Jelenléti iv
- Téma inditó karak
- Kezdés dátuma
- Státusza
Míg van egy békés sziget a sodró áradatban,
Hol enyhül a bánat és múlik a jelen,
Addig még érdemes a holnapot várnod,
Nyiss be az ajtón és tedd le a szíved!
Míg szólnak tehozzád, és megfogják a kezed,
Míg szavadat értik, és tudják a neved,
Addig még érdemes, addig még maradj!
Addig még muszáj tartanod magad!
Hol enyhül a bánat és múlik a jelen,
Addig még érdemes a holnapot várnod,
Nyiss be az ajtón és tedd le a szíved!
Míg szólnak tehozzád, és megfogják a kezed,
Míg szavadat értik, és tudják a neved,
Addig még érdemes, addig még maradj!
Addig még muszáj tartanod magad!
"Gondolatban egy kérdésre keresem a választ:
Mikor lesz egy ismerősből igaz, hű Barát?
Ha sokat látod, s beszélgettek?
Ha együtt sírtok, és nevettek?
Vagy tán ebből egy se fontos?
Talán nem az idő, a közös évek,
Az átélt napok, a régi remények,
Mik összetartanak Minket?
Vagy a félve, vagy kacagva súgott titkok,
Mit senki, és semmi meg nem tudott,
Csak Te és Én.
És talán egy kicsi, halvány csillag,
Mi beragyogja éjjelünket, napjainkat.
Ami mindig fényesebb lesz,
Ha hallja közös nevetésünket.
Egy csillag, minek fénye egyre sápad,
Ha közénk a harag árad.
Megtudtad hát, ki a hű Barát?
Akit mindig és mindenkor a szívedben találsz!"
Mikor lesz egy ismerősből igaz, hű Barát?
Ha sokat látod, s beszélgettek?
Ha együtt sírtok, és nevettek?
Vagy tán ebből egy se fontos?
Talán nem az idő, a közös évek,
Az átélt napok, a régi remények,
Mik összetartanak Minket?
Vagy a félve, vagy kacagva súgott titkok,
Mit senki, és semmi meg nem tudott,
Csak Te és Én.
És talán egy kicsi, halvány csillag,
Mi beragyogja éjjelünket, napjainkat.
Ami mindig fényesebb lesz,
Ha hallja közös nevetésünket.
Egy csillag, minek fénye egyre sápad,
Ha közénk a harag árad.
Megtudtad hát, ki a hű Barát?
Akit mindig és mindenkor a szívedben találsz!"
Az ég halk zsoltárt énekel,
mély altató zenét.
A nap oly vörös, álmatag,
már lehajtja fejét.
Fénye vígan táncra kél,
még áthidal felénk.
Tüzes híd remegve hív,
s már rajta lépkedénk.
Gondolatban átmegyünk,
fényhídján a napnak.
S véle együtt nyugszunk le
mélyén hűs haboknak.
Álmodván, az ő álmait,
milyen lesz holnapunk?
Kihunyó fénye vánkosán
nagy álmodók vagyunk.
Sötét a táj, sötét az ég,
ragyog a holdsugár.
Ezüstös fénye megtalál,
s az arcunkon szitál.
mély altató zenét.
A nap oly vörös, álmatag,
már lehajtja fejét.
Fénye vígan táncra kél,
még áthidal felénk.
Tüzes híd remegve hív,
s már rajta lépkedénk.
Gondolatban átmegyünk,
fényhídján a napnak.
S véle együtt nyugszunk le
mélyén hűs haboknak.
Álmodván, az ő álmait,
milyen lesz holnapunk?
Kihunyó fénye vánkosán
nagy álmodók vagyunk.
Sötét a táj, sötét az ég,
ragyog a holdsugár.
Ezüstös fénye megtalál,
s az arcunkon szitál.
Elmúlnak így azt estjeim,
nélküled, csillagom.
Olyan sötét van nélküled
szemem ki sem nyitom.
Olyan nehéz így a szívem,
hogy szinte földre ver,
le-le hullom, de sóhajom
utánad felemel.
Olyan csönd van így nélküled,
hogy szinte hallani,
amit még utoljára
akartál mondani.
nélküled, csillagom.
Olyan sötét van nélküled
szemem ki sem nyitom.
Olyan nehéz így a szívem,
hogy szinte földre ver,
le-le hullom, de sóhajom
utánad felemel.
Olyan csönd van így nélküled,
hogy szinte hallani,
amit még utoljára
akartál mondani.
József Attila: Ősz
Tar ágak-bogak rácsai között
kaparásznak az őszi ködök,
a vaskorláton hunyorog a dér.
Fáradtság üli a teherkocsit,
de szuszogó mozdonyról álmodik
a vakvágányon, amint hazatér.
Itt-ott kedvetlen, lompos, sárga lomb
tollászkodik és hosszan elborong.
A kövön nyirkos tapadás pezseg.
Batyuba szedte rongyait a nyár,
a pirosító kedvü oda már,
oly váratlanul, ahogy érkezett.
Ki figyelte meg, hogy, mig dolgozik,
a gyár körül az ősz ólálkodik,
hogy nyála már a téglákra csorog?
Tudtam, hogy ősz lesz s majd fűteni kell,
de nem hittem, hogy itt van, ily közel,
hogy szemembe néz s fülembe morog.
Tar ágak-bogak rácsai között
kaparásznak az őszi ködök,
a vaskorláton hunyorog a dér.
Fáradtság üli a teherkocsit,
de szuszogó mozdonyról álmodik
a vakvágányon, amint hazatér.
Itt-ott kedvetlen, lompos, sárga lomb
tollászkodik és hosszan elborong.
A kövön nyirkos tapadás pezseg.
Batyuba szedte rongyait a nyár,
a pirosító kedvü oda már,
oly váratlanul, ahogy érkezett.
Ki figyelte meg, hogy, mig dolgozik,
a gyár körül az ősz ólálkodik,
hogy nyála már a téglákra csorog?
Tudtam, hogy ősz lesz s majd fűteni kell,
de nem hittem, hogy itt van, ily közel,
hogy szemembe néz s fülembe morog.
Élni annyi, mint szeretni.
Szeretni látni és megmutatni,
érezni és érzékeltetni,
meghallani és meghallgatni,
magasba szállni és fölröpíteni,
kinyílni és felnyitni,
megérteni és megértetni,
együtt érezni és eggyé olvadni
- és tudni, hogy a szeretet a legmagasabb rendű alkotás!
Szeretni látni és megmutatni,
érezni és érzékeltetni,
meghallani és meghallgatni,
magasba szállni és fölröpíteni,
kinyílni és felnyitni,
megérteni és megértetni,
együtt érezni és eggyé olvadni
- és tudni, hogy a szeretet a legmagasabb rendű alkotás!
Komjáthy Jenő - Anyámhoz
Beszélj, anyám! Szavad a szív zenéje,
Szívedből szeretet s élet szakad;
Nappalodik a szenvedélyek éje,
Meleg sugárként ömlik szét szavad.
Buzdíts a jóra, óvj a küzdelemben,
Szeretni, hinni ó, taníts meg engem!
Szívedbe Isten lelke költözött...
Áldott vagy te az asszonyok között!
Ragyogjon arcod és ne sírj miattam!
Bár most levert és bús vagyok,
Lesz még idő - ne félj! - midőn dicsőség
Övezi majd e büszke homlokot!
Te csak szeress, ne legyen semmi gondod,
Vigasz legyen szavad, bár feddve mondod
És drága könnyeiddel öntözöd!...
Áldott vagy te az asszonyok között!
Beszélj, anyám! Szavad a szív zenéje,
Szívedből szeretet s élet szakad;
Nappalodik a szenvedélyek éje,
Meleg sugárként ömlik szét szavad.
Buzdíts a jóra, óvj a küzdelemben,
Szeretni, hinni ó, taníts meg engem!
Szívedbe Isten lelke költözött...
Áldott vagy te az asszonyok között!
Ragyogjon arcod és ne sírj miattam!
Bár most levert és bús vagyok,
Lesz még idő - ne félj! - midőn dicsőség
Övezi majd e büszke homlokot!
Te csak szeress, ne legyen semmi gondod,
Vigasz legyen szavad, bár feddve mondod
És drága könnyeiddel öntözöd!...
Áldott vagy te az asszonyok között!
Állunk a zöld dombon, csak mi ketten,
Állunk a lemenő Nap fényében.
Én mesélek, s te csendben hallgatsz,
Türelmesen vársz… nem szólsz, nem faggatsz.
Én már indulok, de te még maradsz,
Várom, hogy mindjárt utánam szaladsz.
Visszafordulok… nem szólsz, nem mozdulsz,
Csak állsz néma csendben s mosolyogsz.
Én rád nézek s te visszanézel,
Tapintanálak remegő kézzel.
De csak a levegőbe markolok,
A semmi vállán némán zokogok.
Véget ér egyszer minden pillanat,
Számomra csak az emléked maradt.
Állok hát a dombon egymagamban,
Egy halott Nap fénysugaraiban…
Állunk a lemenő Nap fényében.
Én mesélek, s te csendben hallgatsz,
Türelmesen vársz… nem szólsz, nem faggatsz.
Én már indulok, de te még maradsz,
Várom, hogy mindjárt utánam szaladsz.
Visszafordulok… nem szólsz, nem mozdulsz,
Csak állsz néma csendben s mosolyogsz.
Én rád nézek s te visszanézel,
Tapintanálak remegő kézzel.
De csak a levegőbe markolok,
A semmi vállán némán zokogok.
Véget ér egyszer minden pillanat,
Számomra csak az emléked maradt.
Állok hát a dombon egymagamban,
Egy halott Nap fénysugaraiban…
Mióta nem vagy eltűnt lelkemből a fény,
Csenddé szelídültek bennem a dallamok,
Mindenben és mindenkiben Téged kereslek,
Gyakran nézek fel az égre,
Valami képtelen csodát várok szüntelen,
Csodát, amiben megnyílna az ég,
S a fényből előtűnve Te jönnél felém csendesen,
Mosoly lenne az arcodon,
Melyből ragyogna rám a szeretet,
Futnék, rohannék Hozzád,
S megfognám végre újra a kezed,
Tenyeredbe simítanám arcom,
Hogy érezzem bőröd bársonyát,
De érintésed helyett csak a szél simogat,
Az dúdolja fülemben az elmúlás dalát,
Lehunyt szemmel állok a dermedt némaságban,
Várom azt, ki tudom, nem jön soha már,
Aki elvitte ünnepeim fényét,
S aki nélkül olyan vagyok,
Mint egy szárnyaszegett madár.
Csenddé szelídültek bennem a dallamok,
Mindenben és mindenkiben Téged kereslek,
Gyakran nézek fel az égre,
Valami képtelen csodát várok szüntelen,
Csodát, amiben megnyílna az ég,
S a fényből előtűnve Te jönnél felém csendesen,
Mosoly lenne az arcodon,
Melyből ragyogna rám a szeretet,
Futnék, rohannék Hozzád,
S megfognám végre újra a kezed,
Tenyeredbe simítanám arcom,
Hogy érezzem bőröd bársonyát,
De érintésed helyett csak a szél simogat,
Az dúdolja fülemben az elmúlás dalát,
Lehunyt szemmel állok a dermedt némaságban,
Várom azt, ki tudom, nem jön soha már,
Aki elvitte ünnepeim fényét,
S aki nélkül olyan vagyok,
Mint egy szárnyaszegett madár.
- Státusza
Hasonló témák
