A hűség szerintem egy önmagunkkal kötött szerződés. Lehet, hogy kimondjuk az illető előtt, akire vonatkozik, de igazából magunknak tesszük az igéretet, fogadalmat, esküt. Magunk vagyunk, akik adott (és kapott) szavunk felett őrködünk. Lekiismeretünk az, ami jelzi, mikor, mennyire közelitjük meg a szerződés felrugását. Persze ha kellő súllyal ráülünk a lelkiismeretünkre, biztos nem fog tudni szóhoz jutni, és akkor kalandra fel!
Úgy gondolom, hogy a megcsalás mindig egy tüneti kezeléskisérlet egy alapvető, mélyebben húzódó problémára, ami valamely, nem feltétlenül testi, vágy kielégitetlenségén alapszik. Abban nem hiszek, hogy ha valaki fülig szerelmes a feleségébe, akkor bármely csak úgy arra grasszáló bombázó egy pillantáson túl foglakoztatni tudja az embert. Ha viszont a szerelem már kihúnyt, a pillantás esetleg tovább tarthat, mint kellene. Különösen hosszú lehet, ha soha nem is volt szerelem.
A társadalmi, vallási, kulturális értékeinknek tulajdonitott jelentőség mértéke is közrejátszik ezen adott esetben veszélyes viszonyok alakitásában. A kisértést a hit tudja csak leküzdeni. A hit hiánya könnyű prédává tesz bárkit.
Légy hű önmagadhoz!