Az most igazán jól jönne!
Jelenléti iv
- Téma inditó karak
- Kezdés dátuma
- Státusza
Az most igazán jól jönne!
Lakodalmas
Ünnepi csizmámon
elvásott a patkó,
talpa is kilyukadt,
szára sem igen jó.
De azért csak járom,
járom ezt a táncot.
Ha nem tudod járni: hallgass!
Egy nóta van: lakodalmas.
Megvénült már a menyasszony,
kitetszik a csontja is már,
feltörte a tenyeremet
a csípeje, olyan hitvány.
De azért csak járom,
járom ezt a táncot.
Ha nem tudod járni: hallgass!
Egy nóta van: lakodalmas.
Annyi bánat a szívemen,
kétrét hajlott az egeken.
Ha még egyet hajlott volna,
szívem kettéhasadt volna.
De azért csak járom,
járom ezt a táncot.
Ha nem tudod járni: hallgass!
Egy nóta van: lakodalmas.
Temető kapuja sarkig ki van nyitva,
de nem megyek én oda,
nem, nem, nem oda,
nem megyek be én oda,
hanem inkább járom,
járom ezt a táncot.
Vásson el a csizmám térdig!
Kivárom a nóta végit.
Ünnepi csizmámonelvásott a patkó,
talpa is kilyukadt,
szára sem igen jó.
De azért csak járom,
járom ezt a táncot.
Ha nem tudod járni: hallgass!
Egy nóta van: lakodalmas.
Megvénült már a menyasszony,
kitetszik a csontja is már,
feltörte a tenyeremet
a csípeje, olyan hitvány.
De azért csak járom,
járom ezt a táncot.
Ha nem tudod járni: hallgass!
Egy nóta van: lakodalmas.
Annyi bánat a szívemen,
kétrét hajlott az egeken.
Ha még egyet hajlott volna,
szívem kettéhasadt volna.
De azért csak járom,
járom ezt a táncot.
Ha nem tudod járni: hallgass!
Egy nóta van: lakodalmas.
Temető kapuja sarkig ki van nyitva,
de nem megyek én oda,
nem, nem, nem oda,
nem megyek be én oda,
hanem inkább járom,
járom ezt a táncot.
Vásson el a csizmám térdig!
Kivárom a nóta végit.
Megbocsájtva, igyekszik az ember!
Doina
Aki szeret s kikiáltja,
juttasd, Uram, szégyenfára.
Görbüljön meg minden útja,
holtában se legyen nyugta,
lidérc legyen, hazajáró,
túlvilági útonálló.
Csak énnekem kegyelmezz meg,
mert én szívemből szeretek,
oldozz föl, ha föl tudsz engem,
mert nem bírom a szívemben,
kiáltsam ki, ha nem másnak,
hát az erdei tisztásnak,
a tisztáson a forrásnak,
tudják meg a tengerek,
milyen nagyon szeretek,
s hadd tudja meg az a lány,
aki vízért odajár.
Aki szeret s kikiáltja,juttasd, Uram, szégyenfára.
Görbüljön meg minden útja,
holtában se legyen nyugta,
lidérc legyen, hazajáró,
túlvilági útonálló.
Csak énnekem kegyelmezz meg,
mert én szívemből szeretek,
oldozz föl, ha föl tudsz engem,
mert nem bírom a szívemben,
kiáltsam ki, ha nem másnak,
hát az erdei tisztásnak,
a tisztáson a forrásnak,
tudják meg a tengerek,
milyen nagyon szeretek,
s hadd tudja meg az a lány,
aki vízért odajár.
Kovász
Szaladj, fiam, a szomszédba,
kérd meg a kovászunk,
sütnöm kéne holnap reggel,
fuss, amíg szitálok.
Sűrű szita, gyakor szita,
gyakor táncát járja,
lapiban-sült meleg cipó;
mért maradtam árva?
Futnék most is a kovászért,
talpamban még érzem,
vetném magam át a korhadt
deszkakerítésen.
Gyakor szita, sűrű szita,
szíjas, hideg lángos;
összeseprem, ami lisztem
van még a kovászhoz.
1968
Szaladj, fiam, a szomszédba,kérd meg a kovászunk,
sütnöm kéne holnap reggel,
fuss, amíg szitálok.
Sűrű szita, gyakor szita,
gyakor táncát járja,
lapiban-sült meleg cipó;
mért maradtam árva?
Futnék most is a kovászért,
talpamban még érzem,
vetném magam át a korhadt
deszkakerítésen.
Gyakor szita, sűrű szita,
szíjas, hideg lángos;
összeseprem, ami lisztem
van még a kovászhoz.
1968
Milyen igazad van! Azt hiszem szintén.
A kökösi hídon
Lassított a vonat a kökösi hídon.
Jődögélt mögöttünk szaporán az alkony,
poros köpönyegét félvállra hajítva
föl is kapaszkodott a hátsó kocsira.
Lenn a Feketeügy feketén csillogott,
békességes esti harangszót ringatott.
Szívem köré apró, fényes tüzek gyúltak:
kerestem a parton, kerestem a múltat.
Béhunytam a szemem, hátha úgy meglátnám
Gábor Áron mestert szürke paripáján.
Prázsmár felől szörnyű por és füst kavargott,
s dörögtek a hídfőn a székely harangok.
1955
Lassított a vonat a kökösi hídon.
Jődögélt mögöttünk szaporán az alkony,
poros köpönyegét félvállra hajítva
föl is kapaszkodott a hátsó kocsira.
Lenn a Feketeügy feketén csillogott,
békességes esti harangszót ringatott.
Szívem köré apró, fényes tüzek gyúltak:
kerestem a parton, kerestem a múltat.
Béhunytam a szemem, hátha úgy meglátnám
Gábor Áron mestert szürke paripáján.
Prázsmár felől szörnyű por és füst kavargott,
s dörögtek a hídfőn a székely harangok.
1955
Veled tartok. 11
Akkor most 12?
Üzenet pásztortűzhöz estéli szállásra
Szálljatok föl, lassú ködök,
magasodjatok az égre,
vegyüljetek az égi nyáj
bárányfelhő-seregébe.
Hadd lássam a székely hegyek
bükkös, fenyős kéklő ormát,
ahonnan már, amint hittem,
csak egy lépés a mennyország.
Hadd lássam a csoronkáló
nagy medrű kis patakokat
s az ősz felé délig deres,
eldugott friss tisztásokat.
Szálljatok föl, lassú ködök,
emlékeim száz bokráról,
volt társaim folton-foltos
ázott-pállott gúnyájáról.
Hadd halljanak valamit már
annyi idő után rólam,
mert nekem most hozzuk mérten
kegyetlenül jól dolgom van.
Hol is kezdjem, hogy szót értsünk,
annyit s annyi felé járva,
olyan rég nem tarisznyáltam
rojtozott bőr tarisznyába.
Nekem már a hold csak bolygó
s az a pásztor folt a holdon,
a fejemben nem fél falu,
de egy ország gondját hordom.
Nem lóháton, repülővel
intézem, ha dolgom akad,
s rádióval pótolom a
csivitelő madarakat.
Tudom, sokan irigyeltek,
irigyellek én is sokszor,
néha-néha a töltőtoll
nehezebb, mint a nagyostor.
Nehéz a szó, kivált a szebb,
de jó lenne fogni olykor
egy-egy erős pásztor-kezet.
Szálljatok föl, lassú ködök,
magasodjatok az égre,
vegyüljetek az égi nyáj
bárányfelhő-seregébe,
hogy mire a harmat-hordó
gyönge teste elsőt cirpel,
minden élemedő tűzhöz
jusson el az üzenetem:
Növeljetek bő sörényű,
táncos lábú, fényes szőrű,
szikrátrúgó szép csikókat,
jókötésű szálas székely
legények alá valókat.
Én pedig itt szilajítok
száz új csikó-gondolatot,
olyanokat, kiknek háta
nem tűr nyerget, nem áll hámba,
kipányvázni ne lehessen,
béklyót egyike se szeressen,
a patáik dobogása,
a sörényük lobogása
tüzet vessen, merre járnak.
S nem kívánok érte más jót,
néha egy kis vigasztaló
furulyaszót.
1956
Szálljatok föl, lassú ködök,
magasodjatok az égre,
vegyüljetek az égi nyáj
bárányfelhő-seregébe.
Hadd lássam a székely hegyek
bükkös, fenyős kéklő ormát,
ahonnan már, amint hittem,
csak egy lépés a mennyország.
Hadd lássam a csoronkáló
nagy medrű kis patakokat
s az ősz felé délig deres,
eldugott friss tisztásokat.
Szálljatok föl, lassú ködök,
emlékeim száz bokráról,
volt társaim folton-foltos
ázott-pállott gúnyájáról.
Hadd halljanak valamit már
annyi idő után rólam,
mert nekem most hozzuk mérten
kegyetlenül jól dolgom van.
Hol is kezdjem, hogy szót értsünk,
annyit s annyi felé járva,
olyan rég nem tarisznyáltam
rojtozott bőr tarisznyába.
Nekem már a hold csak bolygó
s az a pásztor folt a holdon,
a fejemben nem fél falu,
de egy ország gondját hordom.
Nem lóháton, repülővel
intézem, ha dolgom akad,
s rádióval pótolom a
csivitelő madarakat.
Tudom, sokan irigyeltek,
irigyellek én is sokszor,
néha-néha a töltőtoll
nehezebb, mint a nagyostor.
Nehéz a szó, kivált a szebb,
de jó lenne fogni olykor
egy-egy erős pásztor-kezet.
Szálljatok föl, lassú ködök,
magasodjatok az égre,
vegyüljetek az égi nyáj
bárányfelhő-seregébe,
hogy mire a harmat-hordó
gyönge teste elsőt cirpel,
minden élemedő tűzhöz
jusson el az üzenetem:
Növeljetek bő sörényű,
táncos lábú, fényes szőrű,
szikrátrúgó szép csikókat,
jókötésű szálas székely
legények alá valókat.
Én pedig itt szilajítok
száz új csikó-gondolatot,
olyanokat, kiknek háta
nem tűr nyerget, nem áll hámba,
kipányvázni ne lehessen,
béklyót egyike se szeressen,
a patáik dobogása,
a sörényük lobogása
tüzet vessen, merre járnak.
S nem kívánok érte más jót,
néha egy kis vigasztaló
furulyaszót.
1956
Az előbb lehet, hogy elszámoltam magam. 14? 15?
Vízhordó
Tenyerükből ellenzőt tartva
néznek az aratók a napra,
hátratekintnek olykor-olykor:
botladozva viszem a korsóm.
Lábam a tarló fölsebezte
(hogy égett, sajgott minden este!).
Sokszor útközben eltűnődtem
s még a gyíkot is irigyeltem.
Lettem volna madárfióka
pillangó, leginkább pilóta.
Eltörtem, eldobtam korsómat,
s maradtam mégis vízhordónak.
Útvesztőkkel és kerülőkkel,
mindenütt, hová elvetődtem,
még a tündöklő szép szivárvány
alatt is üres korsó várt rám.
Tenyerükből ellenzőt tartva
aratók néztek föl a napra.
1968
Tenyerükből ellenzőt tartvanéznek az aratók a napra,
hátratekintnek olykor-olykor:
botladozva viszem a korsóm.
Lábam a tarló fölsebezte
(hogy égett, sajgott minden este!).
Sokszor útközben eltűnődtem
s még a gyíkot is irigyeltem.
Lettem volna madárfióka
pillangó, leginkább pilóta.
Eltörtem, eldobtam korsómat,
s maradtam mégis vízhordónak.
Útvesztőkkel és kerülőkkel,
mindenütt, hová elvetődtem,
még a tündöklő szép szivárvány
alatt is üres korsó várt rám.
Tenyerükből ellenzőt tartva
aratók néztek föl a napra.
1968
Legyen a 16-ik.
- Státusza
Hasonló témák
