Ógörög zene

systema

A görög régizene
Kárpáti András

''Az egyes harmoniákra jellemzô hangközszerkezet az a rendszer (systéma), amely alapján a konkrét dallamokhoz tartozó hangok megkülönböztethetôk a pusztán elvi hangmagassággal azonosított hangoktól: adott magasságú hangnak más-más funckiója lehet az egyes harmoniákon belül, az egyikben például centrális hang, a másikban mellékhang.''
 
diagramma

Stratonikos (4. sz. ie.) Neki tulajdonítják a diagramma bevezetését a tanításban, egy szisztéma mely magába foglalta az összes harmónia skálát és azok kombinációit (Athenaios, A költőkről II). A diagrammáról Bacheios:" to shima epipedon eis o pan genos melodite. Diagrammati de hrometha ta ti akoi dusplita pro oftalmon tous manthanousi fainitai". A diagramma ezek szerint egy egyenes, melyről minden genos lejátszható. A diagrammát arra használják, hogy ami füllel nehezen észlelhető, azt a szemnek láthatóvá tegye.(E.T.M. 62). Kleoneides: shuma epipedon tas to melodoumenon periehon dunameis.
Aristoxenos hevesen bírálja a diagramma használatát, mint a zenei valóságot nem tükröző, hamis módszert. Sajnos nem tudjuk elképzelni a közeget, ahol előadásait tartotta, a sokszor talán csak egy pillantással, kézmozdulattal, hanglejtéssel kísért gondolatmenet mögöttes tartalmát hallgatói minden bizonnyal tudták, érezték. És bár nem süket füleknek beszélt, nem lehetett könnyű a dolga. Így csillapítja izgága, fürge észjárású görögjeit: Itt majd szépen kell kérni a hallgatót, hogy fogadja el ezen meghatározásokat megelőlegezve a bizalmat, mellőzve e pillanatban a szőrszálhasogató és minden részletet taglaló vizsgálódást, arra kéretik, hogy segítse, készséges rokonszenvvel a téma kifejtését. Mert nem könnyű minden igényt kielégítő fogalmakat alkotni. Cserébe a türelemért, megmutatkozik egy csodálatos rend a zenében. Témáját villámgyorsan indítja, átcikázva azon pontokon, melyekről szólni kiván, rögtönzésnek tűnik, pedig módszere igen átgondolt, köröket fut, mígnem minden részletét kibontja a zenetudománynak.
 
Systema

''A görögök a legrégibb időkben talán az 5 fokú skálával éltek. Utóbb a skála alapjául megtették a tetrachord-ot, a négy hangból álló sort. Két ilyen tetrachord összetételének fogták föl a skálát. A használatban lévő hangok rendszerét (a systema-t) öt tetrachord adta meg # összesen tehát ez a rendszer 18 hanggal él, kettő (ë, d) kétszer fordul elő a h mellett pedig a b is szerepel. A tetrachordok módosulhattak. Diatonikus tetrachord két egész és egy félhangból állott (h c d e), kromatikus tetrachord két félhangból és egy kis tercből (h c cis e), enharmonikus tetrachord két negyedhangból (! ) és egy nagy tercből (h x c e). ''

Révai lexikon
 
enharmonia

enharmonia; a tetrachordok három neme közül az egyik. Ennek az aristoxenosi rendszerben csak egy változata van. A harmónia szót is használják ebben az értelemben. Egyesek szerint ez a legkésőbbi fejlemény a három nem közül (ez ma az általában elfogadott nézet), mások szerint ellenkezőleg, ez, pontosabban ennek egy régebbi változata, melyben még nem voltak negyedhangközök, volt a legrégibb görög zenei forma, melynek félhangközeit csak később osztották volna ketté, s így nyerte el azt a bonyolultabb formát, melyet Aristoxenos kodifikált, de amely mellett a régi enharmonia is élt. (IV. r. 26. es 143.j.)

~~~~~~~~


A görög zenei rendszerben a legfontosabb tényező a tetrachord* volt. Ennek szélső hangjai egymással kvart összhangot alkottak, ezek voltak az álló hangok*. A köztük levő hangköz különféle módon oszlott fel, a közbülső hangok helyzete tehát változó volt (mozgó hangok*).
A mozgó hangok változó helyzetének megfelelően beszéltek a tetrachordok három neméről (genos*): diatonikus, a chromatikus és az enharmonikus nemről (diatonon*, chroma*, enharmonia*). A diatonikus nem beosztása - a mi szokásunknak megfelelően lentről felfelé haladva - : félhangköz+ (1/2, egész hangköz (1), egész hangköz (1); a chromatikusé: félhangköz (1/2) félhangköz(1/2), másfél hangköz+ (1 1/2); az enharmonikusé: diesis, 1/4, diesis* (1/4), két egész hangköz (2). Különbséget tettek összetett és nem összetett hangközök közt: nem összetettnek nevezték a tetrachordban egymás mellett álló két hang közét, összetettnek a nem egymás mellett állókét. Ezek az elnevezések tehát a tetrachord neme szerint más-másképp voltak használhatók: a félhangköz pl. a diatonikus nemben nem összetett, az enharmonikusban, ahol két diesisre oszlik, összetett.
A nemeken belül megkülönböztettek színezéseket (chroa*). A diatonikus lehetett feszes+ (a hangközök: 1/2,1,1) vagy lágy (1/2,3/4+, 1 1/4+); a chromatikus lehett tonikus (toniaion) (1/2,1/2, 1 1/2), másfeles (hemiolion) (3/8+,3/8, 1 egész 3/4) vagy lágy (1/3,1/3,1 5/6). Az enharmonián belül nem voltak színezések.
A tetrachord két egyenlőtlen félre oszlott, azt a felet, ahol a két hangköz együtt kisebb volt, mint a tetrachord többi része, pyknonnak* nevezték.
 
diatonika

Diatonon: A tetrachordok harom neme kozul az egyk, melynek az aristoxenosi rendszerben ket fajtaja ("szinezete") van: feszes (syntonon) es lagy (malakon). Vo. Aristoxenos, Harmonika p. 19,20-23: Kleoneides, Bev. 7 p. 192,5-11. Aristoxenos mint legegyszerubbet ezt tartotta a legregibbnek is, valoszinuleg joggal. (IV.r. 143.j.)

~~~~

Diatonika, diatonikus.
''A görög diatonos alapszó értelme kifeszített. A genos diatonon v.
diatonikon a tetrachord két változtatható közbülső hangjának a két
változhatatlan szélső hangtól való olyan távolsága, hogy egészben két
egész és egy fél hang (1+1+1/2) sorozata jön létre, görög módra
magasról haladva a mélyhangra, pl. a g f e. Ősi (a húros hangszerrel
összefüggő) természetes ethosa szerint nyugodt, erőteljes
melódiavezetéssel jár; ezt a Kr. e. századokban lejáratta, közönségessé
s alacsonyrendűvé degradálta a másik két hangfajnak, a (síppal
összefüggő) chromatikusnak és enharmonikusnak kultusza; viszont a Kr.
u. századokban emezek már feledésbe merültek s egyedül a D. maradt meg;''

(Molnár)

~~~~~

''Hangsor tekintetében a legősibb és
legprimitívebb s egyszersmind sajátosan görög egység, amellyel a G.
számolt, az un. diatonikus tetrachord volt, pl. - a régi G.-i gyakorlat
szerint magasabb hangról haladva a mélyebbre - e' d' c' h' vagy a g f
e. Itt a görögök szerint legkisebb konszonáns hangköz, a quart áll
előttünk abban a szerintük egyetlen lehetséges; természetes (a fül
által felfogható) tagolásban, hogy a két határhang között még csak
kettő különböztethető meg jól, még pedig úgy, hogy amíg lehet, az
osztás egész hangot ad és a maradék alant mutatkozik. Így négy hangfok
jön létre (tetrachordon, azaz négy húrhang), melyből a három felső két
egész hangot ad, a harmadik és negyedik pedig egy félhangot (diatonon,
azaz végig tonos szerinti), számokban kifejezve: 1, 1, 1/2. A két
határoló hangot később rögzítettnek (hestos, álló), a két közbülsőt
változónak (kinumenos, mozgó) nevezték..."

( Horváth )
 
Arisztoxenos

Vazlat 2.

A terep felderítése, a téveszmek leleplezése , aztan egy igazi szellemi "csata",a téma mesteri kibontása , ez Aristoxenos stratégiaja, mint ahogy az Aristotelés egyik legzseniálisabb, de sokszor kiszámíthatatlanul indulatos tanítványahoz illik. A 'Biblio proton', az első könyvtekercse a 'Harmonikon Sticheionnak', a
'harmonike', a harmónia tudományának tartalmát vizsgálja, elválasztva a zenetudomány egyéb reszeitől. Első helyre helyezi a sorban, mint a systémák es a tónusok tudományát. Korűlhatárolva a témát, kizár a zenével összefűggő más tudomány teruleteket, azokat másfajta vizsgálódás körébe utalva. Aristoxenos, úgy tűnik, vájtfűlű, a zenei kérdésekben jártas hallgatóság elött beszélt , a problémák sűrűjébe vágva. A régiek, az elöttűnk járók , akik a harmónia tudományát művelték, csak az enharmoniaval foglalkoztak, nem törödtek egyaltán a más genosokkal, nemekkel. Ez következik abból, hogy a diagrammáik csak az enharmonikus systémákkal foglalkoztak, nem véve figyelembe a diatonikus es a chromatikus systémákat. A téma fölvázolása, kibontása , majd izekre szedése, ez az aristoxenosi módszer. A harmónia tudományát leválasztja a más zenei résztudományokról , a tónusokra es a szisztémákra koncentrálva. Megrója a régi teoritikusokat, mivel csak az enharmóniát tanulmányozták dallamok közűl, kiválasztva azokat, melyek az oktavval, a diapasonnal vannak összefűggésben, ennek szentelték minden figyelműket. Nem használtak semmiféle metodust, meg azon teruleten sem, mellyel foglalkoztak, ez nyilvanvaló számunkra, mint az az elözöekböl is látszik, ahol megemlitettűk a harmonikusokat. Természetesen, most felvázoljuk a részeit a tanulmányunknak, hány fejezete van , es mi a jelentöségűk egyenként. Megbizonyosodunk majd róla, hogy az elöttűnk járók kudarcot vallottak, sem általaban, sem részleteiben nem adtak kielegitö választ a zenetudományos kérdésekre. Az tehát aki megpróbálkozik a dallam magyarázatával,annak minden erejével elöször tisztáznia kell a hang egy meghatározott mozgását egy körűlhatárolt helyen. Mert nem létezik csupán egy módja ennek a mozgásnak, mivel ez a mozgás változik mikor beszélűnk es mikor énekelűnk . Természetesen ezen két esetben megjelenik a magas és a mély . A kűlönbség a magasság és a mélység közt arányos a nyílással ahonnan a hang jön. Következésképp nem ugyanaz a fajta mozgás megnyilvánulás a mély és a magas.
Mindeddig soha nem gondoskodtak ennek a tisztázásáról, mi a kűlönbség mindegyik esetben. És természetesen mivel ez nem törtent meg, nagyon nehéz a phtongus meghatározása . Szűkségszerű azonban annak, aki meghatározza a phtongus fogalmát, hogy ne járjon úgy, mint néhány Lasos es Epigonos követő, akik az hitték, hogy a phtogusnak szélessége van, abbeli igyekezetűkben, hogy pontosan meghatározzák, kiterjedést tulajdonítva neki. Ha ez a meghatározása ( a
phtongusnak) sikerűl , sok más probléma is a következokben megoldódik. Mindezek utan, szűkségszerű, hogy egy mélyebb megértéssel ezen a ponton, tisztázzuk az 'anesis', sűllyedés, az 'epitasis', az emelkedes, a 'barititos', a mély es az 'oxitito' , magas, valamint a 'taseos', megállási pont fogalmakat, és hogy mi a kulönbség köztuk. Mert senki nem mondott erről semmit, sok minden ezek közűl teljesen figyelmen kivűl maradt, mások összekevertek. Mindezek utan szűkséges megvizsgálni a mély és a magas mértékét, melyik ezek közűl mely növekszik, mely csökken vég nélkul, vagy mikor nincs. Aristoxenos teoriajat a hallas erzetere alapozza, nem erdeklik az elvont modellek, a matematika. Hevesen biralja a zeneteoritikusokat, szemukre vetve, hogy nem fogjak at a zene egeszet, csupan egyes reszteruletekkel foglalkoztak, igy allaspontjuk, kovetkezeteteseik nem csak hianyosak, hanem egyenesen hamisak. Fejtegetese szerint az ember hangja, phoni anthropiki, es a hangszereke, phoni organiki, kinite kata topon, egy teruleten mozog. Ite epitinete epi tou oxis, vagy emelkedik a magas fele,(epitasis), eite aniete epi to bari, vagy ereszkedik a mely fele (anesis), vagy megall egy meghatarozott tonikus ponton (taseis). Az epitasi es az anesi, a felszallas es a leszallas azonnali, mig a hang megallasa egy meghatarozott idotintervallumra korlatozodik. A phtongusok idotartamanak vizsgalataval a ritmika tudomanya foglalkozik.

~~~~~~~

'Biblio proton'
'Harmonikon Sticheion'
'harmonike',
systémák
tónusok
enharmonia
genos
diagramma
diatonikus
chromatikus
harmonikusok
zenetudomány
dallam
hang
mozgás
hely
beszéd
ének
magasság
mélység
nyílás
phtongus
Lasos
Epigonos
phtogus szélesség
'anesis'
sűllyedés
'epitasis
emelkedes
'barititos'
'oxitito'
'taseos'
megállási pont
mérték
ember hangja
phoni anthropiki
hangszerek hangja
phoni organiki
kinite kata topon
egy teruleten mozog.
epitinete
epi tou oxis
emelkedik
aniete epi to bari
ereszkedik a mely fele
megall egy meghatarozott tonikus ponton
taseis
epitasi
anesi
felszallas
leszallas
a ritmika tudomanya

διαπασών
οκτάχορδον
τόπος
οξύς
βαρύς
τάσις
άνεσις
επίτασις
Λάσος
Επίγονος
φωνή
εμμελής
 
diapason

Dia pason: 'valamennyin (ti. huron) at', oktav. A ket tetrachordbol letrehozott oktav egyik szelso hangjatol a masikig terjedo hangzat. Az elnevezes viszonylag kesobbi eredetu, a dia tessaronnal (kvart) es a dia pentevel (kvint) egyutt (l.ott) abbol az idobol valo, amikor a hurokat megszamoztak; Eredetileg az elnevezesek masok voltak (vo. Philolaos VS 44 B 6, a kotet 73. lapjan).

~~~~~~~~


Diapason

er. görög értelme az összesen (t. az összes húrokon) át haladva létrejövő hangköz, azaz: oktáv.

διαπασών, και δια πασών· (α) όρος που προήλθε από τη φράση "η διά πασών των χορδών συμφωνία"· η συμφωνία μεταξύ της πρώτης και τελευταίας νότας, επομένως το διάστημα 8ης.
Ο Βακχείος ο Γέρων (Εισ. 11, C.v.J. 294, Mb 3) καθορίζει: "την δε διά πασών [δη λούσι] προσλαμβανόμενος και μέση" (την διά πασών [φανερώνουν, δείχνουν] ο προσλαμβανόμενος και η μέση [δηλ. η 8η]):

H ογδόη ήταν η πιο τέλεια συμφωνία

. Αριστοτ. Προβλ. XIX, 35α: "η διά πασών καλλίστη συμφωνία".
Ο Πτολεμαίος θεωρεί το διάστημα της ογδόης το πιο ωραίο και πιο ενωτικό από τα ομόφωνα
("Των δε ομοφώνων ενωτικώτατον και κάλλιστον το διά πασών"). Η δις διαπασών ήταν η διπλή οκτάβα· όπως λέει ο Βακχείος, το διάστημα ανάμεσα στον προσλαμβανόμενο και τη νήτη
υπερβολαίων (βλ. επίσης Αριστοτ. Προβλ. XIX, 14).

(β) Ο όρος δια πασών αντικατέστησε, μετά την εποχή του Αριστόξενου , τον όρο αρμονία

. Ο Νικόμαχος γράφει: "αρμονίαν μεν καλούντες [οι παλαιότατοι] την διά πασών" (την δια πασών την ονόμαζαν [οι παλαιότατοι] αρμονία).

(Michailides)
 
oktachordon

oktachord: (Ritook)
'nyolchuru', nyolc hangbol allo zenei szerkezet, hangsor ( ket tetrachord diazeuktikus kapcsolata).

οκτάχορδον, σύστημα με οκτώ νότες ή χορδές· κλίμακα με οκτώ νότες. Πριν από τον Αριστόξενο ονομαζόταν αρμονία

. Μετά τον Αριστόξενο ο όρος "αρμονία" αντικαταστάθηκε από τον όρο "δια πασών".
Ο μετασχηματισμός του επτάχορδου συστήματος στο οκτάχορδο συμπληρώθηκε τον 6ο αι. π.Χ.· ο Νικόμαχος (Εγχειρ., κεφ. 5) ισχυρίζεται πως ο Πυθαγόρας πρώτος απ' όλους ("πάμπρωτος") πρόσθεσε την 8η χορδή ("όγδοόν τινα φθόγγον") ανάμεσα στη μέση και την παραμέση (la - si), σχηματίζοντας έτσι μια πλήρη αρμονία με δύο διεζευγμένα τετράχορδα: mi - re - do - si και la - sol - fa - mi.

Βλ. λ. λύρα .

(Michailides)
 
topos

τόπος, μια θέση μέσα στην έκταση της φωνής. Αριστόξ. (Αρμον. Ι, 10, 24-26 Mb): "η μεν ούν επίτασίς εστι κίνησις της φωνής συνεχής εκ βαρυτέρου τόπον εις οξύτερον, η δ' άνεσις εξ οξύτερου τόπον εις βαρύτερον" (τέντωμα [όξυνση] είναι συνεχής κίνηση [μετάβαση] της φωνής από μια χαμηλότερη θέση σε μια ψηλότερη και χαλάρωση [χαμήλωμα] από μια ψηλότερη θέση σε χαμηλότερη).
Τόπος της φωνής· περιοχή της φωνής· Αριστόξ. (ό.π. 7, 18): "περί του της φωνής τόπου καθόλου" (περί της περιοχής [στην έκταση] της φωνής γενικά). Ο Βακχείος (Εισ. 44, C.v. J. 302, Mb 11) καθορίζει τρεις "περιοχές της φωνής· ψηλή, μεσαία και χαμηλή". Ο Ανώνυμος (Bell. 76-77, 63) καθορίζει τέσσερις: υπατοειδή , μεσοειδή , νητοειδή και υπερβολαιοειδή .

(Michailides)
 
oxys

οξύς, και οξύτης· οξύς· ψηλός (ή διαπεραστικός) φθόγγος (αντίθ. βαρύς). οξύτης· ένταση στο ύψος· το αποτέλεσμα της "επίτασης ". Αριστόξενος (Αρμ. Ι, 10, 27 Mb): "οξύτης δε το γενόμενον δια της επιτάσεως" (οξύτητα είναι το αποτέλεσμα που παράγεται από το τέντωμα της χορδής). Κατά τον Αριστοτέλη (Προβλ. XIX, 8) το οξύ ήταν λιγότερο σημαντικό από το χαμηλό. Στην προσωδία οξεία, ο τόνος

(Michailides)
 
barys

βαρύς, βαρύς· χαμηλός σε ύψος (Αριστόξ. Ι, 3,11 και 14 Mb κτλ.). Αντίθ. οξύς. Βαρύς σήμαινε επίσης και δυνατός (ήχος). Σε περίπτωση συλλαβής σήμαινε τη μη τονισμένη.

(Michailides)
 
tasis

tasis:
'feszites', hangmagassag.

τάσις, (από το τείνω, τεντώνω)· τέντωμα μιας χορδής, επομένως ύψος, μια νότα. Ο Αριστόξενος (Ι, 12, 2-3 Mb) λέει πως τάσις είναι: "μονή τις και στάσις της φωνής" (μια κάποια παραμονή σε μια θέση ή ακίνητη θέση της φωνής). Ο Αριστείδης (9 Mb, R.P.W.-I. 7) δίνει τον ακόλουθο ορισμό: "πάσα μεν ουν απλή κίνησις φωνής τάσις, η δε της μελωδικής φθόγγος ιδίως καλείται" (κάθε απλή κίνηση [θέση] της φωνής ονομάζεται τάση και η κίνηση της μελωδικής φωνής ονομάζεται φθόγγος ). Στον Ανώνυμο (Bell. 29, 21) η τάσις ορίζεται ως "στάσις και ενηρέμησις της φωνής" (στάση και ακινησία της φωνής)· και παρακάτω (51, 39) δίνεται ο ίδιος ορισμός με αυτόν του Αριστόξενου. Ο Κλεονείδης (Εισαγ. 2) αναφέρει: "καλούνται δε αι τάσεις και φθόγγοι· τάσεις μεν παρά το τετάσθαι, φθόγγοι επεί υπό φωνής ενεργούνται" (οι τάσεις ονομάζονται και φθόγγοι · τάσεις από το τέντωμα, ενώ φθόγγοι [λέγονται], γιατί παράγονται από φωνή).

(Michailides)
 
anesis

άνεσις, (από το ρ. ανίημι που, ανάμεσα σε άλλα, σήμαινε χαλαρώνω)· στη μουσική χρησιμοποιούνταν με τη σημασία: χαλάρωση μιας χορδής, επομένως κίνηση από ψηλότερη θέση σε άλλη χαμηλότερη, χαμήλωμα του ύψους. Ο όρος άνεσις συναντάται πολύ συχνά σε αρχαία κείμενα, μουσικά και μή, με την ίδια σημασία· καθώς και το αντίθ. επίτασις .
Όλοι σχεδόν οι αρχαίοι θεωρητικοί δίνουν τον ίδιο ορισμό του όρου. Αριστόξενος (Αρμ. Ι, 10 Mb): "η δ 'άνεσις εξ οξύτερου τόπου εις βαρύτερον" (άνεσις [είναι η κίνηση] από έναν ψηλότερο τόπο [θέση] σ' έναν χαμηλότερο). Ο Αριστείδης (Mb ΙΙ, 8, R.P.W.-I. 6-7) επίσης λέει: άνεσις μεν ουν έστιν ηνίκα αν από οξυτέρου τόπου επί βαρύτερον η φωνή χωρή" (άνεση είναι όταν η φωνή προχωρεί από ψηλότερο τόπο [θέση] προς χαμηλότερο). Ο Βακχείος ο Γέρων (Εισ. ML· 12, C.v.J. 302) με μικρή διαφορά κάνει τη διατύπωση: "κίνησις μελών από του οξυτέρου φθόγγου επί το βαρύτερον" (μελωδική κίνηση από έναν ψηλότερο φθόγγο προς τον χαμηλότερο).
Ο Ανώνυμος χρησιμοποιεί και τον όρο άνεσις (Bell. 30, 21), αλλά και τον όρο ανάλυσις (σ. 82, 78). Ο Vincent στις Notices χρησιμοποιεί τη λ. ανάκλησις αντί ανάλυσις.
Ο Αριστόξενος (Αρμ. Ι, 10 Mb) λέει πως πολλοί ταυτίζουν την επίταση με το ύψος (την οξύτητα), και την άνεση με το βάθος (βαρύτητα) του ήχου.

(Michailides)
 
epitasis

επίτασις, τέντωμα χορδής· επομένως, η κίνηση από ένα χαμηλότερο φθόγγο σε έναν ψηλότερο· ο όρος αυτός εφαρμοζόταν μεταφορικά και σε πνευστά και στη φωνή ακόμα. Αντίθ. άνεσις

Ο Αριστόξενος Αριστόξενος, (375 / 360 π.Χ.-;)· φιλόσοφος και θεωρητικός της μουσικής, γεννήθηκε στον Τάραντα και πέθανε στην Αθήνα. Μαθητής του Αριστοτέλη στο Λύκειο, υπήρξε πολυγραφότατος, με περί τα 453 μουσικά, ιστορικά και φιλοσοφικά βιβλία. Από τα μουσικά του βιβλία έχει σωθεί το μεγαλύτερο μέρος των Αρμονικών Στοιχείων. (Αρμ. I, Mb 10, 24-25) καθορίζει: "η μεν ουν επίτασις εστι κίνησις της φωνής συνεχής εκ βαρυτέρου τόπου εις οξύτερον" (επίταση είναι η συνεχής κίνηση της φωνής από μια χαμηλότερη θέση σε μια ψηλότερη). Ο Βακχείος ο Γέρων (Εισ. 45) λέει: "επίτασις εστι κίνησις μελών από του βαρύτερου επί το οξύτερον" (επίταση είναι κίνηση μελωδιών από μια χαμηλότερη νότα σε μια ψηλότερη). Και ο Αριστείδης (Περί μουσικής, 8 Mb, 7 R.P.W.-I.) καθορίζει την επίταση κατά παρόμοιο τρόπο.
Ο Αριστόξενος (Ι, 10, 35) λέει πως πολλοί ταυτίζουν (κατά λάθος) την επίταση με το ύψος (την οξύτητα) και την άνεση με το βάθος (βαρύτητα) του ήχου.
Στον Ανώνυμο (Bell. 22, 4) και στον Βρυέννιο (Wallis III, 479) η επίταση εξηγείται όπως η ανάδοσις και ονομάζεται από μερικούς "υφέν από μέσα" ("επίτασις, ήτοι ανάδοσις· ην τίνες καλούσιν υφ' έν έσωθεν"· Ανών.).
Πρβ. λ. έκκρουσις .

(Michailides)
 
Lasos

Λάσος, ο Ερμιονεύς γεννήθηκε το 548/545 περίπου π.Χ. (κατά την 58η Ολυμπιάδα αναφέρει η Σούδα ) στην Ερμιόνη της Αχαΐας. Σημαντική μορφή στην ιστορία της αρχαίας ελληνικής μουσικής και σοφιστής μεγάλης φήμης. Κατά τον Διογένη Λαέρτιο (Α', Ι, 42), ο Έρμιππος στο έργο του Περί των σοφών αναγνωρίζει 17, μαζί και τον Λάσο. Η Σούδα , από την άλλη, αναφέρει ότι μερικοί τον κατέτασσαν στους επτά σοφούς αντί του Περίανδρου. Η Σούδα λέει ακόμα ότι ο Λάσος υπήρξε ο πρώτος που έγραψε βιβλίο για τη μουσική ("Πρώτος δε ούτος περί μουσικής λόγον έγραψε")· το βιβλίο αυτό χάθηκε, το σχέδιό του όμως διασώθηκε από τον Martianus Capella (βιβλ. IX, 936 [317C], έκδ. Α. Dick, 1969). Ο Λάσος υπήρξε αντίπαλος του Σιμωνίδη και δάσκαλος του Πινδάρου . Θεωρείται ως ένας από τους κύριους καινοτόμους της μουσικής με σημαντική επίδραση· ανάμεσα στους διαδόχους του αναφέρονται ο Ερατοκλής , ο Αγήνωρ και ο Πυθαγόρας ο Ζακύνθιος . Μερικοί γραμματικοί του απέδιδαν τη δημιουργία του αττικού διθύραμβου · μέσω του Ιππάρχου πέτυχε να επιβάλει την εισαγωγή του διθύραμβου στους μουσικούς διαγωνισμούς. Πλούτισε την οργανική (αυλητική) συνοδεία του διθύραμβου προσθέτοντας διακοσμήσεις, με τη χρήση πιο πολλών και χωρισμένων με πηδήματα φθόγγων (Πλούτ. Περί μουσ. 1141C, 29: "πλείοσί τε φθόγγοις και διερριμμένοις χρησάμενος").

Ο Λάσος, όπως και μερικοί της Σχολής του Επίγονου , πίστευαν πως ο ήχος είχε πλάτος, μια άποψη που επικρίθηκε από τον Αριστόξενο ως λαθεμένη (Αρμον. Ι, 3, 23 Mb).
Ενδιαφέρθηκε για τα προβλήματα ακουστικής και έκανε πειράματα με τον Ίππασο τον Μεταποντίνο· μερικοί του αποδίδουν ακόμα και την ανακάλυψη ότι οι δονήσεις είναι αιτία παραγωγής του ήχου (βλ. λ. Αρχύτας (1) ). Ενδιαφερόμενος πάντα για την εκλέπτυνση της ποσότητας του τόνου, συνέθεσε ποιήματα, στα οποία απέφυγε το γράμμα Σ ως τραχύ· τέτοιος ήταν ένας ύμνος του στη Δήμητρα που ήταν "άσιγμος ". Ο Αθήναιος διέσωσε τρεις στίχους του ύμνου αυτού, στον οποίο πραγματικά δεν υπάρχει Σ (ΙΔ', 624E-F, 19):

Δάματρα μέλπω Κόραν τε Κλυμένοι άλοχον,
μελιβόαν ύμνον αναγνέων
Αιολίδ' ανά βαρύβρομον αρμονίαν

(Υμνώ τη Δήμητρα και την Κόρη [Περσεφόνη], γυναίκα του Πλούτωνα, υψώνοντας προς αυτές έναν γλυκύφθογγο ύμνο στη βαρύτονη αιολική αρμονία).

Βλ. Bergk PLG III, 376-377, 4 απόσπ.· Page PMG 364-366, απόσπ. 702-706.

(Michailides)
 
Epigonos

Επίγονος, (6ος αι. π.Χ.)· διάσημος μουσικός. Γεννήθηκε στην Αμβρακία, γι'αυτό και είχε το επώνυμο Αμβρακιώτης, και έζησε στη Σικυώνα. Ο Αθήναιος (Δ', 183D, 81) γράφει γι' αυτόν: "ήν δ' ο Επίγονος φύσει μεν Αμβρακιώτης, δημοποίητος δε Σικυώνιος· μουσικώτατος δ' ών κατά χείρα δίχα πλήκτρου έψαλλεν" (ο Επίγονος γεννήθηκε Αμβρακιώτης και πολιτογραφήθηκε Σικυώνιος· ήταν μουσικώτατος κι έπαιζε κατευθείαν με τα δάχτυλα, χωρίς τη βοήθεια πλήκτρου). Ο Πολυδεύκης (IV, 59) προσθέτει ότι ο Επίγονος υπήρξε ο πρώτος που έπαιξε χωρίς πλήκτρο . Θεωρούνταν λαμπρός εκτελεστής· σε αυτόν και στη Σχολή του αποδιδόταν η καθιέρωση της έναυλης κιθάρισης (σόλο κιθάρας με συνοδεία αυλού)· Αθήν ΙΔ', 637F, 42 (βλ. το κείμενο στο λ. έναυλος κιθάρισις
).
Η Σχολή του και γενικά οι οπαδοί του ήταν γνωστοί ως Επιγόνειοι ή "οι περί τον Επίγονον". Το ενδιαφέρον τους εκτεινόταν και πέρα από την πρακτική πλευρά της μουσικής (εκτέλεση), στη θεωρία της μουσικής. Ο Αριστόξενος επικρίνει μερικούς από αυτούς, που, όπως ο Λάσος , νόμιζαν ότι οι νότες είχαν πλάτος (Αρμον. Ι, 3, 23-24· βλ. το κείμενο στο λ. πλάτος)

(michailides)
 
phone

phóné:
'hang', Aristoteles meghatarozasa szerint ( A lelekrol 420 b 5) "az elolenyek keltette hangzas" ; masok altalanosabban hatarozzak meg: "a hallas sajatlagos erzeklete" (Sextus, A muzsikusok ellen 39).

φωνή, κυρίως η ανθρώπινη φωνή ή ο ήχος της ανθρώπινης φωνής· επίσης και των ζώων. Κατ' επέκταση, ο ήχος οποιουδήποτε μουσικού οργάνου. Ο Αριστοτέλης (Περί ψυχής 420Β) λέει: "η δε φωνή ψόφος τις εστιν εμψύχων των γαρ αψύχων ουδέν φωνεί, αλλά καθ' ομοιότητα λέγεται φωνείν, οίον αυλός και λύρα και όσα άλλα των αψύχων απότασιν έχει και μέλος και διάλεκτον" (η φωνή είναι ένας ήχος των εμψύχων· γιατί κανένα από τα άψυχα δε μιλεί, αλλά κατ' αναλογία λέγεται μιλεί [ηχεί], όπως λ.χ. ο αυλός και η λύρα και όλα εκείνα που έχουν διάρκεια, μελωδία και έκφραση).
Πλάτων (Πολιτ. Γ', 397Α): "πάντων οργάνων φωνάς" (ήχους όλων των οργάνων). Ευριπίδης (Τρωάδες 127): "συριγγών φωναίς" (με τους ήχους των συριγγών ).
Και ο Αριστόξενος χρησιμοποιεί τον όρο φωνή με τη σημασία του φωνητικού και του οργανικού ήχου (βλ. Αρμον. Ι, 8, 16· 9, 10 κτλ.). Αλλά χρησιμοποιεί και τον όρο οργανική φωνή (ή φωνή οργανική), ειδικά για τον οργανικό ήχο (Ι, 14, 4-5· βλ. το κείμενο στο λ. όργανον ).
Η λέξη φωνή χρησιμοποιούνταν, κατ' επέκταση, και με τη σημασία της φράσης, του τραγουδιού, της μελωδίας· Πλούτ. (Περί μουσ. 1143Α, 33): "πολυηχής φωνή αηδόνος" (πολυποίκιλο τραγούδι του αηδονιού).
φωνάριον υποκορ. του φωνή· μικρή φωνή ή κραυγή.

(Michailides)
 
emmeles

Emmeleia, emmeles: 'dallamba(melos) illo hangzas'. "Ami racionalis ( egesz szamok aranyaval kifejezheto) hangkozokbol epul, es nem tobb vagy kevesebb, az emmeles, ami a meghatarozott hangkozoknel egy kicsivel tobb vagy kevesebb, az ekmeles" (Gaudentios, Bevezetes 1.p. 328,17-20).

εμμελής, εκείνος που είναι σύμφωνος με τους νόμους του μέλους · μελωδικός.
εμμελής κίνησις = μελωδική κίνηση· Αριστόξενος (Ι, 9, 10 Mb): "...το χωρίσαι την εμμελή κίνησιν της φωνής από των άλλων κινήσεων" (η διάκριση ανάμεσα στη μελωδική κίνηση της φωνής και στις άλλες κινήσεις)· εμμελές τετράχορδον , το μελωδικό τετράχορδο.
Ο Βακχείος ο Γέρων (Εισαγ. 69, C.v.J. 307, Mb 16) λέει ότι εμμελείς είναι οι φθόγγοι που χρησιμοποιούν οι τραγουδιστές και εκτελεστές πάνω σε όργανα ("εμμελείς [φθόγγοι], οις οι άδοντες χρώνται και οι δια των οργάνων ενεργούντες"). Ο Πτολεμαίος (Ι, 4, I.D. 10, 24-25) δίνει τον ακόλουθο κανόνα: "είσί δε εμμελείς μεν όσοι συναπτόμενοι προς αλλήλους εύφοροι τυγχάνουσι προς ακοήν, εκμελείς δε όσοι μη ουτως έχουσι" (εμμελείς είναι οι φθόγγοι που, όταν συνδεθούν μεταξύ τους, είναι εύκολα [ευχάριστα] δεκτοί από το αυτί [την ακοή] και εκμελείς το αντίθετο).
Εμμελείς φθόγγοι και διαστήματα ήταν, σύμφωνα με τον Πτολεμαίο, οι ακόλουθοι: το ημιτόνιο (16:15), ο τόνος "μείζων" και "ελάσσων" (9:8 και 10:9, αντίστοιχα), η μεγάλη και μικρή τρίτη (5:4 και 6:5, αντίστοιχα)· πρβ. Ι, 7, I.D. 15, 15-16, Wallis III, 16. Επίσης, Πορφύρ. Comment. Wallis 292 και Κλεον. Εισ. 13, C.v.J. 205, Mb 21.
εμμελές· η ιδιότητα του να είναι κάτι σε συμφωνία με τους νόμους που κυβερνούν το μέλος· Αριστόξ. ΙΙ, 37, 2: "η περί το εμμελές τε και εκμελές τάξις" (η τάξη που αφορά το μελωδικό και το μη μελωδικό). Πρβ. λ. ηρμοσμένος.
εμμελώς· με τρόπο που να συμφωνεί με τους νόμους του μέλους· μελωδικά. Αθήν ΙΔ', 623C, 17: "Πάνυ εμμελέστατα" (πάρα πολύ μελωδικά).

(Michailides)
 
Tonos

τόνος, ο όρος αυτός είχε διάφορες, και κάποτε όχι ολότελα ξεκαθαρισμένες, σημασίες στην αρχαία ελληνική μουσική.


genos: (Ritook)
'nem'. A tetrachordok - belso felepitesuk elteresein alapulo - valfajai. "nem: negy hangnak ilyen vagy olyan elosztasa" (Kleoneides, Bev. i. p. 180,1). Harom nem kulonboztetheto meg: a diatonikus, a chromatikus (chroma) es az enharmonikus (harmonia). Az elso kettonek ujabb alfajai (chroa:'szinezet') vannak.
 
Oldal tetejére