You are using an out of date browser. It may not display this or other websites correctly.
You should upgrade or use an alternative browser.
You should upgrade or use an alternative browser.
Ógörög zene
- Téma inditó Spyros
- Kezdés dátuma
Arisztoxenos
Jegyzet
Amikor valamely genos skáláit megszámoljuk hozzátéve még a változatokat , alfajokat, össze kell vetnűnk a klímákat, megismételve a számbavételt . Ez a kutatás nem történt meg a harmonikus teoretikusoknál , mivel nem tartották fontosnak. Mert nem értették meg jól, pontosan mi is ez a "mixis"*. Eztan a szót a phongusokra tereljűk, mivel a diasztémák nem adnak lehetőséget a phtongusok
kellő megértéséhez. Ezen felűl minden egyes szisztéma, ahogy a hangunk valamely pontjára helyezzűk, melodizáljuk , ez az
elhelyezés nem hoz valamely változást ezen skálában, a
létrehozott dallam azonban ezen elhelyezés révén, nem veszi magára a szokásos kűlönbséget. Szűkséges tehát, hogy az aki ezen tanulmányba fog, foglalkozzon a hang szintre helyezéssel általában,
reszletekbe menően, amennyire csak célszeru. Más szoval, a skálak természete kötelezőve teszi, hogy megvizsgáljuk tulajdonsagaikat, a hang terjedelmét, a tónusokat.
Jegyzet
Amikor valamely genos skáláit megszámoljuk hozzátéve még a változatokat , alfajokat, össze kell vetnűnk a klímákat, megismételve a számbavételt . Ez a kutatás nem történt meg a harmonikus teoretikusoknál , mivel nem tartották fontosnak. Mert nem értették meg jól, pontosan mi is ez a "mixis"*. Eztan a szót a phongusokra tereljűk, mivel a diasztémák nem adnak lehetőséget a phtongusok
kellő megértéséhez. Ezen felűl minden egyes szisztéma, ahogy a hangunk valamely pontjára helyezzűk, melodizáljuk , ez az
elhelyezés nem hoz valamely változást ezen skálában, a
létrehozott dallam azonban ezen elhelyezés révén, nem veszi magára a szokásos kűlönbséget. Szűkséges tehát, hogy az aki ezen tanulmányba fog, foglalkozzon a hang szintre helyezéssel általában,
reszletekbe menően, amennyire csak célszeru. Más szoval, a skálak természete kötelezőve teszi, hogy megvizsgáljuk tulajdonsagaikat, a hang terjedelmét, a tónusokat.
periphora
περιφορά, κυκλική κίνηση. Περιφορά διαστημάτων· περιοδική επανάληψη διαστημάτων. Κατά τον Αριστόξενο (Αρμ. Ι, 6, 21-24), ο Ερατοκλής "προσπάθησε, στην περίπτωση ενός συστήματος, σ' ένα γένος, να αριθμήσει τα σχήματα ή είδη της ογδόης και να τα καθορίσει μαθηματικά με την περιοδική επανάληψη των διαστημάτων" (τη περιφορά των διαστημάτων). Έτσι, ο Ερατοκλής, προχωρώντας με τις διάφορες διευθετήσεις που γίνονται αν αρχίσει κανείς κάθε οκτάχορδη αρμονία διαδοχικά από το mi, το fa, το sol κτλ., έφθασε εμπειρικά στην αρίθμηση των επτά διαφορετικών μορφών. Η μέθοδος αυτή επικρίνεται από τον Αριστόξενο (Ι, ό.π. 6, 25 κε.).
(Michailides)
περιφορά, κυκλική κίνηση. Περιφορά διαστημάτων· περιοδική επανάληψη διαστημάτων. Κατά τον Αριστόξενο (Αρμ. Ι, 6, 21-24), ο Ερατοκλής "προσπάθησε, στην περίπτωση ενός συστήματος, σ' ένα γένος, να αριθμήσει τα σχήματα ή είδη της ογδόης και να τα καθορίσει μαθηματικά με την περιοδική επανάληψη των διαστημάτων" (τη περιφορά των διαστημάτων). Έτσι, ο Ερατοκλής, προχωρώντας με τις διάφορες διευθετήσεις που γίνονται αν αρχίσει κανείς κάθε οκτάχορδη αρμονία διαδοχικά από το mi, το fa, το sol κτλ., έφθασε εμπειρικά στην αρίθμηση των επτά διαφορετικών μορφών. Η μέθοδος αυτή επικρίνεται από τον Αριστόξενο (Ι, ό.π. 6, 25 κε.).
(Michailides)
Antik nevelés
ANTIK NEVELÉS
Hoffmann Zsuzsanna
(reszletek)
Az énekmondó dalnokok szerepe így ugyancsak kettős: részben a lakomavendégek
szórakoztatása, de ugyanakkor módjuk nyílott arra is, hogy tanító, nevelő feladatot
vállaljanak. Tevékenységük foglalkozás, mesterség, de egyben művészet is. Tanulható,
tanítható mesterség, de az igazi dalnok – hitük szerint a Múzsák adományaként
– önállót, újat is képes alkotni.6 Annál is fontosabb a rhapsódosok szerepe,
mivel a görög archaikus korban iskolák még nem voltak, így a nevelés elsősorban
a családban zajlott. Az apa, illetőleg az anya adta tovább saját ismereteit fiának, illetve
lányának, gyakorlati tanítás és tanácsok formájában. Ilyen módon elsősorban
élő példával tudtak hatni és nevelni. Másrészt az énekmondók előadásaiból, később
az irodalmi alkotásokból is tanulhattak. A dalnokok – csakúgy, mint később a színpadi
szerzők – abban a kivételes helyzetben voltak, hogy egyszerre sok emberhez
szólhattak, és hatással lehettek hallgatóik tömegére, formálva ezzel a közvéleményt
is. Mit lehetett megtanulni tőlük? Mindent, mivel az eposzok teljes képet adnak
a görögök életéről. Sőt, még arról is informáltak, hogy a maga a dalnok, például
Homéros hogyan vélekedik az egyes szereplőkről, vagy akár a háborúról. (Jóllehet
igen hosszan írt róla, mégis bátran kimondhatjuk, hogy költő nem emelt annyiszor
szót a háború ellen, mint éppen ő.)
~~~~~~~~~~
A gyerekek kevés élelmet kaptak, részben a spártai
egyszerűség és igénytelenség jegyében, részben pedig, hogy maguk kényszerüljenek
beszerezni azt, ami hiányzik. Tanulják meg az ügyes, észrevétlen lopást. A kisebbekkel
a nagyobbak foglalkoztak, megismertették velük az ősi hagyományokat,
kérdéseikre rövid és gyors választ kellett adniuk. Így fejlesztették ki a jellegzetes
spártai, lakonikus beszédmódot. Természetesen írást, olvasást és valamennyi zenei
ismeretet is kellett tanulniuk, és ezzel a szellemi képzésük be is fejeződött. A zenei
képzettséget – harci és kardalok ismeretére a katonáskodás során is szükség volt – a
katonás berendezkedés és szemléletmód indokolta. A nevelés legfőbb célja, hogy
megtanulják az elöljáróiknak való fegyelmezett engedelmességet, jól tűrjék a testi
fájdalmakat, és a harcban bátran helytálljanak. A király ütközetek előtt a Múzsáknak
áldozott – valószínűleg azért, írja Plutarchos (Lykurgos 21), hogy emlékeztesse
katonáit neveltetésükre, és arra, hogy tetteik bírája majd az utókor lesz.
~~~~~~~
A ZENE SZEREPE A GÖRÖG NEVELÉSBEN45
A zenének46 rendkívüli és különleges helye van a görögök életében és ezzel együtt a
nevelésben is. A görögök az erkölcsi nevelés vonatkozásában a zenét tartották a leghatékonyabbnak,
felfogásuk szerint a lélek mélységeibe csakis a zene segítségével
lehet behatolni, így a jellem és a harmonikus lélek formálására a legjobb eszköz.47
Tehát a zene az erkölcsök, az ízlés, a művészi érzék fejlesztésére befolyással bíró
„tantárgy”, sőt szerepe van a szórakozás, a pihenés és a szabadidő igényes kitöltésében
is. A zene jelentőségéről és összetett hatásáról Philodémosnál a következőket
olvashatjuk:
„…A haraggal,
a gyönyörűséggel és szomorúsággal
járó jelenségek (minden emberben) közösek,
mert a megfelelő lelkiállapotok
okai nem rajtunk kívül, hanem bennünk
vannak. A
közös dolgok közé tartozik a
zene is, hiszen valamennyi görög
és barbár él
vele úgyszólván
egész életében. Már
mielőtt ésszel és
értelemmel bírnánk, fellobban
a zenei képesség
minden gyermeki
lélekben.”
(Philodémos: A zenéről = Diogenés Babylinios 60. töredék.)48
Fontos-e a zenei képzés? Platón Prótagoras szájába adva a következő véleményt
fogalmazza meg a zenei képzés jelentőségéről és szerepéről:
„A kitharajátékosok szintazonképpen a józanságra viselnek gondot, meg arra, hogy
a fi atalok semmi gonoszat ne tegyenek. Ezen felül, amikor megtanulnak kitharázni,
más kitűnő költők műveit, a lírikusokéit tanítják kithara-játékba foglalva, és átitatják a
gyermekek lelkét a ritmusokkal és harmóniákkal, hogy kifi nomuljnak, s kiegyensúlyozottabbakká
(eurhythmoteros) és harmonikusabbakká (euarmostoteros) válva szólásban
és cselekvésben derekabbakká legyenek. Mert az ember egész életének ritmusra és
harmóniára van szüksége.” (Prótagoras 326b, ford. Ritoók Zsigmond.)
Különösen fontosnak tartották a zenét a jellem, az éthos formálásában. Ezt igazolja
Philodémos A zenéről című írásának a következő részlete is:
„A magatartást a legharmonikusabbá és legkiegyensúlyozottabbá teszi; mikor pedig
valaki megkérdezte, hogy vajon a zene minden erényre elvezet-e, vagy hát melyekre,
Damón49 megint azt felelte, hogy szerinte a zenével foglalkozót jóformán mindenre,
mert szavai szerint úgy való, hogy a fi ú, aki énekel és kitharán játszik, ne csak bátorságot
tanúsítson meg józanságot, hanem igazságosságot is.” (1, 13.)50
Természetesen az idők folyamán változások is bekövetkeztek a zene szerepét, a
stílust és a hangszereket illetően. Platón a Törvényekben (III. 700a) a következő
módon összegzi a lényeget a régi és az új zene vonatkozásában:
„Először is, hogy kezdettől fogva végighaladjunk a szabad élet túlságos megnövekedésén,
az akkori zenével kapcsolatos törvényekre. Mert akkor a zene még nálunk
formái (eidos) és bizonyos alakzatai (schéma) szerint volt felosztva, s az ének egyik
neme volt az istenekhez intézett imádságok, amelyeket hymnos névvel illettek. Ezzel
ellentétes volt a másik ének-nem – ezeket thrénosoknak nevezték leginkább –, ismét
másik a paian, s újra más, úgy gondolom, a Dionysos születése, amit dithyrambosnak
neveznek. Ezeket ugyanazon névvel, mint a törvényeket, nomosoknak nevezték, mintha
a törvény is az ének egy további neme volna, de ezeket kitharodikus nomosoknak
mondták. Minthogy ezek, és még néhány más is, meg voltak állapítva, nem volt szabad
egyiket a másik dallamformára (melus eidos) felhasználni. A döntő tényező ezekben a
kérdésekben, mint a művek megismerése, a megismertek felett való ítéletmondás s a
nem engedelmeskedők megbünetése is, nem a fütty volt, sem pedig a tömeg műveletlen
kiabálásai, mint manapság, de tetszésnyilvánító tapsai sem, hanem a művelteknek
az volt a bevett szokásuk, hogy csendben végighallgatták; a gyerekeknek, kísérőiknek
és a tömeg legnagyobb részének a rendfenntartó pálca intése már fi gyelmeztetés volt…
Ezek után azonban az idő haladtával… a gyönyör a kelleténél jobban úrrá lett… mindent
mindennel összekavartak, és így értelmetlenségükben akaratlanul is hamis nézeteket
terjesztettek a zenéről (musiké); mintha a zene nem rendelkeznék a helyességnek
semmiféle mércéjével, hanem az élvező személy gyönyörűsége, akár derekabb, akár
silányabb személy is az illető, ítélné meg azt leghelyesebben. Ilyen műveket alkotva
és ilyen elveket hirdetve a tömegbe törvénytelenséget oltottak a múzsai művészetet
illetően, és azt a vakmerőséget, hogy feltételezzék magukról, hogy képesek ítéletet
mondani. Ennek következtében a nézőtér némából hangossá lett, mintha meg tudná állapítani
a művészetben, hogy mi a szép és mi nem az, és az arisztokrácia (a legjobbak
uralma) helyett ebben a kérdésben valami hitvány theatokrácia (nézőtéruralom) jött
létre… Így a múzsai művészetben kezdődött el az a téveszme, hogy mindenki mindenhez
ért, itt kezdődött el a törvénytelenség, s ezt követte a szabadság. Hiszen nem féltek
semmitől, mert azt hitték, értenek a dolgokhoz, a félelmetlenség pedig a szégyentelenséget
szülte. Mert a jobbnak a véleményét vakmerőségből nem félni, ez körülbelül az
a hitvány szégyentelenség, amely a nekiszilajodott szabadság szülötte.” (Ford. Ritoók
Zsigmond.)
A zene gyönyörködtet, harmóniája és ritmusa megnyugtatja, felemeli a lelket, továbbá
a hangszeres zene állandó kísérője az élőszónak. A zenei képzettség hiányát
úgy értékelték, hogy az érintett személynek hiányos az általános műveltsége, ami
főként jellemében és erkölcseiben mutatkozik meg. Aristophanés egy részletében
(Darazsak 958–959) enyhébb ítéletet kér egy tolvajnak, mivel az híján van a zenei
műveltségnek:
„…ha túrót lopott,
bocsásd meg: cziterát pengetni nem tud” (ford. Arany János).
Az egyébként konzervatív szemléletű komédiaíró úgy ítéli meg, zenei képzettség
nélkül – különös tekintettel az erkölcsi szempontokra – hiányos maga a nevelés is.
A zene tehát eszköz arra is, hogy vele a mester az ifjú lelkére is hatással legyen,
ezen túlmenően gyönyörködtet, ritmusa van, egyben jó út a költők megismeréséhez
is, különös tekintettel a hexameteres versformákra. A szöveg nélküli zene az
ókori görögöknél nem volt szokásos, Platón egyenesen barbárságnak tartja. A csak
hallgassuk, vagy műveljük is a zenét kérdését Aristotelés Politikájának következő
részletében fejtegeti (8, 6):
„Hogy azután úgy kell-e tanulni, hogy magunk énekeljünk és játsszunk hangszeren,
ahogyan ezt az előbb felvezettük, erre most szándékozom felelni. Nem kétséges, hogy
nagy különbséget jelent a fejlődés szempontjából, hogy valaki maga részt vesz-e cselekvően
a dolgokban; mert lehetetlen vagy legalábbis nehéz, hogy valaki, aki nem vesz
cselekvően részt valamiben, helyesen tudja azt megbírálni… Tehát világos mindebből,
hogy a zenét úgy kell oktatni, hogy a gyermekek maguk is cselekvően részt vegyenek
benne, és nem nehéz megállapítani, hogy mi illik az egyes életkorokhoz, és mi nem, és
megcáfolni sem nehéz azokat, akik azt állítják, hogy a zene alantas foglalkozás. Először
is, mivel az ítélőképesség fejlesztése céljából szükség van ennek gyakorlására,
azért fi atal korában mindenki vegyen részt annak művelésében; mikor már korosabb
lesz, ezt a tevékenységet hagyja abba, ámde azért képes lesz helyesen ítélni, és élvezni
is megfelelően tudja, mert hiszen gyermekkorában tanulta.”
A zenének nagyon fontos része az ének, maga az emberi hang, ami a színpadi darabok
előadását kísérő kar esetében is jelentős hangsúlyt kapott, ahol az ifjak gyakran
énekeltek. Ilyenkor – a görögök szerint – a dallammal, harmóniával ékesített emberi
szó egyenesen a lélekbe hatolt és mintegy belevésődött. A zene jelentősége tehát
egyértelmű a görög nevelésben, viszont keveset tudunk arról, hogy hogyan tanították.
Az oktatás az egyszerűbb lanttal (lyra)51 kezdődött, és a kitharával folytatódott,
mindkettő húros52 hangszer volt. A perzsa háborúk után vált divatossá az aulos –
ahogyan ezt a vázaképek is tanúsítják –, de rövid időn belül háttérbe is szorult.53
Ennek okára is rávilágít a következő részlet:
mára a legkellemesebb az éneklés, s érthető ezért, ha az emberek összejöveteleiken
és kötetlen időtöltéseikben alkalmazzák, mint olyasmit, ami képes az embert megvidámítani.
Így már ennek alapján is arra a következtetésre juthatunk, hogy nevelni kell
rá az ifjabbakat is. Mert azok a gyönyörűségek, amelyek ártalmatlanok, nemcsak az
élet végcéljának felelnek meg, hanem a pihenésnek is… Az emberekkel azután az esik
meg, hogy a szórakozást végcélnak teszik meg… a zenében pedig megvan a természetes
gyönyörűség, amiért élvezete minden életkor és jellem (éthos) számára kedves –,
hanem meg kell néznünk, hogy nincs-e kihatással a jellemre (éthos) és a lélekre (psyché).
Ez egészen nyilvánvaló lenne, ha kiderülne, hogy a zene erkölcseinkre (éthos)
formálólag hat. Márpedig hogy formálólag hat, az kitűnik sok egyéb dologból, nem
utolsósorban Olympos56 dalaiból (melos).” (Ford. Ritoók Zsigmond.)
Nem szabad elfeledkeznünk arról, hogy Aristotelés korában már elterjedt volt az a
gondolat, hogy a zenélés gyakorlata kedvezőtlen irányba halad. Már az 5. század
végétől jellemzőek a zenében a különböző formai újítások, a hangnemek keveredése,
a kithara-húrok számának a növelése, a hajlítások kedvelése.
A stílusváltozások főként a színpadi szerzőknél, így például Euripidésnél érvényesülnek
látványosan. Korábban Platón több ízben is óv az újításoktól (Állam IV.
424b). A gátlástalanság és az önérvényesítésre való törekvés a művészetben is megtalálta
a maga kifejezési formáit. Előtérbe került az egyéni élvezet, a gyönyörködtetés,
ezzel együtt az érzelmek felhangolása. Az újítókkal szemben akadnak védelmezői
a régi zenének, akik elsősorban az éthos-elméletre hivatkoztak.57 Ugyanebben
a korban alakult ki a költőkről az a nézet, miszerint ők a nép tanítói. Ahogyan az
ősi időkben is azok voltak, ők tanították meg az embereket a mesterségekre, a törvények
ismeretére, valamint megismertették őket a vallási kultuszokkal. Persze az
éthos-elméletnek ellenzői is akadtak. Szólaltassunk meg egyet ezek közül is:
„Gyakran elcsodálkozom, görög férfi ak, amikor némelyek saját művészetükről hamis
előadásokat tartanak, ti erre nem jöttök rá. Azt mondják ugyanis, hogy ők a harmóniák
szakértői, elővesznek egyes dallamokat, ezeket összehasonlítják, s közülük egyeseket,
ahogy éppen jön, elmarasztalnak, másokat meg hebehurgyán felmagasztalnak… Azt
mondják, hogy a dallamok közül némelyek mértékletesebbekké, mások józanakká, ismét
mások igazságosakká, egyesek bátrakká, mások gyávákká tesznek. Pedig bizony
rosszul tudják, sem chromatikus hangnem nem teszi gyávákká, sem az enharmonikus
nem teszi bátrakká azokat, akik használják. Hiszen ki ne tudná, hogy az aitólok, a dolopsok
és mind a Thermopylaiban összegyűltek a diatonikus zenét használják, mégis
bátrabbak, mint a tragédia-előadók, akik folytonosan enharmonikusan szoktak énekelni.
Úgyhogy sem a chrómatika nem tesz gyávákká, sem az enharmonia nem tesz
bátrakká” (Hibeh beszéd 1, 13).58
Számos vitát váltott ki annak a kérdésnek az eldöntése, hogy kell-e mindenkinek
tudnia énekelni és hangszeren játszani, azonos-e a zene lélekformáló hatása azokban
is, akik csupán hallgatói, és nem aktív művelői annak. Erre a dilemmára maga
Aristotelés is keresi a választ:
„Most kell arról a korábban felvetett kérdésről beszélnünk, hogy vajon nekünk magunknak
is kell-e tanulnunk énekelni és hangszereket kezelni vagy sem. Nem fér kétség
hozzá, hogy nagy különbséget jelent abból a szempontból, hogy milyenekké leszünk,
az, ha valaki maga is részt vesz egy tevékenységben. Mert a lehetetlenségek
vagy legalábbis a nehéz dolgok közé tartozik, hogy olyanok, akik valamit a gyakorlatban
nem művelnek, annak komoly bíráló lehessenek. Egyébként is a gyerekeknek
mindig kell, hogy valami elfoglaltsága legyen, s Archytas59 csattogtatóját is jól sikerült
dolognak kell tartanunk, amit a gyerekeknek adnak, hogy azzal magukat elfoglalva
semmit össze ne törjenek a házban. A fi atalok ugyanis sohasem tudnak nyugton maradni.
Ez illik a gyermekek aprajához. A nagyobbak csattogtatója a műveltség (paideia).
Világos mindebből, hogy a zenét úgy kell tanítani, hogy a gyerekek a gyakorlatban is
műveljék azt.” (Politika 8, 11, 1342b, ford. Ritoók Zsigmond.)
A fi lozófus tehát úgy látja, hogy másként képes megítélni a zenét az, aki maga is
műveli, tehát azon az állásponton van, hogy nagyon is lényeges a különbség a zene
hallgatása és passzív befogadása, valamint aktív művelése és valódi átélése között.
Aristeidés Quintilianus (2–3. századi görög zenei szakíró) alapvetően kétféle ismeretet
különböztet meg, amelyek hatásai és mesterei is mások:
„Az ismeretek között kétfélét különböztetünk meg. Egyesek az értelmi részt őrzik meg
természetes szabadságában, és az értelem közlése révén egyfelől józanná teszik, másfelől
tisztaságát megóvják, mások viszont szoktatás révén az irracionális részt gyógyítják
és szelídítik, mint valami zabolátlanul fi cánkoló állatot, amennyiben nem engedik,
hogy bakugrásokat tegyen, vagy éppen egészen hanyatt vágja magát. Az első csoport
vezetője és főpapja a fi lozófi a, a többieket a zene irányítja, mely rögtön kisgyermek
kortól harmóniával formálja a jellemvonásokat, és ritmusaival kiegyensúlyozottabbá
alakítja a testet. A nagyon fi atal korúakat ugyanis nem lehet sem puszta szavakkal nevelni,
amelyek csak minden gyönyörűség nélküli intelmet tartalmaznak, sem teljesen
gondozás nélkül hagyni. Ezek számára tehát az a nevelés marad, mely a fi atalság miatt
még nyugalomban lévő értelmi elemet nem mozgatja meg idő előtt, a többi részt pedig
gyönyörűség okozásával segíti, amennyiben a szoktatás révén neveli.60 Maga a természet
is tanított arra, hogy miképpen kell a nevelést alkalmazni. Az embert ugyanis nem
olyan dolgok révén, amelyek ismeretlenek, hanem azok útján, amelyeket elmélet vagy
tapasztalás révén megismertünk, lehet elvezetni valaminek az elfogadására, majd az
annak értelmében való cselekvésre. Mármost minden gyerek esetében megfi gyelhetjük
az éneklésre való állandó készséget és a derűs mozgásban való könnyedséget (épeszű
ember nem zárja el őket efféle gyönyörűségektől), s így vagy a dolog bája csalogatja
gondolkodását, vagy a lélek szökken a természetének megfelelő mozgásba, mihelyt
megszabadult a gyermekkor lassúságától, amely a lelket a körülvevő testrészek erőtlensége
folytán megkötözi.” (A zenéről 2, 3, ford. Ritoók Zsigmond.)
Ugyanezt a kérdést tárgyalja Aristeidés Quintilianus a mű egy másik részében, ismételten
hangoztatva a zenének a nevelésben betöltött alapvető szerepét:
valamint Aristotelés Politikájának 8. könyvében (1340b).
„Az, hogy a zene a legerősebb eszköz a nevelésben, amelyhez hasonló nincs még egy,
továbbá, hogy természetünk helyes irányba terelés nélkül maradva gyakran tönkremenne
(mert vagy a földhöz tapadt, vagy a gonosz indulatok felé csábul) világos a
következőkből.
A nevelés kérdésével kapcsolatban a következő két baj lehet: a zenei műveltség
hiánya (amusia) és a rossz zenei műveltség (kakomusia). Az első a tanulatlanság, a
másik a rossz tanítás következménye. Mármost a lélekkel kapcsolatosan – hogy osztályozzuk
– két indulatot lehet tapasztalni: az akaratot és a sóvár vágyat. Ezért azok, akik
sohasem ízlelték meg a zene szépségét, ha sóvár vágyaikat dédelgetik, érzéketlenek
lesznek és olyanok, akár a barmok, mint pl. az oscusok és lucaniaiak, ha indulatukat
gerjesztik fel, vadak és ragadozókhoz hasonlatosak, mint a garamantok és az ibérek.
Másrészt azok közül, akikben a zenei tájkozottság a természetellenesbe, a hitványságba
és a rossz zenei műveltségbe tévedt, a sóvár vágyaikat ápolgatók lelkükben nagyon
is petyhüdtek, testükben sem elég délcegek, mint a phonikiaiak és Libyában élő leszármazottaik,
az indulatuknak engedelmeskedők még szellemükben is rendezetlenek,
mert részegesek, s a kelleténél jobban szeretik a fegyvertáncot, haragjukban féktelenek,
ádázak, mint a thrákok és az egész kelta nép.” (A zenéről 2, 6.)61
Fennmaradt a Sókratéshez kapcsolódó számos anekdota között a következő. Sókratés
a kivégzése előtti napon hallott egy zeneszámot, ami nagyon megtetszett neki, és
arra kérte a zenészt, hogy őt is tanítsa meg arra. Mire az: „Neked, aki holnap úgyis
meg fogsz halni, ugyan mi szükséged lenne erre?” – „Hogy több tudással menjek a
másvilágra” – válaszolta bölcs nyugalommal Sókratés.
~~~~~~~~~
Még a színházba is magunkkal
visszük a fi atalokat, s a komédiák és tragédiák megtekintésével állami nevelést adunk
nekik. Látják a régiek hibáit és erényeit, hogy ettől elriadjanak, azt pedig utánozzák.
Megengedjük, hogy a komédia színészei kigúnyolják és ócsárolják azokat a polgárokat,
akikről tudják, hogy hitványul, a poliszhoz méltatlanul élnek. Ebből azoknak is
hasznuk van, mert így kicsúfolva megjavulnak, s a sokaságnak is, mert elkerülheti az
ilyesmiért járó bírálatot.” (21–22.)
Solón összegzésében – nagyon helyesen – kitér a színpadi előadásoknak a nevelésben
betöltött szerepére. A dráma- és a komédiaíróknak – tekintettel a nyíilvánosság
rendkívüli erejére – tehát különösen nagy a felelőssége, mivel abban a helyzetben
vannak, hogy egyszerre sok emberhez tudnak szólni, hatni tudnak rájuk, ilyen módon
a közvéleményt is jelentősen befolyásolják, és van egy bizonyos „népnevelő”
szerepük is. A színházi előadások szerepe a Kr. e. 5. században különösen fontossá
vált, Peisistratosnak, a tyrannosnak jelentős népszerűséget is hozott, hogy a démosz
által kedvelt Dionysos isten ünneplését drámai bemutatókkal kötötte össze. A népet
szórakoztatta, s egyben fi gyelmét – szándékosan – is elterelte a politikáról, és
kétségkívül nevelte is, mindezzel azt az illúziót keltve a démosban, hogy a város vezetőjének
gondja van a népre. Annak érdekében, hogy az előadásokat minél többen
látogathassák, Periklés ingyenes színházjegyet (theórikon) vezetett be.
~~~~~~~~~
Maga Aristophanés konzervatív szemléletű, a számára ideálisnak tűnő régit szeretné
visszaállítani, célja – túl a kritikán – kora szokásainak és erkölcseinek a jobbítása.
Tisztában van a költő tanító funkciójával, amit meg is fogalmaz. Elveti a
szofi sta „felvilágosodást,” ezzel szemben a régi erkölcsök és hagyományos értékrend
védelmezőjeként lép fel. Szereplői egyszerű emberek, zömmel földművesek,
velük mondatja el kritikáját a demokrata, háborús irányzattal, az új műveltséggel
és a vele járó új életszemlélettel szemben. Kritikával illeti az új műveltséget, valamint
az irodalmat is, mindezt egy kiválasztott célszemélyen keresztül teszi, a
fi lozófi a esetében Sókratés, az irodalomban pedig Euripidés a választottja. Fontos
információkat mond el a nevelés kapcsán a Felhők című darabjában. Egymás
mellé állítja a hagyományos és az új pedagógiai elveket, amelyek az Igaz Beszéd
és a Hamis Beszéd szócsatájában mérkőznek meg egymással. Az előbbi a marathóni
hősök nemzedékének nevében szól, az utóbbi a peloponnésosi háború idején
élt ifjúság megváltozott eszméit képviseli. Mindkettő magának akarja megnyerni
Strepsiadés semmirekellő fi át, Pheidippidést. Az előbbi a régi, szigorú nevelési
elveket és oktatást propagálja, az utóbbi a szofi sták új módszereire és felfogására
esküszik. Az viszont örök kérdés, hogy melyik módszer vezet el a kívánt eredményhez?
Van-e általános recept az ideális nevelésre? A darab részleteit Arany
János fordításában idézzük.
„IGAZ BESZÉD
Elmondom hát, miben állt hajdantan az ifjúság nevelése,
míg én, igazat szólva, virágzám s törvény vala tiszta szerénység.
Legelébb is: az ember az utczákon gyereket mukkani se hallott,
hanem úgy mentek cziterásukhoz szép rendben, sűrü csoportban
az egy utczán lakozók, s pőrén, ha szitált is a hódara szörnyen.
Az meg, tanítá énekre…
Kifeszítve keményre az összhangot, mint ez rászállt az atyáktól.
Ha pedig valamé’k pajzánságból a dalt görbére csavarta…
megverte bizony jól, és kidobá, mint a Múzsák veszedelmét.
Ülvén az iskola földjén, a czombját a gyereknek előre
kellett vetni, nehogy rút dolgot szemléljenek a körülállók…
Étkezve pedig, hitvány retket se’ szabad volt venni magának,
még a köményt, zellert sem idősbek elől kiragadni a tálból,
halat és madarat lakomázni se’, vagy térdét egymásra helyezni.
HAMIS BESZÉD
Mind régi dolog!… rakva tücsökkel-bogárral.
IGAZ BESZÉD
„Hanem e nevelésmód,
ez az én rendszerem az, mely képzé a hős marathóni vívókat!
Te pedig a mai ifjúságot bő mezben vívni tanítod,
úgyhogy öl a méreg, mikor a Panathénéán lejteniük kell…
Engem válassz hát, ifju, ne félj, az igaz és jobbféle beszédet,
s gyűlölni tudod majd a gyűlést, a fürdőt messze kerülni,
szégyellni a rútat, az illetlent; mástól dorgálva pirulni,
öregebb ember ha feléd közelít, székedrül előtte felállni,
szüleid tudtán kívül is rosszat nem tenni, se’ rútat, olyasmit,
amely tiszta szemérmed szobrát beborítná végre mocsokkal;
tánczosnőkhöz sem törni be, hogy, mialatt ily vágyban esengőt
almával hajígál a kéjnő, jó híred örökre ne vesszen;
vissza se mondani semmit apádnak, vagy Iapet (= igen öreg, vén) gúnynevet adva,
vénségén, mely fészkén táplált, bosszut állani a fenyítésért.”
A Hamis Beszéd gúnyolódik az elhangzott tanácsokon:
„Ezt hidd el, öcsém, s Dionys úgyse’! olyan léssz általa, mint a
Hippokrat fi ai,72 s úgy hívnak, hogy: anyámasszony katonája.”
Az Igaz Beszéd elszántan védelmezi álláspontját, s kitart az ősi erények mellett:
„Nem, sőt ragyogó, viruló testtel fogsz a tornákon időzni,
s nem, mint a maiak, gyűlésben szájalni kopott hegyü élczzel,
se’ pedig szőrszál-hasogatva-ravasz-perpatvaros ügybe vonatni;
hanem az Akadémiába lemégy, járkálni a tisztes olajfák
árnyán, koszorúzva fehér náddal, s bölcs kortársaid karon öltve,
loncztól szagosan és nyugalomtól s az ezüst-nyár hullt levelétől,
örvendve tavasz idején, mikor a platan és a szilfa susognak.
Ha szavam fogadod, mint elmondám,
s elmédet ezekre irányozod: úgy
melled ragyogó lesz minden időn,
bőröd hószín, vállad tetemes…
Ha meg azt teszed, amit e mostaniak:
színed legelébb is, sárga leend,
vállad zsugorult, melled csontváz…
És elhitet ez, ha reá hallgatsz,
hogy a szép mind rút, hogy a rút mind szép…”
A Hamis Beszéd hatásos ellenérvekkel készül támadásra:
„Rég fúrja már az oldalam s régóta kínoz a vágy
mindezt halomra dönteni ellenkező okokkal.
Hisz’ a nevem: „Hamis Beszéd”, is ép ezért ragadt rám
a bölcselők között, hogy én első valék, ki tudtam
törvényt és jogot ellenkező irányba elcsavarni.73
„Tanítsd, fegyelmezd, csakhogy emberül
felvágd a nyelvét! egyik ajakát
az apró perpatvarhoz élesítsd,
a másikat nagyobb szónoklatokra.”
„Ne félj, ügyes sophistát kapsz haza”
~~~~~~~~
ARISTOTELÉS (KR. E. 384–322)
A jeles polihisztor gazdag hagyatékából már az eddigiekben is többször idéztünk,
mégis megér egy rövid kitérőt Alexandros híres nevelőjének rövid értékelése. A Stageira
városából származó görög fi lozófus az ókor egyik legnagyobb gondolkodója.
Számos tudományterülettel foglalkozott, ezen a helyen azonban csak a pedagógia
elveiről és módszereiről kívánok rövid áttekintést adni. Ehhez – Aulus Gelliusnak
köszönhetően – rendelkezésünkre áll egy különleges dokumentum: nevezetesen
egy-egy rövid részlet a tanítvány, illetőleg a mester leveléből,90 amelyekkel kapcsolatban
Gellius lényeges információkat mond el a híres mester elveiről és módszereiről.
„A híradások szerint a fi lozófus Aristotelés tanítványai számára tartott tudományos és
művészeti előadásaiban kétféle módszerrel élt. Ezek egyikét ő maga „külsőnek” (exóterika),
a másikat „gondolatébresztőnek” (akrostika) nevezte el. Külsőnek a szónoki
elmélkedésre, a gondolkodóképességre és a polgári ismeretekre vonatkozókat nevezték,
a gondolatébresztők pedig azok, amelyekben a bölcselet elvontabb és mélyrehatóbb,
továbbá a természet kutatására és vitatott kérdésekre irányulnak. Az akrostikének
nevezett studiumnak a gyakorlására a Lyceumban (görögösen Lykeion) a reggeli órákat
szánta, és nem engedett oda vaktában bárkit, hanem kizárólag azokat, akiknek a
tehetségét, alaptudását, valamint a tanulás terén mutatott szorgalmát és buzgalmát előzetesen
megvizsgálta. A külsőnek nevezett előadásokat és szónoklattani gyakorlatokat
pedig ugyanazon a helyen, este tartotta, ahol válogatás nélkül, tömegesen fogadta az ifjúságot.
Ezt „esti sétá”-nak (deilinos peripatos), az előbbit pedig reggelinek (eóthynos)
nevezte el. Ugyanis mindkét alkalommal sétálva tanított. Azokat a könyveit, amelyek
mindkét studiumhoz magyarázatként szolgáltak, szintén két csoportra osztotta, egyiket
külsőnek (exoterici), a másikat gondolatébresztőnek (acroatici) nevezte el. Amikor
Nagy Sándor megtudta, hogy ezeket a tudományosabb (tárgyú) könyveit közzé tette
– jóllehet abban az időben szinte egész Ázsiát hatalmában tartotta fegyveres hadseregével,
és magát Dareios királyt is szorongatta csatákkal és győzelmekkel –, ilyen
számos elfoglaltság közepette is levelet intézett Aristoteléshez. Ebben közölte, hogy
nem tette helyesen, miszerint azokat a magasabb szintű tudományokat, amelyekre őt is
(ti. Alexandrost) oktatta, érhetővé tette a nyilvánosság számára. »Mert mi – úgymond
– miben tűnhetünk ki mások között, ha azok, amiket tőled kaptunk, mindenki számára
közkinccsé válnak? Én ugyanis jobban szeretnék kitűnni a tudásommal, mintsem hatalmammal
és gazdagságommal.« Aristotelés erre a következő tartalmú választ küldte:
»Vedd tudomásul, hogy a magasabb szintű oktatást szolgáló művek, amelyeknek mint
elrejtendőknek a közreadását kárhoztatod, akár ki vannak adva, akár kiadatlanok, kizárólag
azok számára érthetők, akik engem hallgattak.«”
Alább idézem mindkét levél eredetijét a fi lozófus Andronicus munkájából, a Gellius
által idézett görög szöveg alapján:
„Alexandros jó egészséget kíván Aristotelésnek! Nem tetted helyesen, hogy a magasabb
szintű oktatásra szánt műveidet közreadtad. Mivel fogom én felülmúlni a tömeget,
ha azok a tudományok, amelyekre engem tanítottál, bárki számára elérhetők lesznek?
Én ugyanis inkább a legmagasabb szintű tudományokban, mintsem a hatalomban
szeretnék kitűnni. Élj boldogul!”
90 Gellius (20, 5) az említett részleteket a rhodosi Andronikos munkájából idézi. Plutarchostól
úgy tudjuk, hogy ez a bölcselő volt az, aki – Tyrannio nyelvésztől, Cicero gyermekeinek
a nevelőjétől – megvette Aristotelés írásait, majd közzétette Rómában.
Aristotelés válasza:
„Aristotelés jó egészséget kíván Alexandros királynak! Írtál nekem a magasabb szintű
oktatásra szánt munkáimról, miszerint azokat titokban kell tartani. Tudd meg tehát,
hogy azok ki is vannak adva, meg nem is, ugyanis megérteni csakis azok képesek, akik
hallgatóim voltak. Élj boldogul, Alexandros király!” (Gellius 20, 5, ford. Hoffmann
Zsuzsanna.)
~~~~~~~
A tanítók munkája az ókorban sem tartozott az egyszerű feladatok közé, elismertsége
is változó volt. Egy Plutarchos neve alatt fennmaradt, a zenéről szóló írás37 a
következő elsmerő szavakkal méltatja a mesterek áldozatos és nagyon fontos munkáját:
„Én pedig azt hiszem, hogy az én ékességem, sőt, nem csupán az enyém, hanem valamennyi
társamé is együttesen tanítómnak a tudomány terén való buzgólkodása. Hiszen
a hadvezérek akár legkiválóbb haditettei is, mint tudjuk, csak a pillanatnyi veszedelemből
biztosítanak szabadulást néhány katonának vagy egyetlen városnak, vagy
legfeljebb egy népnek, de jobbakká semmiképpen sem teszik sem a katonákat, sem
a polgárokat, de saját népük fi ait sem. Ezzel szemben azt tapasztalhatjuk, hogy a műveltség,
mely a boldogság lényege és a megfontoltság forrása, nemcsak egy háznak,
városnak vagy népnek hasznos, hanem az egész emberi nemzetségnek. Amennyivel tehát
nagyobb a műveltségből fakadó haszon minden haditettnél, annyival inkább méltó
az említésre az ilyen irányú buzgólkodás.” (A zenéről 1131b, ford. Ritoók Zsigmond.)
34 Cornelius Nepos: Híres férfi ak. Európa Kiadó, Budapest, 1984, 187–188, ford. Havas
László.
35 Plutarchos: Quaestiones Romanae 9, 1, 3.
36 Ars amatoria 3, 329; Tristia 2, 369.
37 A részletet magyarul Ritoók Zsigmond közli, i. m., 371.
~~~~~~~~~
A zenéhez a rómaiaknál – ellentétben a görögökkel – nem a költészet társul,
hanem gyakrabban a tánc. A táncról a konzervatív római felfogás meglehetősen
negatívan vélekedett, elsősorban annak az erkölcsökre veszélyes hatása miatt. Jól
illusztrálja ezt a fenntartást a következő, a Kr. u. 5. században élt Macrobiustól származó
részlet:
„Ha már a régi időket hánytorgatod fel nekünk, mondd csak, Horus: emlékezeted szerint
kinek a lakomáján láttál mostanában táncosnőt vagy táncost? Bezzeg akkortájt a
legjobb körökben is versengve tanultak táncolni. Mert lám, hogy azon a koron kezdjem,
amely még a legjobb erkölcsű volt, a két pun háború között szabad emberek – még
hogy szabad emberek: senatorok! – gyermekei jártak tánciskolába, s ott csattogtatóval
felszerelve tanultak táncolni. Nem is említem, hogy a matrónák sem tartották illetlennek
a táncot, hiszen a legderekabbjaik is igyekeztek megtanulni, csak nem vitték túlzásba,
nem törekedtek művészi tökélyre. Hogyan is mondja Sallustius: »…citerázni és
táncolni ékesebben tudott, mint ahogyan tisztességes nőhöz illik.«55
idegenek voltak, ehhez lásd még Hoffmann Zsuzsanna: Színészek és színjátszás a Plautuskorabeli
Rómában. Antik Tanulmányok 30, 1983, 207–218; uő.: Egy híres színész karrierje
az ókori Rómában. História 1987/3, 21–22.
Tehát ő nem azért rója meg Semproniát, mert tudott táncolni, hanem azért, mert
mesterien értett hozzá… Csakhogy előkelő családok fi ai, s amit szégyen kimondani,
hajadon lányai is csatlakoztak a tánc buzgó művelőihez! Tanú rá Scipio Africanus Aemilianus,
aki Tiberius Gracchus bírósági törvénytervezete elleni beszédében a következőket
mondja:
»Illetlen haszontalanságokat tanulnak: kis mitugrászokkal együtt hárfával és lanttal
a kezükben mennek a színészek iskolájába, s ott énekelni tanulnak, amit őseink szabad
emberhez méltatlannak ítéltek. Mennek, mondom, a tánciskolába, a mitugrászok közé,
szabad születésű hajadonok és ifjak! Mikor ezt valaki elmesélte nekem, nem akartam
elhinni, hogy előkelő emberek ilyesmire taníttatják gyermekeiket. De amikor elvezettek
a tánciskolába, becsület istenemre, több mint ötven fi út és hajadont láttam ebben
az iskolában, s közöttük – ami államunkra nézve különösen szomorú – egy serdületlen
fi úcskát, egy éppen hivatalra pályázó polgár tizenkét év körüli fi át, aki csattogtatókkal
felszerelve egy olyan táncot táncolt, amit holmi pimasz rabszolgakölöknek sem illenék
eljárnia!«”56
A császárkorban már nem lehetett meggátolni a zene divatját, olykor már a császárok
is művelték: Caligula, Nero, Titus, Hadrianus, Commodus. Az előkelők utánozták
az uralkodókat, valóságos zenekarokat szerveztek, és ezek szórakoztatták
a vendégeket. A hírhedt Trimalchio lakomáján minden zeneszóra történt, ilyenkor
gyakran egzotikus táncosnők ritmikus mozdulatokkal kísérték a zene ritmusát. Keresettek
voltak a különleges számokat előadó „művészek”, keresték a „sztárokat”,
ezzel együtt a szabad művészetek sorában a zenei tanulmányok színvonala hanyatlott.
A klasszikus görög ókor alapvető hangszerei a lyra és az aulos voltak. Augustus
korában Horatius már szembeállítja a hajdani panaszos hangú aulost (tibia) a
saját korában divatos tubával, ami úgy harsog, mint a trombita. A koncertkithara
őse a lant volt; kedvelték az orgonát, amely hatalmas méretével és hangjával jól illett
az amphitheatrumok méreteihez. Az orgona később nagyon elterjedt, víz hozta
mozgásba,57 Cassiodorus toronyhoz hasonlította. A zene tehát szórakoztatásra szolgált,
olykor ízléstelen, érzéki tánccal kísérve, amit a keresztény szerzők joggal kárhoztattak.
A Kr. u. 4–5. században több egyházatya megtiltotta a templomokban a
szertartások alatt az éneket és a hangszerek használatát. A tiltás nem sokat segített,
Ambrosianus a 4. század végén megalkotta a nevét viselő egyházi zenét, ami részben
a kor világi zenéjéből eredt.
5 Az Ilias 6. énekében (215 skk.) két hős, a görög Diomédés és a trójai Glaukos az arisztokraták
öntudatával hosszan sorolja felmenőit. Ennek alapján igazolják a családjaik közötti
vendégbarátságot, ugyanakkor nem titkolják híres őseik miatti büszkeségüket sem.
6 Hésiodos költői öntudattal hirdeti magáról, hogy a Helikón-hegyi Múzsák ilyen különleges
ajándékkal tüntették ki.
45 Mivel a zenei, illetve a testi nevelés különleges hangsúlyt kapott a görögöknél, indokolt,
hogy külön foglalkozzunk a két területtel.
46 A musiké jelentheti konkrétan a zenei nevelést, illetőleg általánosan a múzsai, tehát
szellemi képzést is.
47 Napjainkban is alkalmazzák terápiás céllal.
48 Magyarul közli Ritoók Zsigmond: Források az ókori görög zeneesztétika történetéhez.
Akadémiai Kiadó, Budapest, 1982, 91; a kötet alapos forrásanyagot és számos szakirodalmi
adatot közöl a témához.
Antikneveles_35.indd 34 2009.09.24. 8:07:40
49 Híres zenetudós és bölcs a Kr. e. 5. században, Periklés tanítója.
50 Közli Ritoók Zs. i. m., 87.
Antikneveles_35.indd 35 2009.09.24. 8:07:40
51 A hagyomány szerint Terpandros alkotta meg a héthúrú lantot, ezt használták az athéni
iskolákban.
52 Az ilyen típusú hangszerek feltalálója a görög mitológia szerint Hermés isten volt, lásd
a homéroszi Hermés-himnuszt (17–61).
53 Platón azért ellenzi például, mert a hangszer használata során eltorzul az emberi ábrázat,
és ezt nem jó látni. A zene tanításának módjáról lásd még Fináczy Ernő: Az ókori nevelés
története. Budapest, 1906, 77–79; Ritoók Zsigmond i. m.
56 Mondákból is ismert zeneszerző, általában őt tekintik a művészi zene megteremtőjének.
57 Vö. Ritoók Zs. i. m., 87.
58 Lásd Ritoók Zs. i. m., 111.
59 Archytast a források igen emberséges fi gurának ábrázolják, ő az, aki még a rabszolgákat
is szelíd emberséggel kezelte. Különösen szerette a gyerekeket, úgyhogy tudós létére még
gyermekjátékokat is készített. Lásd Ailianos: Tarka történetek 12, 15, vö. még Athénaios
519b.
60 Hasonló gondolatok találhatók még Platónnál (Törvények II. 653; Állam III. 400–401),
70 Lásd Lovagok 188–189. A komédia szerepéhez lásd még K. J. Dover i. m., 35 skk.
71 Lásd még ehhez R. Garland i. m., 133 skk.
72 Utalás Hippokratés fi ainak közismert ostobaságára és ápolatlanságára.
73 Világos utalás a szofi sta rétorikára.
34 Cornelius Nepos: Híres férfi ak. Európa Kiadó, Budapest, 1984, 187–188, ford. Havas
László.
35 Plutarchos: Quaestiones Romanae 9, 1, 3.
36 Ars amatoria 3, 329; Tristia 2, 369.
37 A részletet magyarul Ritoók Zsigmond közli, i. m., 371.
52 Híres férfi ak: Epameinondas 1, ford. Havas László.
53 De oratore 3, 15, 58; De fi nibus I, 21, 72.
54 Lásd Acad. pr. 2, 36, 115; Az istenek természete 1, 3, 6; Epistulae ad familiares 13, 16, 4.
55 Catilina összeesküvése 25.
ANTIK NEVELÉS
Hoffmann Zsuzsanna
(reszletek)
Az énekmondó dalnokok szerepe így ugyancsak kettős: részben a lakomavendégek
szórakoztatása, de ugyanakkor módjuk nyílott arra is, hogy tanító, nevelő feladatot
vállaljanak. Tevékenységük foglalkozás, mesterség, de egyben művészet is. Tanulható,
tanítható mesterség, de az igazi dalnok – hitük szerint a Múzsák adományaként
– önállót, újat is képes alkotni.6 Annál is fontosabb a rhapsódosok szerepe,
mivel a görög archaikus korban iskolák még nem voltak, így a nevelés elsősorban
a családban zajlott. Az apa, illetőleg az anya adta tovább saját ismereteit fiának, illetve
lányának, gyakorlati tanítás és tanácsok formájában. Ilyen módon elsősorban
élő példával tudtak hatni és nevelni. Másrészt az énekmondók előadásaiból, később
az irodalmi alkotásokból is tanulhattak. A dalnokok – csakúgy, mint később a színpadi
szerzők – abban a kivételes helyzetben voltak, hogy egyszerre sok emberhez
szólhattak, és hatással lehettek hallgatóik tömegére, formálva ezzel a közvéleményt
is. Mit lehetett megtanulni tőlük? Mindent, mivel az eposzok teljes képet adnak
a görögök életéről. Sőt, még arról is informáltak, hogy a maga a dalnok, például
Homéros hogyan vélekedik az egyes szereplőkről, vagy akár a háborúról. (Jóllehet
igen hosszan írt róla, mégis bátran kimondhatjuk, hogy költő nem emelt annyiszor
szót a háború ellen, mint éppen ő.)
~~~~~~~~~~
A gyerekek kevés élelmet kaptak, részben a spártai
egyszerűség és igénytelenség jegyében, részben pedig, hogy maguk kényszerüljenek
beszerezni azt, ami hiányzik. Tanulják meg az ügyes, észrevétlen lopást. A kisebbekkel
a nagyobbak foglalkoztak, megismertették velük az ősi hagyományokat,
kérdéseikre rövid és gyors választ kellett adniuk. Így fejlesztették ki a jellegzetes
spártai, lakonikus beszédmódot. Természetesen írást, olvasást és valamennyi zenei
ismeretet is kellett tanulniuk, és ezzel a szellemi képzésük be is fejeződött. A zenei
képzettséget – harci és kardalok ismeretére a katonáskodás során is szükség volt – a
katonás berendezkedés és szemléletmód indokolta. A nevelés legfőbb célja, hogy
megtanulják az elöljáróiknak való fegyelmezett engedelmességet, jól tűrjék a testi
fájdalmakat, és a harcban bátran helytálljanak. A király ütközetek előtt a Múzsáknak
áldozott – valószínűleg azért, írja Plutarchos (Lykurgos 21), hogy emlékeztesse
katonáit neveltetésükre, és arra, hogy tetteik bírája majd az utókor lesz.
~~~~~~~
A ZENE SZEREPE A GÖRÖG NEVELÉSBEN45
A zenének46 rendkívüli és különleges helye van a görögök életében és ezzel együtt a
nevelésben is. A görögök az erkölcsi nevelés vonatkozásában a zenét tartották a leghatékonyabbnak,
felfogásuk szerint a lélek mélységeibe csakis a zene segítségével
lehet behatolni, így a jellem és a harmonikus lélek formálására a legjobb eszköz.47
Tehát a zene az erkölcsök, az ízlés, a művészi érzék fejlesztésére befolyással bíró
„tantárgy”, sőt szerepe van a szórakozás, a pihenés és a szabadidő igényes kitöltésében
is. A zene jelentőségéről és összetett hatásáról Philodémosnál a következőket
olvashatjuk:
„…A haraggal,
a gyönyörűséggel és szomorúsággal
járó jelenségek (minden emberben) közösek,
mert a megfelelő lelkiállapotok
okai nem rajtunk kívül, hanem bennünk
vannak. A
közös dolgok közé tartozik a
zene is, hiszen valamennyi görög
és barbár él
vele úgyszólván
egész életében. Már
mielőtt ésszel és
értelemmel bírnánk, fellobban
a zenei képesség
minden gyermeki
lélekben.”
(Philodémos: A zenéről = Diogenés Babylinios 60. töredék.)48
Fontos-e a zenei képzés? Platón Prótagoras szájába adva a következő véleményt
fogalmazza meg a zenei képzés jelentőségéről és szerepéről:
„A kitharajátékosok szintazonképpen a józanságra viselnek gondot, meg arra, hogy
a fi atalok semmi gonoszat ne tegyenek. Ezen felül, amikor megtanulnak kitharázni,
más kitűnő költők műveit, a lírikusokéit tanítják kithara-játékba foglalva, és átitatják a
gyermekek lelkét a ritmusokkal és harmóniákkal, hogy kifi nomuljnak, s kiegyensúlyozottabbakká
(eurhythmoteros) és harmonikusabbakká (euarmostoteros) válva szólásban
és cselekvésben derekabbakká legyenek. Mert az ember egész életének ritmusra és
harmóniára van szüksége.” (Prótagoras 326b, ford. Ritoók Zsigmond.)
Különösen fontosnak tartották a zenét a jellem, az éthos formálásában. Ezt igazolja
Philodémos A zenéről című írásának a következő részlete is:
„A magatartást a legharmonikusabbá és legkiegyensúlyozottabbá teszi; mikor pedig
valaki megkérdezte, hogy vajon a zene minden erényre elvezet-e, vagy hát melyekre,
Damón49 megint azt felelte, hogy szerinte a zenével foglalkozót jóformán mindenre,
mert szavai szerint úgy való, hogy a fi ú, aki énekel és kitharán játszik, ne csak bátorságot
tanúsítson meg józanságot, hanem igazságosságot is.” (1, 13.)50
Természetesen az idők folyamán változások is bekövetkeztek a zene szerepét, a
stílust és a hangszereket illetően. Platón a Törvényekben (III. 700a) a következő
módon összegzi a lényeget a régi és az új zene vonatkozásában:
„Először is, hogy kezdettől fogva végighaladjunk a szabad élet túlságos megnövekedésén,
az akkori zenével kapcsolatos törvényekre. Mert akkor a zene még nálunk
formái (eidos) és bizonyos alakzatai (schéma) szerint volt felosztva, s az ének egyik
neme volt az istenekhez intézett imádságok, amelyeket hymnos névvel illettek. Ezzel
ellentétes volt a másik ének-nem – ezeket thrénosoknak nevezték leginkább –, ismét
másik a paian, s újra más, úgy gondolom, a Dionysos születése, amit dithyrambosnak
neveznek. Ezeket ugyanazon névvel, mint a törvényeket, nomosoknak nevezték, mintha
a törvény is az ének egy további neme volna, de ezeket kitharodikus nomosoknak
mondták. Minthogy ezek, és még néhány más is, meg voltak állapítva, nem volt szabad
egyiket a másik dallamformára (melus eidos) felhasználni. A döntő tényező ezekben a
kérdésekben, mint a művek megismerése, a megismertek felett való ítéletmondás s a
nem engedelmeskedők megbünetése is, nem a fütty volt, sem pedig a tömeg műveletlen
kiabálásai, mint manapság, de tetszésnyilvánító tapsai sem, hanem a művelteknek
az volt a bevett szokásuk, hogy csendben végighallgatták; a gyerekeknek, kísérőiknek
és a tömeg legnagyobb részének a rendfenntartó pálca intése már fi gyelmeztetés volt…
Ezek után azonban az idő haladtával… a gyönyör a kelleténél jobban úrrá lett… mindent
mindennel összekavartak, és így értelmetlenségükben akaratlanul is hamis nézeteket
terjesztettek a zenéről (musiké); mintha a zene nem rendelkeznék a helyességnek
semmiféle mércéjével, hanem az élvező személy gyönyörűsége, akár derekabb, akár
silányabb személy is az illető, ítélné meg azt leghelyesebben. Ilyen műveket alkotva
és ilyen elveket hirdetve a tömegbe törvénytelenséget oltottak a múzsai művészetet
illetően, és azt a vakmerőséget, hogy feltételezzék magukról, hogy képesek ítéletet
mondani. Ennek következtében a nézőtér némából hangossá lett, mintha meg tudná állapítani
a művészetben, hogy mi a szép és mi nem az, és az arisztokrácia (a legjobbak
uralma) helyett ebben a kérdésben valami hitvány theatokrácia (nézőtéruralom) jött
létre… Így a múzsai művészetben kezdődött el az a téveszme, hogy mindenki mindenhez
ért, itt kezdődött el a törvénytelenség, s ezt követte a szabadság. Hiszen nem féltek
semmitől, mert azt hitték, értenek a dolgokhoz, a félelmetlenség pedig a szégyentelenséget
szülte. Mert a jobbnak a véleményét vakmerőségből nem félni, ez körülbelül az
a hitvány szégyentelenség, amely a nekiszilajodott szabadság szülötte.” (Ford. Ritoók
Zsigmond.)
A zene gyönyörködtet, harmóniája és ritmusa megnyugtatja, felemeli a lelket, továbbá
a hangszeres zene állandó kísérője az élőszónak. A zenei képzettség hiányát
úgy értékelték, hogy az érintett személynek hiányos az általános műveltsége, ami
főként jellemében és erkölcseiben mutatkozik meg. Aristophanés egy részletében
(Darazsak 958–959) enyhébb ítéletet kér egy tolvajnak, mivel az híján van a zenei
műveltségnek:
„…ha túrót lopott,
bocsásd meg: cziterát pengetni nem tud” (ford. Arany János).
Az egyébként konzervatív szemléletű komédiaíró úgy ítéli meg, zenei képzettség
nélkül – különös tekintettel az erkölcsi szempontokra – hiányos maga a nevelés is.
A zene tehát eszköz arra is, hogy vele a mester az ifjú lelkére is hatással legyen,
ezen túlmenően gyönyörködtet, ritmusa van, egyben jó út a költők megismeréséhez
is, különös tekintettel a hexameteres versformákra. A szöveg nélküli zene az
ókori görögöknél nem volt szokásos, Platón egyenesen barbárságnak tartja. A csak
hallgassuk, vagy műveljük is a zenét kérdését Aristotelés Politikájának következő
részletében fejtegeti (8, 6):
„Hogy azután úgy kell-e tanulni, hogy magunk énekeljünk és játsszunk hangszeren,
ahogyan ezt az előbb felvezettük, erre most szándékozom felelni. Nem kétséges, hogy
nagy különbséget jelent a fejlődés szempontjából, hogy valaki maga részt vesz-e cselekvően
a dolgokban; mert lehetetlen vagy legalábbis nehéz, hogy valaki, aki nem vesz
cselekvően részt valamiben, helyesen tudja azt megbírálni… Tehát világos mindebből,
hogy a zenét úgy kell oktatni, hogy a gyermekek maguk is cselekvően részt vegyenek
benne, és nem nehéz megállapítani, hogy mi illik az egyes életkorokhoz, és mi nem, és
megcáfolni sem nehéz azokat, akik azt állítják, hogy a zene alantas foglalkozás. Először
is, mivel az ítélőképesség fejlesztése céljából szükség van ennek gyakorlására,
azért fi atal korában mindenki vegyen részt annak művelésében; mikor már korosabb
lesz, ezt a tevékenységet hagyja abba, ámde azért képes lesz helyesen ítélni, és élvezni
is megfelelően tudja, mert hiszen gyermekkorában tanulta.”
A zenének nagyon fontos része az ének, maga az emberi hang, ami a színpadi darabok
előadását kísérő kar esetében is jelentős hangsúlyt kapott, ahol az ifjak gyakran
énekeltek. Ilyenkor – a görögök szerint – a dallammal, harmóniával ékesített emberi
szó egyenesen a lélekbe hatolt és mintegy belevésődött. A zene jelentősége tehát
egyértelmű a görög nevelésben, viszont keveset tudunk arról, hogy hogyan tanították.
Az oktatás az egyszerűbb lanttal (lyra)51 kezdődött, és a kitharával folytatódott,
mindkettő húros52 hangszer volt. A perzsa háborúk után vált divatossá az aulos –
ahogyan ezt a vázaképek is tanúsítják –, de rövid időn belül háttérbe is szorult.53
Ennek okára is rávilágít a következő részlet:
mára a legkellemesebb az éneklés, s érthető ezért, ha az emberek összejöveteleiken
és kötetlen időtöltéseikben alkalmazzák, mint olyasmit, ami képes az embert megvidámítani.
Így már ennek alapján is arra a következtetésre juthatunk, hogy nevelni kell
rá az ifjabbakat is. Mert azok a gyönyörűségek, amelyek ártalmatlanok, nemcsak az
élet végcéljának felelnek meg, hanem a pihenésnek is… Az emberekkel azután az esik
meg, hogy a szórakozást végcélnak teszik meg… a zenében pedig megvan a természetes
gyönyörűség, amiért élvezete minden életkor és jellem (éthos) számára kedves –,
hanem meg kell néznünk, hogy nincs-e kihatással a jellemre (éthos) és a lélekre (psyché).
Ez egészen nyilvánvaló lenne, ha kiderülne, hogy a zene erkölcseinkre (éthos)
formálólag hat. Márpedig hogy formálólag hat, az kitűnik sok egyéb dologból, nem
utolsósorban Olympos56 dalaiból (melos).” (Ford. Ritoók Zsigmond.)
Nem szabad elfeledkeznünk arról, hogy Aristotelés korában már elterjedt volt az a
gondolat, hogy a zenélés gyakorlata kedvezőtlen irányba halad. Már az 5. század
végétől jellemzőek a zenében a különböző formai újítások, a hangnemek keveredése,
a kithara-húrok számának a növelése, a hajlítások kedvelése.
A stílusváltozások főként a színpadi szerzőknél, így például Euripidésnél érvényesülnek
látványosan. Korábban Platón több ízben is óv az újításoktól (Állam IV.
424b). A gátlástalanság és az önérvényesítésre való törekvés a művészetben is megtalálta
a maga kifejezési formáit. Előtérbe került az egyéni élvezet, a gyönyörködtetés,
ezzel együtt az érzelmek felhangolása. Az újítókkal szemben akadnak védelmezői
a régi zenének, akik elsősorban az éthos-elméletre hivatkoztak.57 Ugyanebben
a korban alakult ki a költőkről az a nézet, miszerint ők a nép tanítói. Ahogyan az
ősi időkben is azok voltak, ők tanították meg az embereket a mesterségekre, a törvények
ismeretére, valamint megismertették őket a vallási kultuszokkal. Persze az
éthos-elméletnek ellenzői is akadtak. Szólaltassunk meg egyet ezek közül is:
„Gyakran elcsodálkozom, görög férfi ak, amikor némelyek saját művészetükről hamis
előadásokat tartanak, ti erre nem jöttök rá. Azt mondják ugyanis, hogy ők a harmóniák
szakértői, elővesznek egyes dallamokat, ezeket összehasonlítják, s közülük egyeseket,
ahogy éppen jön, elmarasztalnak, másokat meg hebehurgyán felmagasztalnak… Azt
mondják, hogy a dallamok közül némelyek mértékletesebbekké, mások józanakká, ismét
mások igazságosakká, egyesek bátrakká, mások gyávákká tesznek. Pedig bizony
rosszul tudják, sem chromatikus hangnem nem teszi gyávákká, sem az enharmonikus
nem teszi bátrakká azokat, akik használják. Hiszen ki ne tudná, hogy az aitólok, a dolopsok
és mind a Thermopylaiban összegyűltek a diatonikus zenét használják, mégis
bátrabbak, mint a tragédia-előadók, akik folytonosan enharmonikusan szoktak énekelni.
Úgyhogy sem a chrómatika nem tesz gyávákká, sem az enharmonia nem tesz
bátrakká” (Hibeh beszéd 1, 13).58
Számos vitát váltott ki annak a kérdésnek az eldöntése, hogy kell-e mindenkinek
tudnia énekelni és hangszeren játszani, azonos-e a zene lélekformáló hatása azokban
is, akik csupán hallgatói, és nem aktív művelői annak. Erre a dilemmára maga
Aristotelés is keresi a választ:
„Most kell arról a korábban felvetett kérdésről beszélnünk, hogy vajon nekünk magunknak
is kell-e tanulnunk énekelni és hangszereket kezelni vagy sem. Nem fér kétség
hozzá, hogy nagy különbséget jelent abból a szempontból, hogy milyenekké leszünk,
az, ha valaki maga is részt vesz egy tevékenységben. Mert a lehetetlenségek
vagy legalábbis a nehéz dolgok közé tartozik, hogy olyanok, akik valamit a gyakorlatban
nem művelnek, annak komoly bíráló lehessenek. Egyébként is a gyerekeknek
mindig kell, hogy valami elfoglaltsága legyen, s Archytas59 csattogtatóját is jól sikerült
dolognak kell tartanunk, amit a gyerekeknek adnak, hogy azzal magukat elfoglalva
semmit össze ne törjenek a házban. A fi atalok ugyanis sohasem tudnak nyugton maradni.
Ez illik a gyermekek aprajához. A nagyobbak csattogtatója a műveltség (paideia).
Világos mindebből, hogy a zenét úgy kell tanítani, hogy a gyerekek a gyakorlatban is
műveljék azt.” (Politika 8, 11, 1342b, ford. Ritoók Zsigmond.)
A fi lozófus tehát úgy látja, hogy másként képes megítélni a zenét az, aki maga is
műveli, tehát azon az állásponton van, hogy nagyon is lényeges a különbség a zene
hallgatása és passzív befogadása, valamint aktív művelése és valódi átélése között.
Aristeidés Quintilianus (2–3. századi görög zenei szakíró) alapvetően kétféle ismeretet
különböztet meg, amelyek hatásai és mesterei is mások:
„Az ismeretek között kétfélét különböztetünk meg. Egyesek az értelmi részt őrzik meg
természetes szabadságában, és az értelem közlése révén egyfelől józanná teszik, másfelől
tisztaságát megóvják, mások viszont szoktatás révén az irracionális részt gyógyítják
és szelídítik, mint valami zabolátlanul fi cánkoló állatot, amennyiben nem engedik,
hogy bakugrásokat tegyen, vagy éppen egészen hanyatt vágja magát. Az első csoport
vezetője és főpapja a fi lozófi a, a többieket a zene irányítja, mely rögtön kisgyermek
kortól harmóniával formálja a jellemvonásokat, és ritmusaival kiegyensúlyozottabbá
alakítja a testet. A nagyon fi atal korúakat ugyanis nem lehet sem puszta szavakkal nevelni,
amelyek csak minden gyönyörűség nélküli intelmet tartalmaznak, sem teljesen
gondozás nélkül hagyni. Ezek számára tehát az a nevelés marad, mely a fi atalság miatt
még nyugalomban lévő értelmi elemet nem mozgatja meg idő előtt, a többi részt pedig
gyönyörűség okozásával segíti, amennyiben a szoktatás révén neveli.60 Maga a természet
is tanított arra, hogy miképpen kell a nevelést alkalmazni. Az embert ugyanis nem
olyan dolgok révén, amelyek ismeretlenek, hanem azok útján, amelyeket elmélet vagy
tapasztalás révén megismertünk, lehet elvezetni valaminek az elfogadására, majd az
annak értelmében való cselekvésre. Mármost minden gyerek esetében megfi gyelhetjük
az éneklésre való állandó készséget és a derűs mozgásban való könnyedséget (épeszű
ember nem zárja el őket efféle gyönyörűségektől), s így vagy a dolog bája csalogatja
gondolkodását, vagy a lélek szökken a természetének megfelelő mozgásba, mihelyt
megszabadult a gyermekkor lassúságától, amely a lelket a körülvevő testrészek erőtlensége
folytán megkötözi.” (A zenéről 2, 3, ford. Ritoók Zsigmond.)
Ugyanezt a kérdést tárgyalja Aristeidés Quintilianus a mű egy másik részében, ismételten
hangoztatva a zenének a nevelésben betöltött alapvető szerepét:
valamint Aristotelés Politikájának 8. könyvében (1340b).
„Az, hogy a zene a legerősebb eszköz a nevelésben, amelyhez hasonló nincs még egy,
továbbá, hogy természetünk helyes irányba terelés nélkül maradva gyakran tönkremenne
(mert vagy a földhöz tapadt, vagy a gonosz indulatok felé csábul) világos a
következőkből.
A nevelés kérdésével kapcsolatban a következő két baj lehet: a zenei műveltség
hiánya (amusia) és a rossz zenei műveltség (kakomusia). Az első a tanulatlanság, a
másik a rossz tanítás következménye. Mármost a lélekkel kapcsolatosan – hogy osztályozzuk
– két indulatot lehet tapasztalni: az akaratot és a sóvár vágyat. Ezért azok, akik
sohasem ízlelték meg a zene szépségét, ha sóvár vágyaikat dédelgetik, érzéketlenek
lesznek és olyanok, akár a barmok, mint pl. az oscusok és lucaniaiak, ha indulatukat
gerjesztik fel, vadak és ragadozókhoz hasonlatosak, mint a garamantok és az ibérek.
Másrészt azok közül, akikben a zenei tájkozottság a természetellenesbe, a hitványságba
és a rossz zenei műveltségbe tévedt, a sóvár vágyaikat ápolgatók lelkükben nagyon
is petyhüdtek, testükben sem elég délcegek, mint a phonikiaiak és Libyában élő leszármazottaik,
az indulatuknak engedelmeskedők még szellemükben is rendezetlenek,
mert részegesek, s a kelleténél jobban szeretik a fegyvertáncot, haragjukban féktelenek,
ádázak, mint a thrákok és az egész kelta nép.” (A zenéről 2, 6.)61
Fennmaradt a Sókratéshez kapcsolódó számos anekdota között a következő. Sókratés
a kivégzése előtti napon hallott egy zeneszámot, ami nagyon megtetszett neki, és
arra kérte a zenészt, hogy őt is tanítsa meg arra. Mire az: „Neked, aki holnap úgyis
meg fogsz halni, ugyan mi szükséged lenne erre?” – „Hogy több tudással menjek a
másvilágra” – válaszolta bölcs nyugalommal Sókratés.
~~~~~~~~~
Még a színházba is magunkkal
visszük a fi atalokat, s a komédiák és tragédiák megtekintésével állami nevelést adunk
nekik. Látják a régiek hibáit és erényeit, hogy ettől elriadjanak, azt pedig utánozzák.
Megengedjük, hogy a komédia színészei kigúnyolják és ócsárolják azokat a polgárokat,
akikről tudják, hogy hitványul, a poliszhoz méltatlanul élnek. Ebből azoknak is
hasznuk van, mert így kicsúfolva megjavulnak, s a sokaságnak is, mert elkerülheti az
ilyesmiért járó bírálatot.” (21–22.)
Solón összegzésében – nagyon helyesen – kitér a színpadi előadásoknak a nevelésben
betöltött szerepére. A dráma- és a komédiaíróknak – tekintettel a nyíilvánosság
rendkívüli erejére – tehát különösen nagy a felelőssége, mivel abban a helyzetben
vannak, hogy egyszerre sok emberhez tudnak szólni, hatni tudnak rájuk, ilyen módon
a közvéleményt is jelentősen befolyásolják, és van egy bizonyos „népnevelő”
szerepük is. A színházi előadások szerepe a Kr. e. 5. században különösen fontossá
vált, Peisistratosnak, a tyrannosnak jelentős népszerűséget is hozott, hogy a démosz
által kedvelt Dionysos isten ünneplését drámai bemutatókkal kötötte össze. A népet
szórakoztatta, s egyben fi gyelmét – szándékosan – is elterelte a politikáról, és
kétségkívül nevelte is, mindezzel azt az illúziót keltve a démosban, hogy a város vezetőjének
gondja van a népre. Annak érdekében, hogy az előadásokat minél többen
látogathassák, Periklés ingyenes színházjegyet (theórikon) vezetett be.
~~~~~~~~~
Maga Aristophanés konzervatív szemléletű, a számára ideálisnak tűnő régit szeretné
visszaállítani, célja – túl a kritikán – kora szokásainak és erkölcseinek a jobbítása.
Tisztában van a költő tanító funkciójával, amit meg is fogalmaz. Elveti a
szofi sta „felvilágosodást,” ezzel szemben a régi erkölcsök és hagyományos értékrend
védelmezőjeként lép fel. Szereplői egyszerű emberek, zömmel földművesek,
velük mondatja el kritikáját a demokrata, háborús irányzattal, az új műveltséggel
és a vele járó új életszemlélettel szemben. Kritikával illeti az új műveltséget, valamint
az irodalmat is, mindezt egy kiválasztott célszemélyen keresztül teszi, a
fi lozófi a esetében Sókratés, az irodalomban pedig Euripidés a választottja. Fontos
információkat mond el a nevelés kapcsán a Felhők című darabjában. Egymás
mellé állítja a hagyományos és az új pedagógiai elveket, amelyek az Igaz Beszéd
és a Hamis Beszéd szócsatájában mérkőznek meg egymással. Az előbbi a marathóni
hősök nemzedékének nevében szól, az utóbbi a peloponnésosi háború idején
élt ifjúság megváltozott eszméit képviseli. Mindkettő magának akarja megnyerni
Strepsiadés semmirekellő fi át, Pheidippidést. Az előbbi a régi, szigorú nevelési
elveket és oktatást propagálja, az utóbbi a szofi sták új módszereire és felfogására
esküszik. Az viszont örök kérdés, hogy melyik módszer vezet el a kívánt eredményhez?
Van-e általános recept az ideális nevelésre? A darab részleteit Arany
János fordításában idézzük.
„IGAZ BESZÉD
Elmondom hát, miben állt hajdantan az ifjúság nevelése,
míg én, igazat szólva, virágzám s törvény vala tiszta szerénység.
Legelébb is: az ember az utczákon gyereket mukkani se hallott,
hanem úgy mentek cziterásukhoz szép rendben, sűrü csoportban
az egy utczán lakozók, s pőrén, ha szitált is a hódara szörnyen.
Az meg, tanítá énekre…
Kifeszítve keményre az összhangot, mint ez rászállt az atyáktól.
Ha pedig valamé’k pajzánságból a dalt görbére csavarta…
megverte bizony jól, és kidobá, mint a Múzsák veszedelmét.
Ülvén az iskola földjén, a czombját a gyereknek előre
kellett vetni, nehogy rút dolgot szemléljenek a körülállók…
Étkezve pedig, hitvány retket se’ szabad volt venni magának,
még a köményt, zellert sem idősbek elől kiragadni a tálból,
halat és madarat lakomázni se’, vagy térdét egymásra helyezni.
HAMIS BESZÉD
Mind régi dolog!… rakva tücsökkel-bogárral.
IGAZ BESZÉD
„Hanem e nevelésmód,
ez az én rendszerem az, mely képzé a hős marathóni vívókat!
Te pedig a mai ifjúságot bő mezben vívni tanítod,
úgyhogy öl a méreg, mikor a Panathénéán lejteniük kell…
Engem válassz hát, ifju, ne félj, az igaz és jobbféle beszédet,
s gyűlölni tudod majd a gyűlést, a fürdőt messze kerülni,
szégyellni a rútat, az illetlent; mástól dorgálva pirulni,
öregebb ember ha feléd közelít, székedrül előtte felállni,
szüleid tudtán kívül is rosszat nem tenni, se’ rútat, olyasmit,
amely tiszta szemérmed szobrát beborítná végre mocsokkal;
tánczosnőkhöz sem törni be, hogy, mialatt ily vágyban esengőt
almával hajígál a kéjnő, jó híred örökre ne vesszen;
vissza se mondani semmit apádnak, vagy Iapet (= igen öreg, vén) gúnynevet adva,
vénségén, mely fészkén táplált, bosszut állani a fenyítésért.”
A Hamis Beszéd gúnyolódik az elhangzott tanácsokon:
„Ezt hidd el, öcsém, s Dionys úgyse’! olyan léssz általa, mint a
Hippokrat fi ai,72 s úgy hívnak, hogy: anyámasszony katonája.”
Az Igaz Beszéd elszántan védelmezi álláspontját, s kitart az ősi erények mellett:
„Nem, sőt ragyogó, viruló testtel fogsz a tornákon időzni,
s nem, mint a maiak, gyűlésben szájalni kopott hegyü élczzel,
se’ pedig szőrszál-hasogatva-ravasz-perpatvaros ügybe vonatni;
hanem az Akadémiába lemégy, járkálni a tisztes olajfák
árnyán, koszorúzva fehér náddal, s bölcs kortársaid karon öltve,
loncztól szagosan és nyugalomtól s az ezüst-nyár hullt levelétől,
örvendve tavasz idején, mikor a platan és a szilfa susognak.
Ha szavam fogadod, mint elmondám,
s elmédet ezekre irányozod: úgy
melled ragyogó lesz minden időn,
bőröd hószín, vállad tetemes…
Ha meg azt teszed, amit e mostaniak:
színed legelébb is, sárga leend,
vállad zsugorult, melled csontváz…
És elhitet ez, ha reá hallgatsz,
hogy a szép mind rút, hogy a rút mind szép…”
A Hamis Beszéd hatásos ellenérvekkel készül támadásra:
„Rég fúrja már az oldalam s régóta kínoz a vágy
mindezt halomra dönteni ellenkező okokkal.
Hisz’ a nevem: „Hamis Beszéd”, is ép ezért ragadt rám
a bölcselők között, hogy én első valék, ki tudtam
törvényt és jogot ellenkező irányba elcsavarni.73
„Tanítsd, fegyelmezd, csakhogy emberül
felvágd a nyelvét! egyik ajakát
az apró perpatvarhoz élesítsd,
a másikat nagyobb szónoklatokra.”
„Ne félj, ügyes sophistát kapsz haza”
~~~~~~~~
ARISTOTELÉS (KR. E. 384–322)
A jeles polihisztor gazdag hagyatékából már az eddigiekben is többször idéztünk,
mégis megér egy rövid kitérőt Alexandros híres nevelőjének rövid értékelése. A Stageira
városából származó görög fi lozófus az ókor egyik legnagyobb gondolkodója.
Számos tudományterülettel foglalkozott, ezen a helyen azonban csak a pedagógia
elveiről és módszereiről kívánok rövid áttekintést adni. Ehhez – Aulus Gelliusnak
köszönhetően – rendelkezésünkre áll egy különleges dokumentum: nevezetesen
egy-egy rövid részlet a tanítvány, illetőleg a mester leveléből,90 amelyekkel kapcsolatban
Gellius lényeges információkat mond el a híres mester elveiről és módszereiről.
„A híradások szerint a fi lozófus Aristotelés tanítványai számára tartott tudományos és
művészeti előadásaiban kétféle módszerrel élt. Ezek egyikét ő maga „külsőnek” (exóterika),
a másikat „gondolatébresztőnek” (akrostika) nevezte el. Külsőnek a szónoki
elmélkedésre, a gondolkodóképességre és a polgári ismeretekre vonatkozókat nevezték,
a gondolatébresztők pedig azok, amelyekben a bölcselet elvontabb és mélyrehatóbb,
továbbá a természet kutatására és vitatott kérdésekre irányulnak. Az akrostikének
nevezett studiumnak a gyakorlására a Lyceumban (görögösen Lykeion) a reggeli órákat
szánta, és nem engedett oda vaktában bárkit, hanem kizárólag azokat, akiknek a
tehetségét, alaptudását, valamint a tanulás terén mutatott szorgalmát és buzgalmát előzetesen
megvizsgálta. A külsőnek nevezett előadásokat és szónoklattani gyakorlatokat
pedig ugyanazon a helyen, este tartotta, ahol válogatás nélkül, tömegesen fogadta az ifjúságot.
Ezt „esti sétá”-nak (deilinos peripatos), az előbbit pedig reggelinek (eóthynos)
nevezte el. Ugyanis mindkét alkalommal sétálva tanított. Azokat a könyveit, amelyek
mindkét studiumhoz magyarázatként szolgáltak, szintén két csoportra osztotta, egyiket
külsőnek (exoterici), a másikat gondolatébresztőnek (acroatici) nevezte el. Amikor
Nagy Sándor megtudta, hogy ezeket a tudományosabb (tárgyú) könyveit közzé tette
– jóllehet abban az időben szinte egész Ázsiát hatalmában tartotta fegyveres hadseregével,
és magát Dareios királyt is szorongatta csatákkal és győzelmekkel –, ilyen
számos elfoglaltság közepette is levelet intézett Aristoteléshez. Ebben közölte, hogy
nem tette helyesen, miszerint azokat a magasabb szintű tudományokat, amelyekre őt is
(ti. Alexandrost) oktatta, érhetővé tette a nyilvánosság számára. »Mert mi – úgymond
– miben tűnhetünk ki mások között, ha azok, amiket tőled kaptunk, mindenki számára
közkinccsé válnak? Én ugyanis jobban szeretnék kitűnni a tudásommal, mintsem hatalmammal
és gazdagságommal.« Aristotelés erre a következő tartalmú választ küldte:
»Vedd tudomásul, hogy a magasabb szintű oktatást szolgáló művek, amelyeknek mint
elrejtendőknek a közreadását kárhoztatod, akár ki vannak adva, akár kiadatlanok, kizárólag
azok számára érthetők, akik engem hallgattak.«”
Alább idézem mindkét levél eredetijét a fi lozófus Andronicus munkájából, a Gellius
által idézett görög szöveg alapján:
„Alexandros jó egészséget kíván Aristotelésnek! Nem tetted helyesen, hogy a magasabb
szintű oktatásra szánt műveidet közreadtad. Mivel fogom én felülmúlni a tömeget,
ha azok a tudományok, amelyekre engem tanítottál, bárki számára elérhetők lesznek?
Én ugyanis inkább a legmagasabb szintű tudományokban, mintsem a hatalomban
szeretnék kitűnni. Élj boldogul!”
90 Gellius (20, 5) az említett részleteket a rhodosi Andronikos munkájából idézi. Plutarchostól
úgy tudjuk, hogy ez a bölcselő volt az, aki – Tyrannio nyelvésztől, Cicero gyermekeinek
a nevelőjétől – megvette Aristotelés írásait, majd közzétette Rómában.
Aristotelés válasza:
„Aristotelés jó egészséget kíván Alexandros királynak! Írtál nekem a magasabb szintű
oktatásra szánt munkáimról, miszerint azokat titokban kell tartani. Tudd meg tehát,
hogy azok ki is vannak adva, meg nem is, ugyanis megérteni csakis azok képesek, akik
hallgatóim voltak. Élj boldogul, Alexandros király!” (Gellius 20, 5, ford. Hoffmann
Zsuzsanna.)
~~~~~~~
A tanítók munkája az ókorban sem tartozott az egyszerű feladatok közé, elismertsége
is változó volt. Egy Plutarchos neve alatt fennmaradt, a zenéről szóló írás37 a
következő elsmerő szavakkal méltatja a mesterek áldozatos és nagyon fontos munkáját:
„Én pedig azt hiszem, hogy az én ékességem, sőt, nem csupán az enyém, hanem valamennyi
társamé is együttesen tanítómnak a tudomány terén való buzgólkodása. Hiszen
a hadvezérek akár legkiválóbb haditettei is, mint tudjuk, csak a pillanatnyi veszedelemből
biztosítanak szabadulást néhány katonának vagy egyetlen városnak, vagy
legfeljebb egy népnek, de jobbakká semmiképpen sem teszik sem a katonákat, sem
a polgárokat, de saját népük fi ait sem. Ezzel szemben azt tapasztalhatjuk, hogy a műveltség,
mely a boldogság lényege és a megfontoltság forrása, nemcsak egy háznak,
városnak vagy népnek hasznos, hanem az egész emberi nemzetségnek. Amennyivel tehát
nagyobb a műveltségből fakadó haszon minden haditettnél, annyival inkább méltó
az említésre az ilyen irányú buzgólkodás.” (A zenéről 1131b, ford. Ritoók Zsigmond.)
34 Cornelius Nepos: Híres férfi ak. Európa Kiadó, Budapest, 1984, 187–188, ford. Havas
László.
35 Plutarchos: Quaestiones Romanae 9, 1, 3.
36 Ars amatoria 3, 329; Tristia 2, 369.
37 A részletet magyarul Ritoók Zsigmond közli, i. m., 371.
~~~~~~~~~
A zenéhez a rómaiaknál – ellentétben a görögökkel – nem a költészet társul,
hanem gyakrabban a tánc. A táncról a konzervatív római felfogás meglehetősen
negatívan vélekedett, elsősorban annak az erkölcsökre veszélyes hatása miatt. Jól
illusztrálja ezt a fenntartást a következő, a Kr. u. 5. században élt Macrobiustól származó
részlet:
„Ha már a régi időket hánytorgatod fel nekünk, mondd csak, Horus: emlékezeted szerint
kinek a lakomáján láttál mostanában táncosnőt vagy táncost? Bezzeg akkortájt a
legjobb körökben is versengve tanultak táncolni. Mert lám, hogy azon a koron kezdjem,
amely még a legjobb erkölcsű volt, a két pun háború között szabad emberek – még
hogy szabad emberek: senatorok! – gyermekei jártak tánciskolába, s ott csattogtatóval
felszerelve tanultak táncolni. Nem is említem, hogy a matrónák sem tartották illetlennek
a táncot, hiszen a legderekabbjaik is igyekeztek megtanulni, csak nem vitték túlzásba,
nem törekedtek művészi tökélyre. Hogyan is mondja Sallustius: »…citerázni és
táncolni ékesebben tudott, mint ahogyan tisztességes nőhöz illik.«55
idegenek voltak, ehhez lásd még Hoffmann Zsuzsanna: Színészek és színjátszás a Plautuskorabeli
Rómában. Antik Tanulmányok 30, 1983, 207–218; uő.: Egy híres színész karrierje
az ókori Rómában. História 1987/3, 21–22.
Tehát ő nem azért rója meg Semproniát, mert tudott táncolni, hanem azért, mert
mesterien értett hozzá… Csakhogy előkelő családok fi ai, s amit szégyen kimondani,
hajadon lányai is csatlakoztak a tánc buzgó művelőihez! Tanú rá Scipio Africanus Aemilianus,
aki Tiberius Gracchus bírósági törvénytervezete elleni beszédében a következőket
mondja:
»Illetlen haszontalanságokat tanulnak: kis mitugrászokkal együtt hárfával és lanttal
a kezükben mennek a színészek iskolájába, s ott énekelni tanulnak, amit őseink szabad
emberhez méltatlannak ítéltek. Mennek, mondom, a tánciskolába, a mitugrászok közé,
szabad születésű hajadonok és ifjak! Mikor ezt valaki elmesélte nekem, nem akartam
elhinni, hogy előkelő emberek ilyesmire taníttatják gyermekeiket. De amikor elvezettek
a tánciskolába, becsület istenemre, több mint ötven fi út és hajadont láttam ebben
az iskolában, s közöttük – ami államunkra nézve különösen szomorú – egy serdületlen
fi úcskát, egy éppen hivatalra pályázó polgár tizenkét év körüli fi át, aki csattogtatókkal
felszerelve egy olyan táncot táncolt, amit holmi pimasz rabszolgakölöknek sem illenék
eljárnia!«”56
A császárkorban már nem lehetett meggátolni a zene divatját, olykor már a császárok
is művelték: Caligula, Nero, Titus, Hadrianus, Commodus. Az előkelők utánozták
az uralkodókat, valóságos zenekarokat szerveztek, és ezek szórakoztatták
a vendégeket. A hírhedt Trimalchio lakomáján minden zeneszóra történt, ilyenkor
gyakran egzotikus táncosnők ritmikus mozdulatokkal kísérték a zene ritmusát. Keresettek
voltak a különleges számokat előadó „művészek”, keresték a „sztárokat”,
ezzel együtt a szabad művészetek sorában a zenei tanulmányok színvonala hanyatlott.
A klasszikus görög ókor alapvető hangszerei a lyra és az aulos voltak. Augustus
korában Horatius már szembeállítja a hajdani panaszos hangú aulost (tibia) a
saját korában divatos tubával, ami úgy harsog, mint a trombita. A koncertkithara
őse a lant volt; kedvelték az orgonát, amely hatalmas méretével és hangjával jól illett
az amphitheatrumok méreteihez. Az orgona később nagyon elterjedt, víz hozta
mozgásba,57 Cassiodorus toronyhoz hasonlította. A zene tehát szórakoztatásra szolgált,
olykor ízléstelen, érzéki tánccal kísérve, amit a keresztény szerzők joggal kárhoztattak.
A Kr. u. 4–5. században több egyházatya megtiltotta a templomokban a
szertartások alatt az éneket és a hangszerek használatát. A tiltás nem sokat segített,
Ambrosianus a 4. század végén megalkotta a nevét viselő egyházi zenét, ami részben
a kor világi zenéjéből eredt.
5 Az Ilias 6. énekében (215 skk.) két hős, a görög Diomédés és a trójai Glaukos az arisztokraták
öntudatával hosszan sorolja felmenőit. Ennek alapján igazolják a családjaik közötti
vendégbarátságot, ugyanakkor nem titkolják híres őseik miatti büszkeségüket sem.
6 Hésiodos költői öntudattal hirdeti magáról, hogy a Helikón-hegyi Múzsák ilyen különleges
ajándékkal tüntették ki.
45 Mivel a zenei, illetve a testi nevelés különleges hangsúlyt kapott a görögöknél, indokolt,
hogy külön foglalkozzunk a két területtel.
46 A musiké jelentheti konkrétan a zenei nevelést, illetőleg általánosan a múzsai, tehát
szellemi képzést is.
47 Napjainkban is alkalmazzák terápiás céllal.
48 Magyarul közli Ritoók Zsigmond: Források az ókori görög zeneesztétika történetéhez.
Akadémiai Kiadó, Budapest, 1982, 91; a kötet alapos forrásanyagot és számos szakirodalmi
adatot közöl a témához.
Antikneveles_35.indd 34 2009.09.24. 8:07:40
49 Híres zenetudós és bölcs a Kr. e. 5. században, Periklés tanítója.
50 Közli Ritoók Zs. i. m., 87.
Antikneveles_35.indd 35 2009.09.24. 8:07:40
51 A hagyomány szerint Terpandros alkotta meg a héthúrú lantot, ezt használták az athéni
iskolákban.
52 Az ilyen típusú hangszerek feltalálója a görög mitológia szerint Hermés isten volt, lásd
a homéroszi Hermés-himnuszt (17–61).
53 Platón azért ellenzi például, mert a hangszer használata során eltorzul az emberi ábrázat,
és ezt nem jó látni. A zene tanításának módjáról lásd még Fináczy Ernő: Az ókori nevelés
története. Budapest, 1906, 77–79; Ritoók Zsigmond i. m.
56 Mondákból is ismert zeneszerző, általában őt tekintik a művészi zene megteremtőjének.
57 Vö. Ritoók Zs. i. m., 87.
58 Lásd Ritoók Zs. i. m., 111.
59 Archytast a források igen emberséges fi gurának ábrázolják, ő az, aki még a rabszolgákat
is szelíd emberséggel kezelte. Különösen szerette a gyerekeket, úgyhogy tudós létére még
gyermekjátékokat is készített. Lásd Ailianos: Tarka történetek 12, 15, vö. még Athénaios
519b.
60 Hasonló gondolatok találhatók még Platónnál (Törvények II. 653; Állam III. 400–401),
70 Lásd Lovagok 188–189. A komédia szerepéhez lásd még K. J. Dover i. m., 35 skk.
71 Lásd még ehhez R. Garland i. m., 133 skk.
72 Utalás Hippokratés fi ainak közismert ostobaságára és ápolatlanságára.
73 Világos utalás a szofi sta rétorikára.
34 Cornelius Nepos: Híres férfi ak. Európa Kiadó, Budapest, 1984, 187–188, ford. Havas
László.
35 Plutarchos: Quaestiones Romanae 9, 1, 3.
36 Ars amatoria 3, 329; Tristia 2, 369.
37 A részletet magyarul Ritoók Zsigmond közli, i. m., 371.
52 Híres férfi ak: Epameinondas 1, ford. Havas László.
53 De oratore 3, 15, 58; De fi nibus I, 21, 72.
54 Lásd Acad. pr. 2, 36, 115; Az istenek természete 1, 3, 6; Epistulae ad familiares 13, 16, 4.
55 Catilina összeesküvése 25.
katapyknosis
..az 'exis'-t a dallam természete felöl vizsgáljuk meg, nem úgy, mint azok, akik úgy veszik üldözőbe a fogalmat, mint a diasztémák 'sűrítését' a diagrammán (katapyknosin), és így megtagadják alapjaiban a dallamvezetés (agogi) rendjét. Ez szembeötlő, ha a sűrűn egymás után sorakozó kis diasztémákat (diesis) vizsgáljuk, szem előtt tartva, hogy senki sem képes elénekelni egymás után sorban összefűzve ennyi kis hangközt pontosan, [se füle se torka, sem esze nem segíti fölfogni, követni].
Így nyilvánvaló, hogy a folyamatosság nem a kis hangközökkel, sem az egyenlőséggel, sem az egyenlőtlenséggel (isa,anisa) írható körül, hanem csakis a természetes törvényeket követve.
E pillanatban, természetesen nem könnyű megadni a pontos meghatározását a folyamatosságnak, a diasztémák kapcsolódását. Hogy mi a folyamatosság, az a még teljesen tapasztalatlan előtt is világos lesz a következő érveléssel: Az belátható, hogy a dallam szempontjából, nincs diasztéma, mely végtelenül osztható. Létezik egy felső határa, maximuma, a diasztémák számának, mely a dallamalkotás törvényeit tiszteletben tartja. Föltételezve azt, hogy a fenti állításunk elfogadható, és valószínűleg nincs más választásunk, mint megengedni, szükségszerű a következtetés, hogy azok a phtongusok, melyek ily módon sorakoznak, egymás után állíthatók folyamatosan, egymást követően. Ezen kategóriába tartoznak azok a phtongusok, melyek a régi idők óta használatosak, mint például a nete, a paranete és így tovább folyamatosan...
~~~~~~~
καταπύκνωσις, η υποδιαίρεση των διαστημάτων της κλίμακας σε τέταρτα του τόνου
. Το ρήμα καταπυκνώ, υποδιαιρώ σε μικρά διαστήματα, απαντά και στην έκφραση "καταπυκνώ το διάγραμμα" = υποδιαιρώ το διάγραμμα, την κλίμακα, σε τέταρτα του τόνου. Αριστόξ. (Αρμον. Ι, 28, 1 Mb): "ουχ ως οι αρμονικοί εν ταις των διαγραμμάτων καταπυκνώσεσιν αποδιδόναι πειρώνται" (όχι όπως οι αρμονικοί προσπαθούν να κάμουν στις υποδιαιρέσεις των διαγραμμάτων).
Ο Αριστόξενος (ό.π. ΙΙ, 38 Mb) θεωρεί την καταπύκνωση (δηλ. την υποδιαίρεση σε τέταρτα τόνου) ως αντιμελωδική (ή μη μελωδική): "ότι δε εστιν η καταπύκνωσις εκμελής και κατά πάντα τρόπον άχρηστος, φανερόν επ' αυτής έσται της πραγματείας" (ότι η καταπύκνωση είναι αντιμελωδική και με κάθε τρόπο άχρηστη, θα γίνει φανερό κατά τη διάρκεια αυτής της πραγματείας [της μελέτης]).
(Michailides)
..az 'exis'-t a dallam természete felöl vizsgáljuk meg, nem úgy, mint azok, akik úgy veszik üldözőbe a fogalmat, mint a diasztémák 'sűrítését' a diagrammán (katapyknosin), és így megtagadják alapjaiban a dallamvezetés (agogi) rendjét. Ez szembeötlő, ha a sűrűn egymás után sorakozó kis diasztémákat (diesis) vizsgáljuk, szem előtt tartva, hogy senki sem képes elénekelni egymás után sorban összefűzve ennyi kis hangközt pontosan, [se füle se torka, sem esze nem segíti fölfogni, követni].
Így nyilvánvaló, hogy a folyamatosság nem a kis hangközökkel, sem az egyenlőséggel, sem az egyenlőtlenséggel (isa,anisa) írható körül, hanem csakis a természetes törvényeket követve.
E pillanatban, természetesen nem könnyű megadni a pontos meghatározását a folyamatosságnak, a diasztémák kapcsolódását. Hogy mi a folyamatosság, az a még teljesen tapasztalatlan előtt is világos lesz a következő érveléssel: Az belátható, hogy a dallam szempontjából, nincs diasztéma, mely végtelenül osztható. Létezik egy felső határa, maximuma, a diasztémák számának, mely a dallamalkotás törvényeit tiszteletben tartja. Föltételezve azt, hogy a fenti állításunk elfogadható, és valószínűleg nincs más választásunk, mint megengedni, szükségszerű a következtetés, hogy azok a phtongusok, melyek ily módon sorakoznak, egymás után állíthatók folyamatosan, egymást követően. Ezen kategóriába tartoznak azok a phtongusok, melyek a régi idők óta használatosak, mint például a nete, a paranete és így tovább folyamatosan...
~~~~~~~
καταπύκνωσις, η υποδιαίρεση των διαστημάτων της κλίμακας σε τέταρτα του τόνου
. Το ρήμα καταπυκνώ, υποδιαιρώ σε μικρά διαστήματα, απαντά και στην έκφραση "καταπυκνώ το διάγραμμα" = υποδιαιρώ το διάγραμμα, την κλίμακα, σε τέταρτα του τόνου. Αριστόξ. (Αρμον. Ι, 28, 1 Mb): "ουχ ως οι αρμονικοί εν ταις των διαγραμμάτων καταπυκνώσεσιν αποδιδόναι πειρώνται" (όχι όπως οι αρμονικοί προσπαθούν να κάμουν στις υποδιαιρέσεις των διαγραμμάτων).
Ο Αριστόξενος (ό.π. ΙΙ, 38 Mb) θεωρεί την καταπύκνωση (δηλ. την υποδιαίρεση σε τέταρτα τόνου) ως αντιμελωδική (ή μη μελωδική): "ότι δε εστιν η καταπύκνωσις εκμελής και κατά πάντα τρόπον άχρηστος, φανερόν επ' αυτής έσται της πραγματείας" (ότι η καταπύκνωση είναι αντιμελωδική και με κάθε τρόπο άχρηστη, θα γίνει φανερό κατά τη διάρκεια αυτής της πραγματείας [της μελέτης]).
(Michailides)
Arisztoxenos
Jegyzet
Nem szabad azok hibájába esni, akik a skálák
kialakításakor "suritettek" (katapyknosin), hogy a
phtongusokat kellőképp megértsék.
A "harmonikusok" kozul nemelyek tulzasba esve
megprobaltak egy suru skalat szerkeszteni (diagramma).
Ezek tehat a reszei a harmonia tudomanyanak. A
kovetkezokben megelolegezunk egy rovid korulirast.
Az elso tehat az oszes problema kozul, mellyel
foglalkoznunk kell, hogy pontositsuk a sokfele fajta
mozgast es azok kulonbseget...
Kétféle mozgása a
hangnak, a 'diastimatiki' es a 'sinehis', folyamatos.
Az 'epitasis': 'sinehis' mozgás egy alacsonyabb helyről
magasabbra. Az 'anesis': egy magasabbról alacsonyabbra.
Az 'oxitis' ( magas) az 'epitasis' következménye, a
'baritis' (mély) az 'anesis'-e. A 'tasis', a hang egy stabil
helye. A 'phtongos' a hang esése,('ptosis'), a megérkezése
egy pontra, 'tasis'-ra. A 'diastéma' a távolsag két
'phtongus' között.
Jegyzet
Nem szabad azok hibájába esni, akik a skálák
kialakításakor "suritettek" (katapyknosin), hogy a
phtongusokat kellőképp megértsék.
A "harmonikusok" kozul nemelyek tulzasba esve
megprobaltak egy suru skalat szerkeszteni (diagramma).
Ezek tehat a reszei a harmonia tudomanyanak. A
kovetkezokben megelolegezunk egy rovid korulirast.
Az elso tehat az oszes problema kozul, mellyel
foglalkoznunk kell, hogy pontositsuk a sokfele fajta
mozgast es azok kulonbseget...
Kétféle mozgása a
hangnak, a 'diastimatiki' es a 'sinehis', folyamatos.
Az 'epitasis': 'sinehis' mozgás egy alacsonyabb helyről
magasabbra. Az 'anesis': egy magasabbról alacsonyabbra.
Az 'oxitis' ( magas) az 'epitasis' következménye, a
'baritis' (mély) az 'anesis'-e. A 'tasis', a hang egy stabil
helye. A 'phtongos' a hang esése,('ptosis'), a megérkezése
egy pontra, 'tasis'-ra. A 'diastéma' a távolsag két
'phtongus' között.
akoe
ακοή, καταρχήν η αίσθηση της ακοής. Σήμαινε επίσης ό,τι ακούγεται (λέξη ή ήχος), την ενέργεια της ακοής, και καμιά φορά το αυτί το ίδιο. Το ρ. ακούω σήμαινε επίσης: παρακολουθώ τα μαθήματα ή τις διαλέξεις ενός δασκάλου. Από αυτή την πλευρά είναι συνώνυμο του "ακροώμαι" (παρακολουθώ μαθήματα). Επομένως, "ο ακούων" = ο μαθητής, ο οπαδός ενός δασκάλου. Αριστόξενος Αρμ. (II, 30,18): "τους πλείστους των ακουσάντων παρά Πλάτωνος" (τους πλείστους που παρακολούθησαν τη διδασκαλία του Πλάτωνα ). Επίσης, στο ίδιο (ΙΙ, 31, 13): "τοις μέλλουσιν ακροάσθαι παρ' αυτού (του Αριστοτέλους)" (σ' εκείνους που σκοπεύουν να γίνουν μαθητές του [του Αριστοτέλη ]).
(Michailides)
ακοή, καταρχήν η αίσθηση της ακοής. Σήμαινε επίσης ό,τι ακούγεται (λέξη ή ήχος), την ενέργεια της ακοής, και καμιά φορά το αυτί το ίδιο. Το ρ. ακούω σήμαινε επίσης: παρακολουθώ τα μαθήματα ή τις διαλέξεις ενός δασκάλου. Από αυτή την πλευρά είναι συνώνυμο του "ακροώμαι" (παρακολουθώ μαθήματα). Επομένως, "ο ακούων" = ο μαθητής, ο οπαδός ενός δασκάλου. Αριστόξενος Αρμ. (II, 30,18): "τους πλείστους των ακουσάντων παρά Πλάτωνος" (τους πλείστους που παρακολούθησαν τη διδασκαλία του Πλάτωνα ). Επίσης, στο ίδιο (ΙΙ, 31, 13): "τοις μέλλουσιν ακροάσθαι παρ' αυτού (του Αριστοτέλους)" (σ' εκείνους που σκοπεύουν να γίνουν μαθητές του [του Αριστοτέλη ]).
(Michailides)
adein
άδω, ποιητ. αείδω· τραγουδώ. Χρησιμοποιούνταν επίσης με τη σημασία: διηγούμαι, αφηγούμαι (συνήθως με μουσική) Όμ. Ιλ. Α 1: "μήνιν άειδε, θεά". Σήμαινε επίσης υμνώ (ένα πρόσωπο, έναν ήρωα).
άδω προς (αυλόν ή λύραν ) σήμαινε τραγουδώ με συνοδεία (αυλού ή λύρας)· τραγουδώ σε συμφωνία με αυλό ή λύρα. Το αντίθετο του άδω ήταν το λέγω (μιλώ)· πρβ. Αριστόξ. Αρμ. I, Mb 9, 24.
Το ρ. άδω χρησιμοποιούνταν κατ' επέκταση και στην περίπτωση των πουλιών κτλ. Από τα Αποσπάσματα Τιμαίου (Timaei Fragmenta, FHG I, 207, απόσπ. 64): "οι τέττιγες αδουσιν". Σ' ένα διαγωνισμό δύο κιθαρωδών , του Εύνομου του Λοκρού και του Αρίστωνα από το Ρήγιο , όταν ο πρώτος έπαιζε ένας τζίτζικας πέταξε πάνω στη λύρα του και τραγούδησε ("τέττιξ επί την λύραν επιπτάς ήδεν"). Ο Στράβων (VI, 260), αφηγούμενος την ιστορία αυτή, λέει πως "μια από τις χορδές (της κιθάρας του Εύνομου) έσπασε (την ώρα της εκτέλεσης) και τότε ένας τζίτζικας πέταξε πάνω στο όργανο και συμπλήρωσε τη νότα". (Πρβ. FHG Ι, 207, απόσπ. 65- Παυσ. VI, 6, 4, και Στράβων Κλήμ. Aλεξ. Προτρ. Ι, 2).
(Michailides)
Βλ. τραγούδι, ύμνος
άδω, ποιητ. αείδω· τραγουδώ. Χρησιμοποιούνταν επίσης με τη σημασία: διηγούμαι, αφηγούμαι (συνήθως με μουσική) Όμ. Ιλ. Α 1: "μήνιν άειδε, θεά". Σήμαινε επίσης υμνώ (ένα πρόσωπο, έναν ήρωα).
άδω προς (αυλόν ή λύραν ) σήμαινε τραγουδώ με συνοδεία (αυλού ή λύρας)· τραγουδώ σε συμφωνία με αυλό ή λύρα. Το αντίθετο του άδω ήταν το λέγω (μιλώ)· πρβ. Αριστόξ. Αρμ. I, Mb 9, 24.
Το ρ. άδω χρησιμοποιούνταν κατ' επέκταση και στην περίπτωση των πουλιών κτλ. Από τα Αποσπάσματα Τιμαίου (Timaei Fragmenta, FHG I, 207, απόσπ. 64): "οι τέττιγες αδουσιν". Σ' ένα διαγωνισμό δύο κιθαρωδών , του Εύνομου του Λοκρού και του Αρίστωνα από το Ρήγιο , όταν ο πρώτος έπαιζε ένας τζίτζικας πέταξε πάνω στη λύρα του και τραγούδησε ("τέττιξ επί την λύραν επιπτάς ήδεν"). Ο Στράβων (VI, 260), αφηγούμενος την ιστορία αυτή, λέει πως "μια από τις χορδές (της κιθάρας του Εύνομου) έσπασε (την ώρα της εκτέλεσης) και τότε ένας τζίτζικας πέταξε πάνω στο όργανο και συμπλήρωσε τη νότα". (Πρβ. FHG Ι, 207, απόσπ. 65- Παυσ. VI, 6, 4, και Στράβων Κλήμ. Aλεξ. Προτρ. Ι, 2).
(Michailides)
Βλ. τραγούδι, ύμνος
Aristoxenos
Jegyzet
Szukséges, hogy megértsűk e fogalmak mélyebb értelmét, összefűggését, kulönbségét, mint ellazulás , megfeszülés, mélység, magasság , a szint, az állomás ahol megállapodik a hang (taszisz). Mert erről mélyen hallgatnak az elöttűnk járók, nem mondanak semmit, vagy ha mégis az tudatlan zavarosság. Nyivanvaló, hogy a hang egy dal idején emelkedik es sűllyed . Ezen átmenetek alíg fölfoghatók, a hangnak úgy kell haladni, hogy ne csípjék fülön mint határsértőt, mikor átlép egy hangköz határt. A konkrét jegyekkel jelölt hangoknak, melyek összekötik a hangközöket, biztosaknak es megkűlönböztethetőknek kell lenniűk.Nyilvánvaló, szüksegünk van a feszűltségre, az ellazulásra, a mélyre , a magasra és az állomásra, hová megérkezik a hang.[ Egy örökmozgóba léptetve a hangot, példázhatjuk folyamatos mozgását alacsonyabb helyről magasabbra es megfordítva.] A süllyedés, az ellazulás egy folyamatos mozgás egy magasabb helyről alacsonyabbra. A magas tehát következmény, mely az emelkedéssel, a feszűltséggel jár. A mély az ellazulás következménye, a sűllyedésé . Most bezzeg csodálkoznak azok, akik oktalanságukban két dologról beszéltek mindezek kapcsán, amit mi négyfele vágunk. Mert a buta tobbseg, az emelkedést a magassal, a sullyedést a méllyel egy kalap alá veszi. Nem tudjuk őket követve jobb jelzővel illetni, mint hogy zavarosfejűek . Emlékezzünk rá, értsük meg mit teszünk , mikor hangszereinket hangoljuk, egyenként ellazítva, megfeszítve a húrokat . Még a zenében járatlanok is tudják, hogy húzzuk, vezetjűk a húrt magasabb, mélyebb tónusra. Ezen foglalatosságunk alatt az időben járva, mélyet és magast nem lelunk. Csak akkor a jelenés, ha célhoz értunk, egy hangállomásra. Mert lehetetlen egy húrnak egyidőben a mozgásba es a nyugalomba szeretni.
Amint látjuk, az emelkedéssel a húr mozgásba tétetik, míg a magas nyugottan vár a mozdulatlanságban. Ugyanez érvényes fordítva is. Beláthatjuk, hogy az emelkedés valami más, mint a mély, mint ok es következmény. A hangnak egy meghatározott állapotban, egy meghatározott helyen rögzített, stabil létet 'taszisz-nak nevezzük . Nos, ne nyugtalanitson minket azok véleménye, akik leértékelve a hangokat mozgássá, azt állítják, hogy az lényegében is mozgas, mert ellentmondás bűnébe esnek. Hogy mozog a mozdulatlan? Ezen az alapon mindent mindenre felcserelhetunk. Az érzékeink azt mondják, hogy a hangunk áll, ugyanakkor igazolva, hogy sem nem emelkedik, sem nem süllyed. Az igazság az, hogy hangunk a dalolászás alatt úgy tűnik mozog, egy szünetet tart, aztán megáll egy hangszinten. Ha most a mozgás fogalmát használjuk, azt mondván, hogy hangunk mozog, akkor ez a mozgás különböző sebességű, ha hinni lehet az ellenlábasainknak . De ha a mozgás újra megnyugszik, ahogy mi véljűk, megszűnik a sebesség. Nyilvanvaló, hogy amit mi a hang mozgásának nevezűnk, ők a mozgás szóval illetik. Egy hang állomása sem nem emelkedés, sem nem sűllyedés, hanem a hang nyugalma. Meg kell értenünk, hogy egy biztos, nem csúszkaló hang valahol bizton horgonyt vet. Mély és magas esetében, kulön-kulön. Magas és mély sosem ölelkezhet, találkozhat, kizárják egymást. Gyors mérleget készítve, a phtongosz egy esés, megérkezése a hangnak egy állomásra, szintre (tasis). Két hang közet, a távolságot két hangállomas között diastémának nevezzűk. Ez hangszint különbség és egy olyan hely, topos, mely magas és mély hangokat fogad, magasabbakat a mélyebbeknél, mélyebbeket a magasabbaknál.
Jegyzet
Szukséges, hogy megértsűk e fogalmak mélyebb értelmét, összefűggését, kulönbségét, mint ellazulás , megfeszülés, mélység, magasság , a szint, az állomás ahol megállapodik a hang (taszisz). Mert erről mélyen hallgatnak az elöttűnk járók, nem mondanak semmit, vagy ha mégis az tudatlan zavarosság. Nyivanvaló, hogy a hang egy dal idején emelkedik es sűllyed . Ezen átmenetek alíg fölfoghatók, a hangnak úgy kell haladni, hogy ne csípjék fülön mint határsértőt, mikor átlép egy hangköz határt. A konkrét jegyekkel jelölt hangoknak, melyek összekötik a hangközöket, biztosaknak es megkűlönböztethetőknek kell lenniűk.Nyilvánvaló, szüksegünk van a feszűltségre, az ellazulásra, a mélyre , a magasra és az állomásra, hová megérkezik a hang.[ Egy örökmozgóba léptetve a hangot, példázhatjuk folyamatos mozgását alacsonyabb helyről magasabbra es megfordítva.] A süllyedés, az ellazulás egy folyamatos mozgás egy magasabb helyről alacsonyabbra. A magas tehát következmény, mely az emelkedéssel, a feszűltséggel jár. A mély az ellazulás következménye, a sűllyedésé . Most bezzeg csodálkoznak azok, akik oktalanságukban két dologról beszéltek mindezek kapcsán, amit mi négyfele vágunk. Mert a buta tobbseg, az emelkedést a magassal, a sullyedést a méllyel egy kalap alá veszi. Nem tudjuk őket követve jobb jelzővel illetni, mint hogy zavarosfejűek . Emlékezzünk rá, értsük meg mit teszünk , mikor hangszereinket hangoljuk, egyenként ellazítva, megfeszítve a húrokat . Még a zenében járatlanok is tudják, hogy húzzuk, vezetjűk a húrt magasabb, mélyebb tónusra. Ezen foglalatosságunk alatt az időben járva, mélyet és magast nem lelunk. Csak akkor a jelenés, ha célhoz értunk, egy hangállomásra. Mert lehetetlen egy húrnak egyidőben a mozgásba es a nyugalomba szeretni.
Amint látjuk, az emelkedéssel a húr mozgásba tétetik, míg a magas nyugottan vár a mozdulatlanságban. Ugyanez érvényes fordítva is. Beláthatjuk, hogy az emelkedés valami más, mint a mély, mint ok es következmény. A hangnak egy meghatározott állapotban, egy meghatározott helyen rögzített, stabil létet 'taszisz-nak nevezzük . Nos, ne nyugtalanitson minket azok véleménye, akik leértékelve a hangokat mozgássá, azt állítják, hogy az lényegében is mozgas, mert ellentmondás bűnébe esnek. Hogy mozog a mozdulatlan? Ezen az alapon mindent mindenre felcserelhetunk. Az érzékeink azt mondják, hogy a hangunk áll, ugyanakkor igazolva, hogy sem nem emelkedik, sem nem süllyed. Az igazság az, hogy hangunk a dalolászás alatt úgy tűnik mozog, egy szünetet tart, aztán megáll egy hangszinten. Ha most a mozgás fogalmát használjuk, azt mondván, hogy hangunk mozog, akkor ez a mozgás különböző sebességű, ha hinni lehet az ellenlábasainknak . De ha a mozgás újra megnyugszik, ahogy mi véljűk, megszűnik a sebesség. Nyilvanvaló, hogy amit mi a hang mozgásának nevezűnk, ők a mozgás szóval illetik. Egy hang állomása sem nem emelkedés, sem nem sűllyedés, hanem a hang nyugalma. Meg kell értenünk, hogy egy biztos, nem csúszkaló hang valahol bizton horgonyt vet. Mély és magas esetében, kulön-kulön. Magas és mély sosem ölelkezhet, találkozhat, kizárják egymást. Gyors mérleget készítve, a phtongosz egy esés, megérkezése a hangnak egy állomásra, szintre (tasis). Két hang közet, a távolságot két hangállomas között diastémának nevezzűk. Ez hangszint különbség és egy olyan hely, topos, mely magas és mély hangokat fogad, magasabbakat a mélyebbeknél, mélyebbeket a magasabbaknál.
chorde
χορδή, γενικά, το έντερο· χορδή από έντερο, που τεντωμένη παράγει, ήχο. Επομένως, χορδή μουσικού οργάνου. Με αυτή τη σημασία απαντά στον Ομηρικό Ύμνο στον Ερμή (στ. 51): "επτά δε σύμφωνους οΐων ετανύσσατο χορδάς" (και τέντωσε επτά ταιριαστές [σύμφωνες] χορδές από έντερα προβάτου). Επίσης στην Οδύσσεια (φ 406-407): "ως ότ' ανήρ φόρμιγγος επιστάμενος και αοιδής ρηϊδέως ετάνυσσε νέω περί κόλλοπι χορδήν" (όπως όταν ένας πολύ επιδέξιος στη λύρα και στο τραγούδι εύκολα τεντώνει τη χορδή γύρω σ' ένα κόλλοπα [στριφτάρι]· μτφρ. Α. Τ. Murray). Ησύχ.: "χορδή· νευρά κιθάρας" (νευρα=χορδή, βλ. πιο κάτω). Με αυτή τη σημασία την αναφέρει, επίσης, ο Πολυδεύκης (IV, 62) στα μέρη των οργάνων.
Οι χορδές κατασκευάζονταν από έντερο ή τένοντα προβάτου ή κατσικιού: "χορδαίς οπταίς εριφείοις" (ψημένες χορδές από κατσίκια· Φερεκράτης , Πέρσαι: Kock CAF Ι, 182, απόσπ. 130). Ο Πλάτων ονομάζει τον αυλό πολυχορδότατο (που παράγει πολλές νότες). Αργότερα, η λέξη χρησιμοποιήθηκε και στην περίπτωση των φωνητικών χορδών (φωνητικαί χορδαί). Η λέξη νευρά χρησιμοποιούνταν συχνά για τη χορδή.
Ο κατασκευαστής χορδών λεγόταν χορδοποιός. Εκείνος που έστριβε τις χορδές (για να τις κουρδίσει) ονομαζόταν χορδοστρόφος· ήταν ακόμα και χορδοποιός και χορδιστής.
(Michailides)
χορδή, γενικά, το έντερο· χορδή από έντερο, που τεντωμένη παράγει, ήχο. Επομένως, χορδή μουσικού οργάνου. Με αυτή τη σημασία απαντά στον Ομηρικό Ύμνο στον Ερμή (στ. 51): "επτά δε σύμφωνους οΐων ετανύσσατο χορδάς" (και τέντωσε επτά ταιριαστές [σύμφωνες] χορδές από έντερα προβάτου). Επίσης στην Οδύσσεια (φ 406-407): "ως ότ' ανήρ φόρμιγγος επιστάμενος και αοιδής ρηϊδέως ετάνυσσε νέω περί κόλλοπι χορδήν" (όπως όταν ένας πολύ επιδέξιος στη λύρα και στο τραγούδι εύκολα τεντώνει τη χορδή γύρω σ' ένα κόλλοπα [στριφτάρι]· μτφρ. Α. Τ. Murray). Ησύχ.: "χορδή· νευρά κιθάρας" (νευρα=χορδή, βλ. πιο κάτω). Με αυτή τη σημασία την αναφέρει, επίσης, ο Πολυδεύκης (IV, 62) στα μέρη των οργάνων.
Οι χορδές κατασκευάζονταν από έντερο ή τένοντα προβάτου ή κατσικιού: "χορδαίς οπταίς εριφείοις" (ψημένες χορδές από κατσίκια· Φερεκράτης , Πέρσαι: Kock CAF Ι, 182, απόσπ. 130). Ο Πλάτων ονομάζει τον αυλό πολυχορδότατο (που παράγει πολλές νότες). Αργότερα, η λέξη χρησιμοποιήθηκε και στην περίπτωση των φωνητικών χορδών (φωνητικαί χορδαί). Η λέξη νευρά χρησιμοποιούνταν συχνά για τη χορδή.
Ο κατασκευαστής χορδών λεγόταν χορδοποιός. Εκείνος που έστριβε τις χορδές (για να τις κουρδίσει) ονομαζόταν χορδοστρόφος· ήταν ακόμα και χορδοποιός και χορδιστής.
(Michailides)
mone
μονή, (από το μένω)· η παραμονή πάνω σ' ένα ύψος· κάποια εμμονή της φωνής. Ο Κλεονείδης (Εισαγ. 14) καθορίζει: "τονή είναι η μονή (παραμονή πάνω σε μια βαθμίδα) πιο πολύ από ένα χρόνο σε μια εκφορά της φωνής". Ο Αριστόξενος (Ι, 12, 3): "[τάσις εστί] μονή τις και στάσις της φωνής" ([τάση είναι] κάποια παραμονή [εμμονή] και στάση της φωνής)· και ο Αριστείδης δίνει τον ίδιο ορισμό (Mb 8, R.P.W.-I. 6). Ο Βακχείος (Εισαγ. 45) καθορίζει ότι μονή γίνεται: "όταν επί του αυτού φθόγγου πλείονες λέξεις μελωδώνται" (όταν περισσότερες λέξεις τραγουδιούνται πάνω στην ίδια νότα). Βλ. λ. πεττεία
.
(Michailides)
μονή, (από το μένω)· η παραμονή πάνω σ' ένα ύψος· κάποια εμμονή της φωνής. Ο Κλεονείδης (Εισαγ. 14) καθορίζει: "τονή είναι η μονή (παραμονή πάνω σε μια βαθμίδα) πιο πολύ από ένα χρόνο σε μια εκφορά της φωνής". Ο Αριστόξενος (Ι, 12, 3): "[τάσις εστί] μονή τις και στάσις της φωνής" ([τάση είναι] κάποια παραμονή [εμμονή] και στάση της φωνής)· και ο Αριστείδης δίνει τον ίδιο ορισμό (Mb 8, R.P.W.-I. 6). Ο Βακχείος (Εισαγ. 45) καθορίζει ότι μονή γίνεται: "όταν επί του αυτού φθόγγου πλείονες λέξεις μελωδώνται" (όταν περισσότερες λέξεις τραγουδιούνται πάνω στην ίδια νότα). Βλ. λ. πεττεία
.
(Michailides)
agoge
αγωγή, η λέξη αυτή είχε διάφορες σημασίες στη μουσική.
1. Σήμαινε τη διαδοχή ή πορεία των φθόγγων της μελωδίας με συνεχή διαστήματα. Ο Κλεονείδης (Εισ. 14, Mb 22, C.v.J. 207) λέει ότι αγωγή είναι η πορεία της μελωδίας με συνεχείς φθόγγους ("αγωγή μεν ουν εστιν η δια των εξής φθόγγων οδός του μέλους"). Ο Αριστόξενος (Ι, 29, 32 Mb) προχωρεί ακόμα πιο μακριά προσδιορίζοντας ότι σε καθεμιά από τις συνεχείς νότες προηγείται και ακολουθεί απλό διάστημα (βλ. λ. ασύνθετος
). Ο Αριστείδης Κοϊντιλιανός (Mb 19 και 29, R.P.W.-I. 16 και 29) διακρίνει τρία είδη αγωγής: (α) την ευθεία, που ανεβαίνει με συνεχή σειρά· (β) την ανακάμπτουσα, που κατεβαίνει με συνεχή σειρά· (γ) την περιφερή, που ανεβαίνει και κατεβαίνει με συνεχή σειρά. Αλλά στην περιφερή (κυκλική) η πορεία γίνεται προς τα πάνω με τετράχορδο "συνημμένων" και κατεβαίνει με τετράχορδο "διεζευγμένων", ή το αντίθετο ("περιφερής δε η κατά συνημμένων μεν επιτείνουσα, κατά διεζευγμένων δέ ανιούσα ή εναντίως", σ. 29)·είναι επομένως μετατροπική ("μεταβολική ").
Βλ. τα λ. τετράχορδον και διάζευξις . Επίσης Ανών. Bell. σημ. σσ. 86-87, και σ. 82, 78 και Gev. I, 378.
(Michailides)
αγωγή, η λέξη αυτή είχε διάφορες σημασίες στη μουσική.
1. Σήμαινε τη διαδοχή ή πορεία των φθόγγων της μελωδίας με συνεχή διαστήματα. Ο Κλεονείδης (Εισ. 14, Mb 22, C.v.J. 207) λέει ότι αγωγή είναι η πορεία της μελωδίας με συνεχείς φθόγγους ("αγωγή μεν ουν εστιν η δια των εξής φθόγγων οδός του μέλους"). Ο Αριστόξενος (Ι, 29, 32 Mb) προχωρεί ακόμα πιο μακριά προσδιορίζοντας ότι σε καθεμιά από τις συνεχείς νότες προηγείται και ακολουθεί απλό διάστημα (βλ. λ. ασύνθετος
). Ο Αριστείδης Κοϊντιλιανός (Mb 19 και 29, R.P.W.-I. 16 και 29) διακρίνει τρία είδη αγωγής: (α) την ευθεία, που ανεβαίνει με συνεχή σειρά· (β) την ανακάμπτουσα, που κατεβαίνει με συνεχή σειρά· (γ) την περιφερή, που ανεβαίνει και κατεβαίνει με συνεχή σειρά. Αλλά στην περιφερή (κυκλική) η πορεία γίνεται προς τα πάνω με τετράχορδο "συνημμένων" και κατεβαίνει με τετράχορδο "διεζευγμένων", ή το αντίθετο ("περιφερής δε η κατά συνημμένων μεν επιτείνουσα, κατά διεζευγμένων δέ ανιούσα ή εναντίως", σ. 29)·είναι επομένως μετατροπική ("μεταβολική ").
Βλ. τα λ. τετράχορδον και διάζευξις . Επίσης Ανών. Bell. σημ. σσ. 86-87, και σ. 82, 78 και Gev. I, 378.
(Michailides)
Hasonló témák
- Válaszok
- 2
- Olvasás
- 507
- Válaszok
- 9
- Olvasás
- 867
