Azt állította Nagy Márton, gazdaságfejlesztési miniszter (a Világgazdaságnak adott interjújában), hogy „az uniós források hiányoznak a magyar gazdaságból”, ugyanakkor „ez könnyen kiváltható forrás. (…) A magyar gazdaságnak át kell állnia így is, úgy is egy uniós forrás nélküli létre”.
Ezzel szemben a tény az, hogy az uniós források egyáltalán nem válthatók ki könnyen, hiszen vissza nem térítendő támogatások, és olyasmire is felhasználhatók, amire külföldi beruházók soha nem költenének. Aki pedig azt állítja, hogy az évi 1500-2000 milliárd forint ingyen pénz nem lényeges a magyar gazdaságnak, súlyos károkat okoz Magyarországnak. A miniszter vagy nem tudja, mit beszél, vagy szavait készen kapja a főnökétől. Egyik rosszabb, mint a másik.
Azt is állította Nagy Márton (ugyanott), hogy azért a legmagasabb a magyar infláció Európában, mert „jelentős az energiaimportunk, és az energiaárak emelkedése egyszerre ütötte meg a gazdasági növekedést, a külkereskedelmet, a költségvetést és az inflációt. Az ikerdeficit pedig törvényszerűen elmozdította az árfolyamot.”
Ezzel szemben a tény az, hogy az Európai Unió tagországai egy lakosra számítva átlagosan több energiát importálnak, mint Magyarország, mégsem „ütötte meg” őket annyira az energia árrobbanás, mint minket. Vagyis a magyar inflációt nem lehet a háborúra, a szankciókra meg általánosságban az energiaárak emelkedésére kenni, csakis az Orbán-kormányra és az őt kiszolgáló Nemzeti Bankra.
Ezzel szemben a tény az, hogy a tagországoknak továbbra sem lesz kötelező befogadniuk senkit, Brüsszel pedig azért nem él vissza a hatalmával, mert az erről szóló megállapodást a 27 tagállam többsége szavazta meg, és csak Magyarország meg Lengyelország ellenezte. Brüsszel helyett tehát tessék például Meloninál panaszkodni. Amúgy barátilag.
Azt állította Kövér László, az Országgyűlés elnöke (a Hír TV-ben), hogy nem szeretne egyenlőségjelet tenni az Európai Unió és a Szovjetunió közé, de „egyértelműen a Szovjetunió felé billen a mérleg, mivel a szovjet elvtársaknak legalább volt stílusuk”.
Ezzel szemben a tény az, hogy ha az elvtársi csók parancsosztogatással párosítva stílusnak nevezhető, akkor valóban volt. De ha az a világ jobban tetszik Kövérnek meg a Fidesznek, akkor mindjárt itt van a június 16-i évforduló: Orbán Viktor az egykori újratemetésre és saját beszédére visszaemlékezve mondhatna egy újabbat, Ruszkik, gyertek vissza! címmel. Stílusos lenne.
Ezzel szemben a tény az, hogy az uniós források egyáltalán nem válthatók ki könnyen, hiszen vissza nem térítendő támogatások, és olyasmire is felhasználhatók, amire külföldi beruházók soha nem költenének. Aki pedig azt állítja, hogy az évi 1500-2000 milliárd forint ingyen pénz nem lényeges a magyar gazdaságnak, súlyos károkat okoz Magyarországnak. A miniszter vagy nem tudja, mit beszél, vagy szavait készen kapja a főnökétől. Egyik rosszabb, mint a másik.
Azt is állította Nagy Márton (ugyanott), hogy azért a legmagasabb a magyar infláció Európában, mert „jelentős az energiaimportunk, és az energiaárak emelkedése egyszerre ütötte meg a gazdasági növekedést, a külkereskedelmet, a költségvetést és az inflációt. Az ikerdeficit pedig törvényszerűen elmozdította az árfolyamot.”
Ezzel szemben a tény az, hogy az Európai Unió tagországai egy lakosra számítva átlagosan több energiát importálnak, mint Magyarország, mégsem „ütötte meg” őket annyira az energia árrobbanás, mint minket. Vagyis a magyar inflációt nem lehet a háborúra, a szankciókra meg általánosságban az energiaárak emelkedésére kenni, csakis az Orbán-kormányra és az őt kiszolgáló Nemzeti Bankra.
Ezzel szemben a tény az, hogy a tagországoknak továbbra sem lesz kötelező befogadniuk senkit, Brüsszel pedig azért nem él vissza a hatalmával, mert az erről szóló megállapodást a 27 tagállam többsége szavazta meg, és csak Magyarország meg Lengyelország ellenezte. Brüsszel helyett tehát tessék például Meloninál panaszkodni. Amúgy barátilag.
Azt állította Kövér László, az Országgyűlés elnöke (a Hír TV-ben), hogy nem szeretne egyenlőségjelet tenni az Európai Unió és a Szovjetunió közé, de „egyértelműen a Szovjetunió felé billen a mérleg, mivel a szovjet elvtársaknak legalább volt stílusuk”.
Ezzel szemben a tény az, hogy ha az elvtársi csók parancsosztogatással párosítva stílusnak nevezhető, akkor valóban volt. De ha az a világ jobban tetszik Kövérnek meg a Fidesznek, akkor mindjárt itt van a június 16-i évforduló: Orbán Viktor az egykori újratemetésre és saját beszédére visszaemlékezve mondhatna egy újabbat, Ruszkik, gyertek vissza! címmel. Stílusos lenne.
