Mióta nem vagy eltűnt lelkemből a fény,
Csenddé szelídültek bennem a dallamok,
Mindenben és mindenkiben Téged kereslek,
Gyakran nézek fel az égre,
Valami képtelen csodát várok szüntelen,
Csodát, amiben megnyílna az ég,
S a fényből előtűnve Te jönnél felém csendesen,
Mosoly lenne az arcodon,
Melyből ragyogna rám a szeretet,
Futnék, rohannék Hozzád,
S megfognám végre újra a kezed,
Tenyeredbe simítanám arcom,
Hogy érezzem bőröd bársonyát,
De érintésed helyett csak a szél simogat,
Az dúdolja fülemben az elmúlás dalát,
Lehunyt szemmel állok a dermedt némaságban,
Várom azt, ki tudom, nem jön soha már,
Aki elvitte ünnepeim fényét,
S aki nélkül olyan vagyok,
Mint egy szárnyaszegett madár.