Jupi

Feri szemei messzire néztek, túl a romokon. Néha rám pillantott, de nem beszéltünk, csak jó tempóban gyalogoltunk az Andrási úton. Mindig az út közepén mentünk tudva, hogy így a legbiztonságosabb. Kihalt volt minden, épp felkelt a nap és tudtuk, hogy figyelnek. Nem féltünk sőt, én még egy kilőtt üzletbe is bemásztam nem rég, csak úgy a kalandért. Tapostam az üvegcserepeken, botorkáltam a sötétben, minden égett volt és tele törmelékkel. Most meg szinte feltűnően csattogtunk át Budára, nem törődve az oroszokkal, akik tankjaikkal a mellékutcákban álltak. Feri fellépett a vonatra, én még lent állva zavartan, fájón pillantottam fel rá. Ekkor döbbent rá, hogy én maradok. Hirtelen harag, könny és fájdalom járta át arcát, pedig az előbb még csillogó szemmel révedt rám. Ma is érzem a füst és a por szagát, mely átjárta Pestet… és ami átjárta a lelkem. Furcsa búcsú volt. Valami eltört, végleg megváltozott az öcsém és köztem. Miért nem mentem el? Apám beteg volt és elég idős is. A két nővérem meg szegények tartoztak a varrógép árával, és csak rám számíthattak. Hogy tudtam volna elmenni? Pedig… de lehet, hogy ma is így döntenék. Anyám túl korán és túl rosszkor halt meg, és én túl közel voltam. A kezeim közt halt meg! Sosem tudtam Istennek megbocsátani, hogy elvette tőlem anyámat. Nem is tudta nekem sose megmagyarázni, miért volt ez jó. Pedig hogy hittem, hogy Ő az aki, és jó, szerető, mindenható. Persze mindent túlél az ember, és férfivá válik valahogy. Önálló, független férfivá. 50-es, 60-as évek: formálták az embert. Az elképesztő valóság itthon és hírek kintről: Feri sokat írt és én is írtam elejénte. Mégis egyre nőtt a távolság. Feriből férfi lett, francia fickó. Néha felnőtt bennem egy erős vágy, hogy én is elmenjek, de hol egy lány, hol egy itthoni lehetőség, aztán meg már nem is volt olyan sima a dolog. Sokáig agglegényként éltem, aztán jött a NAGY Ő. Nem voltam már fiatal, mikor megszületett a fiam, de nem volt gond. Jó volt mindig a kapcsolatunk és ma is az. Sokat álmodoztam, de úgy a realitás talaján. Nem is tudom, egyáltalán van ilyen? A fiam is álmodozó és én soha nem gátoltam ebben. Istenről nem beszéltem neki soha, minek kezdtem volna bele, ez a kettőnk ügye Istennel. Valahogy, ki tudja, hogy, mégis hisz. Pedig őt is megtépázta az élet, mégis, vagy talán pont ezért bízik Benne. Bárcsak én tudnék így bízni! Van egy fájdalmas igazság: a történelem ismétli önmagát. A feleségemmel megöregedtünk, és nem tudjuk, mennyi van hátra. Egy fiunk van és övé a teher: mi. Nem mondja, de tudom, mert ismerem, hogy elege van az itteni helyzetből. Nem panaszkodik, de benne a vágy és az út, ami nekem is volt. És ott a dilemma is: mi. Neki is van már egy kislánya, aki előtt még ott az élet. De itt vagyunk neki mi is, ahogy nekem apám 50 évvel ezelőtt. Legszívesebben kirugdosnám családostul, de igaza van mégis, ha nem tud elmenni. Harcol, én is harcolok, de Kanada már az ő harcuk. Szeretem őket, ezért azt akarom, hogy jól döntsenek. Istenem, mutasd meg nekik az utat!