Ez a cikk hátha közelebb visz a megértéshez. Elég egyértelműnek tűnik.
A tudatosból a tudatalattiba
Mi az bennünk, ami tudatában van a látásnak, hallásnak és gondolkodásnak? Ez a valami az agy lenne? Semmiképpen sem. Az az elgondolás, hogy a tudat az agyban, az agykéreg sejtjeiben keletkező kisugárzás, hibás nézet.
Ebből a felszínes fogalomból született a legtöbb metafizikai illúziónk. Sajnos az emberek saját zavaros ideáikat hozzákapcsolják ezekhez a fogalmakhoz, ezért először tisztáznunk kell a fogalmakat, hogy mit is értünk rajtuk.
Az agy az emberi testnek az az érinthető és látható része, amelyet a koponyacsont zár magába; szürke- és fehérállományból áll. A tudaton viszont az érzékbenyomások, észlelések, gondolatok, érzések, képzetek, intuíciók, ideák és emlékek változó sorának teljes összességét értjük: ezeket közvetlenül magunkénak ismerjük, és semmiféle boncoló késsel nem lehet felboncolni és ezáltal birtokolni őket. Szigorú értelemben véve azonban semmilyen kísérlettel nem lehet definiálni a tudatot, mivel ez minden definíciónak előfeltétele. Amit leginkább mondhatunk róla az az, hogy a tudat: „megismerés” (tudás).
Az agy bizonyos fokig mechanizmusnak nevezhető. A tudat semmilyen értelemben nem mechanizmus. Azok, akik a kettőt azonosítják, a természeti évkönyvekben soha nem hallott igazi csodát valósítanák meg. Mivel nincs olyan gép, amely olyan csodálatos módon lenne képes működni, mint ahogy a magasabb rendű szellemi képességek: pl. a gondolkodás, az emlékezés, a következtetni tudás, a képalkotás, az ítélőképesség, a választani tudás képesek működni.
A materializmus fantasztikus és kényelmetlen találmánya, hogy a tudat csak az agy egyik szekréciója; nem magyarázza, nem tudja megmagyarázni, hogy a tudat egyáltalán hogyan lehetséges. Csak a felszínes gondolkodó hiheti egyáltalán, hogy a tudat az anyag terméke mivel csak az ilyen ember nem képes látni, hogy tulajdonképpen a tudat már jelen van azok között a tények között amelyekre támaszkodva megpróbál plauzibilis érvet felépíteni. Amikor azonban kitisztul a látása, fel fogja fedezni, hogy érvének felépítését el sem tudja kezdeni a tudat nélkül, mint ahogy sétára sem tud indulni a lába nélkül.
Senki sem képes megfigyelni a tudatot, ahogy bármi más megfigyelhetőt. Minden más megfigyelése ui. megkívánja a tudat jelenlétét. Azok, akik a viselkedés-lélektani pszichológushoz és a materialista tudóshoz hasonlóan metafizikai ködben botladoznak; és idejüket a tudat egy bizonyos tartalmának megfigyelésére pazarolják csak, majd győztesen kijelentik, hogy a tudatot sehol sem találják, és ezért a tudat mint független valami nem létezik, éppen olyan balgák, mint az az asszony, aki mindenfelé keresi a nyakláncát, amit a nyakán visel. Megfigyelésük komikus inkább, mint meggyőző.
Egyedül csak a mentalizmus racionális doktrínája válaszolja meg ezt a kérdést kielégítő módon. Hogyan lehetséges a tudat? A tan szerint a tudat maga csak egy fázisa egy nem materiális elvnek, az elmének; és rossz helyen keresgélünk, ha azt hisszük, hogy az agy működése; viszont jó irányban vagyunk ha felfedezzük, hogy a tudat az agy fénye. Az elme hasonlóan olyan, mint a fény, mivel mindkettő egyedülálló és privilegizált helyzetet foglal el a dolgok rendjében.
A fény mindent láthatóvá tesz, de maga paradox módon láthatatlan marad. Amit mi pl. egy fénynyalábnak veszünk, az csak érzéki illúzió, mivel az tulajdonképpen csak porszemcsékből összetevődő nyaláb. A fény feltárja egy megvilágított tárgy, pl. egy magas hegy jelenlétét, de a saját maga jelenlétét soha. Képessé tesz bennünket, hogy különböző formák sokaságát lássuk, de maga láthatatlan, mivel egyáltalán nincs formája. Ehhez hasonlóan az elme is lehetővé teszi számunkra, hogy mindenről tudomást szerezzünk, kivéve önmagát. Nem tudjuk felfedezni változó tapasztalataink alatt, mivel önmaga változás nélküli.
Minden dolgot úgy pillantunk meg az elmében, mint egy tükörben. De mivel érzékelésünkön túl van, csak a képeket figyelhetjük meg, a tükröt pedig – ami e képeket visszatükrözi – nem. Senki, aki megfelelően kifinomult intelligenciával rendelkezik, hogy megértse, valójában mi is az elme, hogy az ideák hogyan alakulnak ki, hogyan veszünk tudomást a külső világról, sohasem fog materialistává válni. Mivel meg fogja érteni, hogy a világról való tapasztalata, amikor végső eredetéig nyomozzuk vissza, a tudatban gyökerezik, és hogy egyedül az elme elsődleges léte teszi lehetővé a test tudatosítását.
Azt hinni, hogy a tudat nem lehet távol az agytól csupán azért, mivel nem található a fizikai érzékelés korlátozott tartományán belül, azt kijelenteni, hogy a fej egy helyének helyi lakója kell hogy legyen, azt jelenti, hogy nem vagyunk képesek fölfogni, hogy létének törvénye szerint kívül kell esnie ilyen korlátozott tartományon. Ez a tévedés olyan problémákat vet fel, amelyek sohasem léteznek, és az embereket egy naiv materializmushoz köti, amelyből nem tudnak kiszabadulni, amíg megfelelő diszkrimináló képességgel nem rendelkeznek, amelyet metafizikai vagy misztikus gyakorlattal, vagy isteni kegyelem segítségével szerezhetnek meg. Ez a képesség aztán képessé teszi őket, hogy az igazsághoz vezető lépcsőkön fölfelé menjenek. Egy bölcsebb kor, amelynek az intellektuális tudás-területe kevésbé lesz korlátozott, nem akarja majd mindenáron a lehetetlent, nem akarja majd megmagyarázni egy olyan egyedülálló elvnek, mint az elmének a létét, aminek a szokásos tudat csak egy részét képezi. Erre ui. – saját magát kivéve – semmiféle mértékegység, definíció és kifejezési mód nem húzható rá.
A tudat az, ami; csak azok kételkedhetnek nem materiális létében, akik nem tudnak elég mélyen elmélkedni magukon belül. Mivel mindkettő: az is, amit tagadunk, az is, amit elismerünk, a nem materiális elv maga. Mert mielőtt a szkeptikus – aki az én elsőbbségét hirdeti – csak egy szót is szólhatna, vagy egy gondolatot a tudat létezése ellen gondolna, a tudatnak ott kell lennie, hogy ezt megtehesse! Természetesen a mentalizmus ezeket a fejtegetéseket még tovább viszi. Mert amikor a szkeptikus lát, hall, ízlel, tapint vagy szagol egy dolgot, akkor és csakis akkor mondja ki, hogy létezik. De mindezek az észlelések, amikor mind az első, mind pedig az utolsó pontjukig nyomoztuk őket, azt találjuk, hogy mentális cselekedetek. Hogy az ember egy dolog létezéséről tudomást vehet, ez teljesen saját mentális létének előfeltételezésén nyugszik, ebből ui. senki nem szabadulhat ki. Próbálja meg az ember, hogy kiugorjon a tudatából, de bárhol is ér így majd földet, úgy találja, hogy még mindig a tudatában van! Ez az egyetlen dolog, amit nem lehet kétségbe vonni.
Senki nem képes valamiről is fogalmat alkotni, ami rajta kívül álló. Senki nem képes semmiféle tárgyról a legkisebb tudást szerezni, amíg nem gondolkodott róla, vagyis amíg ideát nem alkotott róla. Mégis, amikor a dolgokat végső jelentésükben mint mentális szerkezeteket fogjuk föl, az eredmény – hogy a Természet mi is valójában – olyan idegennek tűnik érzékeinknek, hogy csak kevesen vannak, akiknek megadatik, hogy fölfoghassák. Semmi olyan magától értetődő, mint a tudat elsődlegessége és valósága, mégis sajnálatos módon semmi sem szenved többet az értetlenségtől, amikor először kerül mint kérdés fölvetésre, mint a tudat. De jogosan nem kételkedhetünk a létében, ha akármi másban kételkedünk is. Lehet, hogy illúzióink csapdájába esünk ezt illetően, de még ezek az illúziók is attól függnek, ahogyan tudatosak vagyunk illúzióinkról. Ezért amikor gondolkodásunk teljes szellemi tetőfokára érkezünk, végül is el kell ismernünk, hogy a tudat az az egyetlen dolog, amelynek a valóságáról a legbiztosabbak vagyunk, és aminek a létét a legkevésbé lehet tagadni.
Ilyen az ember létének furcsa és fájdalmas paradoxonja! Az, amit úgy gondol, hogy teljesen túl van azon a határon, amelyet megérthet, maga ennek a megértésnek a teljes alapja. Mivel egyedül csak a nem materiális tudatnak a segítségével képes megérteni a tudatot! Ha az ember megfelelő figyelemmel következetesen végezné a vizsgálatát, látná, hogy a tudatnak a tapasztalata, a memória tapasztalatai, az absztrakt metafizikai gondolkozás képessége, saját művészi teremtőképessége, valamint az univerzális törvények felismerési képessége miatt valójában egy szuper-fizikai elv jelenlétében él.
A mai kor tudósa eleddig az esőfelhők természetének vizsgálatától a gránit hegység eredetéig számtalan dolgot vizsgált sikeresen, de mindeddig még nem vizsgálta meg sikeresen saját tudata kezdetének misztériumát. A tudat kezdetének vizsgálatát csak azután kezdheti, miután saját tudata már kialakult és nem előbb. Akkor már túl késő, hogy az ilyen eredet problémáját megoldja. Bármit is gondol vagy cselekszik a tudat problémájával kapcsolatban, az már magán viseli a tudat elkerülhetetlen előfeltételezését és gondolatait, és cselekedeteit csak a tudat fényénél képes végrehajtani.
Közvetlenül még meg sem képes vizsgálni a tudatát, mivel nem képes – mint valami vizsgálati tárgyat – saját tudatossága mikroszkópja elé hurcolni, mint ahogy az ember nem képes saját arcát közvetlenül látni, csak közvetve a tükörből. A tudós is gondolatainak tükrébe pillanthat, mivel e gondolatok összessége teszi ki éber tudatát, de ez csak egy indirekt folyamat, mivel a gondolatok tudata nem a tiszta gondolat tudata. A tudós nem képes észlelni ez utóbbinak a jelenlétét, ideáktól és képektől mentesen, amelyek már a termékeit jelentik. És ez az, amelyet itt „elmének” nevezünk.
Senki nem mondhatja, hogy a tudatnak milyen alakja van, sem azt hogy milyen színe vagy illata vagy hangja van. Egy kép a tudatban nem úgy létezik, mint pl. egy kék szőnyeg egy nagy szobában. A szőnyeg ui. nagyság és helyzet szerint meghatározott térrelációban van a szobával, míg a tudat elve nem látható, és ezért semmiféle hasonló relációba nem hozható. Röviden a tudat olyan valami, amit az érzékek nem tudnak megragadni, és ami ezért valami nem materiális.
A materializmusnak – legyen az akár csak a naiv tömeghit vagy a nem metafizikai tudomány vagy a nem misztikus vallás – az a nagy tévedése, hogy az elmét összetéveszti, összekeveri a tudattal. Ezek összezavarása és gondos el nem különítése azzal a következménnyel jár, hogy az elmét materiális cselekmények eredményének tekintik, és nem annak, ami a materiális cselekmények kiindulópontja. Így a mentalizmus nemcsak hogy megmagyarázza valamennyi materialista tan keletkezésének okát, hanem abszorbeálja is őket.
Természetesen a tudat az átlagember részére értelmetlen meghatározás lenne, ha nem lennének gondolatok és képek, amelyekről tudomása van. Egyetlen pillanatig sem marad a tudat megtöltetlenül. Rendszerint valamivel mindig el kell hogy foglalva legyen. Nem kell azért abba az általános tévedésbe esnünk, hogy azt higgyük, hogy a szellemi élet a tudatos életben teljesen kimerül, és teljesen eltűnik, amikor nincsenek sem gondolatok, sem képek. Ez a fajta tudatosság ui. csak az elme egyik állapota, és mint minden állapot, szükségképp magán kell hogy viselje az eltűnés lehetőségét. Az efféle tudatban bekövetkező szünet, mint amilyen pl. az alvás, annak a jele, hogy valami, ennél mélyebb elv van jelen, ami ez alatt fekszik. Ezzel az elvvel tehát nem szabad összezavarnunk azt, ami a tiszta elme maga.
Egy szemléletes hasonlat segíthet bennünket ennek a helyzetnek a jobb megértésében – de mint minden hasonlatot, ezt sem szabad túl messzire vinnünk. Ez a hasonlat a mozikép. A moziban előadás alatt a fehér vetítőernyő nem látható a képek sokaságától, amelyek figyelmünket teljesen lekötik. Hasonlóan a mentális képek is teljesen lekötik figyelmünket az ébrenlét folyamán, ahol ezeknek a tudata felel meg a moziképeknek. Mit jelképez a láthatatlan vetítővászon? Ez az, ami jelen van bennünk mély, álom nélküli alvás idején, az, amelyből mind az álom mind az éber tudat kihajt, az, ami valamennyi tudatos gondolat, kép, idea lényege, alapja; az elme alapelve. A materialisták azonban mindig összetévesztik az éber tudatot ezzel a vetítővászonnal. A szellemi folyamatok szorosan kapcsolódnak az agyban levő fizikai folyamatokhoz és ebből a kapcsolatból származik és ered ez a fajta materialisztikus illúzió.
Az elme valamennyi különálló gondolatok általános alapanyaga. Valamennyi gondolat az elmében virtuális, a tudatban viszont aktuális. Valamennyi tudatos gondolkodás hallgatólagos vonatkozást jelent ahhoz, ami túl van a tudaton. Az örökké jelenlevő elmét csak a gondolatokon keresztül ismerjük, amelyek tulajdonképpen a termékeit jelentik, és a tudaton keresztül, amely azt saját látszólagos sötét ürességén keresztül átlöki.
Amikor az elme küszöbén állunk, úgy tűnik – mivel részben az aggyal való parallel aktivitás mögött rejtőzködik –, hogy éppen olyan megismerhetetlen és áthatolhatatlan, mint egy fekete mély köd. Azt gondoljuk-e ezért, hogy egy virtuális űr előtt állunk? A felelet az, hogy azon hatás által, amely belőle ered, kézzelfogható eredménye és tagadhatatlan működése által tudhatjuk, hogy jelen van. Az első hatás az öntudat, az első eredmény a világról való tudatunk és megismerésünk, és az első működés a gondolkodás. E három egyedül elég ahhoz, hogy megmutassa: nem lehet tökéletes semmiség. Hogyan nem létezhet maga az, amin keresztül képesek vagyunk megismerni önmagunkat, másokat és a világot? ValóbanFichte mondása kívánkozik ide: „Ez minden és semmi.” Mivel az elme idő-tér kötötte személyes tudatunkhoz képest elsődleges, ezért önmaga ismeretlen marad.
Nem észleljük a mechanikusan létrehozott rádión leadott elektromos hullámokat, amelyek pedig jelen vannak abban a szobában, ahol éppen tartózkodunk. Egy rádiókészülékkel azonban ezeket a hullámokat hangokká és zenévé alakíthatjuk. A hullámok azonban akkor is jelen vannak, ha a szobában nincs készülék, és mivel jelen vannak, ezért valóságosak. Az a tény, hogy szemünk, fülünk és ujjaink nem képesek észlelni őket, hogy létükről így nincs tudomásunk, nem csökkenti valódiságukat. Hasonlóképpen az elme mint a tudat lényege valóban létezik, van realitása, de túl van mind a gondolkozás, mind pedig az érzék-észlelet felfogási határain. Ha a realitás mértékében akarunk beszélni róla, akkor azt kell mondanunk, hogy tulajdonképpen még valóságosabb valami kell hogy legyen, mint idő-tér tudatunk partikuláris formája, mivel az utóbbi belőle ered és benne gyökerezik. Az elme ezért egyedülálló, és nincs semmi, amit az egész létben hozzá tudnánk hasonlítani.
Vizsgáljuk meg most az általában figyelemre sem méltatott memória jelentőségét. A szokások rabja lévén nem értjük meg, milyen óriási metafizikai fontosságú, nem értjük meg finom, nem materiális jelentőségét. Amikor azonban behatóan vizsgálni kezdjük ezt a csodálatos képességet, kezdjük megérteni, hogy halhatatlanságunkról tesz tanúbizonyságot. Mivel csak azért létezhet, mert az elme saját léte is folytonos és töretlen.
Mi a memória? Mik az emlékek? Ezek a múltnak a mentális képei, felélesztett gondolat-formák, képek, amelyek a tudatban ismétlik önmagukat. Honnan jönnek? Csak belőlünk eredhetnek. Van bennünk valami, ami médiumként szolgál, ami a múlt ideákat a jelenlegiekkel kapcsolja össze. Kell lennie egy finom elemnek, ami ezeket egybefűzi és egybegyűjti egy raktárhoz hasonlóan. Különben olyannyira el lennének egymástól választva, hogy az eltűnt gondolatokat soha nem lehetne ismét életre kelteni. Az a puszta tény, hogy képesek vagyunk elmúlt eseményekre emlékezni, a jelenlegi tudatos és a múltbeli tudatos állapotok között egy összekötőelem létére utal.
Mi más lehetne ez az elem, ha nem az elme maga? Mivel a múltbeli események, állapotok sokszor évekre eltűnhetnek a tudatból, ebben az összetett elmében kell lennie egy rétegnek, amely a köznapi tudat alatt mélyen fekszik. Az a puszta tény, hogy az ideák és képek újraélednek a látszólagos megsemmisülésükből, azt mutatja, hogy ezek valahogyan konzerválódnak ebben a mély rétegben. Ez azt is mutatja, hogy az elme rejtélyes üressége nem azonos a nemlétével. Arra utal, hogy nem vesztjük el kapcsolatunkat a múlttal, mivel ez az állandó elem jelen van bennünk. Már említettük, hogy a mély álomból való felébredésünk után személyi azonosságunk emlékezete, valamint a környezet felismerése nem lenne lehetséges, ha az elme nem létezne még azon a szférán túl is, ami – a mi oldalunkról tekintve – egyedül látszik csak tudatosnak. Egy ilyen létezésnek szükségszerűen titokzatosnak kell lenni.
Csak akkor kezdhetjük megérteni az elmét, amikor pszichológiai elkülönítést hajtunk végre benne. Gyökerei rejtve vannak a hétköznapi tudatunk előtt, de gyümölcsei láthatók a tudatban. A legnagyobb tévedés és a legnagyobb fokú tudatlanság lenne képtelenséget tanúsítani itt csupán azért, mert működését nem foghatjuk föl tudatunkkal.
Fékevezető módon a mélyen levő tudatosságot tudat alattinak nevezzük. Ezen azt a szélesebb tudatot értjük, amelynek a szokásos tudat csak egy részét képezi. Ezt a mély tudatot viszont aligha nevezhetjük tudatalattinak, amely magában foglalja a tudat valamennyi lehetőségét és képességét. A tény az, hogy a tudat, amellyel az elme rendelkezik, ténylegesen felülmúlja mind az alsó, mind pedig a felső határát az agyi tudatnak. Ez a kifürkészhetetlen, bonyolult elme ui. az, ami ezt a korlátozott tudatot az ébrenléti állapotba vetíti, majd pedig visszavonja a mély alvásba. Mindazonáltal nem kell azt gondolni, hogy az elméből kettő van: egyik lenne a tudatos, a másik pedig a tudatalatti. Csak egy elme létezik bennünk, de felőlünk nézve csak véges emberi módon tudatos. Tudatunk állapot, nem pedig egy különálló, különböző része az elmének. Az elme ezért jelen van már azelőtt, mielőtt a tudatos gondolkodás elkezdődne. Az elme az első.
El kell hogy ismerjük a mélyebb elmének a jelenlétét még akkor is, ha nem vagyunk képesek arra, hogy titokzatos folyamataiba bepillantsunk.
Így az a végső következtetés, hogy nem mondhatjuk el jogosan, hogy az elmének csak teljes nappali fényben kell működnie. Nem tagadhatjuk jogosan, hogy nem működik, amikor tudatunk nem társul ehhez a működéshez. Valamennyi külvilági tapasztalatnak először egy bizonyos korlátozott tér-idő formán kell áthaladnia, mielőtt az ember individuális tudatosságát eléri az ember jelen fejlődési fokán. Ezeken a speciális formákon kívül az ember szükségszerűen nem ismer semmit. Miért ne kellene felállítanunk azt a szabályt, hogy partikuláris idő-tér tudatunknak szükségszerűen és elkerülhetetlenül együtt kell haladnia az elme összes működésével? Mert ha az ilyen tudatot el is vesszük az elméből, saját létét nem vehetjük el vele együtt.
Ezért érthetővé válik, hogy az ember életét ketté kell választani. De nem szabad megtévesztenünk magunkat azt gondolván, hogy a rejtett rész kevésbé valóságos, kevésbé tudatos, mint a látható, manifesztálódott rész. Túl van az emberi gondolkodással elérhető határokon, de létének ténye nincs túl az emberi gondolkodás következtetésén. És ez a legnagyobb szolgálat, amit a metafizikai gondolkodás adhat, hogy meggyőz bennünket, hogy ez a rejtett elem van; hogy képessé tesz bennünket azt fölfogni, hogy ennek lennie kell; és hogy megérteti velünk, hogy ez a rejtett forrása felszíni életünknek.
Paul Brunton: The Wisdom of the Overself
