtak.
A hosszmértékegységek egyik alapegysége a könyök (péchys, cubitus) volt, mely az alsókart jelenti a középső ujj hegyéig. Hossza 44 - 46 cm között változott. A könyök további egységekre osztható fel, így például az araszra, amely a kinyújtott tenyérnél a hüvelykujj hegyétől a kisujj hegyéig tartó távolságot jelentette.
1 könyök = 2 arasz (spithamé)
1 arasz = 6 tenyérszélességre (palaisté, palmus)
1 tenyérszélesség = 24 ujjszélességre (daktylos, digitus)
A másik alapegység a könyök mellett a láb (pous, pes), amely kétharmad könyökkel helyettesíthető a görögöknél és a rómaiaknál is. Hossza 30,7 cm a görögnél és 29,5 cm a rómaiaknál. A láb többszöröseit használták nagyobb távolságok meghatározására.
béma diploun, passus = 5 láb
akaina, kalamos, decempeda = 10 láb
milion, milia = 5000 láb
A görögök további, a lábból származtatható egységeket is használtak:
pléthron = 100 láb
stadion = 600 láb,
hippikon = 2400 láb
Voltak olyan mértékegységek is, amelyeknél a távolságot a megtételhez szükséges idő alapján határozták meg. Így például a stadion jelentette a két perc alatt megtehető utat, a skhoinos pedig az egy órás utat, amely kb. 6300 méternek felel meg.
Fennmaradtak a római korból hossz mérésére szolgáló eszközök sárgarézből, ritkábban fából vagy csontból, amelyek a római láb hosszának felelnek meg (29,6 cm) és bevésésekkel 16 digitire vannak felosztva. Egyes esetekben előfordul az is, hogy 12 egységre, unciára (2,47 cm) osztották a római lábat a tizenkettes számrendszer alapján.
Az építészetben nagyon fontos szerepe van a hosszmértékegységeknek. Az Erechtheion esetében megvannak az építési feliratok és maga az épület is, így tudták meghatározni az épület alapegységét, az úgynevezett Erechtheion-lábat, mely kb. 32,7 cm-nek felel meg. Ezt használták például Pireusban Philón arzenáljában is.
A Parthenónnál azonban egy 28,627 cm-es modulust állapítottak meg, mely pontosan 14/16-a az Erechtheion-lábnak. Ez arra utal, hogy az épületeket nem feltétlenül a láb hossza alapján, hanem egy modulrendszer szerint építették. Ezt megerősíti, hogy az ókori görög épületek lemérése során sok olyat is találtak, melyek alapegysége nem felelt meg egy ismert ókori mértékegységnek sem.
A központilag szervezett Római Birodalomban az egységes, 29,5 cm hosszúságú lábat használták az építészetben is.

Lakatos Szilvia

Szepmuveszeti/hyperion/lexikon
 
Pous

Pous, az alap ritmikai egyseg, ket vagy tobb szotagbol (syllabes) vagy idoegysegbol (chonous) all.

πους, η κύρια ρυθμική μονάδα, αποτελούμενη από δύο ή περισσότερες συλλαβές ή χρόνους. Οι συλλαβές ή χρόνοι μπορούν να συνδυαστούν, κατά τον Βακχείο (Εισαγ. 96), με τέσσερις τρόπους: (α) βραχύς με βραχύ (U U), (β) μακρός με μακρό (- -), (γ) μακρός με βραχύ (- U) και (δ) άλογος με μακρό (άλογος μακρώ, U | -). Δύο τέτοιες συλλαβές (ή χρόνοι) αποτελούν ένα δισύλλαβο πόδα· δισύλλαβοι πόδες ήταν ο ίαμβος


(U -), ο δίβραχυς (U U), ονομαζόμενος και ηγεμών ή πυρρίχιος, ο σπονδείος

(- -) ο τροχαίος
(- U), ονομαζόμενος και χορείος. Τρισύλλαβοι πόδες ήταν ο ανάπαιστος (U U -), ο δάκτυλος

(- U U), ο αμφίβραχυς (U - U), ο αμφίμακρος ή κρητικός (- U -). Τετρασύλλαβοι πόδες ήταν ο παιών (με τα διάφορα είδη του, - U U U, U - U U, U U - U, U U U -), ο βακχείος (- U U -), ο ιωνικός (- - U U).
Σε όλες τις παραπάνω περιπτώσεις οι πόδες αποτελούνται από απλούς χρόνους (χρόνος δίσημος, τρίσημος, τετράσημος).
Ο Βακχείος και ο Αριστείδης ονομάζουν τους πόδες ρυθμούς· ο Βακχείος (§ 100) απαριθμεί δέκα, από τους οποίους οι έξι είναι απλοί (ηγεμών, ίαμβος, χορείος, ανάπαιστος, όρθιος [από άλογη άρση και μακρά θέση, U ¦ -] και σπονδείος) και οι τέσσερις σύνθετοι (παιάν [παιών ], βακχείος, δόχμιος [σύνθετος από ίαμβο, ανάπαιστο και παίωνα] και ενόπλιος [σύνθετος από ίαμβο, ηγεμόνα, χορείο και ίαμβο]).
Οι πόδες, ανάλογα με το μήκος των συλλαβών που πλέκονται μαζί, μπορεί να αποτελούν διμερή ή τριμερή ρυθμό. Ο Αριστείδης (Περί μουσ. Mb 36 κε.) διακρίνει απλούς και σύνθετους ρυθμούς. Οι απλοί ρυθμοί διακρίνονται: (1) σε απλούς διμερείς (δακτυλικό γένος), που είναι: (α) ο ηγεμών ή προκελευσματικός (U U), (β) ο προκελευσματικός διπλούς (U U U U), (γ) ο δάκτυλος ή ανάπαιστος από μείζονος (- U U), (ο) ο ανάπαιστος από ελάσσονος (U U -), (ε) ο σπονδείος απλούς (- -) και (ζ) ο σπονδείος μείζων ή διπλούς (U U U U ¦ U U U U )· (2) σε απλούς τριμερείς, που είναι: (α) ο ίαμβος (U-), (β) ο τροχαίος (- U), (γ) ο όρθιος (άλογος άρσις, U ¦ -) και (δ) ο τροχαίος σημαντός (- ¦ U, ή το αντίθετο του ορθίου)· (3) σε απλούς τετραμερείς, που είναι: (α) ο παίων διάγυιος (- u -) και (β) ο παίων επιβατός (- ¦ - - - -).
Σύνθετοι ρυθμοί είναι: (α) εκείνοι που αποτελούνται από μια συζυγία δύο απλών διμερών ρυθμών, (β) εκείνοι που είναι σύνθετοι από μια συζυγία δύο απλών τριμερών ρυθμών και (γ) εκείνοι που αποτελούνται από μια συζυγία δύο απλών ρυθμών διαφορετικού γένους. Περισσότερες λεπτομέρειες υπάρχουν στο έργο του Αριστείδη Περί μουσικής XIV-XVIII, 34-42 Mb, 33-39 R.P.W.-I.

[Michailedes zeneszotarabol]
 
Ritmus

''A görög teoretikusok mindjárt a hangról szóltukban nagy
nyomatékkal mutatnak rá arra, hagy a zene a szöveg értelmét nem
homályosíthatja el. Valóban alá volt rendelve a szövegnek. Nyilván ez
az oka annak is, hogy az Antik G.-ben nem fejlődött aki a polyphonia
sem. Ellenpontnak az Antik G.-ben semmi nyoma, az unisonon s az
antiphonián, azaz két karnak (pl. férfi- és gyermekkarnak) oktávokban
való éneklésén kívül, továbbá egy bizonyos fajta díszítésen, a melódia
egyes énekelt hangjai előtt vagy után a hangszernek egy-egy betoldott
hangján kívül, más díszítés sem igen volt. Erőteljes, melodikus volt az
Antik G. a szöveg alapján. Az első, ami ezen a ponton figyelemreméltó,
a mi modern érzésűnktől és tapasztalatainktól elütő, az, hogy a görög
nyelvnek már a hangsúlya is zenei volt, a hangsúlyozott szótag nem
erősebb ejtésben, hanem tényleges hangmagasságban különbözött a
hangsúlytalantól. Ami már most a szorosan vett ritmuselemeket illeti,
az antik görög nyelv ritmusalapja, a szótagok hosszúságának mérése
teljesen érvényesült a zenében is. Mivel a ritmus időtartamok
elosztásában megnyilvánuló rend, a tartam mérésére egységet kell
találni, Aristoxenos a chronos protos (első idő, azaz időegység)
fogalmát alkalmazta, egészben egy rövid szótag időtartamát. Zeneileg
azonban ez a fogalom relatív, mert a tempótál (agoge = menet) függ.
Modern egyenértéke a nyolcad-hangjegy. Többszöröseiről hangjegyekre s
pauzákra (chronos kenos = üres idő) már szóltunk a hangjegyírásnál. Az
egész verstant, lábak és strófák szerkezetét e helyen nem fejthetjük
ki. Bizonyos az, hogy a nagy romos- és lírai költők újításai a lábak, s
kezdeményezései kolon-(tag)-ok, szisztémák, strófák terén zenei
frázisoknak és rövidebb s hosszabb periódusoknak felelnek meg. =1
zeneiség az arsis (emelés) és thesis (letevés) fogalmaiban is
megnyilvánul. A zene tagolására a láb dobbantását (krusis) alkalmazták;
ehhez a lábfejet emelni kellett s leereszteni. Ez azonban nem azonos a
modern verselés iktusával, som a modern zene ama tulajdonságával, hogy
az ütem erős résszel kezdődik. -@@ és @@- a görög verselésben és a
G.-ben egyformán lehetséges kezdet, Innen van az is, hogy az
ütemelőző (Auftakt), az annkrusis a G.-ben önálló frázis és nem
vonják a kővetkező első nyomatékos részhez. A zeneiség tette lehetővé a
görög lírában a metron (mérték) fogalmán át az egyenetlen időegységű
lábak egy sorba, vagy éppen periódusba való összefűzését. Semmiesetre
sem állíthatjuk, hogy e tekintetben minden tisztázva volna; így pl.
synkopák és pauzák felvétele olyan esetekben, mikor a természetes
skandálás. azaz közönséges rövid és hosszú szótagok felvétele nem oldja
meg a ritmust, nagy vigyázatot kíván. Féktelen szabadságról beszélni
pedig a görög művészet egyetemes elvei mellett éppenséggel lehetetlen.
Az egyszerű dalstrófákat messze túlhaladva, a tragédia vagy dithyrambos
és győzelmi énekek hatalmas kardalai mutatják legvilágosabban, milyen
mértékben függött a G. a költői kompozíciótól. Maga Aristoxenos mondta,
hogy a szövegrész a férfi és az énekrész a női elem a G.-ben. Ebbe az
alárendelt szerepbe csak a görög költészet csodálatos magassága mellett
nyugodhatunk bele modern érzésünkkel. Emancipációs mozgalmak
mindenesetre voltak: maga Euripides is tett Ilyen kísérleteket; az itt
kifejtett elv azonban ebben a korszakban - változatlanul érvényben
maradt. Új idők következnek be különösen az un. új dithyrambos- és
különösen a nagy aulos-szólók komponálásával. Ezt azonban maguk a
görögők, különösen Aristoxenos, ez a rosszkedvű laudator temporis
acti (múlt dicsérgetője) dekadenciának fogták fel.''

Horváth
 
Polyterpos and Pyrrhias

Image from a Corinthian Aryballos from the Apollo Temple in Corinth, first quarter of the sixth century BC. Text includes the names of Polyterpos and Pyrrhias
 
Arsis-thesis

άρσις-θέσις, με την ίδια περίπου σημασία που έχουν οι όροι σήμερα.
Ο Αριστείδης (Mb 31, R.P.W.-I. 31) καθορίζει: "άρσις μεν ούν εστι φορά μέρους σώματος επί το άνω, θέσις δε, επί το κάτω ταυτού μέρους" (άρση είναι μια κίνηση προς τα πάνω ενός μέρους του σώματος και θέση μια κίνηση προς τα κάτω του ίδιου μέρους).
Η θέσις ονομαζόταν στα παλιά χρόνια επίσης βάσις (από το ρ. βαίνω)· ένα ρυθμικό βήμα.
Ο Αριστόξενος μεταχειριζόταν τον όρο ο άνω χρόνος
ή απλά το άνω για την άρση και ο κάτω χρόνος ή το κάτω για τη θέση. Οι όροι αυτοί τελικά αντιστράφηκαν, όταν οι Έλληνες αναφέρονταν στην άρση και θέση της φωνής (ανύψωση και τονισμό της φωνής).

(Michailides zeneszotar)
 
A ritmus kalandja (7.)

Előtanulmányok ...
Moldvay

'' '' Amit bizonyosan tudunk, az az, hogy a múzsai művészetek szoros
kapcsolatban állnak a jellemek ábrázolásával és formálásával, ami a görög
kultúra egy pontján, az i.e. V. században a Damón által megfogalmazott éthoszelmélettel
explicite is kimondatik, hatása pedig Platónnál tanúsítható. Az Állam
III. könyvében található egy szakasz, ahol a zenei nevelésről esik szó.44
Szókratész az egész beszélgetésben csak a zenei nevelés elveit határozza meg,
ám a részletekhez állítása szerint nem sokat konyít („én nem értek a
dallamokhoz”, mondja ezt dacára annak, hogy bizonyos források szerint egykor
maga is Damón tanítványa volt), a részleteket a zeneértő Glaukón mondja ki.
Glaukón viszont olyan magától értetődőséggel párosítja össze a dallamformákat
az éthoszokkal, mintha az egy közismert és meggyökerezett tudás, a korabeli
zenei alapműveltség része volna: a lűd dallamok gyászosak, az ión és néhány
lűd dallam ványadtak és tivornyákhoz illenek, míg a dór és phrűg dallamok
férfiakhoz méltóak. Glaukónnak e megállapításokhoz nem kell Damónra és a
damón-i éthosz-elméletre hivatkoznia – ami akár egy olyan feltevés irányába is
mutathat, hogy az éthosz-elméletet Damón nem a semmiből teremtette elő,
inkább csak explicit formába öntött egy már létező elgondolást. Damón neve
csak a ritmus tárgyalásánál kerül elő, itt viszont pontosan azért, mivel a ritmusok
éthoszának kérdésében már a zeneértő Glaukón is tanácstalan, így egyetért
Szókratésszel: „utaljuk ezt a kérdést Damónhoz, úgysem könnyű dolog ezt
elemezni.”
Ez az utalás további feltevéseket sorakoztathat az előbbi feltevés mellé:
talán a ritmusformák éthoszokkal való összepárosítása az, ami kimondottan
Damónhoz köthető újdonság volna, s mint ilyen, nem volna még része az i.e. V.
század zenei alapműveltségnek? Vagy esetleg az összepárosítás módjára nézve
nincs egyértelműen elfogadott vélemény a görög zeneértők között? Persze az is
lehetséges, hogy az összepárosítás túl sok technikai részletkérdést érint, melyek
a ritmusformák gazdagsága és egy önálló (a damóni elmélettől független)
ritmustipológia hiányában csak nehezen tárgyalhatók. Ezt valószínűsíti
Arisztotelész egy megjegyzése Rétorikában, mely szerint az előadó művészet
(hüpokriszisz: szónoklás, szavalás-éneklés, tragédia előadása) technikájáról az ő
koráig nem született még kézikönyv. Az előadó művészet a hangerő és a dallam
(harmonia) mellett a ritmust érinti: „Nincs még kézikönyv sem összeállítva
ezekről, hiszen még a kifejezésre (lexisz) vonatkozólag is csak nemrég jelent
meg, s az is alantasnak látszik, ha az ember jól meggondolja.”45 Vagyis előadótechnikai
szempontból kifejtett ritmuselmélet nem áll rendelkezésre
Arisztotelész korában. Tegyük hozzá ehhez, hogy a múzsai művészetek
teoretikus megközelítését nyújtó a Poétikájában Arisztotelész maga sem vág
44 Állam, III, 398a-401e
45 Rétorika 3, 1, 1403b35
23
bele semmilyen ritmuselméleti fejtegetésbe: a legvalószínűbb az, hogy ő is
Damónhoz utalja a kérdést.
Mindenesetre, Platón Államához visszatérve, amikor Glaukón kijelenti,
hogy a ritmusok éthoszának kérdésében nem járatos, Szókratész átveszi tőle a
szót, hogy a dallamformák éthoszának mintájára – Damón nyomán –
megállapítsa: bizonyos ritmusformák a rabszolgalélekhez, a dölyfhöz, az
eszeveszettséghez társulnak, míg mások férfihoz méltóak. A férfihoz méltó
ritmusformák hozzávetőlegesen így körvonalazódnak: „valami összetett
enopliosz”, a daktilus, „valami tisztázatlan szerkezetű hősi versmérték”, „valami
jambus és troheus” – Beyssade troheusát itt látjuk viszont első ízben. Ha a
technikai részletek bizonytalanok és filozófiailag irrelevánsak is a Platón
korabeli filozófia számára, az a „művészetpolitikai” elv, hogy szoros és
szabályszerű kölcsönhatás van a dallam és a lélek, valamint a ritmus és a lélek
között, világos és szilárd.46 Arisztotelész is épít erre az elvre, és később is sokan
hivatkoznak majd rá.47
Persze az előző feltevések csapásirányától elszakadva az sem zárható ki,
hogy a görög zeneelmélet az i. e. V. századi éthosz-elmélettől függetlenül már
korábban birtokba vette a ritmus terminust. Hiszen arra sincs közvetlen
bizonyíték, hogy a görög kultúrában gyökeres változás történt a ritmus
felfogásában illetve gyakorlásában Pindarosz korától Arisztotelészig, aki például
maga is ír még ódát pindaroszi stílusban.48 Ráadásul amikor Platón a Philébosz
korábban idézett helyén a ritmus fogalmát meghatározza, oly fordulatokkal él,
melyek egy korábbi, már elméleti formában is létező ritmuskoncepciót sejtetnek:
elődökre hivatkozik, és az elődök tanításához köti a sajátját: „elődeink, akik már
tudták, azt a tanítást hagyták ránk, utódaikra”; „így tanultuk, ritmus a nevük.” Ez
a tanítható és továbbadható elmélet az éthosz-elmélettől függetlenül ad számot a
ritmusról: a platóni definíció nem hivatkozik az éthosz fogalmára. Vajon kik
lehettek ezek az elődök, kiktől tanulta Platón így meghatározni a ritmust? Ismét
csak feltevésekre szorítkozhatunk. E késői dialógusban felvonultatott koncepció

fogalmi keretéül a püthagoreus határtalan-határolt-szám fogalmi hármas szolgál,
oly módon, hogy Platón a számot jelöli meg azon ágensként, amely a harmónia
mintájára a ritmus esetében is a határtalanságnak határt szab: a szám által
határolttá tett mozgás neve a ritmus vagy mérték. Így ha nem is maradtak fenn
források arra nézve, hogy létezett-e, s ha létezett, milyen volt a püthagoreus
ritmuselmélet, annyit mindenesetre kijelenthetünk, hogy a Platón által adott
ritmus-meghatározás, stílusát tekintve legalábbis, püthagoreus. Egyetlen további
nyom van, amely Platónon kívül az éthosz-elmélettel nem feltétlenül összefüggő
ritmuskoncepcióra utal: ha hihetünk Diogenész Laertiosz-nak, aki Démokritosz
műveinek Thraszüllosz által tetralógiákba rendezett listáját közli, Démokritosz
könyvet írt a rüszmoszról (rüszmosz a rüthmosz szó dél-itáliai átírása) az
atomelmélet kontextusán kívül a múzsai művészetek területén is, A ritmusokról
és a harmóniáról címmel.49 Nem tudjuk mit tartalmazott e könyv, csupán annyit
tudunk, hogy Démokritosz maga nagyra becsülte Püthagoraszt és elismeréssel
adózott a püthagoreus gondolatoknak.50 Vajon a ritmuselméletében is? Választ
újfent nem tudunk adni. ''
46 Platón: Állam, 400a-401a. Maga az elv: „A rossz rend, a rossz ritmus és a rossz dallam a rossz beszédnek és a
rossz jellemnek a testvére, ellentéteik pedig az ellentétének, a józan és jó jellemnek a testvérei és utánzatai.”
(401a) Ld. még 401d-e: „Éppen azért van, kedves Glaukónom, olyan óriási fontossága a zenei nevelésnek, mert
a ritmus és a dallam hatolnak be legjobban a lélek belsejébe, azt hatalmas erővel megragadják, s jó rendet hozva
magukkal, azt, aki helyes elvek szerint nevelkedik, rendezett lelkű emberré teszik, aki pedig nem, azt éppen
ellenkezővé.” Vö. 522a: „a zene csupán a testgyakorlás ellensúlyozására szolgált […] az összhangzattal
bizonyos jó szellemet, de nem tudományt oltott beléjük, a ritmussal pedig lelki egyensúlyt (eurüthmia)”; ill.
549b: „a legjobb őr […] a zenei műveltséggel párosult értelem, egyedül ennek jelenléte biztosítja, ha bennünk
lakozik, az erénynek egész életünkön át való megőrzését.”
47 Arisztotelész, Politika, 8. 1340a-b: „Ugyanígy áll a helyzet a ritmusokat illetően is, némelyeknek ui.
nyugodtabb, másoknak mozgalmasabb éthosza van, s ez utóbbiak közül megint némelyeknek a mozgásai
alpáribbak, másokéi nemesebbek. Mindezekből világos, hogy a zene képes a lélek éthoszát valamilyenné
formálni.” Az éthosz-elméletre hivatkozó gondolkodók közül néhány: Theophrasztosz, Arisztoxenosz, Sztrabón,
Hérakleidész Pontikosz, Philodémosz, Quintilianus.
48 Az ismeretes, hogy a görög zene és zeneelmélet sok változáson esett át az i.e. V. sz. elejétől a IV. végéig, ám
ezek a harmóniatan és a melódiaszerkesztés mentén nyomonkövethetők. A ritmika esetében még a változás
ténye is bizonytalan. Arisztotelész maga is írt például ódát pindaroszi stílusban, ami arra enged következtetni,
hogy a régi ritmusformák nem váltak túlhaladottá (ld. The Greek theory of rhythm, in: Arisztoxenosz: Elementa
rhytmica, texts edited & translation by Lionel Pearson, Clarendon, Oxford, 1990).
 
Ήθος , ethos

Ήθος
στη μουσική η λέξη σήμαινε τον ηθικό χαρακτήρα που τείνει να εμπνεύσει στην ψυχή η μουσική. Οι νότες, οι αρμονίες, τα γένη, το μέλος γενικά και οι ρυθμοί είχαν, κατά την άποψη πολλών αρχαίων Ελλήνων συγγραφέων, ηθικό σκοπό και δύναμη. Γι' αυτόν το λόγο αποδίδανε στη μουσική σημαντικότατο εκπαιδευτικό ρόλο.
Ο Πλούταρχος (Περί μουσ. 1140B-C, 26) γράφει: "Είναι φανερό από τα παραπάνω ότι δικαιολογημένα οι παλαιοί Έλληνες έδιδαν τη μεγαλύτερη προσοχή τους στη μουσική εκπαίδευση. Γιατί πίστευαν ότι έπρεπε να πλάθουν και να ρυθμίζουν τις ψυχές των νέων σε ευπρεπή ηθική με τη μουσική ("...δια μουσικής πλάττειν τε και ρυθμίζειν επί το εύσχημον")· γιατί η μουσική είναι χρήσιμη (ευεργετική) σε κάθε χρόνο και για κάθε ηθική πράξη ("προς πάντα και πάσαν εσπουδασμένην πράξιν")". Ο Πλάτων, για να αναφέρουμε μια από τις αναρίθμητες φιλοσοφικές εκφράσεις του πάνω σε αυτό το θέμα, λέει στον Πρωταγόρα (326Α-Β) ότι οι δάσκαλοι της κιθάρας "...κατορθώνουν να κάμουν τους ρυθμούς και τις αρμονίες οικείες στις ψυχές των παιδιών, ώστε να γίνουν ημερότεροι άνθρωποι και, επειδή γίνονται πιο εύρυθμοι και πιο προσαρμοστικοί, να είναι χρήσιμοι και στο λόγο και στην πράξη. Γιατί όλη η ζωή του ανθρώπου χρειάζεται ευρυθμία και προσαρμοστικότητα" (μτφρ. Β. Ν. Τατάκη, σ. 61). Κατά άλλη μετάφραση: "γιατί όλη η ζωή του ανθρώπου έχει ανάγκη από τις χάρες του ρυθμού και της αρμονίας". Βλ. τα λ. ευάρμοστος, -ία. Και στην Πολιτεία (Γ', μιλά ο Σωκράτης): "Δεν είναι γι' αυτόν το λόγο, αγαπητέ Γλαύκων, που η μουσική εκπαίδευση είναι σημαντικότατη, γιατί ο ρυθμός και η αρμονία εισδύουν βαθιά στα μύχια της ψυχής και ασκούν σ' αυτήν ισχυρότατη επίδραση, φέρνοντας μαζί τους και προσφέροντας ομορφιά, αν κανείς εκπαιδευτεί σωστά, ή το αντίθετο;". Και ο Αριστείδης (Περί μουσ. 65 Mb) προσθέτει: "ούκ έστι πράξις εν ανθρώποις, ήτις άνευ μουσικής τελείται" (δεν υπάρχει ανθρώπινη πράξη, που να γίνεται χωρίς μουσική).
Ι. ΗΘΟΣ ΤΩΝ ΦΘΟΓΓΩΝ ΚΑΙ TOΥ ΥΨΟΥΣ Ο Αριστείδης (ό.π. σ. 13), μιλώντας για τις διαφορές ανάμεσα στους μουσικούς ήχους (βλ. λ. φθόγγος), ορίζει το ήθος ως πέμπτη διαφορά. Το ήθος ποικίλλει ανάλογα με το ύψος των ήχων· "ετέρα γάρ ήθη τοις οξυτέροις, έτερα τοις βαρυτέροις επιτρέχει, και έτερα μεν παρυπατοειδέσιν, έτερα δε λιχανοειδέσιν" (άλλο είναι το ήθος των ψηλότερων φθόγγων και άλλο των χαμηλότερων, και άλλο όταν είναι στην περιοχή της παρυπάτης και άλλο στην περιοχή της λιχανού).
ΙΙ. ΗΘΟΣ TOΥ ΜΕΛΟΥΣ Το ήθος στη μελοποιία διακρίνεται σε τρεις διαφορετικούς τρόπους έκφρασης (πρβ. Κλεον. Εισ. 13): 1. Το διασταλτικόν εκφράζει μεγαλοπρέπεια και ανδροπρεπή διάθεση της ψυχής ("μεγαλοπρέπεια και δίαρμα ψυχής ανδρώδες")· το ήθος αυτό παροτρύνει σε ηρωικές πράξεις και χρησιμοποιείται στην τραγωδία. 2. Το συσταλτικόν, με το οποίο η ψυχή οδηγείται σε ταπεινοσύνη και έλλειψη ανδρικής διάθεσης ("εις ταπεινότητα και άνανδρον διάθεσιν"). Το ήθος αυτό είναι κατάλληλο για ερωτικά αισθήματα, θρήνους, συμπόνια και τα όμοια. 3. Το ησυχαστικόν φέρνει στην ψυχή γαλήνη και ειρήνη. "Είναι κατάλληλο για ύμνους, εγκώμια, συμβουλές και τα όμοια". Ο Αριστείδης (σ. 30), επίσης, διακρίνει τα ίδια τρία είδη ήθους στη μελοποιία, το συσταλτικό, το διασταλτικό και το μέσο (βλ. λ. μελοποιία).
III. ΗΘΟΣ ΤΩΝ ΑΡΜΟΝΙΩΝ Κάθε αρμονία εκφράζει ξεχωριστό ήθος. 1. Το ήθος της δωρικής (ή δωριστί) αρμονίας περιγραφόταν ως ανδροπρεπές και μεγαλοπρεπές (ανδρώδες, μεγαλοπρεπές· Ηρακλ. Ποντ. στον Αθήν. ΙΔ', 624D, 19)· επίσης ως σκοτεινό και ορμητικό ("σκυθρωπόν και σφοδρόν"· ό.π.)· ως ανώτερο (διακεκριμένο) και αξιοπρεπές ("αξιωματικόν, σεμνόν"· Πλούτ. Περί μουσ. 1136D και F, 16 και 17)· ως σταθερότατο και ανδρικό (Αριστοτ. Πολιτ. Η', 7, 10: "περί δε της δωριστί πάντες ομολογούσιν ως στασιμωτάτης ούσης και μάλιστ' ήθος εχούσης ανδρείον"). 2. Το ήθος της υποδωρικής (ή υποδωριστί) αρμονίας (ή παλιάς αιολικής) περιγραφόταν ως περήφανο, πομπώδες και με κάποια έπαρση· επίσης ως υψηλό και σίγουρο (σταθερό) ("γαύρον και ογκώδες, έτι δε και υπόχαυνον", "εξηρμένον και τεθαρρηκός"· Ηρακλ. ό.π.)· βαρύτονο ("βαρύδρομον"· Λάσος στον Αθήν.), ως μεγαλοπρεπές και σταθερό (Αριστοτ. Προβλ. XIX, 48: "η δε υποδωριστί [ήθος έχει] μεγαλοπρεπές και στάσιμον, διό και κιθαρωδικωτάτη εστί των αρμονιών"). 3. Το ήθος της φρυγικής (ή φρυγιστί, ή ιαστί) αρμονίας περιγραφόταν ως εμπνευσμένο (ένθεον· Λουκ. στον Αρμονίδη Ι, 10), ενθουσιαστικό, ακόμη και βίαια ερεθιστικό και συναισθηματικό (Αριστοτ. Πολιτ. Η', 5, 9 και 7, 8, 1340Β και 1342Β: "οργιαστική και παθητική"). Η αρμονία αυτή ήταν κατάλληλη για το διθύραμβο. 4. Το ήθος της υποφρυγικής (ή υποφρυγιστί) αρμονίας ήταν, κατά τον Ηρακλείδη Ποντικό (Αθήν. 625Β, 20), "σκληρό και αυστηρό" και, κατά τον Λουκιανό (Αρμονίδης Ι, 10-12), κομψό (γλαφυρόν). 5. Το ήθος της λυδικής (ή λυδιστί) αρμονίας περιγραφόταν από πολλούς συγγραφείς ως απαλό και ευχάριστο· από τον Πλάτωνα ως "συμποτικόν και μαλακόν" (Πολιτεία Γ'). Ο Αριστοτέλης, από την άλλη (Πολιτ. Η', 7, 11, 1342Β), βρίσκει τη λυδική πιο κατάλληλη από όλες τις αρμονίες για την παιδική ηλικία, γιατί είναι ευπρεπής και μορφωτική ("δια το δύνασθαι κόσμον τ' έχειν και παιδείαν"). 6. Το ήθος της υπολυδικής (ή υπολυδιστί) αρμονίας περιγραφόταν γενικά ως βακχικό, φιλήδονο, μεθυστικό ("βακχικόν, εκλελυμένον, μεθυστικόν"). 7. Το ήθος της μιξολυδικής (ή μιξολυδιστί) αρμονίας περιγραφόταν ως παθητικό (Πλούτ. 1136D, 16)· ως παραπονιάρικο και σταθερό ("οδυρτικωτέρως και συνεστηκότως έχειν"· Αριστοτ. Πολιτ. 1340Β)· και από τον Πλάτωνα ως θρηνητικό ("θρηνώδης"· Πολιτεία Γ', 398Ε).
Βλ. στο λ. χοροδιδάσκαλος το επεισόδιο κατά το οποίο ο Ευριπίδης παρατήρησε αυστηρά ένα μέλος του χορού που κορόιδευε κατά την εξάσκηση του χορού στο μιξολυδικό.
IV. ΗΘΟΣ ΤΩΝ ΓΕΝΩΝ 1. Το ήθος του [[διατονικού</i> γένους]] περιγραφόταν ως φυσικόν, αρρενωπόν και αυστηρόν (Αριστείδης, Ι, 19, ΙΙ, 111 Mb). Επίσης ως "σεμνόν και εύτονον" (Θέων Σμυρν. Περί μουσ. 85, 9) και ως "απλούν τε και γενναίον και φυσικώτερον" (Μ. Ψελλός, σ. 27). 2. Το ήθος του [[χρωματικού</i> γένους]] περιγραφόταν ως γλυκύτατο και πολύ παραπονιάρικο ("ήδιστόν τε και γοερώτατον"· Ανώνυμος Bell. 31, 26· επίσης, Αριστείδ. ΙΙ, 111 Mb) και παθητικόν (Παχυμ. Vincent Notices 428). 3. Το ήθος του [[εναρμόνιου</i> γένους]] ήταν, κατά τον Αριστείδη (ό.π.), "διεγερτικόν και ήπιον"· ο R.P.W.-Ι. διορθώνει το ήπιον σε ηθικόν.
V. ΗΘΟΣ ΤΩΝ ΡΥΘΜΩΝ Ο Αριστείδης (σ. 97 Mb) υποστηρίζει ότι "οι ρυθμοί που αρχίζουν από τη θέση είναι πιο ήσυχοι, γιατί καθησυχάζουν το μυαλό (τη διάνοια), ενώ εκείνοι που αρχίζουν από την άρση είναι ταραγμένοι". Επίσης, ότι οι ρυθμοί που έχουν ίσες αναλογίες ("εν ίσω λόγω τεταγμένοι") είναι πιο ευχάριστοι, ενώ οι ημιολικοί είναι πιο ταραγμένοι. Ο δάκτυλος, με τον μεγαλόπρεπο χαρακτήρα του, ταιριάζει στην επική ποίηση, ενώ ο ανάπαιστος είναι πιο κατάλληλος για τα εμβατήρια· ο τροχαίος, λεπτός και ανάλαφρος, ταιριάζει σε χορευτικές μελωδίες κτλ. Γενικά, μπορεί να ειπωθεί ότι το ήθος, σύμφωνα με πολλούς αρχαίους συγγραφείς και θεωρητικούς της μουσικής, ήταν μια σημαντική δύναμη στη μουσική· τα ανθρώπινα ήθη εξαρτιόνταν από το ήθος της μουσικής. Φιλόσοφοι, κυρίους ο Δάμων, ο Πλάτων και ο Αριστοτέλης, έδιναν ιδιαίτερη έμφαση σε αυτή τη σημασία στα γραφόμενά τους. Κακή μουσική εξασκεί πολύ σοβαρή και καταστρεπτική επίδραση στον ατομικό χαρακτήρα και στην ηθική του λαού. Ο Πλούταρχος (Πώς δει τον νέον ποιημάτων ακούειν, 19F-20A) εκφράζει αυτή τη γνώμη: "Μουσική φαύλη και άσματα πονηρά... ακόλαστα ποιούσιν ήθη και βίους ανάνδρους και ανθρώπους τρυφήν και μαλακίαν και γυναικοκρασίαν" (Φαύλη μουσική και πονηρά τραγούδια... δημιουργούν ήθη ακόλαστα και διεφθαρμένες ζωές, και ανθρώπους που αγαπούν τη μαλθακή ζωή (την καλοπέραση), τη νωθρότητα και την υποταγή στις γυναίκες). Ωστόσο, υπήρξαν, ιδιαίτερα σε νεότερα χρόνια, διαφορετικές απόψεις σχετικά με την ηθική επίδραση της μουσικής, ακόμα και αντίθετες προς τις παραπάνω. Μπορεί να αναφερθεί η "Hibeh" διατριβή πάνω στη μουσική του 5ου/4ου αι. (Hibeh Papyri, 1906· μτφρ. W. Α. Anderson, σσ. 147-149, στο βιβλίο του που αναφέρεται παρακάτω στη βιβλιογραφία) και του Φιλόδημου (ιδιαίτ. βιβλ. Δ', βλ. σσ. 152-176 του Anderson). O Σέξτος Εμπειρικός (περ. 3ος αι. μ.Χ.) είναι ένα άλλο παράδειγμα· στο Προς Μουσικούς βιβλίο του (VI, 19 κέ.) συζητά αυτές τις απόψεις, τις επικρίνει αυστηρά και τις απορρίπτει, και αρνείται μια τέτοια ηθική ή κοινωνική δύναμη στη μουσική. Βιβλιογραφία: Paul Girard, L' education athenienne, Παρίσι 1891. Η. Abert, Die Lehre vom Ethos in der griechischen Musik, Λιψία 1899. L. P. Wilkinson, "Philodemus on Ethos in Music", Classical Quarterly 32, 1938, 174-181. E. A. Lippman, "The Sources and Development of the Ethical View of Music in Ancient Greece", Mus. Quarterly XLIX, 1963. W. D. Anderson, Ethos and Education in Greek Musik, Cambridge, Mass. 1966.
Για επιπλέον βιβλιογραφία βλ. στο λ. μουσική.

Πηγές
Σόλωνας Μιχαηλίδης, Εγκυκλοπαίδεια της αρχαίας ελληνικής μουσικής, Εκδόσεις Μορφωτικού Ιδρύματος Εθνικής Τραπέζης, 1999

(Michailides szotar)
 
Ethos

[ethos]

Platónnal lakomázni Plutarkhosz, Platón és a szümposzion
Böröczki Tamás



'' A harmadik lehetõség platóni alapjait keresve az ÁllamX. könyvénél kell kezdenünk. Már tudjuk: az utánzó mûvészet a vágyakozó és az indulatos lélekrészre hat, ezeket táp-álja (605a–c). Ez a hatás azonban nem feltétlenül pozitív:
ha a zene túl erõsen hat, nem lecsillapítja e lélekrészeket, hanem éppen ellenkezõleg: túlságosan nagyra növeli, és azok fölébe kerekednek az értelmes résznek (ezért nem mindegy Platón szerint, hogy milyen zenét hallgatunk vagy mit nézünk a színházban: a helytelen éthosz befogadása – amelyet bizonyos fajta zene ábrázol, és amelyet a hallgató óhatatlanul maga is „utánoz” – észrevétlenül megbonthatja a legerényesebb lélek harmóniáját is; vö. Lakomai kérdések VII. 5).Vagyis, éppen úgy, mint a bor esetében, csak a megfelelõ mértéken múlik, hogy a kedvezõ hatást érjüke el, vagy éppen az ellentéteset. Ezen a ponton azonban Platón gondolatmenetében megjelenik egy új elem, amely megint csak aTörvények 2. könyvében játszik majd fõszerepet. Eszerint a zenébõl az értelem is hasznot húzhat: az ugyanis, hogy a zenei ábrázolás utánzás-jellegét felismerjük, és megállapítsuk,hogy minek az utánzásáról van szó, azaz hogy az utánzás„helyes”-e, egyedül az értelemre tartozik (668a–669b).Csakis ezzel a háttérrel érthetjük meg, hogy Plutarkhosz voltaképp mire utal azzal, hogy a zenéhez „logosznak” (itt szó szerint: szövegnek) kell járulnia. Ez a Törvények 669calapján válik világossá, ahol Platón a költészet (zene és szöveg egysége!) szerinte helytelen formáiról beszél, és a költõkrõl, akik a ritmust, a versformákat és a dallamot... szétszaggatják, amikor puszta szavakat foglalnak versmértékbe,majd melódiát és ritmust párosítanak szöveg nélkül, mikor puszta lant és fuvolajátékot alkalmaznak, ahol aztán vajmi nehéz – szöveg híján – felismerni, hogy a ritmus és a hangnem mit is akar kifejezni, és mihez hasonlít az utánzás szóbajöhetõ tágyai közül. (Kövendi Dénes fordítása)A Timaioszban, ahol Platón párhuzamba állítja a Világléleknek az égbolton megfigyelhetõ körforgásait és az emberi értelem köreit – mindegyik a megfelelõ számok és arányok révén végez harmonikus mozgást –, a zene másfajta megközelítését találjuk. Platónt itt nem érdekli a lakomazene, hanem csak a zenének az értelemre tett hatása, annak is egy sajátos vetülete. A zene annak számára, aki„ésszel él a múzsákkal”, mondja, nem értelmetlen gyönyörûségre való, hanem arra, hogy az illetõ a fejében lévõ körforgásokat (azaz az értelem köreit) visszarendezze eredeti,hibátlan állapotába (47c–e, vö. 89e–90d). A zenének emeglehetõsen absztrakt – a püthagoreus zeneelméletbengyökeredzõ – megközelítését Platón láthatólag nem kapcsolja össze az Állam és a Törvények utánzás-elméletével.Ami mégis közös az Államban, a Törvényekben és a Timaioszban, az a zene lélekre-értelemre gyakorolt pozitív,nevelõ hatása, melynek révén a zene hallgatója valamiképpen az isteni közelébe kerülhet. Mint láttuk, ezt a hatást azene különféle módokon válthatja ki. Platón szerint a zene saját mértéke révén mértéket ad az alacsonyabb rendû lélekrészeknek, s ezzel elõsegíti a lélek összhangját, amely az értelmes rész uralmában áll. Az értelmes rész már azt isfelismeri, hogy a zene milyen „jellemet” (éthoszt), illetve érzelmet ábrázol, s megítéli, hogy mit jó és mit nem jó hallgatnunk, ha megfelelõ (azaz a lelket az erény felé vezetõ) hatásoknak akarjuk kitenni önmagunkat. A Timaioszban ugyancsak egy helyes mintakép utánzásáról van szó, de más értelemben: itt nem a zenében kifejezõdõ éthosz, hanem az arány és a szám felismerése a cél, amely eredetileg az emberi értelem körforgásait is meghatározza. A szám felismerése helyreállíthatja „a fejünkben lévõ körforgások” harmóniáját, amely a lélek testbe kerülésekor megbomlott; de ebbõl a szempontból mindegy, hogy zenét hallgatunk vagy a csillagokat nézzük. Így érthetõ, hogy Plutarkhosz ezen a helyen nem reflektál az általa egyébként nagyra becsült Timaioszra; az már kevésbé, hogy annak a platóni elképzelésnek is csak közvetve veszi hasznát, amely szerint a zene az értelemre is hathat: az õ beszédcentrikus lakomáinak világában mintha a zene utánzó jellege is csak direkt módon,az énekelt szövegben nyilvánulhatna meg. Erre azonban valamelyest feljogosítja az imént idézett Törvények részlet, illetve az a tény, hogy Platón az ábrázoló mûvészet alapmintájának ugyancsak zene és szöveg együttesét tartja.¨
 
Ethos

ERÉNY ÉS MŰVÉSZET, AVAGY A KÖLTÉSZET ÉRTÉKE – PLATÓN ÉS GADAMER
Loboczky János

„Vajon nem azért találták-e ki a filozófiát, hogy elbánjon a művészettel, s nem lehetséges-e, hogy a filozófiák végső soron büntetőintézmények, amelyek a leginkább egy szörny féken tartását szolgáló – azaz valamiféle súlyos metafizikai veszélyt elhárítani igyekvő – labirintusra emlékeztetnek?”[1] A. C. Danto, a neves amerikai esztéta és filozófus drámai kérdése alapvetően Platóntól eredezteti azt a felfogást, amely a művészetek autonóm értékét megkérdőjelezi, illetve ellényegteleníti. Danto is feleleveníti azt a már-már közhelyszerű értelmezését a platóni álláspontnak, hogy a görög filozófusnál a mimetikus művészet azért alacsonyabbrendű a filozófiánál, mivel elfordítja az emberek figyelmét az ideák magasabbrendű világától, tehát az igazságtól. E nézőpontból azután – ahogy Danto fogalmaz – „a művészet afféle ontológiai nyaralás, távol az embervoltunkat meghatározó gondoktól, ezért aztán nem is változtat semmin”.[2] Danto most idézett tanulmányában Platón művészet elleni támadásának két aspektusát emeli ki. Az egyik a művészet „lefokozása” azzal, hogy pusztán az utánzás utánzása, a másik pedig a művészet fokozatos racionalizálása azért, hogy az értelem hódítsa el lépésről lépésre az érzések „veszélyes” birodalmát: „A szókratészi dialógus olyan dramatizált forma, amelyben az értelem a fogalmi elsajátítás révén a valóság meg szelídítőjeként jelenik meg. Nietzsche ’esztétikai szókratizmusnak’ nevezi ezt, mivel a filozófus oly mértékig azonosította a szépséget az értelem mel, hogy semmi sem lehet már szép, ami nem racionális”[3] – foglalja össze szellemesen a maga álláspontját Platónnal szemben Danto.
De vajon nem túlozza-e el Danto a Platón elleni kritikáját? Nincs-e ebben is valamiféle olyan mértéktelenség, amely az általa ostorozott Platón Homérosszal és a tragédiaköltőkkel szembeni elutasítását jellemzi? E provokáló kérdések megválaszolásához – természetesen nem a végső igazság kimondásának szándékával – nem kis mértékben Gadamert hívom segítségül, aki köztudottan a platóni dialógusok egyik „legérzékenyebb fülű” értelmezője. A szép aktualitása[4] című írásában is utal arra, hogy a „szókratizmus újfajta filozófiai érzülete és tudásigénye” állította először legitimációjának kérdése elé a művészetet: „Itt első ízben vált láthatóvá, hogy a meglehetősen kötetlenül átvett és értelmezett hagyományos tartalmak képi vagy epikai továbbadása nem magától értetődően jogosult arra az igazságra, amelyre igényt tart.”[5]
Az újfajta igazságigény, amelynek szemszögéből megítéli Platón a művészetek értelmét és jelentőségét, az ideális állam polgárainak erényes életre nevelése. Az újkori esztétikai hagyományban szinte egyöntetűen hangoztatott kifogás Platónnal szemben éppen az, hogy így az autonómnak tekintett művészetekhez képest külsődleges, idegen mércét alkalmaz. Természetesen Gadamer sem akar kritikátlan védelmezője lenni Platón nak, de többek között a Plato und die Dichter[6] című tanulmányában az esztétikai gondolkodásban általánosan elfogadott véleményeknél árnyaltabban mutatja be a platóni álláspontot és annak hátterét az antik görög filozófiában.
Maga Platón – Szókratész nyomán – sem egyformán elítélő a költészettel szemben minden dialógusában. Az Iónban például Szókratész a rhapszódosz művészi tehetségének, tudásának forrását tárja fel. Nem valamilyen techné ismerete, hanem az istenektől származó enthuziazmusz irányítja a költők lelkét, tehát művészetük létmódja a megszállottság. „Mert vala mennyi epikus költő, aki jó, nem szakértelem alapján, hanem istentől eltelve, megszállottan mondja a sok szép költeményt, és a dalköltők sem józan ésszel írják azokat a szép dalokat, hanem csak ráléptek a harmónia és a ritmus ösvényére, és megmámorosodtak, és megszállottak lettek.”[7] Nem szakértelem alapján tudnak a dolgokról szépen beszélni, hanem isteni erő révén. A megszállottság egyenesen azt jelenti, hogy az isten elveszi a költők és énekmondók önnön értelmét, szolgák gyanánt, az isteni üzenet tolmácsolóiként használja őket. A nézők, hallgatók számára ezért úgy tűnik, hogy maga az isten szólal meg, hiszen a rhapszódoszok értelme nincs is jelen, mintegy önmagukon kívül vannak. Ebben az egész beszélgetésben még egyáltalán nem találkozunk a homéroszi költészetnek azzal az éles elutasí tásával, mint az Államban vagy a Törvényekben, inkább azzal az iróniával, amellyel Ión és a költők sajátos „szakértelmét” veszi célba. Szókratész a visszájára fordítja Iónnak azt a kijelentését, hogy a rhapszódosz ahhoz mindenkinél jobban ért, hogy milyen beszéd illik férfihoz és nőhöz, szolgához és szabadhoz stb. Az énekmondót végül olyan meghökkentő következtetésre kényszeríti, hogy ő a görögök közt a legjobb hadvezér is lehetne az alapján, amit Homérosz költeményeiből tanult. Csakhogy Homéroszról sem tud szakértő módon előadást tartani, így zárásként mégis igazat kénytelen adni Szókratésznak, hogy ő isteni és nem szakértő magasztalója Homérosznak.
Az Államban viszont Homérosz már kemény kritikát kap például azért, mert az isteneket emberi mértékkel ábrázolja, de azért is, mert Hádész birodalmának homéroszi képe túlzott halálfélelmet, mértéktelen siralmat idézhet fel. Ez persze még inkább a Homérosz által megelevenített mítosznak mint magának a költészetnek a kritikája. Ebben nem áll egyedül Platón, például a tragédiaköltők is hasonló állásponton voltak. Az istenek ábrázolását bizonyos értelemben itt is megtisztították a mítoszi hagyománytól. Az áthagyományozott mítoszok átköltése új politikai és morális jelentőségre tett szert, s a tragédiaköltők nem csupán alkalmilag igyekeznek megfelelni a közönség elvárásainak, hanem ez inkább költői tevékenységük lényege volt. Ahogy Arisztotelésznél a mítosz a tragédia lelke, úgy a költészet lényege az igaz és helyes mítosz megtalálása, illetve megteremtése. Platón bizonyos fokig a legradikálisabb megtisztítója a mitológiai hagyománynak, aki a régi mítoszokat egy új ethosznak megfelelően alakította át. Platón az olyan korai görög filozófusokkal, mint Xenophanész és Hérakleitosz vagy éppen a Homérosz utáni költőkkel is egyet ért abban, hogy az istenek rossz szokásainak és helytelen cselekedeteinek, gyakori viszálykodásainak a homéroszi ábrázolását a költő hazugságainak, ferdítései nek tartja. Ezért utasítja el ezeket Platón, sőt túl is tesz az említettek szigorúságán. Szerinte az istenek hamis beállítását nem csupán azért kell bírálni, mert tévedés, hanem elsősorban a helyes nevelés, az erényes életre nevelés érdekében. A költők maguk is tudják, hogy legnagyobb hatással az ifjúságra vannak, így csak az igazat szabad mondaniuk.
Platón – úgy is mondhatnánk –, hogy egy „mértéktelen mérték” jegyében bírálja a költészet formáját. Felfogásában a költészet ugyanis tudósítás vagy közvetlen utánzás, vagy mindkét forma keveredése, gondoljunk a düthiramboszra, a drámára és az eposzra. Amennyiben nem valamilyen példás ethosz fejeződik ki bennük, nincs helyük a nevelésben. Lényegében azután az egész attikai drámaköltészetet elutasította, mivel szerinte ezek megengedhetetlen szenvedélyeket ábrázolnak, s így szenvedélyes érzelmeket váltanak ki a nézőkből. Ezenkívül a görög muzsika valóban zenei elemeit, a dallamot, harmóniát, ritmust kíméletlenül megrend szabályozná, így végül csak az olyan nevelő hatású költészet maradhatna meg, mint az isteneket, a hősöket és az erényeket dicsőítő dithirambikus énekek, illetve a helyes ethosz ábrázolása egyszerű és szigorú zenei formában. Platón odáig elmegy, hogy Homéroszt a kézműveseknél is alacsonyabb sorba helyezi, mint szofistát és szemfényvesztőt. Kritikája érzékelhetően túlmegy a mitikus hagyomány megtisztításán, célja nem egyszerűen a kritika révén megtisztított régi költészet valódi megőrzése. Ráadásul azt sem árt figyelembe venni, hogy ez nem egy amuzikális felvilágosító purifikátor támadása a költészet ellen, hanem egy olyan gondolkodóé, akinek filozó fiája nem kis részben éppen költői erejéből táplálkozik.
Platón elutasító gesztusát a költészettel szemben persze a költők és a filozófusok közötti régi ellenségeskedés kifejeződéseként is értelmezhetjük. Platón maga is rájátszik erre a vitára, ám kritikájában nem ez a fő szólam.
A görög nevelésben a költészetnek, illetve a költészet (főleg Homérosz) által közvetített tudásnak kitüntetett jelentősége volt. Ezért volt Platón számára olyan lényeges számot vetni ezzel a hagyománnyal. Így valahol elhibázott Platónnak minden olyan védelmezése, amely szerint a filozófus lényegében azokat a kortárs költőket veti meg, akik megelégedtek a valós élet jeleneteinek puszta utánzásával. Hiszen éppen Homérosz és a tragédia költők voltak kritikájának legfőbb céltáblái, akik pedig még Szókratészt elbűvölték.
Gadamer szerint azt sem lehet elfogadni, hogy Platónnak, mint az idea tan metafizikus gondolkodójának a költőkkel szembeni kritikája logikusan következne ontológiai előfeltevéseiből. Éppen az ellentéte az igaz. Platón álláspontja nem rendszerének a következménye, amely eleve gátolta volna abban, hogy méltányosan értékelje a költői igazságot. Sokkal inkább arról van szó, hogy ez a kritika annak a döntésnek a szándékos kifejezése, amelyre Szókratész filozófiája indította, és amellyel korának egész állami és szellemi kultúrájával és képességeivel szembefordulva kívánta az államot megmenteni. Éppen az attikai nevelés költői fundamentumával való szakítás során bontakozik ki a platóni filozofálás nevelési értelme mint az egész tradícióval szembeni más és új.
Gadamer arra is felhívja a figyelmet, hogy a platóni kritika értelmezése attól függ, hogy a költőknek a „görög élet szent templomából” való kiűzése milyen összefüggésben fordul elő. Minden olyan értelmezés téved, amely nem figyel erre az összefüggésre, és Platón mondatait pusztán önmagukban akarja megítélni. Gadamer itt nyilván arra a hermeneutikai szituációra utal, amelynél az értelmező horizontja nem választható élesen külön a hagyománytörténésben megnyíló horizonttól.
A költők kritikája az Állam és a Törvények nevelési programjában jelenik meg, így igazán Platónnak a fennálló államformáktól való éles elfordulásából, valamint annak a filozófia révén történő újra megalapozásából lehet megérteni. Ugyanakkor azt is érdemes figyelembe vennünk, hogy a platóni állam konstrukció a filozófiai vízióban létezik, nem a földi valóságban. Úgy is mond hatnánk, hogy felfogható „őskép” az ember számára, amelynek segítségével önmaga „belső alkotmányát” (testi-lelki harmóniáját, összerendezettségét) képes megteremteni. Vagyis a lélek fundamentumát, vagyis az igazságosság valódi lényegét kibontakoztatni, amely csak az ideális állam közösségben valósulhat meg. Ebből következően az élet minden szférájá nak az ideálisnak tételezett állam rendjét kell szolgálnia. A régi görög költészet kritikai meg tisztításának is az a fő indoka, hogy nem képes eredeti formájában a helyes nevelés, az emberi lélek erényesre formálásának útmutatója lenni. Platón nézőpontjából egyébként sem a szó szoros értelmében vett oktatásnak van a legmélyebb nevelő hatása, hanem az állam íratlan törvényeinek, amely maga az ethosz. A költészet nevelő hatásának titka is az, hogy az szólal meg benne, ami az erkölcsi (állami) közösségben uralkodó szellemnek megfelel.
Ennek jegyében Homéroszból a hősi erények, a bátorság példáit fogadja el, és az istenek viszálykodásait utasítja el. Mindenesetre a költészet platóni cenzúrája intellektuális és morális elvakultságnak hat, hiszen a költészet nek olyan morális súlyt kellene hordoznia szerinte, amely nevelői feladatát is túlfeszíti. Platón elvárása szerint olyan megtisztított tartalmának kell lennie, hogy nevelő hatását a saját erejéből fejtse ki, így alakítsa ki a fiatal lelkek ethoszát anélkül, hogy a fiatalok és idősebbek életközösségét meghatározó, már előzetesen kidolgozott ethosz irányítaná és vezetné a költői szó hatását.
Platónnak az engesztelhetetlen kritikája a szofistákkal szemben egyébként a költészet kapcsán is megfigyelhető: szerinte a szigorúan előírt „állami ethosz”, amely hátterét adhatná a költészet valódi jelentőségének, már nem létezik, amióta a szofisták határozták meg a nevelés szellemét. Azzal is vádolja a szofistákat, hogy a jog értelmét megfordítják azzal, hogy szerintük senki sem teszi önként a helyeset. Platón értelmezése az, hogy ahol ilyen igazság tölti be az állam szellemét, ott a költészet nevelő hatása is a visszájára fordul. Akinek a szofisták tanításától cseng a füle, annak a költészet világa, amely korábban a magasabb emberséget állította a fiatalság elé példaképül, most magának a visszájára fordult szellemnek a bizonyítéka lesz.
Az Állam X. könyvében azután a költőket is felelőssé teszi az igazságosság helyes értelmének hanyatlásáért. Ezért kell Szókratésznak megénekelnie az igazságosság dicséretét. Azt kell nyújtania, amire a költők nem képesek, pedig a platóni Államnak az igazságosság valódi dicséretét kell hirdetnie. Az igazságosság igazságos létezés, amelyben mindenki önmagáért és egyúttal mindenki másért van. Az igazságosság nem az, amikor mindenki őrködik mindenki felett, hanem amikor mindenki magára vigyáz, és „belső alkotmányának” igazságos létén őrködik.
Platón voltaképpen nem azt akarja megmutatni, hogyan kell kinéznie a költészetnek a valódi államban, hanem magát a nevelés erejét, amelyen minden állami lét nyugszik. Szókratész a dialógusban olyan államot épít fel, amely egyedül a filozófiában lehetséges. Az egész a megújított nevelési rendszer erején nyugszik, mondhatni a semmiből való újrakezdés egy új szokásrend ereje révén. Vagy úgy is értelmezhetnénk, hogy valójában egy kép, amelyben a léleknek fel kell ismernie az igazságot. Az ideális államnak ez az ábrázolása tehát nem egyszerűen a nevelés módszereiről és anyagáról írt könyv a nevelők számára. Ennek hátterében ott áll a platóni akadémiai közössége, amelynek alapja az intellektuális tevékenység szigorú rendje a matematikában és a dialektikában. Ez szemben áll a szokásos szofista pedagógiával, az enciklopédikus oktatással és a régi költészetet kisajátító moralizálással. A platóni elképzelés lényege az igazság új tapasztalata, vagyis annak a célnak a valóra váltása, hogy megtaláljam az igazságosságot a saját lelkemben. Nem pusztán az ideális intézményi szervezettség erejéből fakadó autoritatív nevelésről van itt szó, hanem olyanról, amely igazából a kérdés-válasz szituációjában hat eleven módon.
Tulajdonképpen azt is állíthatjuk, hogy áthidalhatatlan szakadék van a platóni paidagógia és a korábbi nevelés között. Platónnál nem a gyermekek szokásos képzéséről van szó a zenei jártasság és a testi ügyesség terén, vagy a kedély felemelése a heroikus példaképekhez, valamint a politikai- és életbölcsességhez, hanem az ember képzése a belső lelki harmónia, vagyis a szigorú, kemény akaraterő és a szemlélődő, szelíd filozofikus természet egyensúlyának az elérésére. Gadamer elemzésében a humanista Bildung-fogalom előképét látja ebben, bizonyos értelemben összhangban levőnek látja a harmonikus személyiség humanista ideáljával, az emberiség esztétikai nevelésének eszméjével. Ezenkívül Platón is jól tudja, hogy a harmónia és a disszonancia nem egymást kizáró ellentétek. A nevelés az egyesíthetetlennek látszónak az egyesítése, az emberben lévő vadság és szelídség ellentmondásának egysége. Az állam őrei sem az igazságosság természetéből vannak gyúrva, képességeik ellentmondásosságát az ethosz egysége alá kell rendelni. Az elképzelt ideális államban tehát az őrök nevelésénél az ember filozofikus és háborúskodó természetének az összhangba hozása az ember ereje és képessége, amely az állami lét lényege, hiszen ez az erő nem a természeti állapotból ered.
Ahogy a filozófia az igazságosság szeretetét jelenti Platónnál, úgy a nevelés az emberben eredendően meglevő veszélyesség megszelídítését. Az őrök nem csupán az egész állam jólétén őrködnek, hanem az igazságosság felett is. A költők megítélésének mércéje azután az, hogy képesek-e az ethosz egységességét ellágyulás nélkül kifejezni. Alkotásaik („hazugságaik”) szépsége is ezen mérhető le. Az istenek közti viszályok és csalások ábrázolását azért tartja rútnak, tehát elvetendőnek, mert ezek a mértéktelenséget éneklik meg. A költészetnek viszont azt kellene kinyilvánítania, hogy az igazságosság vezet egyedül a boldogsághoz. Az erőszakosan megtisztított költészet már nem tükrözője az emberi életnek, hanem a szándékosan szép hazugság nyelve.
A modern esztétikai tudat számára persze, amely a művészet szimbolikus ábrázolásában a fogalmilag megragadhatatlan igazság legmélyebb kinyilatkoztatását látja, a költészet megtisztításának rigorózus pedagógiai moralizmusánál is idegenebbül cseng az Állam X. könyvének kritikája, amely magát a költészet ideáját találja el. Amilyen meggyőzően halad előre ennek a kritikának a gondolatmenete, olyan idegenül hat az előfeltevése a mai értelmező számára.
A művészet lényege semmi másnak nem látszik, mint utánzásnak. Erre jellemző, hogy Szókratész mindig a festő tevékenységéből és a művéből indul ki, hogy vele együtt a költőt is a kézműves rangja alá helyezze. A festő műve egy látszat puszta utánzása és nem az igazság. Minél jobb ez a visszaadás, vonatkozás az ábrázolt valóságra, annál inkább „csalóka látszat”, megtévesztés. A művészet így puszta szemfényvesztés, ezért képes korlátlanul hatalmába keríteni a dolgok minden megformálását a látszat közegében. A művész egyfajta mindenható, a bűvész, kókler vagy szofista értelmében.
A költészet igénye magasabbrendűnek látszik a festészeténél. A költészet a maga képeit nem a dolgok formáiból és színeiből hozza létre egy idegen anyagon. A költő saját magát teszi képe eszközévé: ő hozza létre azáltal, hogy beszél. A költészettel kapcsolatos nevelési kívánság, és ennek igazságára vonatkozó kritikai kérdés azután a következő: vajon a költők, akik ki tudják mondani a jót, vajon magáért az emberek tudásáért, vagyis az erények kedvéért költenek-e, vagy sem? A festő mimetikus képmásának analógiája, amely a látvány puszta látszatát jelenti, előre megadja Platón válaszát. Egyedül a költő az, aki az ember valódi nevelője és formálója lehetne, aki képes lenne a költészet játékát a valódi tudás alapján játszani. Ugyanakkor Homérosz is azt példázza, hogy csak színleli a tudást, s helyette a költői beszéd színpompájával kápráztat el. Éppen az mutatja, hogy a költő semmit sem ért meg abból, amit ábrázol, ha a költői beszéd díszét lehántja költészetükről az ember. Az persze Platónt nem zavarja, hogy így éppen a költészet költői lényegét vonja ki a költészetből. Itt már nem az Ión című, korábban elemzett dialógus Szókratésze beszél a költői megszállottság értékéről, hanem Platón Szókratésze faggatja szigorúan a költőket saját alkotásaik értelméről.
Platón, Szókratész megfogalmazott másik vádja a költőkkel szemben, hogy semmilyen valódi tudással nem rendelkeznek az emberről és a szép ségről. A kézműves meg tudja ítélni munkája helyességét, mivel rendelkezik szakértelemmel, a költő viszont nem. Ahogyan a festő egy képmás megfestésekor nem a dolgok valóságos mértékéről vesz mintát, hanem abból a látványból indul ki, amelyet a dolgok látszólag nyújtanak, így a költők is az emberi egzisztencia ábrázolásakor az emberi lényeg valódi mértékétől az erkölcs olyan látszatmegformálásaihoz fordultak, amelyek a tömeg számára szépnek látszanak. Ezt Platón nem mondja ki ilyen egyértelműséggel, de benne rejlik a költészet hatásával kapcsolatos kritikájában. A költészetnek ez a kritikája szakít a nevelésnek azzal a tradíciójával, amely a homéroszi világ heroikus példaképeit a mindenkori saját erkölcsi igazság kifejezésére használta fel. Ennek a kritikának tehát nem egyszerűen az „elfajult” kortárs művészet és a régebbi görög költészetnek az új (mármint a Platón által megromlottnak tekintett) művészi ízlés által meghatározott felfogása a tárgya, hanem a kortárs erkölcsiség és erkölcsi nevelés. Az egyik legsúlyosabb kifogása Platónnak az utóbbival szemben az, hogy a régi, elavuló formák alkalmazása már semmilyen ellenállóerőt nem jelent a szofista szellem betörésével szemben.
Visszatérve arra a platóni vádra, hogy a költészet által festett kép hamis és csalóka; ez a vád nem a művészet esztétikai létkarakterét bírálja egy helyesnek tekintett létfogalom mércéjén keresztül, hanem a költészet ontológiai kritikája. Ez a kritika tehát arra a költészetben ábrázolt ethoszra irányul, amely erény és boldogság sorsszerű ellentmondásosságát hangsúlyozza, ráadásul Platón szerint mindkét fogalmat hamisan értelmezve. A költészet kritikáját végső soron hatásának kritikája irányítja. Szókratész és Platón nézőpontjából a költészet varázslatos kifejezőereje megrontja az ethoszt és a nevelőt, így nem felel meg annak a nevelési elvárásnak, hogy őrködjön az igaz ethosz megőrzése felett. Elsősorban az athéni tragédia költészet és drámajátszás kritikáján keresztül kívánja érzékeltetni, hogy a költők csak összezavarják a nézők lelkét azáltal, hogy az emberi szenvedélyek változékony kitöréseit eléjük varázsolják. Az emberek sokaságát befolyásolni akaró költő tekintettel van hallgatóságának ízlésére, amely szívesen veszi az érzések viharának színes ábrázolását. A szenvedélyes taglejtések és egyéb külsődleges megnyilvánulások egyébként is könnyebben ábrázolhatóak, mint az igazi ethosz, így a művészet azt ismétli meg, amely a valóságban is csak „az élet alakoskodása”. Ráadásul a művészet behízelgő módon, a puszta utánzás látszólagos ártatlanságában teszi ezt. Lebilincselő bájával így hat a lélekre.
Gadamer említett írásában az utánzásnak arra az ontológiai hátterére is rávilágít, amely érthetőbbé teszi Platón bírálatát. Minden utánzás lényege: egy másvalamit, illetve egy másikat utánozni. A másik utánzása egyúttal egy lehetséges formája a hozzám képest valami más elsajátításának, birtoklásának. Amit így az ember az utánzás és bemutatás révén tanul, az éppen nem csak a másiknak a sajátossága, hanem az, amit maga is elsajátíthat. Ugyanakkor a szó szerinti értelemben gondolt utánzásban, így például a színész játékában ott rejlik az önmagával meghasonlás veszélye is. A színész nem pusztán idegen arcokat, taglejtéseket alakít. Külsőségei sokkal inkább egy olyan belső lényeg kifejeződése, amely nem az ő sajátja. Az utánzásban tehát az önmagát felejtés, bizonyos értelemben az önelidegenedés kísértése is ott bujkál.
Az utánzás hatását Platón az Államban végül is úgy ítéli meg, hogy az utánzás csábító volta és az utánzás hatásaként megnyilvánuló boldogság az önfeledtség („önelfelejtés”) formái, amelyek a szenvedélyek ábrázolásában nyilvánulnak meg a leginkább. Ezért jut egyre messzebbre a mimetikus költészet kritikája. Platón e költészet nem egyszerűen hamisnak és veszélyes nek ítélt tartalmát vagy ábrázolásmódját bírálja, hanem ez egyúttal az „esztétikai tudat” morális problematikusságának a kritikája. Az ámító utánzásnak már az élményvilága is a lélek romlottságát tükrözi. Az esztétikai önfeledtség így a szenvedély szofisztikájának enged bebocsátást az emberi szívbe.
A Platón által egyedül elfogadott költői formák: az isteneknek szóló himnuszok és az erényes életet dicsőítő énekek. Milyen új értelmezését adja ezek kapcsán a költői utánzásnak Platón? Egyrészt ezekben is a nem-valóságost ábrázolják költőien, azonban ezekben a himnuszokban és énekekben a költészet varázslata nyomán bekövetkező önelidegenedésnek semmilyen veszélye nem lép fel. A dicsőítő énekben mind az, aki dicsér, mind az, aki előtt elhangzik a dicséret, éppen „nem felejti el önmagát”, hanem minden pillanatban a saját egzisztenciája a jelenvaló és a meg szólított. Bár a dicsőítő ének mindig a dicséretre méltónak az ábrázolása is, azonban lényegileg még más is. Aki dicsér, együttesen elkötelezi azokat, akik előtt felhangzik a dicséret (sőt bizonyos értelemben azt is, akit dicsér) a jó követése mellett; hiszen aki dicsér, kiáll valamiért. A dicséretben annak a mértéknek a láthatóvá válása rejlik, amelynek alapján megértjük egzisztenciánkban magunkat. A dicsőítő ének, mint a költészet játéka, az erények közös elfogadásának lényegi nyelve, a platóni állam polgárának költői nyelve. Ugyanakkor ez is a létrehozott dolgoknak a mimézise, nem teremti, hanem csak ábrázolja a valódi ethoszt.
De milyen is legyen a formája ennek a dicséretnek? A Platón által sugallt következtetés az, hogy saját dialógusainak szellemi világa, a filozófiai beszélgetés adhatja ennek a mintáját: „ha visszatekintek azokra a beszélgetésekre, melyeket hajnaltól kezdve idáig folytattunk – mégpedig úgy tűnik, nem isteni sugallat nélkül –, az a benyomásom, hogy költői műhöz hasonlatosak. És talán nem is olyan csodálatos az, ami vele most megesik: hogy öröm fog el, mikor saját fejtegetéseimet szemügyre vehetem. Mert a legtöbb költői vagy prózai művel, amit csak hallottam és megtanultam, össze hasonlítva, ezek látszanak a legmegfelelőbbnek és legalkalmasabbnak rá, hogy az ifjúság meghallgassa őket.”[8] Az erényes, így igazságos élet dicséretének éneke maga a platóni dialógus. Az „esztétikai tudat” kritikája éppen ebben nyilvánul meg a legnyilvánvalóbban. Platón az esztétikai önfeledtséggel és a régi költészet elbűvölő hatásával szembe nem új varázs éneket, hanem a filozófiai dialógus ellenvarázslatát állítja. A költészet és a költők kritikája egyfajta varázstalanító példabeszéd. Ahogyan az ideális államban mindenfajta költészetnek védekeznie kell a benne megnyilvánuló mimézis esztétikai felfogása ellen, úgy a platóni dialógus költészetnek is ellen kell állnia az esztétikai felfogásnak. Platón számára az a valódi költészet, amely képes kimondani a helyes nevelő szót az államközösségben való lét számára.
A figyelmes hallgató és olvasó persze most azt mondhatná, hogy mégis csak igaza lehet Dantónak, amikor a művészeteknek a filozófia általi kisemmizéséről beszél már Platónnál is. A kérdést a befejezésben is nyitva hagyva csak azzal tudom zárni előadásomat, hogy a gadameri hermeneutika nézőpontját követve célom a különböző álláspontoknak elsősorban nem a megítélése, hanem a saját horizontjukból való megértése és megértetése volt.

[1] Arthur C. Danto: Hogyan semmizte ki a filozófia a művészetet? Bp., Atlantisz, 1997. 26. o.
[2] Im. 23-24. o.
[3] Im. 21. o.
[4] Gadamer: A szép aktualitása. In: H.-G. Gadamer: A szép aktualitása. Bp., T-Twins. 1994. 11-84. o.
[5] Im. 11. o.
[6] Gadamer: Plato und die Dichter. In: H.-G. Gadamer: Gesammelte Werke. Bd. 5. 187-211. o.
[7] Platón: Ión 533e–534a. In: Platón összes művei. Bp., Európa. 1984. I. k. 316-317. o.
[8] Platón: Törvények VII. k. 811d
 
Ethos

Muzsika 2006. február, 49. évfolyam, 2. szám, 26. oldal
Kárpáti András:
Kithara a kereveten
A görög zenei nevelés és a lakomazene

'' Platón az ideális állambeli zenei nevelésről szólva a Damón-féle zenei éthosz-elméletből merít. Damóntól semmi nem maradt fenn, de amennyire rekonstruálható, az elmélet az alábbiakból állt. A zene erkölcsi erővel és jelentéssel rendelkezik, ezért a zenei formák megváltoztatása társadalmi és politikai hatással van az államra. Ez a hatás azon alapszik, hogy a zenében a különféle hangsorok (harmoniai) és ritmusok különböző jellembeli tulajdonságoknak: erényeknek és hibáknak felelnek meg. És minthogy a zene is a lélekben történő mozgások egyike, az erkölcsi jellem és a zenei formák közötti szoros kapcsolat oka, hogy a lélek természete a benne a saját mozgásaihoz hasonló mozgásokat előidéző zenei formákban fejeződik ki. Vagyis a hangsorok és ritmusok nemcsak a szokásos zenei szempontok (hangközviszonyok, terjedelem stb.) szerint elemezhetők, hanem aszerint is, hogy melyek azok az elemek bennük, amelyektől a különféle jellembeli tulajdonságok, az éthoszok függnek. A harmónia pedig, melynek mozgásai rokonok a lélek bennünk végbemenő körforgásaival, annak számára, aki értelmesen él a Múzsákkal, nem esztelen élvezetre való, mint azt mostanság hiszik, nem, hanem a Múzsák hasznos szövetségesül adták, a lélek bennünk diszharmonikussá vált körforgásainak rendbehozatalára és önmagával való összhangba hozására. (Platón: Timaios 47d, Ritoók Zsigmond fordítása.)

A musziké éthosza tehát Damón és Platón szerint kihat a törvényekre, következésképpen az állam törvényei is ki kell hogy hassanak a zenei nevelésre, a zenével és borral elért mámorra, így a szümposzionra is. Míg Platón és Xenophón lakomadialógusai valós vagy fiktív irodalmi szümposzionokról számolnak be, addig a Törvények lakomai törvényei az athéni közállapotokra reflektálnak. Az Arisztophanész-darabok, az ókomédia-töredékek, a vázaábrázolások mind arra utalnak, hogy a lakoma intézménye nem korlátozódott a társadalmi elitre: a kereskedők, a kézművesek, földművesek körében is szokásban volt, és társadalmi-vagyoni helyzettől függetlenül gyakran a kómoszba, vagyis a totális lerészegedésbe, féktelen tivornyába torkollott.''
 
A ritmus kalandja (8.)

Előtanulmányok ...
Moldvay

'' '' Ha most a Platón előtti korról a Platón utáni korra tekintünk, azt látjuk,
hogy Platóntól kezdve mind a múzsai művészetekben fellelhető ritmikai
jelenségek leírásakor, mind a preszókratikus gondolkodók által használt
rüthmosz terminus értelmezésekor rendszeresen megjelenik a szkhéma szó a
görög szövegekben. Példa értékű, hogy amikor Platón a rüthmoszt immár
specifikusan a ritmus megnevezésére használja, akkor ugyanabban a
kontextusban a szkhémát a rüthmosz eredeti tág jelentését idéző alakzat-alkat
értelmében alkalmazza: „a múzsai művészetben alakzatok (szkhémata) és
dallamok vannak, minthogy e művészetnek ritmussal és harmóniával van dolga:
úgyhogy egy dallamot vagy alakzatot (szkhéma) ritmikusnak (eurüthmon) és
harmonikusnak (euharmoszton) joggal lehet nevezni, de színesnek semmiképpen
sem, ámbár a karok betanítói hasonlatképpen így is nevezik őket.”51 A szkhéma
az, ami a dallamon túl – a melosz úgy látszik olyannyira önállósult és jól
elkülöníthető terminus, hogy Platón, bár elvileg megtehetné, sehol nem utalja a
múzsai művészetek alakzatai közé – a múzsai művészet általánosan
megnevezhető alkotóeleme, legyen az a testi-lelki kiválóságokat, erényeket
kifejező lelki alkat, jellem, vagy a dallam mellett a zenében, s rajta túl a táncban,
a taglejtésekben, lépésekben megjelenő alakzat. Alakzat, amely látható, de
amelyet a szemlélő nem mint színt érzékel – a szín a látás elsődleges tárgya a
görög gondolkodásban –, tehát amelyet nem elsősorban a szemével lát, hanem
inkább a ritmus- és harmónia-érzékével, amely érzékre tekintettel lehet jogszerű
az eurüthmon és euharmoszton megnevezés. E szöveggel legitimálódik az a
később Arisztotelész által is követett szóhasználat, melynek értelmében a ritmus
azonos – vagyis szövegszerűen felcserélhető – a ritmikus alakzat fogalmával, a
szkhéma ritmizáltságával. A szkhéma Platóntól és Arisztotelésztől fogva tehát az
a valami lesz, amely bár forma (vagyis teljesíti a rüthmosz preszókratikus
jelentését), de nem ritmus (vagyis nem teljesíti a rüthmosz posztszókratikus
jelentését), jóllehet mint forma képes a ritmus felvételére: bizonyos feltételek
teljesülésével a szkhéma ritmussá válhat. A szkhéma kifejezést fogja használni
továbbá Arisztotelész akkor is, amikor a démokritoszi atomelmélet bemutatja, és
az ott szereplő rüthmosz kifejezést értelmezi52, és akkor is, amikor a
Rétorikájában saját ritmus-meghatározását adja, ahol is a ritmust a föntebb
jelzett szóhasználattal a szkhéma ritmizáltságaként mutatja fel.53 Ez utóbbira
később még visszatérek. Végül az Arisztotelész tanítvány Arisztoxenosz is
szkhémáról fog beszélni, amikor saját ritmus-fogalmát fejt ki. Nála a szkhéma és
a rüthmosz szinte már ugyanaz, mindkettő az a morphé, ami – az arisztotelészi
hülomorfizmus nyomdokain haladva – megjelenéséhez szükségképpen
szubsztrátumot feltételez. Szinte ugyanazok: a rüthmosz formailag se több, se
kevesebb mint szkhéma, csupán a szubsztrátuma szerint specifikálódik. A
rüthmosz sajátos anyaga ugyanis az idő:
„A szkhéma egy tárgy részeinek bizonyos elrendezése. Oly módon jön létre, hogy mindegyik
rész birtokolja. Ezért is nevezik szkhémának.54 […] A szkhéma és a rüthmosz abban
hasonlítanak egymásra, hogy egyikük sem létezik önmagában. Nyilván nem létezhet szkhéma,
ha nincs tárgy, amely felveszi. […] A rüthmosz akkor jelenik meg, amikor az idők
meghatározott elrendezés szerint kerülnek felosztásra, hiszen az időknek nem minden
elrendezése ritmikus.”

49 Diogenis Laertii: Vita philosophorum, 9, 34-39. Démokritosz atomelméleti könyveinek címei: „Az atomi
rüszmoszokról”, és „A rüszmoszok változásairól”.
50 „Úgy tetszik – mondja Thraszüllosz –, /Démokritosz/ a püthagoreusokkal versengett. Magáról Püthagoraszról
is csodálattal emlékezik meg Püthagorasz c. művében. Úgy tetszik továbbá, minden gondolatát tőle vette, és
hogy – ha a kronológia ennek nem mondana ellent – hallgatta őt.” Diogenis Laertii, i. m. 9, 38.
51 Törvények, II, 655a
 
Szkhema

Platon, Torvenyek
Plat. Laws 2.655

Ἀθηναῖος
καλῶς γε, ὦ ἑταῖρε. ἀλλ᾽ ἐν γὰρ μουσικῇ καὶ σχήματα μὲν καὶ μέλη ἔνεστιν, περὶ ῥυθμὸν καὶ ἁρμονίαν οὔσης τῆς μουσικῆς, ὥστε εὔρυθμον μὲν καὶ εὐάρμοστον, εὔχρων δὲ μέλος ἢ σχῆμα οὐκ ἔστιν ἀπεικάσαντα, ὥσπερ οἱ χοροδιδάσκαλοι ἀπεικάζουσιν, ὀρθῶς φθέγγεσθαι: τὸ δὲ τοῦ δειλοῦ τε καὶ ἀνδρείου σχῆμα ἢ μέλος ἔστιν τε, καὶ [655β] ὀρθῶς προσαγορεύειν ἔχει τὰ μὲν τῶν ἀνδρείων καλά, τὰ τῶν δειλῶν δὲ αἰσχρά. καὶ ἵνα δὴ μὴ μακρολογία πολλή τις γίγνηται περὶ ταῦθ᾽ ἡμῖν ἅπαντα, ἁπλῶς ἔστω τὰ μὲν ἀρετῆς ἐχόμενα ψυχῆς ἢ σώματος, εἴτε αὐτῆς εἴτε τινὸς εἰκόνος, σύμπαντα σχήματά τε καὶ μέλη καλά, τὰ δὲ κακίας αὖ, τοὐναντίον ἅπαν.

Athenian
Well said, my friend. But in, fact, while postures and tunes do exist in music,1 which deals with rhythm and harmony, so that one can rightly speak of a tune or posture being “rhythmical” or “harmonious,” one cannot rightly apply the choir masters metaphor “well-colored” to tune and posture; but one can use this language about the posture and tune of the brave man and the coward, [655b] and one is right in calling those of the brave man good, and those of the coward bad. To avoid a tediously long disquisition, let us sum up the whole matter by saying that the postures and tunes which attach to goodness of soul or body, or to some image thereof, are universally good, while those which attach to badness are exactly the reverse.

Plato. Plato in Twelve Volumes, Vols. 10 & 11 translated by R.G. Bury. Cambridge, MA, Harvard University Press; London, William Heinemann Ltd. 1967 & 1968.
 
Szkhema

σχῆμα , ατος, to/, (ἔχω, σχεῖν)
A. [select] form, shape, figure, E.Ion238, Ar.V. 1170, Pl.R.601a, Thphr.Ign.52, etc.; “καθ᾽ Ἡρακλέα τὸ ς. καὶ τὸ λῆμ᾽ ἔχων” Ar.Ra.463; “διερεισαμένη τὸ ς. τῇ βακτηρίᾳ” Id.Ec.150; “Ἱππομέδοντος ς. καὶ μέγας τύπος” A.Th.488: in Trag. freq. in periphr., ὦ ς. πέτρας, = πέτρα, S.Ph.952; “ς. καὶ πρόσωπον εὐγενὲς τέκνων” E.Med. 1072; “ς. δόμων” Id.Alc.911 (anap.), cf. Hec.619; Ἀσιάτιδος γῆς ς. Id.Andr.1: in pl., of one person, φωτὸς κακούργου σχήματ' Id.Fr.210; μορφῆς σχῆμα or σχήματα, Id.Ion992, IT292, cf. IG3.1417.14; “τὴν αὐτὴν τοῦ ς. μορφήν” Arist.PA640b34 (but ἐν μορφῇ θεοῦ ὑπάρχων, opp. σχήματι εὑρεθεὶς ὡς ἄνθρωπος, Ep.Phil.2.6 and 8); “τὰ ς. καὶ χρώματα” Pl.R.373b; “σχήμασι καὶ χρώμασι μιμεῖσθαι” Arist.Po.1447a19; κατὰ χρόαν ἢ ὄγκον ἢ ς. [τοῦ προσώπου] Gal.18(2).309; ὅσα παθήματα γίνεται ἀπὸ σχημάτων caused by peculiar conformations, Hp.VM22.
b. [select] atom, imagined as differing from other atoms mainly in shape, “ἐκ περιφερῶν συγκεῖσθαι σχημάτων” Democr. ap. Thphr.Sens.65; ἐκ μεγάλων ς. καὶ πολυγωνίων ib.66, cf. 67,al., Od.64.
2. [select] appearance, opp. the reality, οὐδὲν ἄλλο πλὴν . . ς. a mere outside, E.Fr.25, cf. 360.27, Pl.R.365c; show, pretence, “ἦν δὲ τοῦτο . . ς. πολιτικὸν τοῦ λόγου” Th.8.89; “οὐ σχήμασι, ἀλλὰ ἀληθείᾳ” Pl.Epin.989c; σχήματι ξενίας under the show of . . , Plu.Dio16, etc.
3. [select] bearing, air, mien, Hdt.1.60; “τύραννον ς. ἔχειν” S.Ant.1169; ἄφοβον δεικνὺς ς. X.Cyr.6.4.20; ταπεινὸν ς. ib.5.1.5; ὑπηρέτου ς. D.23.210; “τῷ σχήματι, τῷ βλέμματι, τῇ φωνῇ” Id.21.72; ὄμμασι καὶ σχήμασι καὶ βαδίς ματι φαιδρός gestures, X.Ap.27, cf. Mem. 3.10.5; esp. outside show, pomp, τὸ τῆς ἀρχῆς ς. Pl.Lg.685c; dignity, rank, οὐ κατὰ ς. φέρειν τι in a manner not dignified or seemly, Plb.3.85.9, cf. 5.56.1, Plu.2.44a, 631c, Luc.Peregr.25; πρεσβείας, ἱερείας ς., Aristid.1.490 J., Inscr.Olymp.941; ἔχει τι ς., c. inf., there's something to be said for . . , E.Tr.470, cf. IA983; of the stately air of a horse, X.Eq.1.8,7.10.
4. [select] fashion, manner, “ἑτέρῳ ς. ζητεῖν” Hp.VM2; ς. μὲν γὰρ Ἑλλάδος στολῆς ὑπάρχει fashion of dress, S.Ph. 223; “ς. τοῦ κόσμου” E.Ba.832, 1 Ep.Cor.7.31; ς. βίου, μάχης, E.Med. 1039, Ph.252 (lyr.); τούτῳ . . κατῴκουν τῷ ς. Pl.Criti.112d.
b. [select] dress, equipment, “ἀρχαίῳ ς. λαμπρός” Ar.Eq.1331; βαβαιὰξ τοῦ ς. Id.Ach.64, cf. X.Oec.2.4, Theoc.10.35, App.BC1.16; τὸ τῆς πορφύρας ς., = Lat. latus clavus, IGRom.3.1422 (Prusias); ἐν τῷ ς. ἱερέ[ως] ib. 69.17 (ibid., cf. Glotta 14.80), cf.Sammelb.7449.10 (V A.D.), PLond.5.1729.25 (vi A.D.).
5. [select] character, role, μεταβαλεῖν τὸ ς. Pl.Alc.1.135d; “πάντα ς. ποιεῖν” Id.R.576a; “ἐν μητρὸς σχήματι” Id.Lg.918e, cf. 859a; ἀπολαβεῖν τὸ ἑαυτῶν ς. to recover their proper character, X.Cyr.7.1.49.
6. [select] character, characteristic property of a thing, [πόλεως] Th.6.89; “πολιτείας” Pl.Plt.291d; βάσιλείας ς. ἔχει the form of monarchy, Arist.EN1160b25; “τὸ ς. τῆς λέξεως δεῖ μήτε ἔμμετρον εἶναι μήτε ἄρρυθμον” Id.Rh.1408b21 (but τὰ ς. τῆς λέξεως the forms (modes) used in poetry, such as entreaty, threat, command, Id.Po.1456b9); τὰ τῆς κωμῳδίας ς. its characteristic forms, ib.1448b36; ἐν σχήματι νόμου in form of law, Pl.Lg.718b; ἐν ἀπολογίας ς. Isoc.15.8; ἐν μύθου ς. Arist.Metaph.1074b2, cf. Pl.Ti.22c; τὸ τῆς διαίτης ς. Gal.15.582; “αἱ κατὰ σχήματα πυρετῶν διαφοραί” Id.19.183.
7. [select] a figure in Dancing, Ar.V.1485: mostly in pl., figures, gestures (cf. σχημάτιον), E.Cyc. 221, Ar.Pax323, Pl.Lg.669d, Epigr. ap. Plu.2.732f, etc.; “σχήματα πρὸς τὸν αὐλὸν ὀρχεῖσθαι” X.Smp.7.5; ἐν . . μουσικῇ καὶ σχήματα . . καὶ μέλη ἔνεστι figures and tunes, Pl.Lg.655a; also of the postures of an athlete, Isoc.15.183: generally, posture, position, Hp.Off.11, al., Ar. Ra.538(lyr.), Thphr.Lass.3,14; of the foetus, Sor.2.55; τὸ τῆς κατακλίσεως ς. the patient's attitude as he lies in bed, Gal.16.578, cf. 665; cf.“σχηματίζω” 11.3.
b. [select] Rhet., figure of speech, Pl.Ion536c, Cic.Brut. 37.141, etc.; [“ἡ τοῦ Θουκυδίδου φράσις] πλήρης σχημάτων” D.H.Pomp. 5, cf. Amm.2.2; for ς. Πινδαρικόν, etc., v. Hdn.Fig.p.100S.
c. [select] in Logic, figure of a syllogism, Arist.APr.26b33,al., Thphr.Fr.59.
d. [select] τὸ ς. τῆς λέξεως, both the grammatical form of a sentence, Arist.SE 166b10, cf. Gal.16.709, etc.; and its rhythmical form, Arist.Rh.l.c. supr.6, etc.
e. [select] grammatical form of a word, Hp.Vict.1.23, D.T.635.21, A.D.Pron.17.25,al.
8. [select] geometrical figure, Arist.de An.414b20, al., Onos.10.28; “μονωτάτη πάντων ἀριθμῶν δυὰς σχήματος οὐκ ἔστιν ἐπιδεκτική” Theol.Ar.7.
b. [select] phase of the moon, Ptol.Tetr.21, Vett.Val. 106.28.
c. [select] Astrol., aspect, Plot.2.3.1, Man.3.5,212, al.
d. [select] configuration of birds in augury, τοῖς τῶν γυναικῶν σχήμασι σῷ ζεσθαι to be saved by the configurations (of birds) appropriate to women, Gal.15.445.
9. [select] in Tactics, military formation, X.An.1.10.10.
10. [select] = τὸ αἰδοῖον LXXIs.3.17.

(LSJ)
 
σχήμα

σχήμα, φόρμα, μορφή. Στο θέατρο, σχήμα λεγόταν ο χαρακτήρας που εκφραζόταν από έναν υποκριτή. Στην όρχηση, μια φιγούρα του χορού· στον πληθυντικό, σχήματα λέγονταν οι χειρονομίες
, οι παντομιμικές κινήσεις των χεριών κατά την εκτέλεση. Στη μουσική, είχε τη σημασία ενός μελωδικού σχήματος· ήταν η φόρμα ενός τετράχορδου ή συστήματος γενικά ως προς τη διαρρύθμιση των διαστημάτων ή μερών του. Έτσι, το σχήμα ένος δωρικού τετράχορδου διαφέρει από το σχήμα ένος φρυγικού τετράχορδου. Στη ρυθμοποιία , ήταν η μορφή, ένος μέτρου (ιαμβικό, αναπαιστικό κτλ.). Για διάφορα μελωδικά σχήματα, βλ. στο λ. πρόκρουσις-πρόληψις
.

Πρβ. Ανών . (Bell. 2 και 4) και Μαν. Βρυέν. Αρμον. III

(Michailides szotar)
 
Ritmus

Aristoxenos ritmus fogalmai:

ρυθμική
«τάξις χρόνων»
«... οὐ γὰρ πᾶσα χρόνων τάξις ἔνρυθμος.»
χρόνος
χρονική διάρκεια
πρῶτος χρόνος
μακρός χρόνος
ἄλογος χρόνος),
πόδες
μέτραι
διπλάσιός
άλογος

''Στην πρώτη ολοκληρωμένη και λεπτομερή πραγματεία για την αρχαία ρυθμική ο Αριστόξενος (375/360 π.Χ. - ;) ορίζει την έννοια του ρυθμού με την έκφραση «τάξις χρόνων», ενώ στη συνέχεια επισημαίνει ότι «... οὐ γὰρ πᾶσα χρόνων τάξις ἔνρυθμος.». Ο όρος χρόνος στην αρχαία ρυθμική είναι συνώνυμος με τη χρονική διάρκεια. Ενδιαφέρον στο έργο του Αριστόξενου παρουσιάζει, επίσης, η συστηματοποίηση της ταξινόμησης των χρονικών διαρκειών σε διακριτές κατηγορίες (πρῶτος χρόνος, μακρός χρόνος, ἄλογος χρόνος), 2 αλλά και η αναλυτική περιγραφή της κατά σειρά παράθεσης χρονικών διαρκειών για τη δημιουργία συνθετότερων δομών χρονικής οργάνωσης (πόδες, μέτρα). Όπως πολύ εύκολα μπορεί να παρατηρήσει κανείς μελετώντας τα ελάχιστα αποσπάσματα κειμένων γύρω από την αρχαία Ῥυθμική, την επιστήμη, δηλαδή, του ρυθμού, η προοπτική μέσα από την οποία προσεγγίζεται ο μουσικός ρυθμός είναι αυτή μιας δομικής περιγραφής του τρόπου με τον οποίο τα στοιχεία που συνιστούν τη μουσική, δηλαδή οι ήχοι, οργανώνονται στο χρόνο, χωρίς να δίνονται ιδιαίτερες προεκτάσεις στον τρόπο με τον οποίο χαρακτηριστικά της οργάνωσης αυτής γίνονται αντιληπτά από τον ακροατή. Η τάση αυτή δεσπόζει, επίσης, χαρακτηριστικά σε όλα ταθεωρητικά πλαίσια που διατυπὠθηκαν για τη ρυθμική οργάνωση της μουσικής μέχρι τα μέσα περίπου του 16ου αιώνα.''


2 Πρώτος χρόνος, κατά τον Αριστόξενο, είναι αυτός που δεν μπορεί να διαιρεθεί με κανένα τρόπο και πάνω στον οποίο δεν μπορούν να τοποθετηθούν δύο μουσικοί φθόγγοι, ούτε δύο συλλαβές, ή δύο ορχηστικές κινήσεις Ο βραχύς είναι ο ελάχιστος και αδιαίρετος χρόνος (πρώτος χρόνος κατά τον Αριστόξενο), ενώ ομακρός είναι ο διπλάσιός του.
«άλογος. εκείνος που είναι μακρότερος από τον βραχύ και μικρότερος από τον μακρό. και επειδή δεν είναι δυνατό να αποδειχθεί πόσο μικρότερος ή μακρότερος είναι, ονομάστηκε άλογος» (Μιχαηλίδης,1989)


Χαρακτηριστικά της αντίληψης του χρόνου στη μουσική

Γεώργιος Παπαδέλης
Επίκουρος Καθηγητής
Τμήματος Μουσικών Σπουδών, Α.Π.Θ.
 
Ritmus

Aristoxenus "Elements of Rhythm": Text, translation, and commentary with a translation and commentary on POxy 2687
by Marchetti, Christopher C., Ph.D., RUTGERS THE STATE UNIVERSITY OF NEW JERSEY - NEW BRUNSWICK, 2009, 322 pages; 3379159

Abstract:

Aristoxenus of Tarentum makes productive use of Aristotelian concepts and methods in developing his theory of musical rhythm in his treatise Elements of Rhythm . He applies the Aristotelian distinction between form and material and the concept of hypothetical necessity to provide an explanation for why musical rhythm is manifested in the syllables of song, the notes of melody, and the steps of dance. He applies the method of formulating differentiae , as described in Aristotle's Parts of Animals , to codify the formal properties of rhythm.

Aristoxenus' description of the rhythmic foot presents several interpretive challenges. Our text is fragmentary, and we lack Aristoxenus' definitions of several key terms. This study seeks to establish the meanings of these terms on the basis of a close examination of the structure of Aristoxenus' argument. Parallel passages in Aristides Quintilianus' On Music are considered in detail for their consistency or lack thereof with Aristoxenian usage. Parallel passages in POxy 2687 are cited as illustrations for several rhythmic constructions and principles Aristoxenus mentions; because these involve original interpretations of some points in POxy 2687, they are supported by a thorough presentation of POxy 2687 in a separate chapter.

One central conclusion of this study is that Aristoxenus viewed rhythmic feet as musical functions, analogous to the theory of melodic functions he had presented in his Elements of Harmony . Only limited conclusions about the applicability of Aristoxenus' theory to the history of ancient Greek music can be justified. While some of the extant remains of Greek music are in accord with Aristoxenian theory, others contradict it. Much of ancient poetry is more rhythmically complex than what is presented in our text of E.R. , but regular poetic forms such as the anapestic dimeter and the stately rhythms of religious hymns may have provided the original starting points for subsequent rhythmic developments Aristoxenus seeks to explain.


Advisor: Figueira, Thomas
School: RUTGERS THE STATE UNIVERSITY OF NEW JERSEY - NEW BRUNSWICK
Source: DAI-A 70/11, p. , May 2010
Source Type: Ph.D.
Subjects: Classical studies; Music
Publication Number: 3379159
 
A ritmus kalandja (9)

Előtanulmányok ...
Moldvay


'' Benveniste cikke próbára tette a ritmus fogalmát. A „ritmus” helyébe
jelentések sokaságát állította, megkérdőjelezve a szó ismerős jelentését, és ezzel
tesztelte azt a közlekedést, amit a szó jelentése vagy jelentései addig eltakartak.
Nemcsak előttünk, hanem úgy tűnik a görögök előtt is. A rüthmosz fogalmának
görög peripetiája ugyanis – amint azt a szó nyomon követhető alkalmazásainál
láthattuk – nem mutatja semmilyen vajúdás jelét a görög kultúrán belül. Vannak
időszakok, amikor egy kor gondolkodói láthatólag vajúdnak egy fogalmon, mert
annak valamiért problematikus a szintaxisa: ilyen volt például az
„infinitezimálisok” fogalma a XVII-XVIII. századi matematikában, a „tudat”
fogalma a poszt-karteziánus gondolkodásban, vagy akár a „struktúra” fogalma
Lévi-Strauss után. A ritmus nem tartozik ezek közé. Szókratész nem ezzel gyötri
beszélgetőtársait. Egy fogalom jelentésváltozása, sőt a jelentésváltozások egész
sora önmagában még éppúgy nem robbant ki „szintaktikai válságot”, mint egy
fogalom jelentésgazdagsága – még akkor sem, ha nem teljesen világos, hogy
milyen szintaxisok szerint közlekedünk a jelentések között: a kontextusok
jelentései hatékonyan takarják a beléjük tagozódó fogalmak szintaxisait. Így van
ez a ritmus esetében is. A rüthmosz preszókratikus szintaxisai hullámverések
nélkül terjednek a ritmus felé, és amikor Platón már kifejezetten az emberi test
ritmikus mozgását jelöli vele, a zenéről, nevelésről, harmóniáról, határtalanhatároltról,
számról, mértékről, jóról, stb. szóló számadások szintaxisainak nem
kell semmilyen gyökeres változáson átesniük ahhoz, hogy maguk közé fogadják
a ritmusról szóló beszédet. A ritmus fogalma nem születik meg Platónnál, mert
nem vajúdja ki magát: csupán elhelyezkedik a legkézenfekvőbb ponton, a
harmónia jobbján, a harmónia egy aspektusaként, egy olyan szintaxisnak
engedelmeskedve, amely rekapitulálja mindazt, amit korábban a görög
gondolkodás a harmóniáról már elmondott. A ritmus a rend egyik neve lesz,
ahogyan a másik már régóta a harmónia volt: „a rend neve ritmus és
harmónia.”71 És ha a harmóniai rendet az arány (logosz) és a szám (arithmosz) biztosította, úgy nem kétséges, hogy a ritmikai rend felett is ezek fognak
őrködni. A ritmus fogalma így hagyja el a görög kultúrát és él tovább majd
proportioként és numerusként, nemcsak a középkorban, de sokak számára (a
legtöbb európai zenekultúrán nevelkedett zenész számára) még a napjainkban is,
mint arány, s csak a XX. században válik szórványosan a reflexió tárgyává az,
hogy mi mindent is takar ez a fogalom.''

71 Törvények, II, 653e. Ld. még A lakoma, 187a-e: „Addig ugyanis nincs harmónia, míg a magas és mély
ellenkezik egymással, a harmónia ugyanis összhang, az összhang pedig a megegyezés egy fajtája, megegyezés
viszont ellenkező elemek közt mindaddig, amíg ellenkezik, nem jöhet létre, ami pedig ellenkezik és nem egyezik
meg, azt nem lehet összhangba hozni. Ugyanígy a ritmus is eredetileg ellenkező elemekből: a gyorsból és a
lassúból, későbbi megbékélésükből született. A megbékélést […] a zene művészete teremti meg, szerelmet és...
 
Plato, Laws (Torvenyek)

[653ε] κινεῖσθαι δὲ ἀεὶ ζητεῖν καὶ φθέγγεσθαι, τὰ μὲν ἁλλόμενα καὶ σκιρτῶντα, οἷον ὀρχούμενα μεθ᾽ ἡδονῆς καὶ προσπαίζοντα, τὰ δὲ φθεγγόμενα πάσας φωνάς. τὰ μὲν οὖν ἄλλα ζῷα οὐκ ἔχειν αἴσθησιν τῶν ἐν ταῖς κινήσεσιν τάξεων οὐδὲ ἀταξιῶν, οἷς δὴ ῥυθμὸς ὄνομα καὶ ἁρμονία: ἡμῖν δὲ οὓς
[654α] εἴπομεν τοὺς θεοὺς συγχορευτὰς δεδόσθαι, τούτους εἶναι καὶ τοὺς δεδωκότας τὴν ἔνρυθμόν τε καὶ ἐναρμόνιον αἴσθησιν μεθ᾽ ἡδονῆς, ᾗ δὴ κινεῖν τε ἡμᾶς καὶ χορηγεῖν ἡμῶν τούτους, ᾠδαῖς τε καὶ ὀρχήσεσιν ἀλλήλοις συνείροντας, χορούς τε ὠνομακέναι παρὰ τὸ τῆς χαρᾶς ἔμφυτον ὄνομα. πρῶτον δὴ τοῦτο ἀποδεξώμεθα; θῶμεν παιδείαν εἶναι πρώτην διὰ Μουσῶν τε καὶ Ἀπόλλωνος, ἢ πῶς

Plat. Laws 2.653e

[653e] and is always striving to move and to cry, leaping and skipping and delighting in dances and games, and uttering, also, noises of every description. Now, whereas all other creatures are devoid of any perception of the various kinds of order and disorder in movement (which we term rhythm and harmony), to men the very gods, who were given, as we said, to be our fellows in the dance, have granted the pleasurable perception of rhythm and harmony, whereby they cause us to move
[654a] and lead our choirs, linking us one with another by means of songs and dances; and to the choir they have given its name from the “cheer” implanted therein.1 Shall we accept this account to begin with, and postulate that education owes its origin to Apollo and the Muses?

Plato. Plato in Twelve Volumes, Vols. 10 & 11 translated by R.G. Bury. Cambridge, MA, Harvard University Press; London, William Heinemann Ltd. 1967 & 1968.
 
Plato, Symposium

Plato, Symposium

A lakoma, 187a-e

Plat. Sym. 187a

[187α] κυβερνᾶται, ὡσαύτως δὲ καὶ γυμναστικὴ καὶ γεωργία: μουσικὴ δὲ καὶ παντὶ κατάδηλος τῷ καὶ σμικρὸν προσέχοντι τὸν νοῦν ὅτι κατὰ ταὐτὰ ἔχει τούτοις, ὥσπερ ἴσως καὶ Ἡράκλειτος βούλεται λέγειν, ἐπεὶ τοῖς γε ῥήμασιν οὐ καλῶς λέγει. τὸ ἓν γάρ φησι “διαφερόμενον αὐτὸ αὑτῷ συμφέρεσθαι,” “ὥσπερ ἁρμονίαν τόξου τε καὶ λύρας.” ἔστι δὲ πολλὴ ἀλογία ἁρμονίαν φάναι διαφέρεσθαι ἢ ἐκ διαφερομένων ἔτι εἶναι. ἀλλὰ ἴσως τόδε ἐβούλετο λέγειν, ὅτι ἐκ διαφερομένων
[187β] πρότερον τοῦ ὀξέος καὶ βαρέος, ἔπειτα ὕστερον ὁμολογησάντων γέγονεν ὑπὸ τῆς μουσικῆς τέχνης. οὐ γὰρ δήπου ἐκ διαφερομένων γε ἔτι τοῦ ὀξέος καὶ βαρέος ἁρμονία ἂν εἴη: ἡ γὰρ ἁρμονία συμφωνία ἐστίν, συμφωνία δὲ ὁμολογία τις—ὁμολογίαν δὲ ἐκ διαφερομένων, ἕως ἂν διαφέρωνται, ἀδύνατον εἶναι: διαφερόμενον δὲ αὖ καὶ μὴ ὁμολογοῦν ἀδύνατον ἁρμόσαι—ὥσπερ γε καὶ ὁ ῥυθμὸς ἐκ τοῦ ταχέος καὶ
[187ξ] βραδέος, ἐκ διενηνεγμένων πρότερον, ὕστερον δὲ ὁμολογησάντων γέγονε. τὴν δὲ ὁμολογίαν πᾶσι τούτοις, ὥσπερ ἐκεῖ ἡ ἰατρική, ἐνταῦθα ἡ μουσικὴ ἐντίθησιν, ἔρωτα καὶ ὁμόνοιαν ἀλλήλων ἐμποιήσασα: καὶ ἔστιν αὖ μουσικὴ περὶ ἁρμονίαν καὶ ῥυθμὸν ἐρωτικῶν ἐπιστήμη. καὶ ἐν μέν γε αὐτῇ τῇ συστάσει ἁρμονίας τε καὶ ῥυθμοῦ οὐδὲν χαλεπὸν τὰ ἐρωτικὰ διαγιγνώσκειν, οὐδὲ ὁ διπλοῦς ἔρως ἐνταῦθά πω ἔστιν: ἀλλ᾽ ἐπειδὰν δέῃ πρὸς τοὺς ἀνθρώπους καταχρῆσθαι
[187δ] ῥυθμῷ τε καὶ ἁρμονίᾳ ἢ ποιοῦντα, ὃ δὴ μελοποιίαν καλοῦσιν, ἢ χρώμενον ὀρθῶς τοῖς πεποιημένοις μέλεσί τε καὶ μέτροις, ὃ δὴ παιδεία ἐκλήθη, ἐνταῦθα δὴ καὶ χαλεπὸν καὶ ἀγαθοῦ δημιουργοῦ δεῖ. πάλιν γὰρ ἥκει ὁ αὐτὸς λόγος, ὅτι τοῖς μὲν κοσμίοις τῶν ἀνθρώπων, καὶ ὡς ἂν κοσμιώτεροι γίγνοιντο οἱ μήπω ὄντες, δεῖ χαρίζεσθαι καὶ φυλάττειν τὸν τούτων ἔρωτα, καὶ οὗτός ἐστιν ὁ καλός, ὁ οὐράνιος, ὁ τῆς Οὐρανίας
[187ε] μούσης Ἔρως: ὁ δὲ Πολυμνίας ὁ πάνδημος, ὃν δεῖ εὐλαβούμενον προσφέρειν οἷς ἂν προσφέρῃ, ὅπως ἂν τὴν μὲν ἡδονὴν αὐτοῦ καρπώσηται, ἀκολασίαν δὲ μηδεμίαν ἐμποιήσῃ, ὥσπερ ἐν τῇ ἡμετέρᾳ τέχνῃ μέγα ἔργον ταῖς περὶ τὴν ὀψοποιικὴν τέχνην ἐπιθυμίαις καλῶς χρῆσθαι, ὥστ᾽ ἄνευ νόσου τὴν ἡδονὴν καρπώσασθαι. καὶ ἐν μουσικῇ δὴ καὶ ἐν ἰατρικῇ καὶ ἐν τοῖς ἄλλοις πᾶσι καὶ τοῖς ἀνθρωπείοις καὶ τοῖς θείοις, καθ᾽ ὅσον παρείκει, φυλακτέον ἑκάτερον τὸν ἔρωτα: ἔνεστον

[187a] Music also, as is plain to any the least curious observer, is in the same sort of case: perhaps Heracleitus intends as much by those perplexing words, ‘The One at variance with itself is drawn together, like harmony of bow or lyre.’1 Now it is perfectly absurd to speak of a harmony at variance, or as formed from things still varying. Perhaps he meant, however, that
[187b] from the grave and acute which were varying before, but which afterwards came to agreement, the harmony was by musical art created. For surely there can be no harmony of acute and grave while still at variance: harmony is consonance, and consonance is a kind of agreement; and agreement of things varying, so long as they are at variance, is impossible. On the other hand, when a thing varies with no disability of agreement, then it may be harmonized; just as rhythm
[187c] is produced by fast and slow, which in the beginning were at variance but later came to agree. In all these cases the agreement is brought about by music which, like medicine in the former instance, introduces a mutual love and unanimity. Hence in its turn music is found to be a knowledge of love-matters relating to harmony and rhythm. In the actual system of harmony or rhythm we can easily distinguish these love-matters; as yet the double Love is absent: but when we come to the application
[187d] of rhythm and harmony to social life, whether we construct what are called ‘melodies' or render correctly, by what is known as ‘training,’ tunes and measures already constructed, we find here a certain difficulty and require a good craftsman. Round comes the same conclusion: well-ordered men, and the less regular only so as to bring them to better order, should be indulged in this Love, and this is the sort we should preserve; this is the noble, the Heavenly Love,
[187e] sprung from the Heavenly Muse. But the Popular Love comes from the Queen of Various Song; in applying him we must proceed with all caution, that no debauchery be implanted with the reaping of his pleasure, just as in our craft we set high importance on a right use of the appetite for dainties of the table, that we may cull the pleasure without disease. Thus in music and medicine and every other affair whether human or divine, we must be on the watch as far as may be for either sort of Love;

Plato. Plato in Twelve Volumes, Vol. 9 translated by Harold N. Fowler. Cambridge, MA, Harvard University Press; London, William Heinemann Ltd. 1925.

[ „Addig ugyanis nincs harmónia, míg a magas és mély
ellenkezik egymással, a harmónia ugyanis összhang, az összhang pedig a megegyezés egy fajtája, megegyezés
viszont ellenkező elemek közt mindaddig, amíg ellenkezik, nem jöhet létre, ami pedig ellenkezik és nem egyezik
meg, azt nem lehet összhangba hozni. Ugyanígy a ritmus is eredetileg ellenkező elemekből: a gyorsból és a
lassúból, későbbi megbékélésükből született. A megbékélést […] a zene művészete teremti meg, szerelmet és...'']
 
Oldal tetejére