Két öreg úr
Későn látták meg egymást. – Helló, szia! – kiáltották lelkesen, s botjaikat magasra emelve ütőtávolságon belülre totyogtak. Jenő volt a gyorsabb. – Lajoskám, de rég láttalak! – rikoltotta, s már villant is a bot a kezében nagyot sujtva Lajos vállára. Az ütés meglehetősre sikeredett; Lajos azonnal összeesett, botját kiejtette jobb kezéből, és a bal vállát tapogatta sziszegve. – Látom, jó erőben vagy – mondta elismerően. – Mi újság? Anyád? Jól van? – kérdezte őszinte érdeklődéssel, és előrevetődve térden bokszolta Jenőt. Jenő is összecsuklott. Egymás előtt térdeltek a porban. – Valami baj van? – érdeklődött Lajos, látva a rettenetes kínokat társa arcán. – Semmi, semmi, múló rosszullét – válaszolta Jenő. – Anyám jól van, egy hónapja töltötte be a századik életévét. De hogy van a feleséged, Klárika? – kérdezte tágra nyíló szemekkel, miközben egy óriási nyaklevest kevert le a fájdalmáról megfeledkező Lajosnak. Lajos percekig csak feküdt. Érezte, ahogy az arca szép lassan feldagad, s a szájából vér kezd csöpögni. Felsandított a pihegő Jenőre, és korát meghazudtoló fürgeséggel rávetette magát. – Jól van! Igen, jól van! – ordította emberfeletti felhangokkal, és beletérdelt Jenő hasába. – Nemrég engedték ki a kórházból! A szíve! De hát már ő sem mai gyerek! – üvöltött Jenő arcába mászva, karmolta, ütötte, tépte, a haját is tovább ritkította, majd a fejével ütemesen döngölni kezdte a földet vért és nyálat fröcsögve az arcába: – Nagyon kedves tőled, hogy így érdeklődsz! Én is remekül érzem magam, még ha nem is vagyok teljesen egészséges! De hát örüljünk, hogy élünk, nem igaz? – Teljesen igazad van – rebegte Jenő, és a váratlanul keze ügyébe keveredő botját megragadva erőteljes csapást mért Lajos homlokára. Lajos fájdalmas arccal esett hátra, záporoztak rá a botütések. – Hogy neked milyen aranyosak az unokáid! – hörögte Jenő vértől csatakos arccal, s kegyetlenül lecsapott újra és újra az előtte vonagló testkupacra. Amikor látta, hogy Lajos már nem mozdul, ernyedten engedte le karját, és fáradtságtól, fájdalomtól elgyötörve lehuppant a földre. Órákig gyűjtötte az erejét a két szaporán lihegő, fel-felnyögő vérző húscsomó. Végül mégis feltápászkodtak, magukhoz vették botjaikat, és mélyen egymás szemébe néztek. – Örültem, hogy találkoztunk. Szia – suttogta Jenő. – Én is nagyon örültem, hogy láttuk egymást. Minden jót – válaszolta Lajos is elhalón. Szinte egyszerre köpték egymást pofán, majd szép lassan elindultak hazafelé.
[/b]
Későn látták meg egymást. – Helló, szia! – kiáltották lelkesen, s botjaikat magasra emelve ütőtávolságon belülre totyogtak. Jenő volt a gyorsabb. – Lajoskám, de rég láttalak! – rikoltotta, s már villant is a bot a kezében nagyot sujtva Lajos vállára. Az ütés meglehetősre sikeredett; Lajos azonnal összeesett, botját kiejtette jobb kezéből, és a bal vállát tapogatta sziszegve. – Látom, jó erőben vagy – mondta elismerően. – Mi újság? Anyád? Jól van? – kérdezte őszinte érdeklődéssel, és előrevetődve térden bokszolta Jenőt. Jenő is összecsuklott. Egymás előtt térdeltek a porban. – Valami baj van? – érdeklődött Lajos, látva a rettenetes kínokat társa arcán. – Semmi, semmi, múló rosszullét – válaszolta Jenő. – Anyám jól van, egy hónapja töltötte be a századik életévét. De hogy van a feleséged, Klárika? – kérdezte tágra nyíló szemekkel, miközben egy óriási nyaklevest kevert le a fájdalmáról megfeledkező Lajosnak. Lajos percekig csak feküdt. Érezte, ahogy az arca szép lassan feldagad, s a szájából vér kezd csöpögni. Felsandított a pihegő Jenőre, és korát meghazudtoló fürgeséggel rávetette magát. – Jól van! Igen, jól van! – ordította emberfeletti felhangokkal, és beletérdelt Jenő hasába. – Nemrég engedték ki a kórházból! A szíve! De hát már ő sem mai gyerek! – üvöltött Jenő arcába mászva, karmolta, ütötte, tépte, a haját is tovább ritkította, majd a fejével ütemesen döngölni kezdte a földet vért és nyálat fröcsögve az arcába: – Nagyon kedves tőled, hogy így érdeklődsz! Én is remekül érzem magam, még ha nem is vagyok teljesen egészséges! De hát örüljünk, hogy élünk, nem igaz? – Teljesen igazad van – rebegte Jenő, és a váratlanul keze ügyébe keveredő botját megragadva erőteljes csapást mért Lajos homlokára. Lajos fájdalmas arccal esett hátra, záporoztak rá a botütések. – Hogy neked milyen aranyosak az unokáid! – hörögte Jenő vértől csatakos arccal, s kegyetlenül lecsapott újra és újra az előtte vonagló testkupacra. Amikor látta, hogy Lajos már nem mozdul, ernyedten engedte le karját, és fáradtságtól, fájdalomtól elgyötörve lehuppant a földre. Órákig gyűjtötte az erejét a két szaporán lihegő, fel-felnyögő vérző húscsomó. Végül mégis feltápászkodtak, magukhoz vették botjaikat, és mélyen egymás szemébe néztek. – Örültem, hogy találkoztunk. Szia – suttogta Jenő. – Én is nagyon örültem, hogy láttuk egymást. Minden jót – válaszolta Lajos is elhalón. Szinte egyszerre köpték egymást pofán, majd szép lassan elindultak hazafelé.
[/b]
