Lányok, én le se merem írni, de....nekem csodálatos volt az elmúlt évem! Igaz, hogy nagyon rosszul indult, egy uralhatatlan magas vérnyomásos epizóddal, ami még valamikor előző év októberében kezdődött. Végigjártam a klinika összes létező és nem létező bugyrát, de nem találtuk az okát. Persze jött hozzá egy kis pánik és depresszió is egy idő után, mert még életemben nem volt semmi bajom, és nagyon nehezen viseltem, hogy reggelente 100/60, délután 210/100. És ez így ment heteken keresztül, semmilyen gyógyszer nem tudta megfogni. Forró dróton voltam a kardiológus, endokrinológus, nephrológus kollégával, javasoltak ezt is, azt is, de igazából semmi nem használt. Már kb. a negyedik gyógyszernél tartottam, nagy reményeket fűztem hozzá, de szilveszter napján rá kellett jönnöm, hogy ez se használ, és már nem tudtam kit zaklatni újabb ötletekért. Végső elkeseredésemben vettem egy nagy levegőt, és felhívtam a volt férjemet. Aneszteziológus, de a kisujjában van a vérnyomáscsökkentés(is). Emberileg nem túl nagy eresztés, de szerintem az egyik legjobb szakorvos közel és távol. Két év telt el akkor a válás óta, és én addig képtelen voltam vele egyetlen szót is beszélni. El tudjátok képzelni, mennyire kétségbe lehettem esve, ha hozzá fordultam! Teljesen normálisan tudtunk kommunikálni, nagyon segítőkész volt. Még hosszú hetekig eltartott, mire több lépcsőben, az ő tanácsait követve, egy hármas gyógyszerkombinációval úrrá lettünk a bajon! Valamikor március végén vágtam sutba a vérnyomásmérőt, és döntöttem úgy, hogy JÓL VAGYOK! Persze a gyógyszereket azóta is szedem! Rá kellett jönnöm, hogy ezt az egészet azért "kaptam", hogy kénytelen legyek a volt férjemmel szóba állni, ami hatalmas lépés volt részemről! Le tudtam zárni életemnek ezt a részét, el tudtam engedni haragot, fájdalmat... A testem és a lelkem együtt gyógyult! A szobámban ott állt már januárban a hátizsák, a hálózsák és a túrabotok, emlékeztetőül, hogy mi vár még rám! Akárhányszor rájuk néztem elszállt a lelkemből minden szorongás, rossz érzés! Az ismeretlentől ami rám várt, egy percig se féltem! Aztán jöttek a felkészülés, várakozás csodás hetei, utána maga a csoda! Szép volt, és időnként nagyon gyötrelmes... A lábfájás, kimerültség, sokszor az éhség is mindennapos társunk volt. De valahogy ott és akkor az volt a természetes, akárcsak az eső, a köd, és a hideg a nyár derekán, Spanyolországban! Szinte ajándékként éltük meg ezeket is, akárcsak a tengert, az eukaliptusz-erdőket, a csodás virágokat... Minden szállás egy-egy ajándék volt, a családi albergue-ktől, ahol együtt étkeztünk a háziakkal a lepusztult állami szálláson át a méregdrága hostelekig, amelyekbe néha bekényszerültünk... Mind megannyi emlék, megannyi élmény, megannyi tanulság... És a zarándoktársak! Itthon mi voltunk a csodabogarak, de ott mindenki ugyanilyen csodabogár volt, egy hátizsákkal gyalogolt sok száz kilométeren át! Egy nagy család voltunk, vagyunk, mindig azt tudtuk nyújtani egymásnak, amire éppen ott és akkor szükség volt, legyen az kötszer, egy finom falat, egy útbaigazítás, egy jó szó, vagy csak egy mosoly... Aztán a megérkezés! A Katedrális! A nagy találkozások a téren a rég nem látott zarándoktársakkal! Muxia, az Atlanti-óceán, a Szűzanya kőbárkája! Leírhatatlan érzés volt ott állni, és órákig lenyűgözve nézni a dübörgő óceánt! Finisterra, a világ vége, a sok kagyló, a víztükörbe bukó nap látványa!... Nem tudok elégszer hálát adni az Úrnak, hogy átélhettük ez a sok csodát! És az egy külön ajándék volt, hogy a két lányom is velem volt az Úton! Hazaérve kicsit kicsúszott a talaj a lábam alól, a lelkem nagyon nehezen talált haza, de hazatalált! Ott és akkor is sokat tanultunk az Úton, de nagyon sok minden csak most, hónapok múltán tisztul le, kerül a helyére....Megtapasztaltuk, hogy milyen erősek vagyunk, hogy nincs lehetetlen, hogy semmi sem történik ok nélkül. Megtanultuk, hogy soha nem kell félni, mert Odafentről vigyáznak ránk... Hogy mindig jön a segítség, ha szükség van rá! Ha nem jön, bizonyára egyedül is képesek vagyunk megoldani a feladatot! Sikerült elengednem a szorongást, már nem aggódom semmi miatt, és minden pont úgy alakul, ahogy nekünk a legjobb! Sikerült öregecskedő autómat lecserélnem vadiúj nagy testvérére, amelyről már két éve álmodoztam. Igaz, hogy eladtam a bőrömet legalább öt évre,de a körülmények pont most, pont úgy álltak össze, és pont ott és pont akkor olyan hatalmas kedvezményeket kaptam, hogy úgy éreztem, bele kell vágnom! Nem aggódom, nem szorongok, tudom, hogy menni fog! Sokat utazom, hosszú utakra kényszerülök, szükség van a megbízható autóra! Még össze se szoktunk rendesen, amikor indulni kellett Édesapám temetésére... Ott és akkor is megkaptam az Erőt, pár óra alatt össze tudtam gyűjteni a gyerekeket a szélrózsa minden irányából, és indulni tudtunk... El tudtam fogadni, el tudtam engedni... Nem mondom, hogy nem fáj, nem hiányzik, de...ez az élet rendje! Születünk és meghalunk... Már nem történik semmi különös, csak telnek a napok, egyik a másik után... A nagy családból lassan kis család lesz, a gyerekek élik a saját életüket. Meg kell tanulnom kis adagokat főzni, meg kell szoknom, hogy egyre többet vagyok egyedül... Igyekszem jó társasága lenni magamnak... Ott vannak az emlékek, az élmények, ott van nekem Mozart, és ott a jövő, megannyi új tervvel, álommal... Hát ez volt az én elmúlt évem!
Csatolások
-
WP_20160619_09_14_28_Rich.jpg5.7 MB · Olvasás: 18
-
WP_20160619_10_04_28_Rich.jpg4 MB · Olvasás: 23
-
WP_20160624_10_53_34_Rich.jpg4.5 MB · Olvasás: 19
-
WP_20160625_09_55_09_Rich.jpg5.4 MB · Olvasás: 23
-
WP_20160625_14_00_05_Rich.jpg7 MB · Olvasás: 19
-
WP_20160702_10_05_38_Rich.jpg6.6 MB · Olvasás: 18
-
WP_20160702_11_22_14_Pro.jpg4.9 MB · Olvasás: 20
-
WP_20160702_12_25_41_Pro.jpg7.3 MB · Olvasás: 20
-
WP_20160703_09_17_21_Pro.jpg5.6 MB · Olvasás: 17
-
WP_20160706_09_14_49_Pro.jpg3 MB · Olvasás: 16
-
WP_20160714_07_45_32_Pro.jpg1.4 MB · Olvasás: 23
-
WP_20160714_20_52_21_Pro.jpg6 MB · Olvasás: 17
-
WP_20160715_12_37_07_Pro.jpg4.1 MB · Olvasás: 20
-
WP_20160717_21_26_39_Pro.jpg4.1 MB · Olvasás: 23
-
WP_20160717_21_51_49_Pro.jpg3.6 MB · Olvasás: 22
Utoljára módosítva: