II.rész.
<TABLE borderColor=#990000 cellSpacing=0 cellPadding=0 width=500 border=0><TBODY><TR><TD class=datatext width=500 height=20>Kétségtelen, hogy a labdarúgótorna az 1952-es olimpia fő száma volt, amelyen a magyar válogatott elkápráztatta a világot. "A magyar-jugoszláv mérkőzés után játékosaink a pálya egyik sarkában felsorakoztak a salakon - írta a Népsport -, hogy a kis magyar szigetnek (atlétáknak, birkózóknak, vívóknak, öttusázóknak, céllövőknek) megköszönjék a lelkes, szívből jövő biztatást." Kevés ilyen nagy nevetős kép van a magyar sporttörténetben! Buzánszky nevet, talán ő a csapatból a legegyenesebb ("Te, engem így ismernek meg - mondta egyszer, egy öregfiúk meccsen -, ilyen kopaszon..."); Puskás egy lépéssel előbb, a sor előtt (valamivel mindig kitűnt), Beara kezébe lőtte a tizenegyenest és majdnem sírt, ő, aki túljárt a védők eszén, most már nevet - a gól szép volt, Öcsi! -; mellette Hidegkuti, az "Öreg" (hívták "Idegesnek" is), hát persze hogy nevet, ő volt a jobbszélső (ki érti ezt?); két hajtincs elöl, a Kocsisé, "Kocka" is önfeledt (Bozsik "Cucuval" 1976-ban Budapesten, hajtincsek elöl, az utolsó közös felvételük); a "Fekete párduc", Grosics (nyakába varrták, hogy miatta mentek el világbajnokságok) - nevet (ezen) a kapus (is); Zakariás öleli Grosicsot, Lórántot; Lóránt integet: "Köszönjük, gyerekek", nevet; Palotás az olaszok ellen történelmet csinált (Péter szíve nagyon hamar megállt), Palotás is nevet, Czibor gólja a végén, 2:0 a végén (nevet?); a csípőre tett kezű "Cucu", így áll sok képen, öregfiúk meccsen, Bozsik alig mosolygósan (sehol sem volt Csajkovszki a döntőn); Lantos: "Fiúk, köszönet a szigetnek!" - nevet.
</TD></TR><TR><TD class=datatext width=500 height=20>A hatósági emberek főnöke (később dolgozott a sporthivatalban is) egészen odáig ment, hogy egy piros sportkocsit vitt ki magával Helsinkibe. A magyar-jugoszláv döntő előtt odament Lóránt Gyulához és azt mondta neki:
- Lóránt elvtárs, ha megnyerik a meccset magának adom az autómat!
Vége volt a mérkőzésnek, nagy volt az öröm az öltözőben (is), egyszer csak megjelent a mi emberünk, és át akarta ölelni a balhátvédot. De Lóri megakadályozta?
- Stop! - kiáltotta -, ide a slusszkulcsot...
Vonattal vitték aztán haza az autót. Ez volt a válogatott játékos első automobilja.
</TD></TR><TR><TD class=datatext width=500 height=20>A helsinki ünnepi vacsorán a focisták szidták a rendszert. Bay Béla, a vívók szövetségi kapitánya megjegyezte: "Gyerekek, ti aztán mindent megkaptatok a rendszertől, nem szép tőletek, hogy szidjátok." "Béla bácsi - válaszolta egyikük -, azt hiszed, mi nem tudjuk, hogy te is földbirtokos voltál!?"
</TD></TR><TR><TD class=datatext width=500 height=20>Az olimpiát követő évben, 1953-ban az Európa Kupa döntőjére, a római stadionavatóra utazott a magyar válogatott és újabb nagy sikert aratva 3:0 arányban győzött. Hazafelé Velencéből indult a vonat. Már szálltak fel, a mozdonyvezető csak a jelre várt, de egy játékos hiányzott. Futótűzként terjedt el, hogy Puskás - mert ő volt a hiányzó - disszidált, és ott maradt Olaszországban. A két ávóst - állandó kísérőiket - elfogta a páni félelem. Valaki még rá is játszott. "Már biztosan nem jön, ne is várjuk, menjünk!" S ebbe a megfoghatlan rémületbe sétált be Puskás, és flegmán azt kérdezte:
- Mi van, azt hittétek, hogy leléptem? Elképzelhetjük, mi van, ha Puskás nem jön haza... Elcsavargott egy barátjával.
- A történtek után gyakran megesett - mesélte Hidegkuti -, hogy megbeszéltük, valamelyik játékos tűnjön el, mi meg majd óbégatunk: hej, X. vagy Y. nincsen sehol; biztosan disszidált. Az ávósok meg ilyenkor ugrottak.
</TD></TR><TR><TD class=datatext width=500 height=20>Nem felejthetm azt a napot, amikor a rádió stúdiójában lemezt készítettünk a 6:3-ról. A közvetítés hangfoszlányaira úgy sereglettek a színészek, mint a virágra a méhek. És hallgatóztak. A harmadik gólnál aztán megszólalt Latinovits. "Történelmi lecke fiúknak" - mondta, s az Ady-vers címét citálta a folyosóra.
Ma már tudom: a lényeget mondta ki ezzel a három szóval. A Wembleyben ugyanis az a magyar csapat leckét adott az angoloknak abból a játékból, amelyet mégiscsak ők találtak ki. És megtörte a kilencvenéves hazai veretlenségüket! Innen már nem sok kellett ahhoz, hogy a győztes fiúkat hősöknek kiáltsuk ki.
És nem azok voltak? Beckenbauer is majd azoknak nevezi napjainkban azt a német csapatot, amely 1954. július 4-én a világbajnoki döntőben legyőzte a magyart.
</TD></TR><TR><TD class=datatext width=500 height=20>"Történelmi lecke fiúknak". A leckét addig kapta a világ (világbajnoki döntő ide vagy oda, egy-egy váratlan vereség vagy döntetlen ide vagy oda, és elsősorban 1954 után) amíg az aranycsapat uralkodott.
A helsinki olimpiát követően Barcs Sándor, a labdarúgó-szövetség akkori alelnöke jelentette a sporthivatal elnökének, Hegyi Gyulának, hogy meghívták a magyar csapatot a Wembleybe. Hegyi első rakciója az volt:
- Hű, az anyja istenit, az imperialistákhoz?! Nem fognak minket kiengedni.
- Gyula, jelentsd a pártnak - javasolta Barcs.
Farkas Mihály megkérdezte Hegyi Gyulától győzünk-e, mert akkor kinyílhat a kapu. Később Sebes Gusztáv azt mondta Farkas Mihálynak:
- Hát a futballban minden lehetséges. Különösen idegenben, és különösen a Wembleyben. Nem merem vállalni a felelősséget.
Aztán - ahogy már írtam - a Rákosival való találkozás döntött.
Hidegkuti említette egyszer római parti otthonában:
- A legnagyobb bókot életemben Puskástól kaptam. Azt mondta a 6:3 után: "Öreg, ma elsült a lábad!" (Hidegkuti három gólt lőtt.) Öcsi ritkán dicsért.
</TD></TR><TR><TD class=datatext width=500 height=20>Az angolok a magyar csapatban egy hátravont középcsatárt kerestek. Puskás és Kocsis ment hátra, Hidegkuti előre. Az első húsz percben ezzel zavarták meg az angol védőket.
- Az angol-magyar előtt álltunk - mondta Hidegkuti. - Odajött hozzám Czibor. "Öreg - mondta -, akarod, hogy megnyerjük a meccset?" Micsoda kérdés - válaszoltam -, hogyne akarnám! "Akkor ezeknek a sz...oknak ne adja labdát!" Helyeslően bólogattam. Aztán Kocsis karolta át a vállamat. "Öreg - mondta -, akarod, hogy győzzünk?" Hát persze - nyugattam meg. "Akkor a Bolondnak ne adj labdát!... Majd mi ketten..." Rákacsintottam. Jött Öcsi. "Öreg, ne szólj senkinek, csak te meg én nyerhetjük meg a meccset!..." És ebben maradtunk.
És ez volt az egyik titok!
</TD></TR><TR><TD class=datatext width=500 height=20>Match of the Century - Az év század mérkőzése. Az elnevezés nem tőlünk származik. Az angol sajtó adta ezt a címet hetekekkel a találkozó előtt.
- Bozsik pályafutásának csúcsa a 6:3 - mondta sok évvel később Feleki. - Match of the Century nem lesz több. Jöhet bármi. Lehet világbajnokság vagy olimpia. "Barátságos" mérkőzés azóta sem volt ilyen kiélezett.
És Feleki Lászlónak igaza lett. Ma még inkább érezzük így, mint valaha.
A budapesti 7:1 csak ráadás. De milyen ráadás! És ami újfent sporttörténelem: ahogy a 6:3 után, most is verseket írtak a költők, prózát az írók. Hej, ha azok a versek ma meglennének, amelyeket a sportlap szerlesztőségébe küldtek be az ismeretlen szurkolók! S ha már a verseknél tartunk, a berni döntő után sem hallgatott a múzsa. Igaz, nem küldtek be hatszáz verset a Népsport szerkesztőségébe, mint tették a 6:3 idején. Szabó Lőrinc Vereség után című versének egy részletét citálom ide. (...) "Győztest tapsol az ég; én vesztes ügyet koszorúzok. - / Antik erények s Pindarosz / szárnyai csattogtak. Jós láng volt maga a Kezdet / (...) Régi dicsőségünk - tetszik, nem tetszik - a futball villámgömbjében tört ki az / éji homályból, és - tetszik, nem tetszik - arany volt, / Nap volt, ég s föld új csillaga: mai csupán, sport és játék, - de legenda! de jelkép! / de eredmény és a miénk!..."
S már itt vagyunk az 1954-es berni világbajnokságnál. Grosics Gyula mondta nemrégiben, hogy az aranycsapat az egyik évben (a 6:3 idején) megjárta a mennyországot és egy évvel később (a 2:3 idején) a poklot. De így ez túlságosan leegyszerűsített mutatvány, mert az aranycsapat a világbajnoki döntő elvesztése után is az maradt, amelyik korábban volt, és többször leírták és túlharsogták, hogy a világ legjobb csapata maradt.
</TD></TR><TR><TD class=datatext width=500 height=20>Azt is leírták és pontokba foglalták, hogy milyen tényezők játszottak szerepet abban, hogy a magyar futballválogatott "csak" az ezüstérmet vehette át a svájci világbajnokságon. A döntő előtti éjszaka nagy zenebona volt (mert zenekari találkozóra gyűltek össze a különböző együttesek) a solothurni szálloda körül; a nehéz ág: Brazílián és Uruguayon is át kellett verekednie magát a társaságnak; az eső sem kedvezett a magyar együttesnek; a szerencsétlen összeállítás (Czibor lett a jobbszélső, s ez sokkolta a csapat tagjait); Puskás sérülése a nyugatnémetek elleni első mérkőzésen stb. Buzánszky szavaival: "Tehát a végén, majdnem azt lehet mondani, hogy semmi sem stimmelt. Magyarázhatja így az ember és úgy, de az igazságot kideríteni úgysem lehet. Sebes elméletileg jól sakkozott, de a gyakorlat nem őt igazolta."
- Azt hiszem, ha a két kapufa helyett, amit rúgtunk - magyarázta később Sebes -, a kapuba megy a labda, már minden jó lett volna. Hidegkuti nyolc méterről a kapufa belső élét találta el, s a labda nem kifelé vagy befelé pattant, hanem Turek ölébe. Pedig ezzel a góllal már 3:1 lett volna az eredmény. Kocsis pedig az eléje futó Turek fölött a felső kapufa belső élére fejelte a labdát - 2:2-es állásnál. Elnézte és rosszul alkalmazta Griffiths úr a lesszabályt Puskás harmadik góljánál. Ling úr megadta, de aztán a határbíróra nézett, aki lest látott, pedig nem volt les, és ezt igen sok nyugati újságíró megírta. Bozsiknál volt a labda, Puskás jó 25 méterre volt tőle, a német hátvédek előtt állt; mikor észrevette a lehetőséget, kiabált, Bozsik már rúgta is remek pontossággal... Puskás igen jó tempóban, az elrúgás pillanatában ugrott ki; mikor a német védelem észbe kapott, Öcsi már nyolc méterre volt Turek kapujától, s onnan helyezte a kapus mellett a hálóba a labdát.
</TD></TR><TR><TD class=datatext width=500 height=20>Sok évvel később, amikor Kocsis Sanyi még élt, felkerestem őt Barcelonában, egy kis presszót vezetett, elbeszélgettünk. Az aranycsapat volt a téma. Ekkor kérdeztem rá arra: igaz-e, hogy a döntő előtti éjszaka néhány játékos későn tért nyugovóra. Nem válaszolt azonnal. Nagyot húzott a söröspoharából, majd letette, megtörülte a száját, felém fordult és csendesen azt mondta:
- Annak a csapatnak akkor is meg kellett volna nyernie a világbajnokságot...
Elfogadható válasz volt ez számomra, ugyanakkor beismerő; egy olyan futballista összegzése a döntő előtti eseményekről, aki meghatározó volt abban a válogatottban. Magyarul: belekapaszkodhatunk ebbe is, abba is, mint ahogy bele is kapaszkodtunk, de mit csináljunk, ha az égiek úgy döntöttek, hogy ez a világbajnok győzelem nem lesz a magyaré. És ez már a sport (a futball) természetrajzához tartozik.
Osztozom Esterházy Péter ítéletében, aki egy helyütt azt írta: "...tartom magamat régi szokásomhoz, kijelentvén, a magyarok győztek, győztünk, legendásan 3:2-re".
</TD></TR><TR><TD class=datatext width=500 height=20>Ami viszont a korra jellemző volt, a világbajnoki vereségről jelentést kellett küldeni a pártnak, amit Rákosi kézjegyzével látott el és ajánlott a Politikai Bizottság tagjainak a figyelmébe. A jelentésben - többek között - ez állt: "...felülvizsgálatra szorul a magyar válogatott csapat edzésének rendszere és fegyelme is. Jelenleg ugyanis a csapat egyes régebbi tagjai között az a vélemény, hogy ,ők már öreg játékosok, tudják mennyit és mikor kell edzeni, és nincs szükségük arra, hogy edzésüket az edző utasításaira végezzék'. A gyakorlatban ez azt eredményezi, hogy egyes játékosok az állami edző utasításait nem hajtják végre, vagy nem azokat a gyakorlatokat végzik, amelyekre utasításokat kapnak. (...) A magyar válogatott csapat edzéstervének, taktikájának kialakításánál Sebes és Mándi elvtársak nem kérték ki megfelelően a kint lévő edzők véleményét."
A határozatban már így fogalmaznak: "Az OTSB vezetői súlyos politikai hibát követtek el, amikor nem szálltak erélyesen szembe a vb helytelen rendszerével, amikor hagyták, hogy a magyar válogatott nyilvánvaló szándékosságból a legnehezebb sorsolást kapja. Nem tiltakoztak Ling játékvezető személye ellen sem, pedig elfogultsága előttünk ismeretes volt. Mindez - habár sportbeli értéke a magyar labdarúgásnak soha nem látott mértékben emelkedett - politikai vereség volt a számunkra."
És a hatalom szemszögéből a politikai vereség nagyobb, mint a pályán elvesztett mérkőzés.
</TD></TR><TR><TD class=datatext width=500 height=20>Hogy mi volt az aranycsapat titka? Úgy vélem, Barcs Sándor adott erre legtalálóbb magyarázatot, amikor azt mondta:
- Hosszú időbe telt, amíg rájöttem, hogy mi a titok. Egyszerű! Két dolgot csinált az a magyar aranycsapat, amit eladdig senki. Ezért is szaladgáltak például szegény angolok úgy, mint pók a falon. Soha nem egymásnak... a legritkább esetben adták egymásnak a labdát, mindig az üres térbe..., és valaki már tudta, hogy oda kell indulnia. Ez az egyik. A másik pedig: korábban nagyon erősen kötöttek voltak a posztok. A balszélső a bal oldalon, a jobbszélső a jobb oldalon... De azok a játékosok állandóan csereberélték a helyüket. Hányszor előfordult, hogy Kocsis Sanyi a bal szélről, ballal beadta a labdát, és Czibor jobb lábbal, épphogy fölé lőtte a jobbösszekötő helyéről. Hányszor kiabálta Salamon Béla, a kor egyik nagyszerű komikusa, amikor Sándor elkalandozott: "Csikar, eridj haza, itt a postás!" És Nándi, akit nem Sebes vett rá arra, hogy hátra menjen... Jobbösszekötőt játszott a HAC-ban, a Herminamezei Atlétikai Clubban, s onnan igazolták le az MTK-ba. És állandóan hátulról indult, nála ez megszokás volt. Nem Bukovi és nem Sebes találta ki, hogy hátulról induljon. Na most, a szerencsétlen centerhalf, aki hozzászokott egy jó testes, erős centerhez, amikor körbenézett, nem talált vele szemben senkit. Csak az üres teret.
Érdekes, hogy a berni csatavesztés után szárnyra kaptak a legkülönbözőbb híresztelések, amelyek nem ültek el ma sem, sőt az ötvenedik évfordulón felerősödni látszanak. Annak idején nálunk az a pletyka terjedt el, hogy a németek borsókombájnokat adtak nekünk ingyen, hogy ne nyerjünk, Puskás pedig még évekig állította, hogy a németek doppingoltak. Természetesen nem kaptunk kombájnokat, és Puskás sem beszélt semmiféle doppingról. Viszont Sebes Gusztáv későbbi naplójegyzeteiben egy helyütt megemlíti: "Nagyon rossz hasonlat Herberger módszereit venni. ők doppingoltak, szerencsésen nyertek egy vb-t, más mentalitású játékosok. A vb után mink (sic!) 18 mérkőzésből egyet sem vesztettünk, ők 1954. VII. 5-től 1955. XI. 27-ig 18-ból 12-t..."
</TD></TR><TR><TD class=datatext width=500 height=20> </TD></TR></TBODY></TABLE><TABLE borderColor=#990000 cellSpacing=0 cellPadding=0 width=500 border=0><TBODY><TR><TD class=dataspecial align=left width=250 height=20> Folytatása következik.
http://www.sportmuzeum.hu/aranycsapat/bevezeto.php?page=1</TD><TD class=dataspecial align=right width=250 height=20>
http://www.sportmuzeum.hu/aranycsapat/bevezeto.php?page=3</TD></TR></TBODY></TABLE>