Erdély világa...
- Téma inditó szanté
- Kezdés dátuma
A húsvéti sonka már megfüstölve ott sorakozik a kolbászok mellett a
kamrában, de sok helyen ilyenkor húsvét előtt levágnak még
egy disznót, hogy legyen friss hús az ünnepre.
Disznótor hajdanán
A sikeres disznóvágás feltételét, mindenkor a gondos előkészületek jelentették és jelentik ma is. Arra törekedjünk - írja továbbá az ismeretlen böllér - hogy fiatal és jó hízott disznót kapjunk, mert csak az ad bőséges zsírt. (A múlt század derekáig a disznózsírt nem csak étkezés céljára, hanem a népi gyógyászatban is használták.) Ha nyugodtan és pontosan akarjuk a disznóöléssel járó nagy munkát elvégezni, már egy nappal előbb tegyük meg az előkészületeket.
Azt a helyiséget, ahol dolgozni fogunk, szépen kitakarítjuk.
Az edényeket, amelyre szükségünk van, előkészítjük, gondoskodunk jó éles késekről, és tiszta deszkákról a húsok részére.
Az üstöt melyben a hurkához való húsokat kifőzzük, már előre kisúroljuk, a zsíros bödönöket kiforrázzuk és szódás vízzel vagy hamulúggal kisúroljuk.
Vigyázzunk, hogy a bödön szélén semmi zsiradék ne maradjon, mert az könnyen megronthatja az új zsírt.
Egy jó csomó fokhagymát előre megtisztítunk, összezúzzuk és üvegbe, vagy porcelánedénybe rakva, vízzel leöntjük.
Vöröshagymát finomra vágjuk és zsíron szép, rózsaszínűre pirítjuk.
Zsemlyés hurkához fehér kenyér kockákat kevés zsíron megpirítjuk.
Fűszereket; sót, borsot, paprikát, salétrom sót, majoránnát, babérlevelet, stb. készítsük kézhez.
A kész sózott belet, legalább egy éjszakára, áztassuk be langyos enyhén sós, ecetes, langyos vízbe.
Mielőtt kiadjuk az utasítást a hentesnek, vagy a böllérnek, határozzuk el, miként akarjuk a húst felhasználni. A disznót kétféle képen lehet letisztítani; forrázva, vagy perzselve. A perzselt disznónak a szalonnája és a sonkája ízletesebb, mint a forrázotté. Továbbá a disznót kétféle módon darabolhatjuk széjjel; lehet kétfelé hasítani, akkor a gerincén vágjuk végig. Előnye, hogy igen szép karajokat kapunk, amelyeket füstre tehetünk, és sokkal hamarabb nyerünk belőle füstölt húst, mint a sonkából.
Lehet orjára vágni, amikor is a gerinc két oldalán vágják, a fehérpecsenyét leszedik és a gerinccsont, egyben marad. Ebből lehet a híres orjalevest készíteni. Ha úgy határozunk, hogy a két első lapockát a szalámihoz vagy a kolbászhoz használjuk fel, akkor gondoskodjunk előre a hozzávaló bélről.
kamrában, de sok helyen ilyenkor húsvét előtt levágnak még
egy disznót, hogy legyen friss hús az ünnepre.
Disznótor hajdanán
A sikeres disznóvágás feltételét, mindenkor a gondos előkészületek jelentették és jelentik ma is. Arra törekedjünk - írja továbbá az ismeretlen böllér - hogy fiatal és jó hízott disznót kapjunk, mert csak az ad bőséges zsírt. (A múlt század derekáig a disznózsírt nem csak étkezés céljára, hanem a népi gyógyászatban is használták.) Ha nyugodtan és pontosan akarjuk a disznóöléssel járó nagy munkát elvégezni, már egy nappal előbb tegyük meg az előkészületeket.
Azt a helyiséget, ahol dolgozni fogunk, szépen kitakarítjuk.
Az edényeket, amelyre szükségünk van, előkészítjük, gondoskodunk jó éles késekről, és tiszta deszkákról a húsok részére.
Az üstöt melyben a hurkához való húsokat kifőzzük, már előre kisúroljuk, a zsíros bödönöket kiforrázzuk és szódás vízzel vagy hamulúggal kisúroljuk.
Vigyázzunk, hogy a bödön szélén semmi zsiradék ne maradjon, mert az könnyen megronthatja az új zsírt.
Egy jó csomó fokhagymát előre megtisztítunk, összezúzzuk és üvegbe, vagy porcelánedénybe rakva, vízzel leöntjük.
Vöröshagymát finomra vágjuk és zsíron szép, rózsaszínűre pirítjuk.
Zsemlyés hurkához fehér kenyér kockákat kevés zsíron megpirítjuk.
Fűszereket; sót, borsot, paprikát, salétrom sót, majoránnát, babérlevelet, stb. készítsük kézhez.
A kész sózott belet, legalább egy éjszakára, áztassuk be langyos enyhén sós, ecetes, langyos vízbe.
Mielőtt kiadjuk az utasítást a hentesnek, vagy a böllérnek, határozzuk el, miként akarjuk a húst felhasználni. A disznót kétféle képen lehet letisztítani; forrázva, vagy perzselve. A perzselt disznónak a szalonnája és a sonkája ízletesebb, mint a forrázotté. Továbbá a disznót kétféle módon darabolhatjuk széjjel; lehet kétfelé hasítani, akkor a gerincén vágjuk végig. Előnye, hogy igen szép karajokat kapunk, amelyeket füstre tehetünk, és sokkal hamarabb nyerünk belőle füstölt húst, mint a sonkából.
Lehet orjára vágni, amikor is a gerinc két oldalán vágják, a fehérpecsenyét leszedik és a gerinccsont, egyben marad. Ebből lehet a híres orjalevest készíteni. Ha úgy határozunk, hogy a két első lapockát a szalámihoz vagy a kolbászhoz használjuk fel, akkor gondoskodjunk előre a hozzávaló bélről.
Fogarasi havasok
A Fogarasi-havasok (románul Masivul Făgăraşului) a Déli-Kárpátok hegyláncolatának kelet felől második tagja, a Kárpátok legnagyobb tömegű kristályos hegysége. Északon a Fogarasi-medencével határos, amelyen átfolyik az Olt, nyugaton az Olt völgyével és a Vöröstorony-szorossal, délen a Cozia- és a Jézer-hegységgel, keleten a Szág-hegységgel és a Királykő-hegységgel. A névadó Fogaras város a hegységtől északra van.
Fekvése
A Fogarasi-havasok a Csindrel-hegység és a Barcasági-hegyek között, az egykori Szeben és Fogaras vármegyék területén, a volt román határon emelkedik. Keleten a Barca patak völgye, nyugaton az Olt folyó határolja. Kelet-nyugati irányú főgerince hatalmas falként emelkedik ki a környező medencékből, gerincmagassága mindenhol meghaladja a 2000 métert.
Leírása
A hegység, melynek élesen határolt főgerince mélyre bevágódott, hatalmas bástyaként egyenesen nyugatról keletre húzódik, a Vöröstoronyi-szorosnál (amely a Szebeni-hegységtől választja el) kezdődik és hirtelen emelkedik 2000 m-nél nagyobb magasságra. Kelet felé a Capu Tamasului horpadása (1556 m) választja el Királykőtől.
A felette zord és meredek, de összefüggő láncot képező főgerincből ritka szabályossággal ágaznak ki észak felé egymással párhuzamos, keskeny s felette meredek, de rövid oldalágak, melyeket kisebb-nagyobb patakok (Kerci patak, Ucsa, Brázai patak, Sebes) választanak el egymástól. Csak a hegység keleti részében fakadó Barca, mely egyúttal a Királykő csoportja felé képezi a határt, veszi keletnek útját a barcasági lapály felé, míg a többi folyóvizek mind egyenesen északnak, az Olt felé sietnek.
A Negoj (2535 m) és a Leszpez (2522 m)A Fogarasi-havasok csoportja csaknem közvetlenül a síkságból emelkedik ki, csodálatos képet mutat, mely csak a Magas-Tátra panorámájával hasonlítható össze. 1800 m-ig nyúlik fel rajta a fenyves erdő, azon túl szürkésfehéres sziklaormok és csúcsok következnek, melyeket az év nagy részében hó borít. A mellékágak alját lomberdők takarják. Völgyei tele vannak természeti szépségekkel, melyek a turisták kedvelt kirándulóhelyei.
A Fogarasi havasok déli oldalágai jóval hosszabbak mint az északiak s lassabban, de egyúttal kevésbé szabályosan ereszkednek a síkság felé. A Dimbovica itt a fővölgy, mely a hegység vizeinek nagy részét magába gyűjti.
Negoj-csúcs
Hegyek
A Moldoveanu-csúcsot jelző táblaA Fogarasi-havasok hegyei magassági sorrendben (nem teljes lista): Moldoveanu-csúcs (2544 m), Negoj-csúcs (2535 m), Nagy-Vist (2527 m), Leszpez-csúcs (2522 m), Buteanu-csúcs (2507 m), Dara-csúcs (2500 m), Zerge-csúcs (2494 m), Podragu-csúcs (2482 m), Nagy-Árpás (2468 m), Kis-Árpás (2460 m), Vaiuga-csúcs (2443 m), Csortea-csúcs (2427 m), Iezerul Caprei (2417 m), Paltin-csúcs (2399 m), Lajta-csúcs (2397 m), Netedu-csúcs (2351 m), Serbota-csúcs (2331 m).
Éghajlata
Éghajlata 1200 m-ig enyhe, kevéssé csapadékos, az évi középhőmérséklet 4-7 C, az átlagos csapadék mennyisége 700-1000 mm. 1300 m után az éghajlat hűvösebb, nedvesebb, az évi középhőmérséklet 2-4 C alá süllyed, a csapadékmennyiség 1000-1200 mm-re növekszik. 2000 m felett az éghajlat zordabb, a középhőmérséklet alacsonyabb 0 C-nál, a csapadék pedig többnyire hó alakjában hullik. Az északi oldalak nedvesek, hűvösek, borúsak, a déli oldal éghajlata kiegyensúlyozottabb, derültebb.
Növényvilága [szerkesztés]
A hegységet alul mintegy széles övként bükkösök szegélyezik, melyek felfelé haladva egyre inkább keverednek fenyvesekkel. 1300 m felett a növényzet megváltozik, itt már a fenyvesek az uralkodók. 2000 m felett az zord éghajlat akadályozza a gazdag növényvilág kifejlődését. Ezért az erdők felett közvetlenül főként törpefenyőkből és borókásokból álló növényzet helyezkedik el, ritkábban cirbolyafenyők is láthatók a jégkorszaki növényzet maradványaiként. A magashegységi zóna felső részein havasi legelők terülnek el. Jellemző virágai az alpesi harangvirág, az encián és a kamilla. A déli oldalon a mészköves területeken nyílik a havasi gyopár.
Állatvilága
Az állatvilág szintén a magasság változása szerint tagozódik. Alul az erdőlakó emlősállatok közül a barnamedve, a szarvas, az őz, a vaddisznó, a mókus, a vadmacska, a menyét és a borz a jellemző. Feljebb a zerge az uralkodó állatfaj. A madárvilágot alul a rigófélék, a vörösbegy, a cinkefélék, a holló és az egerészölyv képviseli. Feljebb a gerinceken és a havasi legelőkön a kőszáli sas fordul elő nagy számban. A kígyók előfordulása ritka, közülük leginkább a keresztes vipera fordul elő 2000 m magasságig. A halak közül a pisztráng szinte minden vízfolyásban és tóban megtalálható.
Főbb kirándulóhelyek
A Transzfogarasi út északi emelkedője a Bilea-völgybenA havasok északi lejtőjén található a Szombatfalvi-völgy zöld rétekkel, fenyvesekkel csobogó vizű patakokkal, a kényelmet turistaház és étterem szolgálja.
A Bilea-vízesés a Bilea-tó katlanából zúdul alá, alsó végénél turistaszálló áll, ahonnan drótkötélpálya visz fel a 2034 magasságban fekvő Bilea-tóhoz, de felvezet ide a Transzfogarasi út is.
A havasok északi lábánál található Poiana Neamtului a Riul Máre völgyében, turistaházzal és nagyszerű kilátással a havasok fő gerincére és az Feleki-tó katlanára.
A Fogarasi-havasok (románul Masivul Făgăraşului) a Déli-Kárpátok hegyláncolatának kelet felől második tagja, a Kárpátok legnagyobb tömegű kristályos hegysége. Északon a Fogarasi-medencével határos, amelyen átfolyik az Olt, nyugaton az Olt völgyével és a Vöröstorony-szorossal, délen a Cozia- és a Jézer-hegységgel, keleten a Szág-hegységgel és a Királykő-hegységgel. A névadó Fogaras város a hegységtől északra van.
Fekvése
A Fogarasi-havasok a Csindrel-hegység és a Barcasági-hegyek között, az egykori Szeben és Fogaras vármegyék területén, a volt román határon emelkedik. Keleten a Barca patak völgye, nyugaton az Olt folyó határolja. Kelet-nyugati irányú főgerince hatalmas falként emelkedik ki a környező medencékből, gerincmagassága mindenhol meghaladja a 2000 métert.
Leírása
A hegység, melynek élesen határolt főgerince mélyre bevágódott, hatalmas bástyaként egyenesen nyugatról keletre húzódik, a Vöröstoronyi-szorosnál (amely a Szebeni-hegységtől választja el) kezdődik és hirtelen emelkedik 2000 m-nél nagyobb magasságra. Kelet felé a Capu Tamasului horpadása (1556 m) választja el Királykőtől.
A felette zord és meredek, de összefüggő láncot képező főgerincből ritka szabályossággal ágaznak ki észak felé egymással párhuzamos, keskeny s felette meredek, de rövid oldalágak, melyeket kisebb-nagyobb patakok (Kerci patak, Ucsa, Brázai patak, Sebes) választanak el egymástól. Csak a hegység keleti részében fakadó Barca, mely egyúttal a Királykő csoportja felé képezi a határt, veszi keletnek útját a barcasági lapály felé, míg a többi folyóvizek mind egyenesen északnak, az Olt felé sietnek.
A Negoj (2535 m) és a Leszpez (2522 m)A Fogarasi-havasok csoportja csaknem közvetlenül a síkságból emelkedik ki, csodálatos képet mutat, mely csak a Magas-Tátra panorámájával hasonlítható össze. 1800 m-ig nyúlik fel rajta a fenyves erdő, azon túl szürkésfehéres sziklaormok és csúcsok következnek, melyeket az év nagy részében hó borít. A mellékágak alját lomberdők takarják. Völgyei tele vannak természeti szépségekkel, melyek a turisták kedvelt kirándulóhelyei.
A Fogarasi havasok déli oldalágai jóval hosszabbak mint az északiak s lassabban, de egyúttal kevésbé szabályosan ereszkednek a síkság felé. A Dimbovica itt a fővölgy, mely a hegység vizeinek nagy részét magába gyűjti.
Negoj-csúcs
Hegyek
A Moldoveanu-csúcsot jelző táblaA Fogarasi-havasok hegyei magassági sorrendben (nem teljes lista): Moldoveanu-csúcs (2544 m), Negoj-csúcs (2535 m), Nagy-Vist (2527 m), Leszpez-csúcs (2522 m), Buteanu-csúcs (2507 m), Dara-csúcs (2500 m), Zerge-csúcs (2494 m), Podragu-csúcs (2482 m), Nagy-Árpás (2468 m), Kis-Árpás (2460 m), Vaiuga-csúcs (2443 m), Csortea-csúcs (2427 m), Iezerul Caprei (2417 m), Paltin-csúcs (2399 m), Lajta-csúcs (2397 m), Netedu-csúcs (2351 m), Serbota-csúcs (2331 m).
Éghajlata
Éghajlata 1200 m-ig enyhe, kevéssé csapadékos, az évi középhőmérséklet 4-7 C, az átlagos csapadék mennyisége 700-1000 mm. 1300 m után az éghajlat hűvösebb, nedvesebb, az évi középhőmérséklet 2-4 C alá süllyed, a csapadékmennyiség 1000-1200 mm-re növekszik. 2000 m felett az éghajlat zordabb, a középhőmérséklet alacsonyabb 0 C-nál, a csapadék pedig többnyire hó alakjában hullik. Az északi oldalak nedvesek, hűvösek, borúsak, a déli oldal éghajlata kiegyensúlyozottabb, derültebb.
Növényvilága [szerkesztés]
A hegységet alul mintegy széles övként bükkösök szegélyezik, melyek felfelé haladva egyre inkább keverednek fenyvesekkel. 1300 m felett a növényzet megváltozik, itt már a fenyvesek az uralkodók. 2000 m felett az zord éghajlat akadályozza a gazdag növényvilág kifejlődését. Ezért az erdők felett közvetlenül főként törpefenyőkből és borókásokból álló növényzet helyezkedik el, ritkábban cirbolyafenyők is láthatók a jégkorszaki növényzet maradványaiként. A magashegységi zóna felső részein havasi legelők terülnek el. Jellemző virágai az alpesi harangvirág, az encián és a kamilla. A déli oldalon a mészköves területeken nyílik a havasi gyopár.
Állatvilága
Az állatvilág szintén a magasság változása szerint tagozódik. Alul az erdőlakó emlősállatok közül a barnamedve, a szarvas, az őz, a vaddisznó, a mókus, a vadmacska, a menyét és a borz a jellemző. Feljebb a zerge az uralkodó állatfaj. A madárvilágot alul a rigófélék, a vörösbegy, a cinkefélék, a holló és az egerészölyv képviseli. Feljebb a gerinceken és a havasi legelőkön a kőszáli sas fordul elő nagy számban. A kígyók előfordulása ritka, közülük leginkább a keresztes vipera fordul elő 2000 m magasságig. A halak közül a pisztráng szinte minden vízfolyásban és tóban megtalálható.
Főbb kirándulóhelyek
A Transzfogarasi út északi emelkedője a Bilea-völgybenA havasok északi lejtőjén található a Szombatfalvi-völgy zöld rétekkel, fenyvesekkel csobogó vizű patakokkal, a kényelmet turistaház és étterem szolgálja.
A Bilea-vízesés a Bilea-tó katlanából zúdul alá, alsó végénél turistaszálló áll, ahonnan drótkötélpálya visz fel a 2034 magasságban fekvő Bilea-tóhoz, de felvezet ide a Transzfogarasi út is.
A havasok északi lábánál található Poiana Neamtului a Riul Máre völgyében, turistaházzal és nagyszerű kilátással a havasok fő gerincére és az Feleki-tó katlanára.
Székely népi hímzések
A népi hímzés a székely népmûvészet egyik legváltozatosabb ága.
A len és kender megtermesztésétôl, a fonal burjánokkal való festéséig; a
szövést és a vászon csillagokkal, virágokkal, életfákkal való díszítését a
székely asszony saját gyönyörûségére alkotta meg.
A szálszámolásos és a szabad rajzú technika számtalan öltésváltozatot
eredményezett.
Minden tájegységnek ismeretes az évszázadok során kialakult szín és
mintakincse, mely a közösség szépérzékét dicséri.
Jellegzets virágaink a rózsa, liliom, tulipán, szegfû. De gyakran varrunk
életfás, nagy- és kicsi csillagos, nagytángyéros, szarufás "mustrákat" is.
Leginkább az életöröm, a boldogság és a szerelem színével - a bajelhárító
piros színnel dolgozunk. De a székely színnel (piros-kék) varrt munkák is
csodaszépek. Benne van egész hitvilágunk, szabadságvágyunk,
természetszeretetünk, életigenlésünk.
A népi hímzés a székely népmûvészet egyik legváltozatosabb ága.
A len és kender megtermesztésétôl, a fonal burjánokkal való festéséig; a
szövést és a vászon csillagokkal, virágokkal, életfákkal való díszítését a
székely asszony saját gyönyörûségére alkotta meg.
A szálszámolásos és a szabad rajzú technika számtalan öltésváltozatot
eredményezett.
Minden tájegységnek ismeretes az évszázadok során kialakult szín és
mintakincse, mely a közösség szépérzékét dicséri.
Jellegzets virágaink a rózsa, liliom, tulipán, szegfû. De gyakran varrunk
életfás, nagy- és kicsi csillagos, nagytángyéros, szarufás "mustrákat" is.
Leginkább az életöröm, a boldogság és a szerelem színével - a bajelhárító
piros színnel dolgozunk. De a székely színnel (piros-kék) varrt munkák is
csodaszépek. Benne van egész hitvilágunk, szabadságvágyunk,
természetszeretetünk, életigenlésünk.
Erdély gazdasági élete
Irta: Berlász Jenő
A honfoglalástól a XV. század végéig eltelt félezer esztendő a magyar életnek a legnagyobbszerű, eredményekben leggazdagabb kora. E korszak végén a Keleteurópából jött magyarság már magas kultúrájú, a városi életformába is beilleszkedett, mintegy négymillió főt számláló, nemzet, a politikai, társadalmi és gazdasági szervezet és formák középeurópai szintjén. Részese ennek a fejlődésnek Erdély is. Birtokbavétele már a IX. század végén megtörtént, de a megszállás a következő három században fokozatosan terjedt ki az erdélyi medence egész területére. A XI. században a magyarok, ideértve a székely-magyarokat is, már Erdélyben voltak. A majdnem lakatlan nyers tájnak gazdasági tájjá való átalakítására az első úttörő munkát ők végezték el. A magyarok vízben gazdag, fűtermő, ligetes, sőt erdős, sík és enyhén dombos tájakhoz szokott népe Erdélyben is elkerülte a bükk és fenyő régióját és a száraz, kopár területeket. A medence peremhegységeit éppúgy lakatlanul hagyta, mint a sós agyaggal borított, vízben szegény Mezőség dombvidékét. Szállásait a folyók széles terraszos völgyeiben ütötte fel.
Némileg eltérő gazdasági életforma jutott osztályrészül a székelyeknek. Ők a Keleti-Kárpátok határvédelmére vállalkoztak s az Olt és a Felső-Maros völgyében fekvő apró magasmedencéket is benépesítették. Lakóhelyük a havasok kihasználásra utalta őket; így lettek havasi marhapásztorokká, de nem kizárólagos pásztorokká, hiszen a magyarok már pontusvidéki hazájukban ismerték a földmívelést. A XI. században a keresztény királyság megalakításával végbemenő erőteljes politikai-társadalmi átalakulás pedig egyenesen a szilárd településű életberendezkedésre ösztönzött. A XII. században a Szamos, a Maros és a Küküllők völgyében már szépen megművelt határú magyar és székely falvak sorakoztak. A később megszállt keleti székely medencékben, valamivel lassúbb volt a fejlődés tempója. A pásztorkodás túlsúlya itt jóval tovább tartott, de a XIII. században már a székelyek is mint az agrikultúra terjesztői léptek fel.
Miközben ez az életformaváltozás végbement, a XII. század folyamán újabb lakókat kapott Erdély. A honfoglalók által meg nem szállt áthatolhatatlan őserdőkkel borított Déli-Kárpátok aljába és a Székelyföldtől északra elterülő hegyvidékre királyaink német kivándorlókat telepítettek. Ezek a »szász« néven emlegetett kiváltságos telepesek fejezték be Erdélynek gazdasági tájjá való átalakítását. A folyók völgyében széles körzetben kiirtották az erdőket és termőföldekké varázsolták a Barcaság, a Fogarasföld és a Besztercevidék medencéjét. E munkában részt nem véve, a magyarok és szászok által lakatlanul hagyott hegyvidéki régiókban pedig lassan, szinte észrevétlenül szivárgott be egy idegen havasi juhpásztor-nép: az oláh.
A XIII–XV. század folyamán az erdélyi élet már-már utólérte a középeurópai szinten álló nyugati országrészek gazdasági kultúráját. Amint a magyar és szász építőmunkából és a királyi hatalom katonai, pénzügyi, kereskedelmi és igazságszolgáltatási törvényalkotásából megszületett a civilizáció, csakhamar megszünt Erdélynek a külvilágtól való elszigeteltsége is. A Pontus felé haladó kontinentális forgalom a XI–XII. században kizárólag a dunavölgyi útvonalra koncentrálódott, ettől kezdve azonban jutott belőle a Maros völgyében vonuló és a Vöröstoronyi- meg a Tömösi-szoroson áthaladó újonnan nyitott utaknak is. S e forgalom nyomán felszabaduló latens gazdasági energiák a fiatal erdélyi agrárkultúrából a középkor két utolsó századában kitermelték az akkori Európa korszerű gazdasági organizmusát, a várost s vele együtt egy magasabbrendű gazdasági rendszert.
A XIV. században az Árpádok törvényes örököseként a magyar trónra emelt nápolyi Anjou-család városiasodást támogató politikájának köszönhető, hogy az erdélyi hágók, révhelyek és folyóvölgyek szorosaiban települt szász és magyar-székely községek – Brassó, Nagyszeben, Beszterce, Kolozsvár, Torda, Nagyenyed, Gyulafehérvár, Dés, Marosvásárhely, Csíkszereda, Kézdivásárhely s a többiek – gazdasági központokká, vagy legalább is élénk vásárhelyekké növekedtek. A honfoglalás óta fennálló autarchikus rend megbomlott: a zárt házi gazdaságokból az ipari, kereskedelmi tevékenység kivált és egyre szélesebb körben önállósult. Szászföldön az 1300-as években már gyökeret vert a céhélet s megindult az ősi nomád ipari kultúrát továbbfejlesztő magyar-székely kézművesség kialakulása is. Megindult a hivatásos kereskedés és a bányászat is. Az erdőirtó szászok szinte máról-holnapra élelmes országközi kereskedőkké váltak, a sóvágást már régóta űző magyarokból és a különböző helyekről bevándorolt érckiaknázó németekből pedig kiváltságos bányásztársadalom szerveződött.
S amikor Erdély ilyenmódon gazdaságilag szerves részévé vált a nyugati világnak, megkezdte hivatásszerű működését: a nyugati gazdasági kultúrának Kelet felé való terjesztését is. Székelyek és szamosvidéki magyarok lettek első megművelői a XIII–XIV. században a moldvai földnek és mezőgazdasági oktatói az oláh pásztornépnek. A szászok kereskedőkaravánjai állandóan kijártak Havaselvére és Moldovába és szétszórták az oláhság között az európai ipari kultúra termékeit, magasabbrendű életre képesítvén őket.
A XV. század végén az erdélyi gazdasági evolúció eléri tetőpontját. Az erdők már mindenütt csak a hegyoldalakon foglalnak tért. A medencék falvaiban két- és háromnyomásos, korszerű gabonatermesztés és félig-istállózó marhatenyésztés folyik. Tordán, Désaknán, Marosújváron egyre fokozódik a sókitermelés. Torockón vasat, Radnán ezüstöt, az Érchegységben és a Biharban aranyat bányásznak. A differenciálódott kézműipari szakmáknak se szeri, se száma, a kereskedők nyugat felé Buda közvetítésével német, cseh, lengyel és a velencei kalmárokkal tartanak üzleti kapcsolatokat s a túlnyomórészt magyarokból álló népesség száma kb. eléri a másfélmilliót.
A mohácsi csata után a Magyarországtól elszakított Erdély nem tud többé lépést tartani a nyugati fejlődéssel. Pedig a nyugati országokban a XVI–XVII. század a gazdálkodás minden ágában újabb számottevő előrehaladást eredményez. Két nagy energia fokozza fel az eddigi gazdasági tevékenység dinamikáját: a népesség nagymérvű szaporodása és az amerikai nemesércek roppant tömegű beáramlása. A két tényező összehatásából erőteljes árforradalom, illetőleg általános többtermelési törekvés keletkezik, megindul a régi mezőgazdasági szervezet és technika korszerűsítése, a kézművességnek iparrá alakulása és a kis-szerű kereskedelemnek tőkés tömegüzletté való kiszélesülése.
Ez a nagyarányú gazdasági kibontakozás Erdélyben nem következhetett be. Az egymást érő háborús és járványos pusztítások századaiban nagyarányú természetes népszaporodásról itt szó sem lehetett, ellenben olyan demográfiai visszaesés következett be, amelyet Erdély a XIX. századig is alig tudott kiheverni. Ami pedig az ármozgalmat illeti, ilyesféle jelenségekkel ugyan az egész korszakban tele volt az erdélyi élet, de sajnos, ezek nem a nemesfémbőségből eredtek, hanem ellenkezőleg, a hazai arany-ezüst készleteknek osztrák, cseh, lengyel földre való állandó kivándorlásából és a selejtes idegen pénzeknek tömeges importálásából. Mindennek folytán ez a török-kornak nevezett időszak Erdélyben nem a konjunktúra, hanem az anyagi válság kora lett.
A legnagyobb bajok Erdély gazdasági fundamentumában: a mezőgazdaságban mutatkoztak. Amikor a XVII. századi tatár beütések a szamos-, körös- és marosvölgyi magyar parasztságot néhol csaknem egészen kipusztították, a gazdátlanul maradt földeket a hegyekből leereszkedő oláh pásztorok szállták meg. Nem csoda, ha az erdélyi medence középkori fejlett mezőgazdasága mindjobban lehanyatlott. A magyarság két-háromnyomású földművelését az új foglalók legelőváltó gazdálkodássá fejlesztették vissza, a hegyoldalakon szépen kiépített terraszokat pedig romlani hagyták. S ami a régi kultúrából megmaradt, azt elpusztították a völgyekbe leözönlő juhnyájak. A szántást, boronálást gazdasági eszközeik tökéletlensége miatt, a trágyázást pedig a szarvasmarhahiány folytán hanyagolták el. A régi színvonalat csak ott tudták az új telepesek üggyel-bajjal fenntartani, ahol magyar parasztgazdaságok iskolapéldát nyujtottak a föld okszerű megmunkálására. Nem maradt teljesen ment a hanyatlástól a szászok földje sem, noha itt a háború okozta népveszteség kisebb volt, a szász kommunitás pedig sértetlenül meg tudta őrízni középkori társadalmi struktúráját.
Az oláh térfoglalás súlyos kárait az erdélyi gazdasági élet hamarosan megérezte. A középkor végére szépen felnőtt erdélyi iparélet a XVII. században már hasonlóképpen veszélyes válságba került. Bajai ugyanonnan eredtek, mint a mezőgazdaságéi. A pusztuló magyar parasztsággal nagy tömeg fogyasztó veszett el, s ez a veszteség az oláh benépesüléssel, a nép kultúrszínvonala miatt, legkevésbbé sem pótlódott. Emellett széles rétegeket sujtott az elszegényedés: a kisnemesség és a városi polgárság a renaissance világból eredő fényűző életstílusától kénytelen volt mindinkább eltávolodni s igényeit a minimumra redukálni. Egyetlen osztály volt, amely megrendeléseivel támogathatta volna a honi kézművességet: a nagybirtokosság. Ezt azonban – az ötvöskészítmények kivételével – a honi ipartermékek már nem elégítették ki: a ruházatát külföldön gyártott posztóból, selyemből, bársonyból és bőrökből készíttette.
Nem volt segítségére az iparnak az államhatalom sem; még a fegyverbeszerzés is csak az import kereskedelemnek hajtott hasznot. A fejedelmek a politikai és művelődési kérdések mellett kevesebb figyelmet szenteltek a gazdaságiaknak. Iparpolitikai tevékenységük általában árlimitáló intézkedésekben merült ki, ha néhány kivételes egyéniség – Bethlen Gábor, I. Rákóczy György – jelentős akciókat, így ipartelepítéseket is kezdeményezett. Azok az iparágak, amelyek tömeggyártásra, nagyvállalkozásra és vagyongyüjtésre nyujtottak lehetőséget, mint a textil és acélipar, nem tudtak kifejlődni. A kis-számú fémművesek remekbe dolgoztak, de a tömeggyártáshoz sem tőkéjük, sem munkaerejük nem volt. A magyar céhek kereteit túlnyomórészt szabó, csizmadia, szűcs, asztalos, mészáros s más mindennapi életben nélkülözhetetlen mesteremberek töltötték ki. E művességeket a legmostohább viszonyok sem tudták tönkretenni, mert a fa-, bőr-, prémipari kultúrát még az őshazából hozta magával a magyarság. Az olasz földről átültetett üvegipar, vagy a némethonból importált papírgyártás azonban csak ideig-óráig tudta magát fenntartani; a betelepített iparosokkal együtt halt el a mesterségük is. Végeredményben tehát a középkori virágzó erdélyi kézművesség kis-zerű, szegény, kibontakozásra képtelen iparrá zsugorodott össze, amely az import-kereskedelem pusztító versenyében csak a városgazdasági rendszer segítségével tudott felszínen maradni.
A török hódítással bekövetkezett politikai változás hatása legkevésbbé szembetűnő a kereskedelmi életben. Erdély helyzeti energiája nem csökkent: középkori nyugati összeköttetéseit több-kevesebb nehézséggel továbbra is sikerült fenntartania. A keletieket pedig még fokozni is tudta: tapasztalva a német és török kereskedővilág egymástól való elzárkózását, a magyar hódoltság városaival együtt közvetítője lett a Habsburg-birodalom és a Balkán árucseréjének. Ez a szerep, mely szerves folytatása volt a középkorinak, ismét hű kifejezője az erdélyi küldetésnek. Az árucsereforgalom tárgyai a régiek maradtak. Nyugat felé most is elsősorban marhát exportált az erdélyi kereskedelem, csakhogy – a délnémet városok megnövekedése miatt – jóval nagyobb mennyiségben. Bécs, Brünn, Augsburg, Regensburg, Ulm, Nürnberg piacain évenként sok-sok ezer székelyföldi és szászföldi marha került eladásra. Velence is nem egy esetben Erdélytől vásárolt szarvasmarhát. A magyar gabonának és bornak a XVI. és XVII. században még nem volt kelendősége nyugaton; csak rossztermésű években volt némi kivitel, de Erdély távoli fekvése miatt ebben sem részesedett. Ugyanígy állt a dolog a juhhal és a sertéssel. Annál nagyobb volt a német érdeklődés az erdélyi nyersbőrök, a faggyú és a viasz iránt. A bányatermékek közül ekkortájt már csak egy értékes exportcikke volt Erdélynek: a higany. Ez Velencében és Amszterdamban talált jó piacot, de kivitele a Habsburg-háznak az ausztriai higanyt védő intézkedései miatt az egész korszakban problematikus volt. A só értékesítésére csak Belgrádban adódott némi lehetőség. Török földről szőnyeg-, prém- és gyapotholmit szállított Bécsbe az erdélyi kereskedelem. Az ellenkező irányban kelet felé textil és fémipari, főleg acélkészítmények, meg üveg és papiros képezték az áruforgalom tárgyait.
Az erdélyi kereskedelmi élet tehát a forgalom alapján ítélve, látszólag nem szenvedett lényeges kárt a török korban; élesen szembetűnik azonban hanyatlása a társadalmi háttérben. A magyar és szász kereskedőrétegek fokozatosan sorvadtak. A XVI. század folyamán a szász városi polgárság kalmár-céhszervezete és a török hódoltságból menekült szegény nemességből rekrutálódott magyar tőzsérosztály még kezében tartotta az egész erdélyi árucserét. De csakhamar veszedelmes versenytársaik támadtak. A török birodalomból egyre több és több keleti – görög, örmény, zsidó – kereskedőnép szivárgott be Erdélybe és fejedelmi privilégiumokat szerezve, lépésről-lépésre visszavonulásra kényszerítette a magyar és szász elemeket. Bérbe vették a földesúri révhelyeket, az állami határvámokat, kezükbe kerítették a pénzváltást, engedélyt nyertek a nagy- és részletüzletre s e poziciók birtokában csaknem egyeduralomra jutottak az erdélyi kereskedelemben.
Amikor a XVII. század végén a török császárság magyarországi uralma összeomlott, Erdélyben a Mohács előtt virágzó gazdasági életnek már csak a romjai voltak meg s újabb kedvezőbb fordulat csak Mária Terézia korában következett be. A bécsi udvar az ezidőtájt hódító merkantilista eszmeáramlatok hatása alatt széleskörű lázas gazdaságpolitikai tevékenységbe kezdett. Úgy látszott, hogy évek alatt akarja pótolni századok elmulasztott munkáját és elszenvedett kárát. A városgazdaság rendszere végleg sutba került és kezdetét vette a racionális, központilag irányított nemzetgazdálkodás.
A cél: francia mintára berendezett autarchikus birodalom megszervezése volt. Magyarországnak és Erdélynek e rendszerben a nyersanyagtermelő nagyüzem szerepét szánták. Ez a terv, bár jogosultsága vitatható – hiszen magyar földön éppúgy meg voltak az iparosodás feltételei, mint Csehországban – vámhatárok nélkül, s az összes tartományok érdekeinek tiszteletben tartásával, a kölcsönös támogatás elve alapján szerencsésen is megoldható lett volna. Ámde a bécsi udvar nem tudott a pártatlanság magaslatára emelkedni. Az egységes vámterület gondolatát teljességgel mellőzték, sőt olyan méltánytalan vámrendszert állítottak fel, amely Magyarországot és Erdélyt valóságos gyarmattá süllyesztette. A törökkori gazdasági elesettségéből felemelkedni akaró Erdély szakszerű orvoslás helyett radikális érvágásban részesült. Mindenekelőtt kereskedelmi életfunkcióját bénították meg. Régi forgalmi kijáratait szinte hermetikusan elzárták. Az országot köröskörül vámakadályokkal kerítették be. Az igazi korlátot azonban nem annyira a vámsorompók egymásutánja, mint inkább a vámtarifa furfangos díjszabása képezte. Igy pl. a török uralom alatt álló Moldovába vagy Havaselvére a vámtételek nagysága miatt úgyszólván semmit sem lehetett exportálni. Ugyanez volt a helyzet Itália felé is. Rentábilis kivitel csak egyetlen forgalmi útvonalon volt lehetséges: az osztrák-cseh föld irányában.
Az erdélyi kereskedelemnek tehát akarva, nem akarva, minden nyersterményt ezekbe az országokba kellett hordania. Igy is négyszeres vámfizetéssel volt megterhelve: az erdélyi-magyar határon, meg a magyar-osztrák határon is kiviteli és beviteli vámot volt köteles leróni. Ha az erdélyi áru német birodalmi vagy olasz piacra törekedett, akkor mindezeken felül még rendkívül magas osztrák tranzító és kiviteli vámmal sujtották volna. A távolabbi export tehát teljesen reménytelen volt; minden cikk a bécsi vagy a cseh piac alacsony árainak volt kiszolgáltatva. Másfelől Erdély is kizárólagos piaca lett az osztrák iparcikkeknek: egyéb külföldi gyártmányok bejövetelét a megfizethetetlen vámok lehetetlenné tették. S ha e korlátozásokhoz hozzászámítjuk a külföldi viszonylatban időnként alkalmazott kiviteli s behozatali tilalmakat, akkor az erdélyi gazdasági élet gyarmati sorsa nem vonható kétségbe.
A bécsi udvarnak s főleg cseh exponenseinek ebből az üzleti hátterű érzületből fakadt s az erdélyi érdekeket teljesen figyelmen kívül hagyó gazdaságpolitikája magától értetődően a regenerálódás minden lehetőségétől megfosztotta Erdélyt. Ez a kor, amely Európaszerte a fabrikák, manufakturák virágzásának kora volt, a nemsokára meginduló gyáripar előfutáraié, Erdélyben a középkori kisiparos élet konzerválója lett. Közép-Európában ekkoriban már bomlásnak indult a céhrendszer s kialakulóban volt a tőkés ipari termelés és vele az indusztriális társadalom, Erdélyben viszont megmaradt a régi céhrendszer. Az udvar úgylátszik maga sem tudta erdélyi iparpolitikája horderejét kellőkép mérlegelni, mert a XVIII. század végén elrendelte a tartomány ipartelepeinek összeírását. Bizonyos, hogy az elkészült »statisztika« eredményei Bécset is megdöbbentették. A kibocsájtott körlevél főkérdőpontjára sok helyen egyáltalában válaszolni sem tudtak, mert a manufaktura fogalma ismeretlen volt. Az adatok összesítéséből kiderült, hogy a Székelyföldön ipartelep egyáltalában nem létezett, a Szászföldön mindössze egy haldokló selyemüzem Szebenben, a vármegyék területén pedig kettő, egy kordovánbőrgyár és egy gyertyagyár, de ezek is örmények kezén: Szamosújvárt, illetve Erzsébetvárosban. Az összes többi kulcsos és mezővárosokban – köztük Kolozsvárott, Brassóban, Marosvásárhelyen – csupán apró kézműves műhelyek tengődtek; a technikát akár csak a XV. században, malmok, fűrésztelepek, kallók képviselték. Egyetlen új iparszerű foglalkozás tudott csak e viszonyok között felcseperedni: az exportkereskedelem számára dolgozó hamuzsír-készítés. Kitűnt, hogy az iparosok nem jutnak nyersanyaghoz, mert az országból mindent kivisznek Ausztriába, ami mégis kapható, azt meg a nagy drágaság miatt nem tudják megfizetni. Ember, pénz, anyag és piac nélkül nem csoda, ha az elsatnyult provinciális kisipar nem tud versenyre kelni a beözönlő olcsó cseh-osztrák gyártmányokkal, ha a kézműves foglalkozás lassanként értelmetlenné válik és a tanult iparosok mindinkább visszatérnek az agráréletbe.
Pedig nem voltak rózsásak a viszonyok a mezőgazdaság terén sem. A cseh-osztrák birodalmi gazdaságpolitika, amely Erdélyt agrár-gyarmattá degradálta, egészen értelmetlenül mit sem tett az erdélyi földművelés és állattenyésztés felemelése, korszerűsítése és felvirágoztatása érdekében. A jobbágyság birtokviszonyait, földesúri adózását és robotszolgálatát méltányosan szabályozni hivatott úrbérrendezés így sohasem került megvalósításra. Erdély őslakos székely-magyar népe e viszonyok közt háttérbe szorult az oláhsággal szemben. Hogy ennek a térfoglalásnak a mezőgazdasági kultúra mekkora kárát látta, azt fentebb már vázoltuk. Bécs számára azonban fontosabb volt az adózók számának a »vivum aerarium«-nak gyarapodása. Ennek a vétkes közömbösségnek tulajdonítható, hogy ugyanakkor, amikor Nyugat-Európában már egy század óta mindjobban és jobban hódított a többtermelés gondolata s ennek folyományaként a földmelioráció, vagyis a takarmánytermelő és rendszeresen trágyázó váltógazdasági rendszer, Erdélyben még mindig háromnyomásos, vagy az ennél is primitívebb kétnyomásos művelés, sőt román vidékeken a rétgazdálkodás dívott. Ez annyit jelentett, hogy a XVIII. század közepétől a XIX. század közepéig terjedő korban – amikor a gabona az osztrák tartományokban fontos importcikké vált – az erdélyi földnek egyharmada, sőt felerésze kihasználatlanul, parlagon hevert.
Nem volt különb helyzetben az állattenyésztés sem. A magyarok és szászok ósdi félig-istállózó, vagy szilaj marhatenyésztése a XIX. század második feléig csupán húsállatokat produkált. Az oláhok havasi pásztorkodása szintén csak a gyenge minőségű gyapjút szolgáltató ősi racka- és cigája-juhokat ismerte.
A bécsi kameralizmus, amely a vámpolitika síkján a teóriákat oly sikerrel ültette át a gyakorlatba, a megkövesedett erdélyi gazdálkodás feltámasztására még csak elméleteket se gyártott. Egyetlen próbálkozása is, amelyről tudomásunk van, igen jellemzően nem pozitív intézkedésekre volt alapozva, hanem magánkezdeményezésre. Azt tervezték, hogy Erdélyben országszerte gazdasági egyesületeket fognak felállítani és ezeken keresztül fogják a parasztságot és nemességet ráeszméltetni a racionális ökonomia követelményeire. Az ügybuzgó Fridwalszki jezsuita páter 1769-ben csakugyan megszervezett egy mintaegyesületet, de ez gyakorlati téren még csak érdeklődést sem tudott kelteni. A burgonya meghonosodott, de nem agrárteoretikusok, hanem kereskedők segítségével, akárcsak háromnegyed századdal korábban a kukorica vagy mint Erdélyben nevezték a törökbúza és a dohány. Gyökeret eresztett a XVIII. század végén még egy modern mezőgazdasági mellékfoglalkozás is: a selyemhernyótenyésztés. Ismét nem a kormányzat kezdeményezésére, hanem egy fáradhatatlan olasz származású katonatiszt, Gallarati több évtizedes személyes munkája eredményeként.
Ez az extenzív mezőgazdaság szolgáltatta a kereskedelem kiviteli cikkeit: a még mindig jól értékesíthető szarvasmarhát, az egyre inkább keresett gabonaféléket, a bőröket, a gyapjút, a kendert és a lent. Másreszt az agrikultúránál nem kevésbbé elhanyagolt erdőségek fájából készült az egyetlen számbavehető erdélyi ipari exportáru: az osztrák üveg, kékfestő és szappangyártásban nélkülözhetetlen hamuzsír. Az árucsereforgalom azonban a XVIII. század első felében már szinte teljesen a görögök kezében volt. Ezek az áldatlan vámviszonyok mellett is nyereséggel tudták folytatni a kereskedést: a kivitt nyers terményeken nem sokat kerestek, de annál többet a Bécsben alacsony áron összevásárolt és Erdélyben drágán kiárusított iparcikkeken. A kereskedővilág tehát nem károsodott, az ország azonban – tekintve, hogy kereskedelmi mérleg a XVIII. század közepe óta állandóan több, mint száz százalékos passzívát mutatott – katasztrófális mértékben elszegényedett.
Oly nagy volt az erdélyi pénzkiáramlás és annyira megcsökkent a belföldi pénzforgalom, hogy az erdélyi hivatalok hosszas instanciázásai után II. József kormánya maga is belátta a gazdasági prés lazításának szükségességét. Végre tanácskozások kezdődtek Erdély gazdasági megerősítéséről: az erdélyi kancellária javaslatai alapján szó esett a marha, – ló és juhtenyésztés fejlesztéséről, az iparéletnek katonai megrendelések útján való fellendítéséről, a török szultán oláh tartományai felé irányuló forgalom felszabadításáról, anélkül azonban, hogy bármelyik terv még csak pártfogásban is részesült volna. Megvalósításra csupán egy javaslat került: a magyar-erdélyi vámhatár megszüntetése. Természetesen ez az intézkedés – bár kétségtelenül volt valamelyes javító hatása – lényegében épp oly keveset változtatott Erdély gazdasági viszonyain, mint az I. Ferenc-kori vámtarifális enyhítések. A magyarsággal szemben alkalmazott gazdaságpolitikai irányzat a XIX. század első felében is uralmon maradt és útját vágta minden restauráló törekvésnek. A merkantilizmus száz éve, amely másutt műveltséget, jólétet, civilizációt, modern társadalmat teremtett, Erdélyt nemcsak kultúraközvetítő erőkifejtésében akadályozta, de megfosztotta legfőbb természetadta létfeltételeitől is.
A Habsburg-birodalmat 1848-ban megrázó hatalmas erejű politikai, társadalmi, gazdasági forradalomból Erdély is kivette a maga részét. Háromszázéves kényszerű különállás után ismét egyesült az anyaországgal és megszüntette gazdasági tehetetlenségének egyik legfőbb okát: a jobbágyságot. Vívmányainak gyümölcsét azonban a szabadságharc leverése miatt csak a kiegyezés után, 1867-től kezdve élvezhette.
Igazi renaissance kezdődött ekkor Erdélyben: hatalmas arányú szellemi és anyagi építő munka. Mindaz az energia, amelyet a török világ és a Habsburg-abszolutizmus lefojtott, most egyszerre szabaddá vált. A középeurópai színvonalra való újra felemelkedés azonban nem volt egyszerű dolog, hiszen évszázados veszteségeket kellett pótolni és ugyanakkor lépést tartani a világot meghódító új gazdasági rend, a kapitalizmus szédületes tempójával. Tegnap még a merkantilizmus béklyóit kellett feszegetni, ma a szabadjára engedett világverseny forgatagában kellett megállni.
A legalapvetőbb fontosságú s egyszersmind a legnagyobb arányú gazdasági feladat: a közlekedési hálózat kiépítése volt. Ezen a téren, különösen a vasútépítés terén, csodálatraméltó eredményeket alkotott a magyar állam. A szó szoros értelmében a semmiből kellett elővarázsolni a korszerű közlekedési rendszert. Mivel a nemzetközi forgalom a műutakról világszerte a vasutakra tért át, a magyar kormány is ezekre helyezte a fősúlyt; a világháború kitöréséig 21.800 kilométernyi hosszúságú vaspálya létesült s ezzel Magyarország az európai államok közlekedési rangsorában a hatodik helyre emelkedett. Erdély is részesedett ebből a berendezésből, de gazdasági súlyánál lényegesen kisebb arányban, mert a főtörekvés szükségszerűen gazdasági életünk hagyományos nyugati irányú kapcsolatainak fokozott megerősítése volt.
A vasúti berendezkedés erős nyugati orientációja elárulja, hogy a magyar gazdasági termelés súlypontja továbbra is a mezőgazdaságra esett. Nemcsak a geográfiai adottságok és a történelmi előzmények indítottak erre, de ezt parancsolta a közgazdasági észszerűség is. Az európai szükséglet és kínálat törvényei szerint ugyanis az agrártermelés biztosította számunkra a legnyereségesebb gazdálkodást. A piacon azonban már nem álltunk versenytárs nélkül: a Balkán, Oroszország, sőt egyre inkább Amerika is jelen volt. Elkerülhetetlenül szükségessé vált agrárkultúránk minél tökéletesebb korszerűsítése. Egész a világháború kitöréséig folyt a lázas munka: új területek szántás alá vétele, a háromnyomásos rendszernek váltógazdasággá való átalakítása, az istállózó állattenyésztés és a takarmánytermelés bevezetése, az új ipari növények meghonosítása, a műtrágyázás s részben a géperővel való művelődés terjesztése, másfelől az okszerű erdőgazdálkodás elindítása. Az eredmény mind a növénytermelés, mind az állattenyésztés terén kiváló volt: az 1913. évi statisztika adatai szerint a magyar birodalom ló-, sertés-, szarvasmarha- és juhállományának 4.5, 14.4, 28.9, illetve 51.7 százalékát az erdélyi mezőgazdaság szolgáltatta. A növénytermelésben Erdély részesedése nem kevésbbé jelentékeny: az 1912–13. évi termés gabonájának 30.7, hüvelyeseink 37.5, szálas takarmányainak, beleértve a szénát is, 51, kender- és lenfonalának 13.9, kapás növényeinek 20.2%-a az erdélyi földön termett. E számadatok elbírálásánál természetesen nem szabad szem elől téveszteni Erdélynek a magyar Alföldnél jóval kedvezőtlenebb, klimatikus és talajviszonyait, valamint népi összetételét sem.
A magyar állam mind erőteljesebben igyekezett feltárni és hasznosítani az erdélyi föld méhében rejlő ásványi javakat is. A tradicionális bányászati ágak – a sókiaknázásról nem szólva – már nem nagy jelentőséggel bírtak. A több mint egy ezredév óta kitermelés alatt álló aranybányák telérei már majdnem teljesen kimerültek. A technika korában: vasra és szénre volt szükség, s Erdély határán, a krassószörényi hegyvidéken mindkettőt sikerült feltárni. A két nagyértékű ásvány egymás mellett való előfordulása jelentős iparosodásra nyujtott lehetőséget. Nagy perspektívákat tárt az ipari fejlődésnek az erdélyi medencében, Kissármáson felfedezett roppant gazdag földgázforrás is.
A korszerű ipari termelés energiafeltételei tehát Erdélyben jórészt adva voltak. Nem hiányzott a nyersanyagkészlet, a kellő népsűrűség és fogyasztás, meg a közlekedési hálózat sem. Kedvező volt az országrész helyzeti energiája is, amely az elmaradt Balkán piacaival közvetlen érintkezést biztosított. Mindezenfelül pedig a magyar kormány maga is át volt hatva az iparosítás szükségességének tudatától. A tőke közreműködésével a századfordulón csakugyan megindult az erdélyi ipartelepítés. A világháborúig rendelkezésre álló rövid idő alatt aránylag szép eredmények mutatkoztak. Azokon a vidékeken, ahol kevéssel előbb mégcsak kisipari műhelyek tengődtek, vagy éppenséggel csak háziipar egzisztált, most hatalmas gyárak keletkeztek, amelyek 1913-ban a magyar birodalom összes energiafogyasztásának 10.5%-ban részesedtek. Legnagyobb mértekben természetesen a szén- és vasvidék iparosodása haladt előre. Igen intenzív, nehézipari üzemek alakultak az aninai szénmedencében, valamint Hunyad megyében: a vajdahunyadi és kudzsiri vasipar. E nehézipari vidék keleti peremén Nagyszeben körül organikus – különösen szövőipari – iparvidék alakult ki. Sűrű ipartelepülés indult meg a Sebeskörös és a Szamos felső szakasza körül: Kolozsvártól Nagyváradig a hegyvidék peremén egy fém-, vegyi, üveg-, kő-, bőr- és mezőgazdasági ipart magában foglaló egyre fejlődő iparövezet keletkezett. Végül jelentékeny iparélet fejlődött ki még a Barcaságon is: a fémipartól a textiliparig számos iparág virágzott fel, nagyrészt a helyi szükséglettől indíttatva. Sajnos Erdély többi vidékeire, a Székelyföldre és a medence közepére még nem jutott el az iparosodás. Feltartóztatta a mechanikai energia és a kellő gazdaságpolitikai támogatás hiánya.
Az iparfejlődésnek ez a mértéke, mint általában az egész magyar iparalakulásé – nagyon jelentékeny volt a korábbi állapotokhoz képest – mégsem volt egészen kielégítő. A népesség rohamos számbeli és kulturális gyarapodása az ipari szükségletek mértékét igen magasra emelte. Amíg a félszázados korszak elején, 1850-ben csupán 11 millió lakosa volt Magyarországnak, addig e korszak vége felé, 1910-ben már 18 millió. A rohamosan szaporodó nemzet szükségleteiből a magyar ipar jobbára csak az állami szükségleteket tudta fedezni. A többi szükségletek: a textil-, bőr-, fa-, üveg-, vas-, fém- és gépipari cikkek – noha ezek számára javarészben fölösleges nyersanyagokkal rendelkeztünk – még mindig csak tetemes külföldi behozatal útján voltak biztosíthatók. Háromszáz év mulasztását nem lehetett ötven év alatt teljesen pótolni.
Ipari termelésünk terjedelme és mezőgazdasági túltermelésünk szigorú következetességgel meghatározták külkereskedelmi forgalmunk feladatait. Magyarország geográfiai helyzete – két merőben ellentétes gazdasági terület közé való beékeltsége – a kapitalizmus korában is döntőleg érvényesült. Gazdasági életünk a középkortól kezdődőleg átmenet volt a nyugati iparos és a keleti agrártömbök gazdasági élete között s az maradt a XIX–XX. század fordulóján is. Csakhogy, amíg a történelmi multban sokszor közvetítői voltunk a nyugati és keleti áruknak, addig most agrárterményeink a balkáni terményexporttal, ipartermékeink pedig – amennyiben kivitelre kerültek – az összes nyugati gyártmányokkal voltak kénytelenek versenyt futni. Nagyrészben ennek a gazdasági komplementalitásnak, másrészben a politikai és államjogi kapcsolatoknak következményeként külkereskedelmi forgalmunk 82%-a Ausztriával és Németországgal bonyolódott le. Délkelet-Európa felé gazdasági kiegészültségünk hasonlíthatatlanul gyengébb, következéskép jóval kisebb (3.62%) volt ezirányú árucserénk is.
Négy évtized alkotó magyar munkája a magyar Erdélyt ismét részesévé tette a középeurópai gazdasági kultúrának. A Kárpátmedence természetalkotta nagyszerű életterében Erdély újból fejlődésképes, gazdag országrész lett. Magasraívelő gazdasági feltörekvését hirtelen vágta ketté a tragikus végű világháború.
Irta: Berlász Jenő
A honfoglalástól a XV. század végéig eltelt félezer esztendő a magyar életnek a legnagyobbszerű, eredményekben leggazdagabb kora. E korszak végén a Keleteurópából jött magyarság már magas kultúrájú, a városi életformába is beilleszkedett, mintegy négymillió főt számláló, nemzet, a politikai, társadalmi és gazdasági szervezet és formák középeurópai szintjén. Részese ennek a fejlődésnek Erdély is. Birtokbavétele már a IX. század végén megtörtént, de a megszállás a következő három században fokozatosan terjedt ki az erdélyi medence egész területére. A XI. században a magyarok, ideértve a székely-magyarokat is, már Erdélyben voltak. A majdnem lakatlan nyers tájnak gazdasági tájjá való átalakítására az első úttörő munkát ők végezték el. A magyarok vízben gazdag, fűtermő, ligetes, sőt erdős, sík és enyhén dombos tájakhoz szokott népe Erdélyben is elkerülte a bükk és fenyő régióját és a száraz, kopár területeket. A medence peremhegységeit éppúgy lakatlanul hagyta, mint a sós agyaggal borított, vízben szegény Mezőség dombvidékét. Szállásait a folyók széles terraszos völgyeiben ütötte fel.
Némileg eltérő gazdasági életforma jutott osztályrészül a székelyeknek. Ők a Keleti-Kárpátok határvédelmére vállalkoztak s az Olt és a Felső-Maros völgyében fekvő apró magasmedencéket is benépesítették. Lakóhelyük a havasok kihasználásra utalta őket; így lettek havasi marhapásztorokká, de nem kizárólagos pásztorokká, hiszen a magyarok már pontusvidéki hazájukban ismerték a földmívelést. A XI. században a keresztény királyság megalakításával végbemenő erőteljes politikai-társadalmi átalakulás pedig egyenesen a szilárd településű életberendezkedésre ösztönzött. A XII. században a Szamos, a Maros és a Küküllők völgyében már szépen megművelt határú magyar és székely falvak sorakoztak. A később megszállt keleti székely medencékben, valamivel lassúbb volt a fejlődés tempója. A pásztorkodás túlsúlya itt jóval tovább tartott, de a XIII. században már a székelyek is mint az agrikultúra terjesztői léptek fel.
Miközben ez az életformaváltozás végbement, a XII. század folyamán újabb lakókat kapott Erdély. A honfoglalók által meg nem szállt áthatolhatatlan őserdőkkel borított Déli-Kárpátok aljába és a Székelyföldtől északra elterülő hegyvidékre királyaink német kivándorlókat telepítettek. Ezek a »szász« néven emlegetett kiváltságos telepesek fejezték be Erdélynek gazdasági tájjá való átalakítását. A folyók völgyében széles körzetben kiirtották az erdőket és termőföldekké varázsolták a Barcaság, a Fogarasföld és a Besztercevidék medencéjét. E munkában részt nem véve, a magyarok és szászok által lakatlanul hagyott hegyvidéki régiókban pedig lassan, szinte észrevétlenül szivárgott be egy idegen havasi juhpásztor-nép: az oláh.
A XIII–XV. század folyamán az erdélyi élet már-már utólérte a középeurópai szinten álló nyugati országrészek gazdasági kultúráját. Amint a magyar és szász építőmunkából és a királyi hatalom katonai, pénzügyi, kereskedelmi és igazságszolgáltatási törvényalkotásából megszületett a civilizáció, csakhamar megszünt Erdélynek a külvilágtól való elszigeteltsége is. A Pontus felé haladó kontinentális forgalom a XI–XII. században kizárólag a dunavölgyi útvonalra koncentrálódott, ettől kezdve azonban jutott belőle a Maros völgyében vonuló és a Vöröstoronyi- meg a Tömösi-szoroson áthaladó újonnan nyitott utaknak is. S e forgalom nyomán felszabaduló latens gazdasági energiák a fiatal erdélyi agrárkultúrából a középkor két utolsó századában kitermelték az akkori Európa korszerű gazdasági organizmusát, a várost s vele együtt egy magasabbrendű gazdasági rendszert.
A XIV. században az Árpádok törvényes örököseként a magyar trónra emelt nápolyi Anjou-család városiasodást támogató politikájának köszönhető, hogy az erdélyi hágók, révhelyek és folyóvölgyek szorosaiban települt szász és magyar-székely községek – Brassó, Nagyszeben, Beszterce, Kolozsvár, Torda, Nagyenyed, Gyulafehérvár, Dés, Marosvásárhely, Csíkszereda, Kézdivásárhely s a többiek – gazdasági központokká, vagy legalább is élénk vásárhelyekké növekedtek. A honfoglalás óta fennálló autarchikus rend megbomlott: a zárt házi gazdaságokból az ipari, kereskedelmi tevékenység kivált és egyre szélesebb körben önállósult. Szászföldön az 1300-as években már gyökeret vert a céhélet s megindult az ősi nomád ipari kultúrát továbbfejlesztő magyar-székely kézművesség kialakulása is. Megindult a hivatásos kereskedés és a bányászat is. Az erdőirtó szászok szinte máról-holnapra élelmes országközi kereskedőkké váltak, a sóvágást már régóta űző magyarokból és a különböző helyekről bevándorolt érckiaknázó németekből pedig kiváltságos bányásztársadalom szerveződött.
S amikor Erdély ilyenmódon gazdaságilag szerves részévé vált a nyugati világnak, megkezdte hivatásszerű működését: a nyugati gazdasági kultúrának Kelet felé való terjesztését is. Székelyek és szamosvidéki magyarok lettek első megművelői a XIII–XIV. században a moldvai földnek és mezőgazdasági oktatói az oláh pásztornépnek. A szászok kereskedőkaravánjai állandóan kijártak Havaselvére és Moldovába és szétszórták az oláhság között az európai ipari kultúra termékeit, magasabbrendű életre képesítvén őket.
A XV. század végén az erdélyi gazdasági evolúció eléri tetőpontját. Az erdők már mindenütt csak a hegyoldalakon foglalnak tért. A medencék falvaiban két- és háromnyomásos, korszerű gabonatermesztés és félig-istállózó marhatenyésztés folyik. Tordán, Désaknán, Marosújváron egyre fokozódik a sókitermelés. Torockón vasat, Radnán ezüstöt, az Érchegységben és a Biharban aranyat bányásznak. A differenciálódott kézműipari szakmáknak se szeri, se száma, a kereskedők nyugat felé Buda közvetítésével német, cseh, lengyel és a velencei kalmárokkal tartanak üzleti kapcsolatokat s a túlnyomórészt magyarokból álló népesség száma kb. eléri a másfélmilliót.
A mohácsi csata után a Magyarországtól elszakított Erdély nem tud többé lépést tartani a nyugati fejlődéssel. Pedig a nyugati országokban a XVI–XVII. század a gazdálkodás minden ágában újabb számottevő előrehaladást eredményez. Két nagy energia fokozza fel az eddigi gazdasági tevékenység dinamikáját: a népesség nagymérvű szaporodása és az amerikai nemesércek roppant tömegű beáramlása. A két tényező összehatásából erőteljes árforradalom, illetőleg általános többtermelési törekvés keletkezik, megindul a régi mezőgazdasági szervezet és technika korszerűsítése, a kézművességnek iparrá alakulása és a kis-szerű kereskedelemnek tőkés tömegüzletté való kiszélesülése.
Ez a nagyarányú gazdasági kibontakozás Erdélyben nem következhetett be. Az egymást érő háborús és járványos pusztítások századaiban nagyarányú természetes népszaporodásról itt szó sem lehetett, ellenben olyan demográfiai visszaesés következett be, amelyet Erdély a XIX. századig is alig tudott kiheverni. Ami pedig az ármozgalmat illeti, ilyesféle jelenségekkel ugyan az egész korszakban tele volt az erdélyi élet, de sajnos, ezek nem a nemesfémbőségből eredtek, hanem ellenkezőleg, a hazai arany-ezüst készleteknek osztrák, cseh, lengyel földre való állandó kivándorlásából és a selejtes idegen pénzeknek tömeges importálásából. Mindennek folytán ez a török-kornak nevezett időszak Erdélyben nem a konjunktúra, hanem az anyagi válság kora lett.
A legnagyobb bajok Erdély gazdasági fundamentumában: a mezőgazdaságban mutatkoztak. Amikor a XVII. századi tatár beütések a szamos-, körös- és marosvölgyi magyar parasztságot néhol csaknem egészen kipusztították, a gazdátlanul maradt földeket a hegyekből leereszkedő oláh pásztorok szállták meg. Nem csoda, ha az erdélyi medence középkori fejlett mezőgazdasága mindjobban lehanyatlott. A magyarság két-háromnyomású földművelését az új foglalók legelőváltó gazdálkodássá fejlesztették vissza, a hegyoldalakon szépen kiépített terraszokat pedig romlani hagyták. S ami a régi kultúrából megmaradt, azt elpusztították a völgyekbe leözönlő juhnyájak. A szántást, boronálást gazdasági eszközeik tökéletlensége miatt, a trágyázást pedig a szarvasmarhahiány folytán hanyagolták el. A régi színvonalat csak ott tudták az új telepesek üggyel-bajjal fenntartani, ahol magyar parasztgazdaságok iskolapéldát nyujtottak a föld okszerű megmunkálására. Nem maradt teljesen ment a hanyatlástól a szászok földje sem, noha itt a háború okozta népveszteség kisebb volt, a szász kommunitás pedig sértetlenül meg tudta őrízni középkori társadalmi struktúráját.
Az oláh térfoglalás súlyos kárait az erdélyi gazdasági élet hamarosan megérezte. A középkor végére szépen felnőtt erdélyi iparélet a XVII. században már hasonlóképpen veszélyes válságba került. Bajai ugyanonnan eredtek, mint a mezőgazdaságéi. A pusztuló magyar parasztsággal nagy tömeg fogyasztó veszett el, s ez a veszteség az oláh benépesüléssel, a nép kultúrszínvonala miatt, legkevésbbé sem pótlódott. Emellett széles rétegeket sujtott az elszegényedés: a kisnemesség és a városi polgárság a renaissance világból eredő fényűző életstílusától kénytelen volt mindinkább eltávolodni s igényeit a minimumra redukálni. Egyetlen osztály volt, amely megrendeléseivel támogathatta volna a honi kézművességet: a nagybirtokosság. Ezt azonban – az ötvöskészítmények kivételével – a honi ipartermékek már nem elégítették ki: a ruházatát külföldön gyártott posztóból, selyemből, bársonyból és bőrökből készíttette.
Nem volt segítségére az iparnak az államhatalom sem; még a fegyverbeszerzés is csak az import kereskedelemnek hajtott hasznot. A fejedelmek a politikai és művelődési kérdések mellett kevesebb figyelmet szenteltek a gazdaságiaknak. Iparpolitikai tevékenységük általában árlimitáló intézkedésekben merült ki, ha néhány kivételes egyéniség – Bethlen Gábor, I. Rákóczy György – jelentős akciókat, így ipartelepítéseket is kezdeményezett. Azok az iparágak, amelyek tömeggyártásra, nagyvállalkozásra és vagyongyüjtésre nyujtottak lehetőséget, mint a textil és acélipar, nem tudtak kifejlődni. A kis-számú fémművesek remekbe dolgoztak, de a tömeggyártáshoz sem tőkéjük, sem munkaerejük nem volt. A magyar céhek kereteit túlnyomórészt szabó, csizmadia, szűcs, asztalos, mészáros s más mindennapi életben nélkülözhetetlen mesteremberek töltötték ki. E művességeket a legmostohább viszonyok sem tudták tönkretenni, mert a fa-, bőr-, prémipari kultúrát még az őshazából hozta magával a magyarság. Az olasz földről átültetett üvegipar, vagy a némethonból importált papírgyártás azonban csak ideig-óráig tudta magát fenntartani; a betelepített iparosokkal együtt halt el a mesterségük is. Végeredményben tehát a középkori virágzó erdélyi kézművesség kis-zerű, szegény, kibontakozásra képtelen iparrá zsugorodott össze, amely az import-kereskedelem pusztító versenyében csak a városgazdasági rendszer segítségével tudott felszínen maradni.
A török hódítással bekövetkezett politikai változás hatása legkevésbbé szembetűnő a kereskedelmi életben. Erdély helyzeti energiája nem csökkent: középkori nyugati összeköttetéseit több-kevesebb nehézséggel továbbra is sikerült fenntartania. A keletieket pedig még fokozni is tudta: tapasztalva a német és török kereskedővilág egymástól való elzárkózását, a magyar hódoltság városaival együtt közvetítője lett a Habsburg-birodalom és a Balkán árucseréjének. Ez a szerep, mely szerves folytatása volt a középkorinak, ismét hű kifejezője az erdélyi küldetésnek. Az árucsereforgalom tárgyai a régiek maradtak. Nyugat felé most is elsősorban marhát exportált az erdélyi kereskedelem, csakhogy – a délnémet városok megnövekedése miatt – jóval nagyobb mennyiségben. Bécs, Brünn, Augsburg, Regensburg, Ulm, Nürnberg piacain évenként sok-sok ezer székelyföldi és szászföldi marha került eladásra. Velence is nem egy esetben Erdélytől vásárolt szarvasmarhát. A magyar gabonának és bornak a XVI. és XVII. században még nem volt kelendősége nyugaton; csak rossztermésű években volt némi kivitel, de Erdély távoli fekvése miatt ebben sem részesedett. Ugyanígy állt a dolog a juhhal és a sertéssel. Annál nagyobb volt a német érdeklődés az erdélyi nyersbőrök, a faggyú és a viasz iránt. A bányatermékek közül ekkortájt már csak egy értékes exportcikke volt Erdélynek: a higany. Ez Velencében és Amszterdamban talált jó piacot, de kivitele a Habsburg-háznak az ausztriai higanyt védő intézkedései miatt az egész korszakban problematikus volt. A só értékesítésére csak Belgrádban adódott némi lehetőség. Török földről szőnyeg-, prém- és gyapotholmit szállított Bécsbe az erdélyi kereskedelem. Az ellenkező irányban kelet felé textil és fémipari, főleg acélkészítmények, meg üveg és papiros képezték az áruforgalom tárgyait.
Az erdélyi kereskedelmi élet tehát a forgalom alapján ítélve, látszólag nem szenvedett lényeges kárt a török korban; élesen szembetűnik azonban hanyatlása a társadalmi háttérben. A magyar és szász kereskedőrétegek fokozatosan sorvadtak. A XVI. század folyamán a szász városi polgárság kalmár-céhszervezete és a török hódoltságból menekült szegény nemességből rekrutálódott magyar tőzsérosztály még kezében tartotta az egész erdélyi árucserét. De csakhamar veszedelmes versenytársaik támadtak. A török birodalomból egyre több és több keleti – görög, örmény, zsidó – kereskedőnép szivárgott be Erdélybe és fejedelmi privilégiumokat szerezve, lépésről-lépésre visszavonulásra kényszerítette a magyar és szász elemeket. Bérbe vették a földesúri révhelyeket, az állami határvámokat, kezükbe kerítették a pénzváltást, engedélyt nyertek a nagy- és részletüzletre s e poziciók birtokában csaknem egyeduralomra jutottak az erdélyi kereskedelemben.
Amikor a XVII. század végén a török császárság magyarországi uralma összeomlott, Erdélyben a Mohács előtt virágzó gazdasági életnek már csak a romjai voltak meg s újabb kedvezőbb fordulat csak Mária Terézia korában következett be. A bécsi udvar az ezidőtájt hódító merkantilista eszmeáramlatok hatása alatt széleskörű lázas gazdaságpolitikai tevékenységbe kezdett. Úgy látszott, hogy évek alatt akarja pótolni századok elmulasztott munkáját és elszenvedett kárát. A városgazdaság rendszere végleg sutba került és kezdetét vette a racionális, központilag irányított nemzetgazdálkodás.
A cél: francia mintára berendezett autarchikus birodalom megszervezése volt. Magyarországnak és Erdélynek e rendszerben a nyersanyagtermelő nagyüzem szerepét szánták. Ez a terv, bár jogosultsága vitatható – hiszen magyar földön éppúgy meg voltak az iparosodás feltételei, mint Csehországban – vámhatárok nélkül, s az összes tartományok érdekeinek tiszteletben tartásával, a kölcsönös támogatás elve alapján szerencsésen is megoldható lett volna. Ámde a bécsi udvar nem tudott a pártatlanság magaslatára emelkedni. Az egységes vámterület gondolatát teljességgel mellőzték, sőt olyan méltánytalan vámrendszert állítottak fel, amely Magyarországot és Erdélyt valóságos gyarmattá süllyesztette. A törökkori gazdasági elesettségéből felemelkedni akaró Erdély szakszerű orvoslás helyett radikális érvágásban részesült. Mindenekelőtt kereskedelmi életfunkcióját bénították meg. Régi forgalmi kijáratait szinte hermetikusan elzárták. Az országot köröskörül vámakadályokkal kerítették be. Az igazi korlátot azonban nem annyira a vámsorompók egymásutánja, mint inkább a vámtarifa furfangos díjszabása képezte. Igy pl. a török uralom alatt álló Moldovába vagy Havaselvére a vámtételek nagysága miatt úgyszólván semmit sem lehetett exportálni. Ugyanez volt a helyzet Itália felé is. Rentábilis kivitel csak egyetlen forgalmi útvonalon volt lehetséges: az osztrák-cseh föld irányában.
Az erdélyi kereskedelemnek tehát akarva, nem akarva, minden nyersterményt ezekbe az országokba kellett hordania. Igy is négyszeres vámfizetéssel volt megterhelve: az erdélyi-magyar határon, meg a magyar-osztrák határon is kiviteli és beviteli vámot volt köteles leróni. Ha az erdélyi áru német birodalmi vagy olasz piacra törekedett, akkor mindezeken felül még rendkívül magas osztrák tranzító és kiviteli vámmal sujtották volna. A távolabbi export tehát teljesen reménytelen volt; minden cikk a bécsi vagy a cseh piac alacsony árainak volt kiszolgáltatva. Másfelől Erdély is kizárólagos piaca lett az osztrák iparcikkeknek: egyéb külföldi gyártmányok bejövetelét a megfizethetetlen vámok lehetetlenné tették. S ha e korlátozásokhoz hozzászámítjuk a külföldi viszonylatban időnként alkalmazott kiviteli s behozatali tilalmakat, akkor az erdélyi gazdasági élet gyarmati sorsa nem vonható kétségbe.
A bécsi udvarnak s főleg cseh exponenseinek ebből az üzleti hátterű érzületből fakadt s az erdélyi érdekeket teljesen figyelmen kívül hagyó gazdaságpolitikája magától értetődően a regenerálódás minden lehetőségétől megfosztotta Erdélyt. Ez a kor, amely Európaszerte a fabrikák, manufakturák virágzásának kora volt, a nemsokára meginduló gyáripar előfutáraié, Erdélyben a középkori kisiparos élet konzerválója lett. Közép-Európában ekkoriban már bomlásnak indult a céhrendszer s kialakulóban volt a tőkés ipari termelés és vele az indusztriális társadalom, Erdélyben viszont megmaradt a régi céhrendszer. Az udvar úgylátszik maga sem tudta erdélyi iparpolitikája horderejét kellőkép mérlegelni, mert a XVIII. század végén elrendelte a tartomány ipartelepeinek összeírását. Bizonyos, hogy az elkészült »statisztika« eredményei Bécset is megdöbbentették. A kibocsájtott körlevél főkérdőpontjára sok helyen egyáltalában válaszolni sem tudtak, mert a manufaktura fogalma ismeretlen volt. Az adatok összesítéséből kiderült, hogy a Székelyföldön ipartelep egyáltalában nem létezett, a Szászföldön mindössze egy haldokló selyemüzem Szebenben, a vármegyék területén pedig kettő, egy kordovánbőrgyár és egy gyertyagyár, de ezek is örmények kezén: Szamosújvárt, illetve Erzsébetvárosban. Az összes többi kulcsos és mezővárosokban – köztük Kolozsvárott, Brassóban, Marosvásárhelyen – csupán apró kézműves műhelyek tengődtek; a technikát akár csak a XV. században, malmok, fűrésztelepek, kallók képviselték. Egyetlen új iparszerű foglalkozás tudott csak e viszonyok között felcseperedni: az exportkereskedelem számára dolgozó hamuzsír-készítés. Kitűnt, hogy az iparosok nem jutnak nyersanyaghoz, mert az országból mindent kivisznek Ausztriába, ami mégis kapható, azt meg a nagy drágaság miatt nem tudják megfizetni. Ember, pénz, anyag és piac nélkül nem csoda, ha az elsatnyult provinciális kisipar nem tud versenyre kelni a beözönlő olcsó cseh-osztrák gyártmányokkal, ha a kézműves foglalkozás lassanként értelmetlenné válik és a tanult iparosok mindinkább visszatérnek az agráréletbe.
Pedig nem voltak rózsásak a viszonyok a mezőgazdaság terén sem. A cseh-osztrák birodalmi gazdaságpolitika, amely Erdélyt agrár-gyarmattá degradálta, egészen értelmetlenül mit sem tett az erdélyi földművelés és állattenyésztés felemelése, korszerűsítése és felvirágoztatása érdekében. A jobbágyság birtokviszonyait, földesúri adózását és robotszolgálatát méltányosan szabályozni hivatott úrbérrendezés így sohasem került megvalósításra. Erdély őslakos székely-magyar népe e viszonyok közt háttérbe szorult az oláhsággal szemben. Hogy ennek a térfoglalásnak a mezőgazdasági kultúra mekkora kárát látta, azt fentebb már vázoltuk. Bécs számára azonban fontosabb volt az adózók számának a »vivum aerarium«-nak gyarapodása. Ennek a vétkes közömbösségnek tulajdonítható, hogy ugyanakkor, amikor Nyugat-Európában már egy század óta mindjobban és jobban hódított a többtermelés gondolata s ennek folyományaként a földmelioráció, vagyis a takarmánytermelő és rendszeresen trágyázó váltógazdasági rendszer, Erdélyben még mindig háromnyomásos, vagy az ennél is primitívebb kétnyomásos művelés, sőt román vidékeken a rétgazdálkodás dívott. Ez annyit jelentett, hogy a XVIII. század közepétől a XIX. század közepéig terjedő korban – amikor a gabona az osztrák tartományokban fontos importcikké vált – az erdélyi földnek egyharmada, sőt felerésze kihasználatlanul, parlagon hevert.
Nem volt különb helyzetben az állattenyésztés sem. A magyarok és szászok ósdi félig-istállózó, vagy szilaj marhatenyésztése a XIX. század második feléig csupán húsállatokat produkált. Az oláhok havasi pásztorkodása szintén csak a gyenge minőségű gyapjút szolgáltató ősi racka- és cigája-juhokat ismerte.
A bécsi kameralizmus, amely a vámpolitika síkján a teóriákat oly sikerrel ültette át a gyakorlatba, a megkövesedett erdélyi gazdálkodás feltámasztására még csak elméleteket se gyártott. Egyetlen próbálkozása is, amelyről tudomásunk van, igen jellemzően nem pozitív intézkedésekre volt alapozva, hanem magánkezdeményezésre. Azt tervezték, hogy Erdélyben országszerte gazdasági egyesületeket fognak felállítani és ezeken keresztül fogják a parasztságot és nemességet ráeszméltetni a racionális ökonomia követelményeire. Az ügybuzgó Fridwalszki jezsuita páter 1769-ben csakugyan megszervezett egy mintaegyesületet, de ez gyakorlati téren még csak érdeklődést sem tudott kelteni. A burgonya meghonosodott, de nem agrárteoretikusok, hanem kereskedők segítségével, akárcsak háromnegyed századdal korábban a kukorica vagy mint Erdélyben nevezték a törökbúza és a dohány. Gyökeret eresztett a XVIII. század végén még egy modern mezőgazdasági mellékfoglalkozás is: a selyemhernyótenyésztés. Ismét nem a kormányzat kezdeményezésére, hanem egy fáradhatatlan olasz származású katonatiszt, Gallarati több évtizedes személyes munkája eredményeként.
Ez az extenzív mezőgazdaság szolgáltatta a kereskedelem kiviteli cikkeit: a még mindig jól értékesíthető szarvasmarhát, az egyre inkább keresett gabonaféléket, a bőröket, a gyapjút, a kendert és a lent. Másreszt az agrikultúránál nem kevésbbé elhanyagolt erdőségek fájából készült az egyetlen számbavehető erdélyi ipari exportáru: az osztrák üveg, kékfestő és szappangyártásban nélkülözhetetlen hamuzsír. Az árucsereforgalom azonban a XVIII. század első felében már szinte teljesen a görögök kezében volt. Ezek az áldatlan vámviszonyok mellett is nyereséggel tudták folytatni a kereskedést: a kivitt nyers terményeken nem sokat kerestek, de annál többet a Bécsben alacsony áron összevásárolt és Erdélyben drágán kiárusított iparcikkeken. A kereskedővilág tehát nem károsodott, az ország azonban – tekintve, hogy kereskedelmi mérleg a XVIII. század közepe óta állandóan több, mint száz százalékos passzívát mutatott – katasztrófális mértékben elszegényedett.
Oly nagy volt az erdélyi pénzkiáramlás és annyira megcsökkent a belföldi pénzforgalom, hogy az erdélyi hivatalok hosszas instanciázásai után II. József kormánya maga is belátta a gazdasági prés lazításának szükségességét. Végre tanácskozások kezdődtek Erdély gazdasági megerősítéséről: az erdélyi kancellária javaslatai alapján szó esett a marha, – ló és juhtenyésztés fejlesztéséről, az iparéletnek katonai megrendelések útján való fellendítéséről, a török szultán oláh tartományai felé irányuló forgalom felszabadításáról, anélkül azonban, hogy bármelyik terv még csak pártfogásban is részesült volna. Megvalósításra csupán egy javaslat került: a magyar-erdélyi vámhatár megszüntetése. Természetesen ez az intézkedés – bár kétségtelenül volt valamelyes javító hatása – lényegében épp oly keveset változtatott Erdély gazdasági viszonyain, mint az I. Ferenc-kori vámtarifális enyhítések. A magyarsággal szemben alkalmazott gazdaságpolitikai irányzat a XIX. század első felében is uralmon maradt és útját vágta minden restauráló törekvésnek. A merkantilizmus száz éve, amely másutt műveltséget, jólétet, civilizációt, modern társadalmat teremtett, Erdélyt nemcsak kultúraközvetítő erőkifejtésében akadályozta, de megfosztotta legfőbb természetadta létfeltételeitől is.
A Habsburg-birodalmat 1848-ban megrázó hatalmas erejű politikai, társadalmi, gazdasági forradalomból Erdély is kivette a maga részét. Háromszázéves kényszerű különállás után ismét egyesült az anyaországgal és megszüntette gazdasági tehetetlenségének egyik legfőbb okát: a jobbágyságot. Vívmányainak gyümölcsét azonban a szabadságharc leverése miatt csak a kiegyezés után, 1867-től kezdve élvezhette.
Igazi renaissance kezdődött ekkor Erdélyben: hatalmas arányú szellemi és anyagi építő munka. Mindaz az energia, amelyet a török világ és a Habsburg-abszolutizmus lefojtott, most egyszerre szabaddá vált. A középeurópai színvonalra való újra felemelkedés azonban nem volt egyszerű dolog, hiszen évszázados veszteségeket kellett pótolni és ugyanakkor lépést tartani a világot meghódító új gazdasági rend, a kapitalizmus szédületes tempójával. Tegnap még a merkantilizmus béklyóit kellett feszegetni, ma a szabadjára engedett világverseny forgatagában kellett megállni.
A legalapvetőbb fontosságú s egyszersmind a legnagyobb arányú gazdasági feladat: a közlekedési hálózat kiépítése volt. Ezen a téren, különösen a vasútépítés terén, csodálatraméltó eredményeket alkotott a magyar állam. A szó szoros értelmében a semmiből kellett elővarázsolni a korszerű közlekedési rendszert. Mivel a nemzetközi forgalom a műutakról világszerte a vasutakra tért át, a magyar kormány is ezekre helyezte a fősúlyt; a világháború kitöréséig 21.800 kilométernyi hosszúságú vaspálya létesült s ezzel Magyarország az európai államok közlekedési rangsorában a hatodik helyre emelkedett. Erdély is részesedett ebből a berendezésből, de gazdasági súlyánál lényegesen kisebb arányban, mert a főtörekvés szükségszerűen gazdasági életünk hagyományos nyugati irányú kapcsolatainak fokozott megerősítése volt.
A vasúti berendezkedés erős nyugati orientációja elárulja, hogy a magyar gazdasági termelés súlypontja továbbra is a mezőgazdaságra esett. Nemcsak a geográfiai adottságok és a történelmi előzmények indítottak erre, de ezt parancsolta a közgazdasági észszerűség is. Az európai szükséglet és kínálat törvényei szerint ugyanis az agrártermelés biztosította számunkra a legnyereségesebb gazdálkodást. A piacon azonban már nem álltunk versenytárs nélkül: a Balkán, Oroszország, sőt egyre inkább Amerika is jelen volt. Elkerülhetetlenül szükségessé vált agrárkultúránk minél tökéletesebb korszerűsítése. Egész a világháború kitöréséig folyt a lázas munka: új területek szántás alá vétele, a háromnyomásos rendszernek váltógazdasággá való átalakítása, az istállózó állattenyésztés és a takarmánytermelés bevezetése, az új ipari növények meghonosítása, a műtrágyázás s részben a géperővel való művelődés terjesztése, másfelől az okszerű erdőgazdálkodás elindítása. Az eredmény mind a növénytermelés, mind az állattenyésztés terén kiváló volt: az 1913. évi statisztika adatai szerint a magyar birodalom ló-, sertés-, szarvasmarha- és juhállományának 4.5, 14.4, 28.9, illetve 51.7 százalékát az erdélyi mezőgazdaság szolgáltatta. A növénytermelésben Erdély részesedése nem kevésbbé jelentékeny: az 1912–13. évi termés gabonájának 30.7, hüvelyeseink 37.5, szálas takarmányainak, beleértve a szénát is, 51, kender- és lenfonalának 13.9, kapás növényeinek 20.2%-a az erdélyi földön termett. E számadatok elbírálásánál természetesen nem szabad szem elől téveszteni Erdélynek a magyar Alföldnél jóval kedvezőtlenebb, klimatikus és talajviszonyait, valamint népi összetételét sem.
A magyar állam mind erőteljesebben igyekezett feltárni és hasznosítani az erdélyi föld méhében rejlő ásványi javakat is. A tradicionális bányászati ágak – a sókiaknázásról nem szólva – már nem nagy jelentőséggel bírtak. A több mint egy ezredév óta kitermelés alatt álló aranybányák telérei már majdnem teljesen kimerültek. A technika korában: vasra és szénre volt szükség, s Erdély határán, a krassószörényi hegyvidéken mindkettőt sikerült feltárni. A két nagyértékű ásvány egymás mellett való előfordulása jelentős iparosodásra nyujtott lehetőséget. Nagy perspektívákat tárt az ipari fejlődésnek az erdélyi medencében, Kissármáson felfedezett roppant gazdag földgázforrás is.
A korszerű ipari termelés energiafeltételei tehát Erdélyben jórészt adva voltak. Nem hiányzott a nyersanyagkészlet, a kellő népsűrűség és fogyasztás, meg a közlekedési hálózat sem. Kedvező volt az országrész helyzeti energiája is, amely az elmaradt Balkán piacaival közvetlen érintkezést biztosított. Mindezenfelül pedig a magyar kormány maga is át volt hatva az iparosítás szükségességének tudatától. A tőke közreműködésével a századfordulón csakugyan megindult az erdélyi ipartelepítés. A világháborúig rendelkezésre álló rövid idő alatt aránylag szép eredmények mutatkoztak. Azokon a vidékeken, ahol kevéssel előbb mégcsak kisipari műhelyek tengődtek, vagy éppenséggel csak háziipar egzisztált, most hatalmas gyárak keletkeztek, amelyek 1913-ban a magyar birodalom összes energiafogyasztásának 10.5%-ban részesedtek. Legnagyobb mértekben természetesen a szén- és vasvidék iparosodása haladt előre. Igen intenzív, nehézipari üzemek alakultak az aninai szénmedencében, valamint Hunyad megyében: a vajdahunyadi és kudzsiri vasipar. E nehézipari vidék keleti peremén Nagyszeben körül organikus – különösen szövőipari – iparvidék alakult ki. Sűrű ipartelepülés indult meg a Sebeskörös és a Szamos felső szakasza körül: Kolozsvártól Nagyváradig a hegyvidék peremén egy fém-, vegyi, üveg-, kő-, bőr- és mezőgazdasági ipart magában foglaló egyre fejlődő iparövezet keletkezett. Végül jelentékeny iparélet fejlődött ki még a Barcaságon is: a fémipartól a textiliparig számos iparág virágzott fel, nagyrészt a helyi szükséglettől indíttatva. Sajnos Erdély többi vidékeire, a Székelyföldre és a medence közepére még nem jutott el az iparosodás. Feltartóztatta a mechanikai energia és a kellő gazdaságpolitikai támogatás hiánya.
Az iparfejlődésnek ez a mértéke, mint általában az egész magyar iparalakulásé – nagyon jelentékeny volt a korábbi állapotokhoz képest – mégsem volt egészen kielégítő. A népesség rohamos számbeli és kulturális gyarapodása az ipari szükségletek mértékét igen magasra emelte. Amíg a félszázados korszak elején, 1850-ben csupán 11 millió lakosa volt Magyarországnak, addig e korszak vége felé, 1910-ben már 18 millió. A rohamosan szaporodó nemzet szükségleteiből a magyar ipar jobbára csak az állami szükségleteket tudta fedezni. A többi szükségletek: a textil-, bőr-, fa-, üveg-, vas-, fém- és gépipari cikkek – noha ezek számára javarészben fölösleges nyersanyagokkal rendelkeztünk – még mindig csak tetemes külföldi behozatal útján voltak biztosíthatók. Háromszáz év mulasztását nem lehetett ötven év alatt teljesen pótolni.
Ipari termelésünk terjedelme és mezőgazdasági túltermelésünk szigorú következetességgel meghatározták külkereskedelmi forgalmunk feladatait. Magyarország geográfiai helyzete – két merőben ellentétes gazdasági terület közé való beékeltsége – a kapitalizmus korában is döntőleg érvényesült. Gazdasági életünk a középkortól kezdődőleg átmenet volt a nyugati iparos és a keleti agrártömbök gazdasági élete között s az maradt a XIX–XX. század fordulóján is. Csakhogy, amíg a történelmi multban sokszor közvetítői voltunk a nyugati és keleti áruknak, addig most agrárterményeink a balkáni terményexporttal, ipartermékeink pedig – amennyiben kivitelre kerültek – az összes nyugati gyártmányokkal voltak kénytelenek versenyt futni. Nagyrészben ennek a gazdasági komplementalitásnak, másrészben a politikai és államjogi kapcsolatoknak következményeként külkereskedelmi forgalmunk 82%-a Ausztriával és Németországgal bonyolódott le. Délkelet-Európa felé gazdasági kiegészültségünk hasonlíthatatlanul gyengébb, következéskép jóval kisebb (3.62%) volt ezirányú árucserénk is.
Négy évtized alkotó magyar munkája a magyar Erdélyt ismét részesévé tette a középeurópai gazdasági kultúrának. A Kárpátmedence természetalkotta nagyszerű életterében Erdély újból fejlődésképes, gazdag országrész lett. Magasraívelő gazdasági feltörekvését hirtelen vágta ketté a tragikus végű világháború.
Ma egy erdélyi mesét hoztam azért ide, mert ez nem igazán gyerekeknek való.
Az oláh katona
Mátyás király sokat hadakozott az oláhokval, Estefán vajdával.
Estefán vajda felbérelt egy olyan embert, aki megölte a felesége
csábítóját, szóval gyilkos volt. S azt mondta neki, hogyha a csatában,
mikor csatáznak Mátyás Királyval, ha megöli Mátyás királyt, akkor nem
lesz ezért a gyilkosságért megbüntetve.
Meg es történt, hogy esszeütköztek a magyar seregvel, a fekete
seregvel, s ahogy kézből verekedtek, hát ez az oláh, ez a felbérelt oláh
tőrvel nekirohant Mátyás királynak, hogy megölje. Azonban az egyik
magyar vitéz eszrevette, hogy mit akar, s lefülelte, s akkor úgy akarta,
hogy levágja a fejit. S akkor Mátyás király azt mondta:
– Ne bántsd, adj fegyvert a kezibe, harcoljon a fajtája ellen.
És csakugyan úgy lett, ölte úgy az oláhokat, hogy egyre-másra
elvesztették az oláhok a csatát. Mikor vége lett a harcnak, kérdőre vonta
Mátyás király azt az oláh gyilkost, hogy:
– Mért akartál éngemet megölni?
S akkor elbeszélte az oláh, hogy megölte a feleséginek a csábítóját, ezért
a vajda hosszú fogságra ítélte, de hogy avval a kitötésvel, hogyha megöli
Mátyás királyt, akkor visszakapja a szabadságát.
Ezért Mátyás király bévette a fekete seregbe, s az egyik legvitézebb katonája lett.
Az oláh katona
Mátyás király sokat hadakozott az oláhokval, Estefán vajdával.
Estefán vajda felbérelt egy olyan embert, aki megölte a felesége
csábítóját, szóval gyilkos volt. S azt mondta neki, hogyha a csatában,
mikor csatáznak Mátyás Királyval, ha megöli Mátyás királyt, akkor nem
lesz ezért a gyilkosságért megbüntetve.
Meg es történt, hogy esszeütköztek a magyar seregvel, a fekete
seregvel, s ahogy kézből verekedtek, hát ez az oláh, ez a felbérelt oláh
tőrvel nekirohant Mátyás királynak, hogy megölje. Azonban az egyik
magyar vitéz eszrevette, hogy mit akar, s lefülelte, s akkor úgy akarta,
hogy levágja a fejit. S akkor Mátyás király azt mondta:
– Ne bántsd, adj fegyvert a kezibe, harcoljon a fajtája ellen.
És csakugyan úgy lett, ölte úgy az oláhokat, hogy egyre-másra
elvesztették az oláhok a csatát. Mikor vége lett a harcnak, kérdőre vonta
Mátyás király azt az oláh gyilkost, hogy:
– Mért akartál éngemet megölni?
S akkor elbeszélte az oláh, hogy megölte a feleséginek a csábítóját, ezért
a vajda hosszú fogságra ítélte, de hogy avval a kitötésvel, hogyha megöli
Mátyás királyt, akkor visszakapja a szabadságát.
Ezért Mátyás király bévette a fekete seregbe, s az egyik legvitézebb katonája lett.
Köztudott, hogy a székely ember ritkán szól, de akkor biztos csak igazat.
Ma április elsején a bolondozás napján hoztam egy csokorra való székely tréfát.
Becsönget egy házaló egy szegény székelyhez.
- Nagyon szép utazóbőröndöket tudok ajánlani...
- Minek az nekem?
- Hát ha például vonaton utazik uraságod, ebbe rakhatja a ruháit!
- És akkor üljek ott pucéron a pályaudvaron?!
*
Az öreg székely részegen megy haza és beleesik a kútba. Kirohan hozzá
az egész család, leengedik a kötelet és elkezdik felhúzni. Mikor
kibukkan a feje a kútból, elkezd rettentően nevetni.
Mondja neki az asszony:
- Ember, mit röhögsz, hisz épp hogy csak megmentettük az életed!
- Azon röhögök, hogyha elengedném a kötelet hogy seggre esnétek!
*
A rendőr megállítja a székely bácsit.
- Hé bátyám, mit visz azon a szekéren?
A székely odahajol a rendőr füléhez, és belesúgja:
- Szénát.
- És miért sugdolózik?
- Hogy a lovak ne kérjenek!
*
Két székely bácsi találkozik a piacon. Egyik kérdezi:
- Mit adtál a lovadnak tavaly amikor kólikás volt?
- Korpát meg melaszt!
Egy hét múlva újra találkoznak:
- Korpát meg melaszt adtam a lovamnak, mégis megdöglött!
- Az enyém is!
*
Székely fiú hazaérkezik Budapestről, visz az apjának egy dobozos sört.
Apja elveszi a sört, előkapja a bicskáját, és kezdi bontani a dobozt,
mire a fiú rászól:
- De idősapám! Itt ez a kallantyú. Arra való, hogy az ember meghúzza,
és ki van nyitva a doboz.
- Na, igen! Annak, akinek nincsen bicskája!
*
Székely bácsika rohan a vonat után, végül csak lekési, a vonat akkor
gördül ki a peronról, mikor odaér. Erre a bácsi:
- Eredj csak, eredj, a jegy úgyis nálam van!
*
Székelybácsi nagy kínlódás közepette borotválkozik. A gyerek:
- Mi a baj, édesapám?
- Életlen a beretva. Nem viszi a szakállamat!
- Ne mongya mán' édesapám, hogy keményebb a szakálla, mint az a
konzervdoboz, amit most nyitottam ki ezzel a beretvával!
*
A székely este kimegy az udvarba.
Egy kis idő múltán belép az ajtón, a nadrágszára vizes.
Mire az asszony:
- Esik?
- Nem, fúj...
*
- Mondja Bácsi, miért ilyen soványak ezek a tehenek ezen a dús fűvű
legelőn? -- kérdezi az állatokat legeltető székelytől az arra járó
turista.
- Hát bizony fiam, komoly oka van annak -- feleli az öreg.
- ???
- Amióta eladtam mellőlük a bikát, csak nefelejcset esznek.
Két székely beszélget:
- Hé szomszéd, miért van annak a disznónak három lába?
- Mit gondol kend, majd levágom az egészet egy bableves miatt!
*
Az öreg székely lefekvést követően minden este imádkozott elalvás
előtt. Éppen a Miatyánkot kezdte el, mikor a felesége, aki unta a
mindennapi ájtatoskodást mivel az öreg ilyenkor nem vele foglalkozott,
így szólt:
- Apjok, miért nem foglalsz engemet is az imáidba?
- Hát már hogyne foglalnálak asszony? Éppen az előbb imádkoztam, hogy
"szabadíts meg a gonosztól"!
*
Öreg székely elmegy az orvoshoz. A doki meghallgatja a tüdejét, s így
szól az öreghez:
- Sóhajtson nagyokat kérem!
- Ej, haj...
*
Találkozik a székely meg a szász. A szász elkezd dicsekedni:
- Totod, foltam kint a nagyunkelnél, Németorszaghban, elvitte engemet
fadaszni Afrikaba. Hát amint mentünk, egyszer csak jött a..., na, wie
sagt mahl, ..der Löwe, ja igen, oroszlán. Előkaptam a puskámat, és
mire mondtad, der Löwe, már meg is volt lőve.
Azt mondja a székely:
- A múltkor kint voltam az erdőn, málnát szedni. Nem volt nálam más,
csak a kicsi fejszém. Hát ahogy ott szedem a málnát, egyszer csak jön
a medve nagy morogva. Előkaptam a kicsi fejszét, és mire mondtad
volna, hogy der Medve, már meg is volt dermedve!!!
*
Öreg székely ül a háza kertjében és pipázik. Kiabálva rohan feléje az unokája.
- Nagyapa, nagyapa! Medve van a háztetőn!
Az öreg szippant egyet a pipából és így szól:
- No, akkor hozd a kutyát, a puskát meg a petrencésrudat.
- Minek ennyi minden, nagyapa?
- Én majd felmászok a tetőre, a petrencésrúddal lepiszkálom a medvét,
te meg ráereszted a kutyát, hogy harapja le nekije a tökeit.
- De minek a puska?
Az öreg megint szippant a pipából és azt mondja:
- Ha netalán a medve piszkál le engem, akkor lelövöd a kutyát.
*
A székely atyafi szeret a pohár fenekére nézni, és egyre gyakrabban.
Az asszonya ezt nem nézi jó szemmel, mert ha a férje túl sokat iszik,
akkor durva, nem beszámítható. Egyik nap jönnek a tehenek a csordából
haza, és szokásuk szerint egyenesen a vizes vályúnak esnek. Amikor
befejezik az ivást, mondja az asszony a férjének:
- Látod-e te ember, ez csak egy marha, és mégis tudja mi az elég!
Erre az atyafi:
- Vízből én es tudnám!
*
A négernek, a székelynek és a románnak egyszerre születik gyereke.
Mindhárman várnak a szülőszoba ajtaja előtt, hogy végre megláthassák a
gyereküket. Egyszercsak kilép a szobából a nővérke:
- Uraim, gratulálok, mindhármuk gyereke egészséges. Csak egy baj van,
összekevertük őket. Kérem fáradjanak be, és válasszák ki a sajátjukat.
Erre a székely egyből berohan, és felkapja a néger gyerekét. Mire az:
- Székely! Nem látod, hogy az az én gyerekem? Teljesen olyan mint én,
a bőre színén is látszik.
Mire a székely:
- Lehet hogy a tied, de amíg ki nem derül melyik a románé, addig ez
nálam marad!!!
*
Két székely beszélget:
- Te, Áront mégsem holnap temetik, hanem pénteken.
- Miért, jobban van?
A székelycsalád vacsorázik, és a gyerek nagyon csámcsog. Megszólal az apa:
- Ne csámcsogj! - de a gyerek tovább csámcsog.
- Ne csámcsogj, mert
pofon lesz! - a gyerek azért is.
Lendül az apa keze, de a gyerek lehúzza a fejét, és a pofon az asszonyt éri, hogy leesik a székről.
A gyerek éktelenül elkezd röhögni, mire az apa
- Ne röhögj, anyád is
csámcsogott.
*
János bácsi jó ideje kedvenc kocsmájában iszogat. Érzi a végén, nem tud
felállni, akárhogy próbálja. Gondolja ,egy kis friss levegő nem árt és
kikúszik az ajtóig. Mikor kimászik, látja, még mindig nem tud
felállni. Na, gondolja, talán ha hazakúszik, akkor majd sikerül.
Hazaér, de csak nem tud felállni. Bekászálódik az ágyba és egyből
kidől.
Másnap a felesége rángatja fel, és mondja:
- Má' megint s-e-gg részegre ittad magad a kocsmába'!
- Honnan tudod?
- Szóltak, hogy ott hagytad a tolókocsid!!
*
Az öreg székely részegen a kocsmából hazafelé tart a szekéren
bóbiskolva. Ezt meglátja a rendőr, s megállítja a fogatot.
- Bátyám, maga olyan részeg, hogy majd lefordul a kocsiról,
szerencsétlen ló meg csak megy a feje után, még baleset lesz belöle!
Az öreg székely csak mordul rá egyet. A rendőr intézkedés gyanánt a
következőket mondja:
- Bátyám, látva a jelenleg állapotát, mit szólna ahhoz, ha most
elvenném a lovát?
A székely meghúzza a vállát, s közli:
- Mit szólhatnék ? Rendőr vejem még úgysem volt!
*
A székely meg a fia az érett gyümölcsöket szedik össze a kertben. A
fiú megkérdezi:
- Mi lesz ebböl a sok gyümölcsböl, édesapám?
- Hát ha anyád meggyógyul lekvár, ha nem, akkor pálinka.
A székely és fia szántanak, egyszer csak az eke kifordít egy
vadászpuskát. Nézegeti az öreg székely meg a fia, de nem tudják, mi
az. Azt mondja az öreg:
- Fiam, úgy hiszem, ez egy furulya!
Azzal a szájába veszi és elkezdi fújni. Addig matat a puskán, míg
elhúzza a ravaszt. A puska hatalmasat dörren és elviszi az öreg
száját. Megszólal a fiú: - Hát édesapám hiába vigyorog, én azért egy
kicsit megijedtem.
*
Két székely beszélget:
- Kell egy fél malac?
- Ááá, dehogy!
- De mért nem?
- Mert eldőlne az ólban!
*
Besorozzák Ábelt a haditengerészethez:
- Tud úszni?
- Miért? Hajó nincs?
*
A budapesti turista csoport megindultan szemléli a idilli Hargitát. A
távolból egy juh nyáj közeledik, pásztoruk János bácsi, akit a
turisták könnybe lábadó szemmel csodálnak, minthogy ez valószínuűleg
teljes harmóniában él a természettel. Az egyik turista megszólítja az
öreget:
- Aztán adnak-e tejet ezek a juhok?
- A fehérek adnak - feleli János bácsi.
- És a feketék?
- Hát, azok is.
- És gyapjút adnak-e ezek a juhok?
- A fehérek adnak.
- És a feketék?
- Hát, azok is.
- De hát János bácsi, miért tesz mindig különbséget a fehér és a
fekete juhok között?
- Mert a fehérek mind az enyémek.
- És a feketék?
- Hát, azok is.
Ma április elsején a bolondozás napján hoztam egy csokorra való székely tréfát.
Becsönget egy házaló egy szegény székelyhez.
- Nagyon szép utazóbőröndöket tudok ajánlani...
- Minek az nekem?
- Hát ha például vonaton utazik uraságod, ebbe rakhatja a ruháit!
- És akkor üljek ott pucéron a pályaudvaron?!
*
Az öreg székely részegen megy haza és beleesik a kútba. Kirohan hozzá
az egész család, leengedik a kötelet és elkezdik felhúzni. Mikor
kibukkan a feje a kútból, elkezd rettentően nevetni.
Mondja neki az asszony:
- Ember, mit röhögsz, hisz épp hogy csak megmentettük az életed!
- Azon röhögök, hogyha elengedném a kötelet hogy seggre esnétek!
*
A rendőr megállítja a székely bácsit.
- Hé bátyám, mit visz azon a szekéren?
A székely odahajol a rendőr füléhez, és belesúgja:
- Szénát.
- És miért sugdolózik?
- Hogy a lovak ne kérjenek!
*
Két székely bácsi találkozik a piacon. Egyik kérdezi:
- Mit adtál a lovadnak tavaly amikor kólikás volt?
- Korpát meg melaszt!
Egy hét múlva újra találkoznak:
- Korpát meg melaszt adtam a lovamnak, mégis megdöglött!
- Az enyém is!
*
Székely fiú hazaérkezik Budapestről, visz az apjának egy dobozos sört.
Apja elveszi a sört, előkapja a bicskáját, és kezdi bontani a dobozt,
mire a fiú rászól:
- De idősapám! Itt ez a kallantyú. Arra való, hogy az ember meghúzza,
és ki van nyitva a doboz.
- Na, igen! Annak, akinek nincsen bicskája!
*
Székely bácsika rohan a vonat után, végül csak lekési, a vonat akkor
gördül ki a peronról, mikor odaér. Erre a bácsi:
- Eredj csak, eredj, a jegy úgyis nálam van!
*
Székelybácsi nagy kínlódás közepette borotválkozik. A gyerek:
- Mi a baj, édesapám?
- Életlen a beretva. Nem viszi a szakállamat!
- Ne mongya mán' édesapám, hogy keményebb a szakálla, mint az a
konzervdoboz, amit most nyitottam ki ezzel a beretvával!
*
A székely este kimegy az udvarba.
Egy kis idő múltán belép az ajtón, a nadrágszára vizes.
Mire az asszony:
- Esik?
- Nem, fúj...
*
- Mondja Bácsi, miért ilyen soványak ezek a tehenek ezen a dús fűvű
legelőn? -- kérdezi az állatokat legeltető székelytől az arra járó
turista.
- Hát bizony fiam, komoly oka van annak -- feleli az öreg.
- ???
- Amióta eladtam mellőlük a bikát, csak nefelejcset esznek.
Két székely beszélget:
- Hé szomszéd, miért van annak a disznónak három lába?
- Mit gondol kend, majd levágom az egészet egy bableves miatt!
*
Az öreg székely lefekvést követően minden este imádkozott elalvás
előtt. Éppen a Miatyánkot kezdte el, mikor a felesége, aki unta a
mindennapi ájtatoskodást mivel az öreg ilyenkor nem vele foglalkozott,
így szólt:
- Apjok, miért nem foglalsz engemet is az imáidba?
- Hát már hogyne foglalnálak asszony? Éppen az előbb imádkoztam, hogy
"szabadíts meg a gonosztól"!
*
Öreg székely elmegy az orvoshoz. A doki meghallgatja a tüdejét, s így
szól az öreghez:
- Sóhajtson nagyokat kérem!
- Ej, haj...
*
Találkozik a székely meg a szász. A szász elkezd dicsekedni:
- Totod, foltam kint a nagyunkelnél, Németorszaghban, elvitte engemet
fadaszni Afrikaba. Hát amint mentünk, egyszer csak jött a..., na, wie
sagt mahl, ..der Löwe, ja igen, oroszlán. Előkaptam a puskámat, és
mire mondtad, der Löwe, már meg is volt lőve.
Azt mondja a székely:
- A múltkor kint voltam az erdőn, málnát szedni. Nem volt nálam más,
csak a kicsi fejszém. Hát ahogy ott szedem a málnát, egyszer csak jön
a medve nagy morogva. Előkaptam a kicsi fejszét, és mire mondtad
volna, hogy der Medve, már meg is volt dermedve!!!
*
Öreg székely ül a háza kertjében és pipázik. Kiabálva rohan feléje az unokája.
- Nagyapa, nagyapa! Medve van a háztetőn!
Az öreg szippant egyet a pipából és így szól:
- No, akkor hozd a kutyát, a puskát meg a petrencésrudat.
- Minek ennyi minden, nagyapa?
- Én majd felmászok a tetőre, a petrencésrúddal lepiszkálom a medvét,
te meg ráereszted a kutyát, hogy harapja le nekije a tökeit.
- De minek a puska?
Az öreg megint szippant a pipából és azt mondja:
- Ha netalán a medve piszkál le engem, akkor lelövöd a kutyát.
*
A székely atyafi szeret a pohár fenekére nézni, és egyre gyakrabban.
Az asszonya ezt nem nézi jó szemmel, mert ha a férje túl sokat iszik,
akkor durva, nem beszámítható. Egyik nap jönnek a tehenek a csordából
haza, és szokásuk szerint egyenesen a vizes vályúnak esnek. Amikor
befejezik az ivást, mondja az asszony a férjének:
- Látod-e te ember, ez csak egy marha, és mégis tudja mi az elég!
Erre az atyafi:
- Vízből én es tudnám!
*
A négernek, a székelynek és a románnak egyszerre születik gyereke.
Mindhárman várnak a szülőszoba ajtaja előtt, hogy végre megláthassák a
gyereküket. Egyszercsak kilép a szobából a nővérke:
- Uraim, gratulálok, mindhármuk gyereke egészséges. Csak egy baj van,
összekevertük őket. Kérem fáradjanak be, és válasszák ki a sajátjukat.
Erre a székely egyből berohan, és felkapja a néger gyerekét. Mire az:
- Székely! Nem látod, hogy az az én gyerekem? Teljesen olyan mint én,
a bőre színén is látszik.
Mire a székely:
- Lehet hogy a tied, de amíg ki nem derül melyik a románé, addig ez
nálam marad!!!
*
Két székely beszélget:
- Te, Áront mégsem holnap temetik, hanem pénteken.
- Miért, jobban van?
A székelycsalád vacsorázik, és a gyerek nagyon csámcsog. Megszólal az apa:
- Ne csámcsogj! - de a gyerek tovább csámcsog.
- Ne csámcsogj, mert
pofon lesz! - a gyerek azért is.
Lendül az apa keze, de a gyerek lehúzza a fejét, és a pofon az asszonyt éri, hogy leesik a székről.
A gyerek éktelenül elkezd röhögni, mire az apa
- Ne röhögj, anyád is
csámcsogott.
*
János bácsi jó ideje kedvenc kocsmájában iszogat. Érzi a végén, nem tud
felállni, akárhogy próbálja. Gondolja ,egy kis friss levegő nem árt és
kikúszik az ajtóig. Mikor kimászik, látja, még mindig nem tud
felállni. Na, gondolja, talán ha hazakúszik, akkor majd sikerül.
Hazaér, de csak nem tud felállni. Bekászálódik az ágyba és egyből
kidől.
Másnap a felesége rángatja fel, és mondja:
- Má' megint s-e-gg részegre ittad magad a kocsmába'!
- Honnan tudod?
- Szóltak, hogy ott hagytad a tolókocsid!!
*
Az öreg székely részegen a kocsmából hazafelé tart a szekéren
bóbiskolva. Ezt meglátja a rendőr, s megállítja a fogatot.
- Bátyám, maga olyan részeg, hogy majd lefordul a kocsiról,
szerencsétlen ló meg csak megy a feje után, még baleset lesz belöle!
Az öreg székely csak mordul rá egyet. A rendőr intézkedés gyanánt a
következőket mondja:
- Bátyám, látva a jelenleg állapotát, mit szólna ahhoz, ha most
elvenném a lovát?
A székely meghúzza a vállát, s közli:
- Mit szólhatnék ? Rendőr vejem még úgysem volt!
*
A székely meg a fia az érett gyümölcsöket szedik össze a kertben. A
fiú megkérdezi:
- Mi lesz ebböl a sok gyümölcsböl, édesapám?
- Hát ha anyád meggyógyul lekvár, ha nem, akkor pálinka.
A székely és fia szántanak, egyszer csak az eke kifordít egy
vadászpuskát. Nézegeti az öreg székely meg a fia, de nem tudják, mi
az. Azt mondja az öreg:
- Fiam, úgy hiszem, ez egy furulya!
Azzal a szájába veszi és elkezdi fújni. Addig matat a puskán, míg
elhúzza a ravaszt. A puska hatalmasat dörren és elviszi az öreg
száját. Megszólal a fiú: - Hát édesapám hiába vigyorog, én azért egy
kicsit megijedtem.
*
Két székely beszélget:
- Kell egy fél malac?
- Ááá, dehogy!
- De mért nem?
- Mert eldőlne az ólban!
*
Besorozzák Ábelt a haditengerészethez:
- Tud úszni?
- Miért? Hajó nincs?
*
A budapesti turista csoport megindultan szemléli a idilli Hargitát. A
távolból egy juh nyáj közeledik, pásztoruk János bácsi, akit a
turisták könnybe lábadó szemmel csodálnak, minthogy ez valószínuűleg
teljes harmóniában él a természettel. Az egyik turista megszólítja az
öreget:
- Aztán adnak-e tejet ezek a juhok?
- A fehérek adnak - feleli János bácsi.
- És a feketék?
- Hát, azok is.
- És gyapjút adnak-e ezek a juhok?
- A fehérek adnak.
- És a feketék?
- Hát, azok is.
- De hát János bácsi, miért tesz mindig különbséget a fehér és a
fekete juhok között?
- Mert a fehérek mind az enyémek.
- És a feketék?
- Hát, azok is.
Padlizsánkrém erdélyiesen
Erdélyben kenyérre, pirítósra kenve a padlizsánkrém nagyon népszerű csemege, fenségesen finom! Bemutatom az elkészítésének nálam jól bevált változatát.
Hozzávalók:
- 4 db érett padlizsán
- 1 közepes fej lilahagyma
- majonéz (bolti, vagy házilag elkészítve)
- só, bors
Elkészítés:
Megsütöm a padlizsánokat nyílt lángon a tűzhelyen (lehet sütőben is). Sütés közben forgatom, hogy minden része megsüljön. Ezt követően hideg vízbe rakom. Amikor már kissé kihűlt, a vízből kiemelve lehámozom az égett héját, majd folyó víz alatt óvatosan leöblítem. Mindig ügyelek arra, hogy a padlizsán szára rajtamaradjon a sütéstől kezdve egészen a leöblítés végéig. Ezzel megkönnyítem a saját munkámat.
Ezután enyhén megdöntött vágódeszkára vagy műanyag szűrőbe rakom, hogy a leve lecsöpögjön.
Minimum 30 percig csurgassuk a levét. Van úgy, hogy órákat is hagyom a levet kifolyni.
Ha ezzel megvagyok, lemetszem a szárát és a húsát, majd krémes állagúra vágom. Ezt a műveletet mindig fakéssel végzem, a fémmel való érintkezést, ha lehet, kerülöm. Fémtálba nem rakom, mert megváltoztatja az ízét.
A megvágott padlizsánhoz hozzáadom az apróra kockázott lilahagymát, sót, fekete borsot és a majonézt. Alaposan összekeverem, majd fél napig hűtőben állni hagyom.
Sok türelmet és sikert kívánok az elkészítéshez, majd jó étvágyat az elfogyasztásához!
Erdélyben kenyérre, pirítósra kenve a padlizsánkrém nagyon népszerű csemege, fenségesen finom! Bemutatom az elkészítésének nálam jól bevált változatát.
Hozzávalók:
- 4 db érett padlizsán
- 1 közepes fej lilahagyma
- majonéz (bolti, vagy házilag elkészítve)
- só, bors
Elkészítés:
Megsütöm a padlizsánokat nyílt lángon a tűzhelyen (lehet sütőben is). Sütés közben forgatom, hogy minden része megsüljön. Ezt követően hideg vízbe rakom. Amikor már kissé kihűlt, a vízből kiemelve lehámozom az égett héját, majd folyó víz alatt óvatosan leöblítem. Mindig ügyelek arra, hogy a padlizsán szára rajtamaradjon a sütéstől kezdve egészen a leöblítés végéig. Ezzel megkönnyítem a saját munkámat.
Ezután enyhén megdöntött vágódeszkára vagy műanyag szűrőbe rakom, hogy a leve lecsöpögjön.
Minimum 30 percig csurgassuk a levét. Van úgy, hogy órákat is hagyom a levet kifolyni.
Ha ezzel megvagyok, lemetszem a szárát és a húsát, majd krémes állagúra vágom. Ezt a műveletet mindig fakéssel végzem, a fémmel való érintkezést, ha lehet, kerülöm. Fémtálba nem rakom, mert megváltoztatja az ízét.
A megvágott padlizsánhoz hozzáadom az apróra kockázott lilahagymát, sót, fekete borsot és a majonézt. Alaposan összekeverem, majd fél napig hűtőben állni hagyom.
Sok türelmet és sikert kívánok az elkészítéshez, majd jó étvágyat az elfogyasztásához!
Erdélyi juhtúrós puliszka
Hozzávalók:
<NOBR>60 dkg kukoricaliszt</NOBR>
25 dkg juhtúró
3 dl tejföl
8 dkg zsír vagy vaj
só
Egy kis sóval forralj fel 1,5 liter vizet. Folyamatos keverés mellett (e célra legjobb egy habverő) szórd bele a kukoricalisztet. Lassan, továbbra is kevergetve főzd, amíg nem válik tejbegríz-sűrűségűvé, majd tedd félre. Egy magasabb sütőedényt zsírozz ki, s az aljára teríts néhány kanálnyi puliszkát, szórd meg juhtúróval, locsold meg tejföllel, csepegtess rá zsírt, majd simíts rá egy újabb réteg puliszkát. Úgy folytasd a rétegezést, hogy legfelülre túró kerüljön. Forró sütőbe téve, közepes tűzön süsd pirosra.
<!-- BILLBOARD ZÓNA ELEJE -->
Hozzávalók:
<NOBR>60 dkg kukoricaliszt</NOBR>
25 dkg juhtúró
3 dl tejföl
8 dkg zsír vagy vaj
só
Egy kis sóval forralj fel 1,5 liter vizet. Folyamatos keverés mellett (e célra legjobb egy habverő) szórd bele a kukoricalisztet. Lassan, továbbra is kevergetve főzd, amíg nem válik tejbegríz-sűrűségűvé, majd tedd félre. Egy magasabb sütőedényt zsírozz ki, s az aljára teríts néhány kanálnyi puliszkát, szórd meg juhtúróval, locsold meg tejföllel, csepegtess rá zsírt, majd simíts rá egy újabb réteg puliszkát. Úgy folytasd a rétegezést, hogy legfelülre túró kerüljön. Forró sütőbe téve, közepes tűzön süsd pirosra.
<!-- BILLBOARD ZÓNA ELEJE -->
Erdélyi zakuszka
A képen látható adaghoz :
1 padlizsán
2 nagy pritaminpaprika (esetleg piros kaliforniai)
4-5 paradicsom (esetleg konzervből)
1 hagyma
olívaolaj
só
1 kiskanál cukor
1. A padlizsánt és a megmosott paprikákat pár helyen villával megszurkálom, majd úgy ahogy vannak, valami edényben bevágom őket a 200 fokra előmelegített sütőbe. Kb. fél óra múlva megpuhulnak és itt-ott megbarnulnak, ekkor vegyük ki őket és várjuk meg, míg valamennyire kihűlnek.
2. A paprikákból egy mozdulattal húzzuk ki a csumájukat, a padlizsánnak meg kaparjuk ki a belsejét. Robotgépben turmixoljuk össze őket, nem kell teljesen simára, maradhatnak darabok.
3. A felaprított hagymát olívaolajon megdinsztelem, hozzáadom a paradicsomokat, majd a padlizsán-paprika pépet. Sóval és egy kiskanál cukorral ízesítem. Kb. 20 percig párolom, utána hagyom kihűlni.
Hűtőben pár napig eláll.
A legjobb akkor lesz a zakuszka, ha a padlizsánt es a paprikát is nyilt lángon, vagy a nyilt lángra tett sütôlapon sütöd.
Rengeteg variáció van a zakuszkára és érdemes kipróbálni. Igy van paszulyos, de ebbe nem kerül padlizsán, van gombás és még sok más. Édesanyám minden ôsszel eltesz belôle télire is.
A képen látható adaghoz :
1 padlizsán
2 nagy pritaminpaprika (esetleg piros kaliforniai)
4-5 paradicsom (esetleg konzervből)
1 hagyma
olívaolaj
só
1 kiskanál cukor
1. A padlizsánt és a megmosott paprikákat pár helyen villával megszurkálom, majd úgy ahogy vannak, valami edényben bevágom őket a 200 fokra előmelegített sütőbe. Kb. fél óra múlva megpuhulnak és itt-ott megbarnulnak, ekkor vegyük ki őket és várjuk meg, míg valamennyire kihűlnek.
2. A paprikákból egy mozdulattal húzzuk ki a csumájukat, a padlizsánnak meg kaparjuk ki a belsejét. Robotgépben turmixoljuk össze őket, nem kell teljesen simára, maradhatnak darabok.
3. A felaprított hagymát olívaolajon megdinsztelem, hozzáadom a paradicsomokat, majd a padlizsán-paprika pépet. Sóval és egy kiskanál cukorral ízesítem. Kb. 20 percig párolom, utána hagyom kihűlni.
Hűtőben pár napig eláll.
A legjobb akkor lesz a zakuszka, ha a padlizsánt es a paprikát is nyilt lángon, vagy a nyilt lángra tett sütôlapon sütöd.
Rengeteg variáció van a zakuszkára és érdemes kipróbálni. Igy van paszulyos, de ebbe nem kerül padlizsán, van gombás és még sok más. Édesanyám minden ôsszel eltesz belôle télire is.
Én is imádom a padlizsánkrémet. Nejem rendszeresen készíti, de Ő pár gerezed fokhagymát is tesz bele. Én még fokozom, mert a pirítós kenyeret is bedörzsölöm fokhagymával. Mostanában, hogy egy kicsit vissza vettem a szénhidrátokból ezért a kenyér helyett sajtszeletre kenem. Így is finom, de azért a pirítossal az igazi, mint a velőscsont is.
Erdély
Én ha azt hallom, hogy Erdély a holtmarosi tulipánárvaház jut eszembe. Néhány éve egy jótékonysági esten találkoztam az árvaház megalapítójával és fenntartójával Barta József tiszteletessel.
Ő akkor úgy beszélt ezekről a gyermekekről, a kint élő magyarság sorsáról és jövőjéről, hogy amikor vége lett az estnek azt éreztem egy ajándék az élettől, hogy ezt a "TISZTA EMBERT" láthattam és hallhattam.
Ajánlom mindenki figyelmébe jószívvel, nézzen utána a Tiszteletes Úr munkásságának és ha tud segítsen.
(mellékelek egy fényképet az árvaház lakóiról, ha valakit érdekel az elérhetőségeiket is meg tudom adni).
Én ha azt hallom, hogy Erdély a holtmarosi tulipánárvaház jut eszembe. Néhány éve egy jótékonysági esten találkoztam az árvaház megalapítójával és fenntartójával Barta József tiszteletessel.
Ő akkor úgy beszélt ezekről a gyermekekről, a kint élő magyarság sorsáról és jövőjéről, hogy amikor vége lett az estnek azt éreztem egy ajándék az élettől, hogy ezt a "TISZTA EMBERT" láthattam és hallhattam.
Ajánlom mindenki figyelmébe jószívvel, nézzen utána a Tiszteletes Úr munkásságának és ha tud segítsen.
(mellékelek egy fényképet az árvaház lakóiról, ha valakit érdekel az elérhetőségeiket is meg tudom adni).
Harangöntés Erdélyben
Erdélyben harangöntés terén Brassó játszotta a vezető szerepet. A XVI.-
XVII. sz.-ból ismeretes a Neidel család, Mergeler György, Boltsch vagy
Boltos István az ismertebbek közül. Az akkori időkben ágyúkra volt nagy
szükség. I. Rákóczi György erdélyi fejedelem Gyulafehérváron és
Sárospatakon is állított fel ágyú-harang öntő műhelyt. Az ország nyugati
részébe bécsi mesterek szállítottak ebben az időben harangokat.
A török alól felszabadult területen a szükséglet kielégítésére megalakult
a népi harangöntés, kicsi, silány minőségű harangokat öntöttek, az
anyagi lehetőségeknek megfelelően. A feliratok magyar nyelvüek,
rendszerint tartalmazzák a megrendelő falu nevét. A XVI.-XVII. sz.-ban
a reformáció elterjedésével a középkori egyház gondolatvilágát tükröző
szövegek ritkulnak, és a harangokon megjelennek a protestantizmus
gondolkodásának megfelelő mondatok (zsoltáridézetek).
A XVII. sz. végén az ország felszabadul a török uralom alól, megindul az
építkezés, új harangok kellettek. Budán egymást követő mesterek sorát
nyitotta meg Nuspickher János, Zechenter Ferenc 1718-1721 között, míg
Putere János 1719-1723 között muködött. A XVIII. sz. első felében
harangöntő muhelyek keletkeztek, elsősorban a püspöki székhelyeken:
Pécsett, Nagyváradon, Egerben, Győrött, majd a század közepétől
Szatmárnémetiben, Temesvárott, Aradon is.
O REX GLORIAE VENI IN PACE 1542
A városokban működő harangöntőknek - mint valamennyi kézművesnek -
céhbeli mestereknek kellett lenniük. Kevesen lévén, önálló céhet nem
alakítottak, hanem más mesterséget uző kézmuvesekhez csatlakoztak.
A mesterség elsajátítása ugyanolyan szabályokhoz volt kötve, mint a
többi iparágnál. Voltak muhelyek, amelyek apáról fiúra, apósról vőre
öröklődtek. Erdélyben Brassó és Nagyszeben műhelyei mellett
Segesváron a XVIII. sz. végén, Kolozsvárott a XIX. sz. elején nyílt egy-
egy muhely. Nagyváradon 1710-1720-ban lakott Lang Móricz harangöntő,
később Lang Márton. A XVIII. sz. közepén Szegedi Györgynek volt itt
műhelye. A XVIII.-XIX. sz.-ban az országban a harangok egyrészét
vándorló mesterek öntötték. Így készült 1791-ben az érsemlyéni
(Simieni) református templom harangja többek között. A vallási viszályok
következtében a XVIII. sz. folyamán igen sok esetben erőszakos úton
cseréltek gazdát a harangok. Mária Terézia idejében a restauráció korát
élte az ország. Katolikus főurak egyre másra vették el a protestánsok
harangjait. Majd II. József trónraléptével (1780) a protestánsok nyertek
jogot harangjaik visszaigénylésére. Voltak harangok közös használatban,
amikor egymásnak használati díjat fizettek. Kisebb közösségekben a
harangot felekezeti hovatartozás mellett is közös tulajdonnak tekintették,
mivel a falu mindennapi életének irányításában elengedhetetlen szerepe
volt. Harangok öntéséről szóló nyugtákból kitünnek az öntéssel járó
költségek. Az öntési bért a harang súlyának arányában állapították meg.
A nyersanyag megfizetése volt a költség tetemes része, ezért a
megrepedt, vagy tuzvészben tönkrement, újraöntésre kerülő harangok
súlyát mindig levonták az újonnan készült harang súlyából - és csak a
különbséget és az öntési költséget kellett ezért fizetni.
A II. Apafi Mihály (1676-1713) erdélyi fejedelem idejében Marosugra
földesura öntette harang felirata szerint „UGRAI • OLAH • ECCLAE • 16 •
96 •”, mely huen tükrözi a korabelitársadalmi viszonyokat (divatos mai
szóval: etnikumok közöti demokratikus kapcsolatot), amikor a magyar
földesúr harangot öntetett román jobbágyainak.
Méretei: Legnagyobb peremátmérő: 28 cm; magassága: 27,8 cm.
Erdélyben harangöntés terén Brassó játszotta a vezető szerepet. A XVI.-
XVII. sz.-ból ismeretes a Neidel család, Mergeler György, Boltsch vagy
Boltos István az ismertebbek közül. Az akkori időkben ágyúkra volt nagy
szükség. I. Rákóczi György erdélyi fejedelem Gyulafehérváron és
Sárospatakon is állított fel ágyú-harang öntő műhelyt. Az ország nyugati
részébe bécsi mesterek szállítottak ebben az időben harangokat.
A török alól felszabadult területen a szükséglet kielégítésére megalakult
a népi harangöntés, kicsi, silány minőségű harangokat öntöttek, az
anyagi lehetőségeknek megfelelően. A feliratok magyar nyelvüek,
rendszerint tartalmazzák a megrendelő falu nevét. A XVI.-XVII. sz.-ban
a reformáció elterjedésével a középkori egyház gondolatvilágát tükröző
szövegek ritkulnak, és a harangokon megjelennek a protestantizmus
gondolkodásának megfelelő mondatok (zsoltáridézetek).
A XVII. sz. végén az ország felszabadul a török uralom alól, megindul az
építkezés, új harangok kellettek. Budán egymást követő mesterek sorát
nyitotta meg Nuspickher János, Zechenter Ferenc 1718-1721 között, míg
Putere János 1719-1723 között muködött. A XVIII. sz. első felében
harangöntő muhelyek keletkeztek, elsősorban a püspöki székhelyeken:
Pécsett, Nagyváradon, Egerben, Győrött, majd a század közepétől
Szatmárnémetiben, Temesvárott, Aradon is.
A városokban működő harangöntőknek - mint valamennyi kézművesnek -
céhbeli mestereknek kellett lenniük. Kevesen lévén, önálló céhet nem
alakítottak, hanem más mesterséget uző kézmuvesekhez csatlakoztak.
A mesterség elsajátítása ugyanolyan szabályokhoz volt kötve, mint a
többi iparágnál. Voltak muhelyek, amelyek apáról fiúra, apósról vőre
öröklődtek. Erdélyben Brassó és Nagyszeben műhelyei mellett
Segesváron a XVIII. sz. végén, Kolozsvárott a XIX. sz. elején nyílt egy-
egy muhely. Nagyváradon 1710-1720-ban lakott Lang Móricz harangöntő,
később Lang Márton. A XVIII. sz. közepén Szegedi Györgynek volt itt
műhelye. A XVIII.-XIX. sz.-ban az országban a harangok egyrészét
vándorló mesterek öntötték. Így készült 1791-ben az érsemlyéni
(Simieni) református templom harangja többek között. A vallási viszályok
következtében a XVIII. sz. folyamán igen sok esetben erőszakos úton
cseréltek gazdát a harangok. Mária Terézia idejében a restauráció korát
élte az ország. Katolikus főurak egyre másra vették el a protestánsok
harangjait. Majd II. József trónraléptével (1780) a protestánsok nyertek
jogot harangjaik visszaigénylésére. Voltak harangok közös használatban,
amikor egymásnak használati díjat fizettek. Kisebb közösségekben a
harangot felekezeti hovatartozás mellett is közös tulajdonnak tekintették,
mivel a falu mindennapi életének irányításában elengedhetetlen szerepe
volt. Harangok öntéséről szóló nyugtákból kitünnek az öntéssel járó
költségek. Az öntési bért a harang súlyának arányában állapították meg.
A nyersanyag megfizetése volt a költség tetemes része, ezért a
megrepedt, vagy tuzvészben tönkrement, újraöntésre kerülő harangok
súlyát mindig levonták az újonnan készült harang súlyából - és csak a
különbséget és az öntési költséget kellett ezért fizetni.
A II. Apafi Mihály (1676-1713) erdélyi fejedelem idejében Marosugra
földesura öntette harang felirata szerint „UGRAI • OLAH • ECCLAE • 16 •
96 •”, mely huen tükrözi a korabelitársadalmi viszonyokat (divatos mai
szóval: etnikumok közöti demokratikus kapcsolatot), amikor a magyar
földesúr harangot öntetett román jobbágyainak.
Méretei: Legnagyobb peremátmérő: 28 cm; magassága: 27,8 cm.
A székely írás eredete
Varga Géza
"Bronzkori magyar írásbeliség" c. kötetünk megjelenése (1993) után az akadémikus "tudomány" képviselői sorra felhagytak az arameus-ótürk eredetteóriával, de új elméletet nem dolgoztak ki.
A székely írás tudós eredeztetésének történetét "A székely rovásírás eredete" c. kötetemben 1998-ban írtam meg. Ezt megelőzően kutatók sora ismerte be (másokról pedig felismerhető), hogy a székely írás eredetéről nem tudnak semmit. Sándor Klára (nyelvész, írástörténész, az SZDSZ elnökségi tagja) 1996-ban rokonszenves őszinteséggel írta meg azt, hogy a tudomány nem ismeri a székely írást, vagy nem ismeri eléggé. Mint megfogalmazta, minden alapvető kérdés tisztázatlan. Jobb híján ezt kell az akadémikus "tudomány" legújabb álláspontjának tekinteni.
Mivel Sándor Klára ezt csak a saját köreiről, a finnugrista "tudományról" állította, lehetőségünk nyílt a tudomány legújabb álláspontjának megfogalmazására, sőt ez a kötelességünkké is vált. Álláspontunkat - amelynek megértése az íráselmélet és az írástörténet ismeretét igényli - az eddigiektől (az arameus-ótürk eredeztetéstől) eltérően adatokkal is alá tudjuk támasztani.
A székely írás jellemzői
Jelkészlet. A székely írás nem csak betűket (magán- és mássalhangzókat), hanem szó-, szótag- és mondatjeleket is tartalmaz. Jeleinek száma kb. 80. Ezek a tulajdonságok egy antik szó- szótagoló írás jellemzői.
Jelformák. A jelformák egy része ligatúra (jelösszevonás), de ezek egy részének is van pontos kőkori, vagy bronzkori párhuzama, azaz a ligatúrák is igen régiek lehetnek. Sok jelforma képi tartalma tisztázott, vagy tisztázható - azaz tudjuk, hogy mit ábrázol a jel. A jelek a teremtett és rendezett világ nézeteit (világmodelleket), illetve a világmodellek részeit (hegyet, fát, vizet, égitestet, nőt, férfit) ábrázolják.
Akrofónia. Az akrofónia folyamatát több esetben sikeresen rekonstruáltuk, azaz tudjuk, hogy milyen szójelekből keletkeztek a betűink. Ezek alapján állíthatjuk, hogy a székely jeleket a magyar nép alkotta a magyar nyelv mondatainak, szavainak és hangjainak jelölésére a magyar ősvallás jelképeiből.
Emlékek. Az írás emlékeinek száma 100 felett lehet. Teljes körű leltározásukat az elvek tisztázatlansága; az akadémikus "tudomány" figyelmének, hozzáértésének alacsony szintje; a támogatás hiánya és a kultúrpolitika részéről tapasztalható tudatos üldözés akadályozta meg.
Jelsorrend. A nikolsburgi ábécé jelsorrendje nem a latin ábécé, hanem az ugariti ékírásos ábécé jelsorrendjének közeli párhuzama.
Írástechnológia. Az írás technológiája változó volt. A kőkorban (a kőkés nem lévén alkalmas a fa rovására) a homokszórás, az agyagba karcolás és a festés lehetett a legelterjedtebb módszer. A fémkorszakokkal beköszönthetett a rovástechnológia használatának kora is, de e mellett sziklavéseteket és írással ellátott fémtárgyakat is készítettek. A hunok az ötvösök által gyakorolt ékkőberakásos rekesztechnikát, vagy a Szent Koronán látható rekeszzománc-technikát is felhasználták jeleik rögzítésére. A rovástechnológiát a papír elterjedése szorította ki a mindennapi használatból.
Írásirány. Az írás iránya a különböző korokban eltérő volt s általában megfelelt az íráshordozó és az írástechnológia követelményeinek, de az alkalmazás egyéb szempontjai is befolyásolták. A legkorábbi írásemlékek (a Jóma ligatúra és az afrászijábi tál e ligatúrát tartalmazó felirata alapján) balról jobbra haladó sorvezetésűek.
Ennek talán az lehetett az oka, hogy a kőkorszak körülményei között (fémből készült kés hiányában) nem a rovás, hanem a festés és a homokszórás volt az általánosan elterjedt írástechnológia - s mindkettő balról jobbra haladó sorvezetést igényel. A homokszórás kőkori eredetét támogatja az is, hogy az "f" rovásjelnek megfelő mandaláikat a tibetiek és az indiánok egyaránt hagyományosan homokszórással készítik.
A székely jelek rokonsága
A székely jelek párhuzamait megtaláljuk a magyar népi , uralmi és vallási jelkincsben az egész mai magyar nyelvterületen; sőt Etelköz és Levédia, a heftalita Hun Birodalom területén is (a fennmaradt emlékek szerint használták a szkíták, a hunok és az avarok is - ami a székelység eredetének kérdését is eldönti). Megtalálhatók a párhuzamok az ókori magaskultúrák írásrendszereiben Egyiptomtól Kínáig (például a hettita hieroglif írásban), valamint az ezeket megelőző korok (pl. a kőkor) jelkincsében is. Földrajzilag a Pireneusoktól Dél-Amerikáig, a kort tekintve pedig 20-30 000 évvel ezelőttől napjainkig terjed a párhuzamok fellelhetősége. A Nemetz Tibor matematikus segítségével elvégzett valószínűségszámítás alapján ezek a párhuzamok nem tulajdoníthatók véletlen egyezésnek, csak a genetikus kapcsolatnak.
Legkorábbi fonetikus, elolvasható emlékeink
A legkorábbi, székely jelekkel elolvasható fonetikus írásemlék egy özönvíz előtti isten magyar szavakból összetett nevét tartalmazza és másolatokban maradt ránk az Éden írásából . Az emlék változatai megtalálhatók a Szent Koronán, csángó tojásmintán, hun jelvényen, egy afrászijábi tálon, valamint Eurázsiában és Amerikában máshol is. Ez utóbbi alapján az írásemlék eredetije korábban készülhetett az Indiánok Újvilágba vándorlásánál (azaz legalább 40 000, vagy 12 000 éves lehet, attól függően, hogy mikorra teszik a szakértők az indiánok őseinek Amerikába vándolását). Az írásemlék az emberiség első, másolatokban fennmaradt nyelvemléke. Értelme: "Jóma föld(je)". Ebből a Jóma istennév fonetikus, azaz elolvasható (a föld szónak csak az értelmét ismerjük, a hangalakját nem). Az isten "életrajza" a japán, iráni, germán stb. mítoszok alapján rekonstruálható; amiből nyilvánvaló, hogy az özönvíz előtti kezdetek istenéről van szó. Az istennévnek finn ( jumala "isten"), germán (Ymir), iráni (Jima), japán (Jimmu "az első tenno neve"), magyar ( ima) és indián ( jomas "sámán") változatai is maradtak fenn.
7500 éves szójelek ( Ten, szár, ég, sarok) maradtak fenn a szentgyörgyvölgyi tehénszobron , amelyet 1995-ben ásott ki Bánffy Eszter régész, s amely most a Magyar Nemzeti Múzeum régészeti kiállításán látható.
A szibériai Murgut-Szargol sziklarajzain (amelyeket a hunok készíthettek, s amelyeket Hoppál Mihály közölt), a sámánok fejdíszeként szereplő fonetikus "Usten" jelkép Kr. e. 1500 tájáról maradt ránk s a szó- szótagoló székely írás legkorábbi, eredetiben fennmaradt ligatúrás emlékének, a magyar nyelv második legkorábbi nyelvemlékének tekinthető.
Ugyanez az elolvasható jelkép szerepel a Nagyszentmiklósi kincs egyik állatábrázolásának fejdíszeként is. Ezért lehetségesnek látszik, hogy ez a hagyomány a népvándorlással került a Kárpát-medencébe.
A székely írás története
A jelek elemzése alapján a legkorábbi jelek az özönvíz leghidegebb periódusának beköszöntekor (mintegy 50 000 évvel ezelőtt) már léteztek. E jelek közül legfontosabb az "f" (föld) rovásjel , amely a teremtett és rendezett világ (az Éden) felülnézeti képe. Az óceánnal keretezett Éden egy forrásból fakadó négy folyóját ábrázolja. Azért található meg szinte minden nép jelkincsében, mert akkor keletkezett, amikor ezen népek ősei még az Éden területén egy közös őshazában éltek (a genetikusok szerint ez kb. 100 000 és 50 000 között volt a Közel-Keleten). Az Ószövetség is megemlékezik erről a korról s pontosan ezt a földrajzi területet (az Ararát vidékét) adja meg az együttélés területeként, az együttélés korát pedig az özönvíz (azaz a jégkorszak) előttre teszi.
Azaz a jelenlegi ismereteink alapján a székely írás szülőföldje nem a Kárpát-medence (mint azt Varga Csaba feltételezi), hanem az Éden, az Ararát tágabb vidéke.
Kérdés, hogy a mintegy 100 000 évvel ezelőtt Afrikából a Közel-Keletre érkező ember hozott-e magával írást? Erre nem tudunk válaszolni. A lehetősége azonban adott, mert a régészek már tártak már fel 60-70 000 éves jelkészletet is Dél-Afrikában. Ezt azonban nem ismerjük, ezért nem tudjuk, hogy rokonságban van-e a székely írással.
A székely írás előzményét a jégkorszak előtti Közel-Keleten, az Éden területén fejlesztették ki a legutolsó jégkorszak (az özönvíz) előtt. Ez az írás képszerű jeleket alkalmazhatott és ősvallási fogalmakat (egyszótagú szavakat) jelölt. Mivel az írással a magyar nyelv elődjét rögzíthették, az írás szó- szótagoló jellegű, azaz fonetikus lehetett.
Az írást használó eleink és rokonaink első csoportjai már a jégkorszak végén eljutottak Eurázsia jéghatárhoz közeli területeire és Amerikába. A Közel-Keletről később kirajzó népek csatlakoztak hozzájuk és felülrétegeződtek a kultúráikra. Ezért egyelőre nehéz meghatározni a székely írás pontos történetét. Valószínű, hogy Eurázsiában és Amerikában ugyanazt az írást, vagy rokon írásrendszereket használtak évtízezredekig. Az állandóság magyarázata a jelek erős ősvallási kötődése volt, amely nem tette lehetővé a radikális változtatásokat.
Az Éden területén a székely írás elődjének ismerete évtízezredeken keresztül fennmaradhatott. Ezért e központi tájon a történeti korokban is felismerhető az írásrendszerek rokonsága a székely írással. Ez azt jelenti, hogy egy sor jelkincsben (pl. a hettita hieroglif írásban, az urartui hieroglif írásban, a tepe yahjai jelek között stb.) találunk kb. 20 hasonló jelformát; sőt esetenként tartalmi, azaz hangalaki és jelentésbeli azonosságokat is.
A legkorábbi történeti források megőrízték annak emlékét, hogy eleinktől származik az írás. A föníciai hagyományban például az maradt fenn, hogy írásukat Taautosztól (azaz egy tátostól, tudóstól) kapták.
Ezzel rokon a kínai krónikák azon adata, miszerint a hunok ősei tanították a kínaiakat a kultúrára. Ezt a kínaiak a következőképpen adják elő: a kezdetek bölcs uralkodóitól származik a kultúra, akiktől a Xia dinasztia ered, akiktől viszont a hunok származnak. Ezt hun szemszögből úgy is előadhatjuk, hogy a hunok ősei vitték Kínába a kultúrát. Jogunk van így értékelni, mert a régészeti leletek alapján a kínai kultúra a Xia dinasztia idején és előtte is sok közel-keleti hatást fogadott be, de ezeket nem a kínai, hanem a hun etnikum közvetíthette.
Lehetséges, hogy a kultúrális kapcsolat a népek közötti genetikai kapcsolattokkal is párosult, de ennek tisztázása legyen a genetikusok dolga.
A székely írás elődje valamikor a jégkorszak végén megjelent Szíbéria keleti területein is, miközben Nyugat-Európában elfelejtették ezeket a jeleket.
Ez feltehetően azzal van kapcsolatban, hogy az ott kialakuló indoeurópai jellegű csoportok már a hispániai refúgiumban dominánsak voltak s az onnan újra benépesülő Nyugat-Európában más rendszerek terjedtek el. Később a keltákkal és az etruszkokkal újra rokon írásrendszerek kerültek Európa nyugati tájaira, de ezek későbbi változatokat képviseltek.
A kínai és a csukcs írással való kapcsolatok, valamint a szkíta és hun írásemlékek alapján valószínűsíthető, hogy a székely írás a szkítákkal, vagy a hunokkal jött a Kárpát-medencébe, itt azonban ugyanazokat a jeleket ( a szentgyörgyvölgyi tehénszobor alapján ősvallási szimbólumként) már legalább 7500 éve ismerték és használták.
Jellemző, hogy a székely írás jeleit esetenként (például a Szent Koronán, vagy a nagyszentmiklósi kicsen) más írásrendszerek emlékeivel együtt (többnyire ősvallási jelképként, ünnepélyes jelleggel) alkalmazzák. Ez az ősvallási hagyomány rendkívüli ereje miatt, a jelképek közismert jelentést hordozó, igen régi voltának köszönhetően alakult ki (amiképpen az egyiptomi hieroglif írást is ünnepi használatra tartogatták az egyiptomiak a hieratikus és a démotikus írásuk mellett).
A hunok rovásemlékei közé tartozik a budapesti hun jelvény, amelyen az észak szó maradt ránk székely betűkkel írva. A mervi oázisban a hunok számára készült 531 táján a Szent Korona is, amelyen megtalálható a Jóma ligatúra több példánya. A magyar honfoglalást megélő avar csoport írásemléke lehet a bodrog-alsóbűi rovásírásos fúvóka . Avarok hagyták ránk a sopronkőhidai sótartó és a nagyszentmiklósi kincs jeleit is (ez utóbin azonban nem a rovásfeliratok írása azonosítható a székely írással, hanem a vallási jelképek jelkészlete, amelyet eddig nem vizsgáltak érdemének megfelelően).
A hunok és az avarok szó- szótagoló és betűírásként egyaránt használták a székely írás elődjét az egész Kárpát-medencében, majd azt a székelyek őrízték meg napjainkig Erdélyben. Időközben a szó- szótagoló jelleg háttérbe szorult, de nem felejtődött el teljesen.
A székely írás klasszikus emlékei közé tartozik az alsószentmihályi felirat , a székelyderzsi rovásfeliratos tégla , Kájoni János rovásábécéi , a homoródkarácsonyfalvi felirat , a dálnoki felirat , a bögözi felirat , Marsigli gróf rovásnaptára , a csíki rovásfelirat , a székelydályai felirat , a konstantinápolyi felirat , a nikolsburgi ábécé, az énlakai rovásfeliratos mennyezetkazetta .
Varga Géza
"Bronzkori magyar írásbeliség" c. kötetünk megjelenése (1993) után az akadémikus "tudomány" képviselői sorra felhagytak az arameus-ótürk eredetteóriával, de új elméletet nem dolgoztak ki.
1. ábra. Az énlakai rovásírásos mennyezetkazetta a székely rovásírás egyik (jelentős tudománytörténeti szerepet betöltő) emléke; az "Egy az Isten, Georgius Musnai Diakó" olvasatú rovásfelirata mellett a kazetta sarkaiban az égigérő fát ábrázoló, rovásjelekből összeállított "Egy Usten" olvasatú ligatúra is található; sokáig az egyetlen ismert és hiteles rovásemlék volt; ma a népi és uralmi jelmontázsok létét és ezeknek a székely rovásírással való szerves összefüggését bizonyítja (ugyanis a két szöveg tartalma ugyanaz, a készítőjéről pedig tudjuk, hogy ismerte a rovásbetűket)
A székely írás tudós eredeztetésének történetét "A székely rovásírás eredete" c. kötetemben 1998-ban írtam meg. Ezt megelőzően kutatók sora ismerte be (másokról pedig felismerhető), hogy a székely írás eredetéről nem tudnak semmit. Sándor Klára (nyelvész, írástörténész, az SZDSZ elnökségi tagja) 1996-ban rokonszenves őszinteséggel írta meg azt, hogy a tudomány nem ismeri a székely írást, vagy nem ismeri eléggé. Mint megfogalmazta, minden alapvető kérdés tisztázatlan. Jobb híján ezt kell az akadémikus "tudomány" legújabb álláspontjának tekinteni.
Mivel Sándor Klára ezt csak a saját köreiről, a finnugrista "tudományról" állította, lehetőségünk nyílt a tudomány legújabb álláspontjának megfogalmazására, sőt ez a kötelességünkké is vált. Álláspontunkat - amelynek megértése az íráselmélet és az írástörténet ismeretét igényli - az eddigiektől (az arameus-ótürk eredeztetéstől) eltérően adatokkal is alá tudjuk támasztani.
2. ábra. A nikolsburgi székely ábécé részlete a "cst" és "st" ligatúrákkal, valamint az "us" szójellel és a "tprus" ( tapar us, azaz "szabír ős") mondatjellel
A székely írás jellemzői
Jelkészlet. A székely írás nem csak betűket (magán- és mássalhangzókat), hanem szó-, szótag- és mondatjeleket is tartalmaz. Jeleinek száma kb. 80. Ezek a tulajdonságok egy antik szó- szótagoló írás jellemzői.
Jelformák. A jelformák egy része ligatúra (jelösszevonás), de ezek egy részének is van pontos kőkori, vagy bronzkori párhuzama, azaz a ligatúrák is igen régiek lehetnek. Sok jelforma képi tartalma tisztázott, vagy tisztázható - azaz tudjuk, hogy mit ábrázol a jel. A jelek a teremtett és rendezett világ nézeteit (világmodelleket), illetve a világmodellek részeit (hegyet, fát, vizet, égitestet, nőt, férfit) ábrázolják.
Akrofónia. Az akrofónia folyamatát több esetben sikeresen rekonstruáltuk, azaz tudjuk, hogy milyen szójelekből keletkeztek a betűink. Ezek alapján állíthatjuk, hogy a székely jeleket a magyar nép alkotta a magyar nyelv mondatainak, szavainak és hangjainak jelölésére a magyar ősvallás jelképeiből.
Emlékek. Az írás emlékeinek száma 100 felett lehet. Teljes körű leltározásukat az elvek tisztázatlansága; az akadémikus "tudomány" figyelmének, hozzáértésének alacsony szintje; a támogatás hiánya és a kultúrpolitika részéről tapasztalható tudatos üldözés akadályozta meg.
Jelsorrend. A nikolsburgi ábécé jelsorrendje nem a latin ábécé, hanem az ugariti ékírásos ábécé jelsorrendjének közeli párhuzama.
Írástechnológia. Az írás technológiája változó volt. A kőkorban (a kőkés nem lévén alkalmas a fa rovására) a homokszórás, az agyagba karcolás és a festés lehetett a legelterjedtebb módszer. A fémkorszakokkal beköszönthetett a rovástechnológia használatának kora is, de e mellett sziklavéseteket és írással ellátott fémtárgyakat is készítettek. A hunok az ötvösök által gyakorolt ékkőberakásos rekesztechnikát, vagy a Szent Koronán látható rekeszzománc-technikát is felhasználták jeleik rögzítésére. A rovástechnológiát a papír elterjedése szorította ki a mindennapi használatból.
Írásirány. Az írás iránya a különböző korokban eltérő volt s általában megfelelt az íráshordozó és az írástechnológia követelményeinek, de az alkalmazás egyéb szempontjai is befolyásolták. A legkorábbi írásemlékek (a Jóma ligatúra és az afrászijábi tál e ligatúrát tartalmazó felirata alapján) balról jobbra haladó sorvezetésűek.
Ennek talán az lehetett az oka, hogy a kőkorszak körülményei között (fémből készült kés hiányában) nem a rovás, hanem a festés és a homokszórás volt az általánosan elterjedt írástechnológia - s mindkettő balról jobbra haladó sorvezetést igényel. A homokszórás kőkori eredetét támogatja az is, hogy az "f" rovásjelnek megfelő mandaláikat a tibetiek és az indiánok egyaránt hagyományosan homokszórással készítik.
3. ábra. A sopronkőhidai avar sótartó székely szójelekből álló "Magas ős ég" felirata
A székely jelek rokonsága
A székely jelek párhuzamait megtaláljuk a magyar népi , uralmi és vallási jelkincsben az egész mai magyar nyelvterületen; sőt Etelköz és Levédia, a heftalita Hun Birodalom területén is (a fennmaradt emlékek szerint használták a szkíták, a hunok és az avarok is - ami a székelység eredetének kérdését is eldönti). Megtalálhatók a párhuzamok az ókori magaskultúrák írásrendszereiben Egyiptomtól Kínáig (például a hettita hieroglif írásban), valamint az ezeket megelőző korok (pl. a kőkor) jelkincsében is. Földrajzilag a Pireneusoktól Dél-Amerikáig, a kort tekintve pedig 20-30 000 évvel ezelőttől napjainkig terjed a párhuzamok fellelhetősége. A Nemetz Tibor matematikus segítségével elvégzett valószínűségszámítás alapján ezek a párhuzamok nem tulajdoníthatók véletlen egyezésnek, csak a genetikus kapcsolatnak.
4. ábra. IX-X. századi afrászijábi tál székely szójelek párhuzamaival; a felirat olvasata: "Jóma szár földje", azaz "Jóma úr földje" (vö: finn jumala "isten"!)
Legkorábbi fonetikus, elolvasható emlékeink
A legkorábbi, székely jelekkel elolvasható fonetikus írásemlék egy özönvíz előtti isten magyar szavakból összetett nevét tartalmazza és másolatokban maradt ránk az Éden írásából . Az emlék változatai megtalálhatók a Szent Koronán, csángó tojásmintán, hun jelvényen, egy afrászijábi tálon, valamint Eurázsiában és Amerikában máshol is. Ez utóbbi alapján az írásemlék eredetije korábban készülhetett az Indiánok Újvilágba vándorlásánál (azaz legalább 40 000, vagy 12 000 éves lehet, attól függően, hogy mikorra teszik a szakértők az indiánok őseinek Amerikába vándolását). Az írásemlék az emberiség első, másolatokban fennmaradt nyelvemléke. Értelme: "Jóma föld(je)". Ebből a Jóma istennév fonetikus, azaz elolvasható (a föld szónak csak az értelmét ismerjük, a hangalakját nem). Az isten "életrajza" a japán, iráni, germán stb. mítoszok alapján rekonstruálható; amiből nyilvánvaló, hogy az özönvíz előtti kezdetek istenéről van szó. Az istennévnek finn ( jumala "isten"), germán (Ymir), iráni (Jima), japán (Jimmu "az első tenno neve"), magyar ( ima) és indián ( jomas "sámán") változatai is maradtak fenn.
7500 éves szójelek ( Ten, szár, ég, sarok) maradtak fenn a szentgyörgyvölgyi tehénszobron , amelyet 1995-ben ásott ki Bánffy Eszter régész, s amely most a Magyar Nemzeti Múzeum régészeti kiállításán látható.
A szibériai Murgut-Szargol sziklarajzain (amelyeket a hunok készíthettek, s amelyeket Hoppál Mihály közölt), a sámánok fejdíszeként szereplő fonetikus "Usten" jelkép Kr. e. 1500 tájáról maradt ránk s a szó- szótagoló székely írás legkorábbi, eredetiben fennmaradt ligatúrás emlékének, a magyar nyelv második legkorábbi nyelvemlékének tekinthető.
Ugyanez az elolvasható jelkép szerepel a Nagyszentmiklósi kincs egyik állatábrázolásának fejdíszeként is. Ezért lehetségesnek látszik, hogy ez a hagyomány a népvándorlással került a Kárpát-medencébe.
5. ábra. Kb. 20 000 éves Mas d' Azil-i kavicsok (Pireneusok) a székely rovásjelek megfelelőivel; a hasonló korú és formájú indián jelekkel együtt egy közös közel-keleti forrásból származnak
A székely írás története
A jelek elemzése alapján a legkorábbi jelek az özönvíz leghidegebb periódusának beköszöntekor (mintegy 50 000 évvel ezelőtt) már léteztek. E jelek közül legfontosabb az "f" (föld) rovásjel , amely a teremtett és rendezett világ (az Éden) felülnézeti képe. Az óceánnal keretezett Éden egy forrásból fakadó négy folyóját ábrázolja. Azért található meg szinte minden nép jelkincsében, mert akkor keletkezett, amikor ezen népek ősei még az Éden területén egy közös őshazában éltek (a genetikusok szerint ez kb. 100 000 és 50 000 között volt a Közel-Keleten). Az Ószövetség is megemlékezik erről a korról s pontosan ezt a földrajzi területet (az Ararát vidékét) adja meg az együttélés területeként, az együttélés korát pedig az özönvíz (azaz a jégkorszak) előttre teszi.
Azaz a jelenlegi ismereteink alapján a székely írás szülőföldje nem a Kárpát-medence (mint azt Varga Csaba feltételezi), hanem az Éden, az Ararát tágabb vidéke.
Kérdés, hogy a mintegy 100 000 évvel ezelőtt Afrikából a Közel-Keletre érkező ember hozott-e magával írást? Erre nem tudunk válaszolni. A lehetősége azonban adott, mert a régészek már tártak már fel 60-70 000 éves jelkészletet is Dél-Afrikában. Ezt azonban nem ismerjük, ezért nem tudjuk, hogy rokonságban van-e a székely írással.
A székely írás előzményét a jégkorszak előtti Közel-Keleten, az Éden területén fejlesztették ki a legutolsó jégkorszak (az özönvíz) előtt. Ez az írás képszerű jeleket alkalmazhatott és ősvallási fogalmakat (egyszótagú szavakat) jelölt. Mivel az írással a magyar nyelv elődjét rögzíthették, az írás szó- szótagoló jellegű, azaz fonetikus lehetett.
Az írást használó eleink és rokonaink első csoportjai már a jégkorszak végén eljutottak Eurázsia jéghatárhoz közeli területeire és Amerikába. A Közel-Keletről később kirajzó népek csatlakoztak hozzájuk és felülrétegeződtek a kultúráikra. Ezért egyelőre nehéz meghatározni a székely írás pontos történetét. Valószínű, hogy Eurázsiában és Amerikában ugyanazt az írást, vagy rokon írásrendszereket használtak évtízezredekig. Az állandóság magyarázata a jelek erős ősvallási kötődése volt, amely nem tette lehetővé a radikális változtatásokat.
Az Éden területén a székely írás elődjének ismerete évtízezredeken keresztül fennmaradhatott. Ezért e központi tájon a történeti korokban is felismerhető az írásrendszerek rokonsága a székely írással. Ez azt jelenti, hogy egy sor jelkincsben (pl. a hettita hieroglif írásban, az urartui hieroglif írásban, a tepe yahjai jelek között stb.) találunk kb. 20 hasonló jelformát; sőt esetenként tartalmi, azaz hangalaki és jelentésbeli azonosságokat is.
A legkorábbi történeti források megőrízték annak emlékét, hogy eleinktől származik az írás. A föníciai hagyományban például az maradt fenn, hogy írásukat Taautosztól (azaz egy tátostól, tudóstól) kapták.
Ezzel rokon a kínai krónikák azon adata, miszerint a hunok ősei tanították a kínaiakat a kultúrára. Ezt a kínaiak a következőképpen adják elő: a kezdetek bölcs uralkodóitól származik a kultúra, akiktől a Xia dinasztia ered, akiktől viszont a hunok származnak. Ezt hun szemszögből úgy is előadhatjuk, hogy a hunok ősei vitték Kínába a kultúrát. Jogunk van így értékelni, mert a régészeti leletek alapján a kínai kultúra a Xia dinasztia idején és előtte is sok közel-keleti hatást fogadott be, de ezeket nem a kínai, hanem a hun etnikum közvetíthette.
Lehetséges, hogy a kultúrális kapcsolat a népek közötti genetikai kapcsolattokkal is párosult, de ennek tisztázása legyen a genetikusok dolga.
A székely írás elődje valamikor a jégkorszak végén megjelent Szíbéria keleti területein is, miközben Nyugat-Európában elfelejtették ezeket a jeleket.
Ez feltehetően azzal van kapcsolatban, hogy az ott kialakuló indoeurópai jellegű csoportok már a hispániai refúgiumban dominánsak voltak s az onnan újra benépesülő Nyugat-Európában más rendszerek terjedtek el. Később a keltákkal és az etruszkokkal újra rokon írásrendszerek kerültek Európa nyugati tájaira, de ezek későbbi változatokat képviseltek.
A kínai és a csukcs írással való kapcsolatok, valamint a szkíta és hun írásemlékek alapján valószínűsíthető, hogy a székely írás a szkítákkal, vagy a hunokkal jött a Kárpát-medencébe, itt azonban ugyanazokat a jeleket ( a szentgyörgyvölgyi tehénszobor alapján ősvallási szimbólumként) már legalább 7500 éve ismerték és használták.
Jellemző, hogy a székely írás jeleit esetenként (például a Szent Koronán, vagy a nagyszentmiklósi kicsen) más írásrendszerek emlékeivel együtt (többnyire ősvallási jelképként, ünnepélyes jelleggel) alkalmazzák. Ez az ősvallási hagyomány rendkívüli ereje miatt, a jelképek közismert jelentést hordozó, igen régi voltának köszönhetően alakult ki (amiképpen az egyiptomi hieroglif írást is ünnepi használatra tartogatták az egyiptomiak a hieratikus és a démotikus írásuk mellett).
A hunok rovásemlékei közé tartozik a budapesti hun jelvény, amelyen az észak szó maradt ránk székely betűkkel írva. A mervi oázisban a hunok számára készült 531 táján a Szent Korona is, amelyen megtalálható a Jóma ligatúra több példánya. A magyar honfoglalást megélő avar csoport írásemléke lehet a bodrog-alsóbűi rovásírásos fúvóka . Avarok hagyták ránk a sopronkőhidai sótartó és a nagyszentmiklósi kincs jeleit is (ez utóbin azonban nem a rovásfeliratok írása azonosítható a székely írással, hanem a vallási jelképek jelkészlete, amelyet eddig nem vizsgáltak érdemének megfelelően).
A hunok és az avarok szó- szótagoló és betűírásként egyaránt használták a székely írás elődjét az egész Kárpát-medencében, majd azt a székelyek őrízték meg napjainkig Erdélyben. Időközben a szó- szótagoló jelleg háttérbe szorult, de nem felejtődött el teljesen.
A székely írás klasszikus emlékei közé tartozik az alsószentmihályi felirat , a székelyderzsi rovásfeliratos tégla , Kájoni János rovásábécéi , a homoródkarácsonyfalvi felirat , a dálnoki felirat , a bögözi felirat , Marsigli gróf rovásnaptára , a csíki rovásfelirat , a székelydályai felirat , a konstantinápolyi felirat , a nikolsburgi ábécé, az énlakai rovásfeliratos mennyezetkazetta .
6. ábra. A Jóma ligatúra változata a Szent Korona Szent Györgyöt ábrázoló zománcképéről; a Szent koronán több hasonló ligatúra is van, s hogy ezeket jelnek tekintették, azt az elhelyezésükben megfigyelhető rendszer bizonyítja, ugyanis az első emberről (a germán mitológiában ez éppen Ymir) szóló mítoszoknak megfelelően a vállra, a térdre és a könyökre tették őket (mert az első ember csontjaiból lettek a hegyek)
Húsvétváró tavasz
Tavasz van. Az újrakezdésnek, megújhodásnak idõszaka. Húsvét
közeledik. Mily csalódás lehetett az apostolok, tanítványok számára Jézus
nagypénteki halála! A kiábrándult, életükért remegõ tanítványok számára
összeomlott a világ, amit felépítettek maguknak, amiben bíztak. Az
emmausi úton, a Jézust fel nem ismerõ tanítványok neki magának vallják
ezt be. A mi életünkben is hányszor van elkeserítõ mozzanat, esemény?!
Hányszor borul be az ég fölöttünk, és szorul össze a szívünk?!A sírból
hozták vissza, szokták mondani egy-egy, az utolsó pillanatban megnyert
mérkõzésre. Jézus Krisztust is az Atya a sírból hozta vissza. Feltámadás
nélkül ma nem lenne kereszténység. Mily emberfeletti lehetett az öröm
húsvét vasárnapján! Ma is szól, nekünk is ez az üzenet, nem halványult
el. Szükségünk van erre a húsvétváró reménységre, hogy túl tudjuk élni
a mát és a holnapot. Hogy keresztényként, magyarként meg tudjunk maradni.
A népzenekutatás története Erdélyben
A magyar népzenekutatás egy-egy népdal följegyzésével már évszázadokkal ezelőtt elindult, de ezek jelentéktelen egyedi esetek voltak csupán. A szervezett népzenegyűjtés 1896-ban indult Vikár Béla kezdeményezésére, aki a módszertani alapokat lefektette.
Az ő nyomdokain haladt tovább Lajtha László, Bartók Béla és Kodály Zoltán. Ezen zseniális embereknek köszönhetően a magyar népzenekutatás a kezdetektől a világ legmagasabb színvonalán állt, és ez a kezdeti magas színvonala mind a mai napig megőrződött.
Lajtha László
Kodály Zoltán
Bartók Béla
Bartókék nem csak a gyűjtésben, hanem az osztályozásban, a kutatásban, rendszerezésben és a gyakorlati felhasználásban is jelentőset alkottak. Kialakult a népdalok osztályozási rendszere. Figyelembe véve a magyar nyelvterületen gyűjtött dallamok hihetetlenül nagy számát, ez emberfeletti munka volt. Csak Bartókék kb. 40 000 népdalt gyűjtöttek. Mára ez a szám 300 000-re növekedett, melyből „csak” 150 000 lejegyzett.
Bartók és Kodály is fölhasználta a népzenét műveiben, ezzel a magyar népzenei kincs egy részét megosztotta az egyetemes emberi műveltséggel.
Kodály a zeneoktatás terén is maradandót alkotott. A róla elnevezett Kodály-módszer beemelte a népzene oktatását a közoktatásba. A Kodály-módszert azóta a világ számos országa átvette.
A népdalgyűjtés hőskora után számos, szintén igen tehetséges gyűjtő folytatta a munkát. A gyűjtések kiterjedtek a néprajz minden területére. Martin György a néptánckutatás alapjait fektette le az 1950-es évektől kezdve, szintén nagyon magas színvonalon. A kedvezőtlen politikai helyzet azonban elfojtotta a kezdeményezéseket. Eredeti népdal nem volt hallható sehol, a városi emberek nem ismerték őket.
A gyűjtemények bővülése, a módszertani alapok magas színvonala, a kutatási eredményekre alapozott oktatás megszervezése, a hagyományok komplex kezelése és főként Erdélyben való továbbélése, továbbá a diktatúra értékrendszere elleni lázadás energiái lehetővé tették a táncházmozgalom elindulását a hetvenes évek elején.
A magyar népzenekutatás egy-egy népdal följegyzésével már évszázadokkal ezelőtt elindult, de ezek jelentéktelen egyedi esetek voltak csupán. A szervezett népzenegyűjtés 1896-ban indult Vikár Béla kezdeményezésére, aki a módszertani alapokat lefektette.
Az ő nyomdokain haladt tovább Lajtha László, Bartók Béla és Kodály Zoltán. Ezen zseniális embereknek köszönhetően a magyar népzenekutatás a kezdetektől a világ legmagasabb színvonalán állt, és ez a kezdeti magas színvonala mind a mai napig megőrződött.
Bartókék nem csak a gyűjtésben, hanem az osztályozásban, a kutatásban, rendszerezésben és a gyakorlati felhasználásban is jelentőset alkottak. Kialakult a népdalok osztályozási rendszere. Figyelembe véve a magyar nyelvterületen gyűjtött dallamok hihetetlenül nagy számát, ez emberfeletti munka volt. Csak Bartókék kb. 40 000 népdalt gyűjtöttek. Mára ez a szám 300 000-re növekedett, melyből „csak” 150 000 lejegyzett.
Bartók és Kodály is fölhasználta a népzenét műveiben, ezzel a magyar népzenei kincs egy részét megosztotta az egyetemes emberi műveltséggel.
Kodály a zeneoktatás terén is maradandót alkotott. A róla elnevezett Kodály-módszer beemelte a népzene oktatását a közoktatásba. A Kodály-módszert azóta a világ számos országa átvette.
A népdalgyűjtés hőskora után számos, szintén igen tehetséges gyűjtő folytatta a munkát. A gyűjtések kiterjedtek a néprajz minden területére. Martin György a néptánckutatás alapjait fektette le az 1950-es évektől kezdve, szintén nagyon magas színvonalon. A kedvezőtlen politikai helyzet azonban elfojtotta a kezdeményezéseket. Eredeti népdal nem volt hallható sehol, a városi emberek nem ismerték őket.
A gyűjtemények bővülése, a módszertani alapok magas színvonala, a kutatási eredményekre alapozott oktatás megszervezése, a hagyományok komplex kezelése és főként Erdélyben való továbbélése, továbbá a diktatúra értékrendszere elleni lázadás energiái lehetővé tették a táncházmozgalom elindulását a hetvenes évek elején.
A padlizsánkrémhez csak annyit fűznék hozzá, hogy a fémmel való érintkezéstől a szinét is megváltoztatja, csak fával vagy műanyaggal dolgozzunk.
A frissen sütött padlizsánba ne tegyünk majonézt, mert igy jobban érvényesül az ize. Én szoktam sütve és megvágva lefagyasztani és az igy kifagyasztott padlizsánhoz teszek majonézt, a frisshez nem.
A frissen sütött padlizsánba ne tegyünk majonézt, mert igy jobban érvényesül az ize. Én szoktam sütve és megvágva lefagyasztani és az igy kifagyasztott padlizsánhoz teszek majonézt, a frisshez nem.
