...érdekes gondolat, hogy vajon mennyire etetjük az ego-t ("nehogy visszakanyarodj a múltban lévő dolgokhoz, hogy megetesd az egódat"), vagy éppenséggel mennyire automatikusak azok a reakciók, amelyeket közhelyesen ego-snak titulálunk...azt gondolom, hogy akinek baja van az ego-val, az azért van, mert a reakció, amelyeket előidéz, ösztönszerű, és összességében mindig a túlélést szolgálja, csak ezt nem vesszük észre...akkor nagyon hálásak vagyunk, ha az ego figyelmeztet bennünket a közvetlen életveszélyre (és mondjuk megússzuk...), de akkor már nem, amikor konfliktushelyzeteket generál, és ezeket mi nem vállaljuk fel...vagy felvállalom, és bajom esik...látom, hogy valakit bántalmaznak az utcán...az én önvédelmi mechanizmusa (ego) azt súgja, "ne menj oda, mert bajod eshet"...ha hallgatsz erre a szóra, és végül nem mész oda, akkor megszégyenülve érezheted magad a saját gyávaságod miatt (és joggal neheztelsz önmagadra), ha meg mégis odamész, akkor felülkerekedsz ezen a félelmen, és végül legyőzöd...de nem az ego-t, hanem önmagad...és milyen fura....hát nem mindegy, mit mondunk? ...persze lehet hogy eközben megsérülsz, de vajon az Önmagad legyőzése a nagyobb tett, vagy az a sérülés, amit mindeközben szerezhetsz?
...aki legyőzi az ego-t, az igazából saját maga félelmei felett arat győzelmet...legyőzöd önmagad (határait)...minden egyes ilyen "megnyert" csatával egyre erősebb leszel....annyira, hogy a végén már nem lesz hang, amely rossz tanácsot adjon...és eltántorítson attól, hogy szabadon élhess.