...azon tűnődtem, vajon ha a gyermekeim egyszer megkérdezik tőlem, "apa, mit jelent az, hogy a jelenben élni?", vajon hogyan magyaráznám el nekik...azt hiszem, azt mondanám: "kicsim, az olyan, mint amikor csak csinálod, amit csinálnod kell, ahogyan ti is éltek, minden nap, annak minden percében"...azt hiszem, ennél többet nem tudnék mondani, mert talán ők még megértik, miről is szól ez az egész...nekünk, felnőtteknek, bonyolult magyarázatok kellenek...a gyerekek talán beérnék ennyivel, mert bennük még ott lüktet a jelenben élés
tapasztalata...hogy nem teszel hozzá semmit ahhoz, ami van...ahogy így esténként a legkisebb babánk ágya mellett olvasgatok, néha hallom, hogy kiesik a cumi a szájából...elkezd "nyüszögni"...kérné vissza, dehát félálomban, valóság és álom határán, a szavak technikája nélkül végül csak a sírás marad...ilyenkor leteszem a könyvet, és visszateszem a szájába a cumit...megnyugszik...alszik tovább, én meg visszaülök a könyvem mellé...vannak időszakok, mikor ez percenként megtörténik...gyakran még a mondat végére sem érek, újból fel kell állnom...sokszor érzem, jön a késztetés, hogy panaszkodni kezdjek "ez nem lehet igaz...ha ez így megy tovább, sosem érek a mondat végére...így nem lehet olvasni"...vagy tolakszik a gondolat, hogy "már megint mi baja ennek a gyereknek...miért nem tud már aludni..."...és a többi, és a többi...ilyenkor csak hagyom, hogy a gondolatok tovaszálljanak...mert ha felpattanok a hátukra, félő, sosem szállok le róluk...miközben nem jutok közelebb se a jelen pillanathoz, se a könyvem végéhez
...a dolgok olyanok, amilyenek...történnek...és mi éljük őket...de valójában egyetlen gondolattal sem tudunk többet hozzátenni ahhoz, ami van...éppen ellenkezőleg...egyre messzebb és messzebb tudunk csak kerülni onnan...ahol annyira lenni szeretnénk....
hát nem vicces?...már most is ott vagyunk...anélkül, hogy ezért bármit is tennünk kellene...
