Nos Ő számomra egy fekete ló sajnos még nem olvastam tőle.
Egy részlet a vele készített interjúból:
Ambivalens érzésekkel indultam a Chris Carter interjúra, épp úgy éreztem magam előtte, mint egy-egy Robert Hunter-könyv befejezése után. Ugyanaz a kérdés kattogott csak a fejemben, ami a krimijei olvasása alatt is folyton: vajon hogyan pattanhat ki egyazon ember agyából két olyan hihetetlenül vonzó, összetett, izgalmas és szeretni való karakter, mint Robert Hunter és Carlos Garcia nyomozók, és azok a borzalmas gyilkosságok és halálnemek, amikkel a két említett szereplő – és az olvasók – Carter könyveinek lapjain rendre szembetalálkoznak. Az egyórás interjú végére – bár Carter korántsem volt szűkszavú interjúalany, sőt – még több kérdés gyűlt fel bennem, mint amivel odamentem, de a fentire talán választ kaptam. Hunter és Garcia azért olyan, amilyen, mert a szerző önmagából gyúrta össze őket. A regényekben leírt borzalmak pedig az általa tapasztalt valóság szörnyűségeiből fakadnak.
Többször, több helyen is elmondtad, hogy magadból indultál ki, amikor a két főhősödet, Robert Huntert és Carlos Garciát megteremtetted, hogy mindkettőjükbe beleírtál valamit magadból: Garcia Brazíliában született, hosszú, sötét haja van, Hunter eredetileg kriminálpszichológus, inszomniás, igazi magányos farkas. Az évek során – hiszen lassan már 15 évet töltöttél el a szereplőiddel – mennyire idomultak hozzád, mennyire követték le a te fejlődésedet? Nem próbáltad meg jobban leválasztani őket magadról?
Nem, dehogy, de nem is lettem volna rá képes. Minél hosszabb a sorozat, minél többet írok a karakterekről, annál inkább szaporodnak a közös vonások. Hunter például kezdetben is nyugodt személyiség volt, akit nem egyszerű kibillenteni, és ez az évek során csak fokozódott, mert ilyen vagyok én is, egyre inkább. Minél öregebb leszek, annál nehezebb kihozni a sodromból, jóformán sosem veszítem el a higgadtságomat.
Sok helyen elmondtad, hogy sosem akartál író lenni, karrieredet szinte a véletlennek köszönheted, és hogy az első Hunter-könyvet, A keresztes gyilkost tulajdonképpen a magad szórakoztatására írtad. Még mindig élvezed az írást, vagy ma már inkább munkaként, elvégzendő feladatként tekintesz rá?
Ja, én vagyok a két lábon járó bizonyítéka annak, hogy bármilyen kései életkorban megtalálhatod azt, amit a legjobban szeretsz csinálni. Én mindent imádok az írásban: a kutatást, a karakterek kitalálását, még a legkisebb mellékszereplőimet is nagy gonddal építem fel, szeretek agyalni a cselekmény fordulatain. Mert tudod, az életem unalmas. Az izgalmak a fejemben történnek. Amúgy egy unalmas pacák vagyok, egész nap csak a laptop előtt üldögélek. Annyiszor megmentett már az írás, a lezárások alatt is valóságos pszichés mentőöv volt nekem. Most fejeztem be a tizenharmadik Hunter-történetet. És most megpróbálok valami mást írni.
Wow, hogyhogy? Meguntad már Robert Huntert? Vagy kíváncsi voltál, tudnál-e mást is?
Nem, nem untam meg, imádom Huntert, de annyi különböző ötlet van a fejemben, hogy kértem az ügynökömet, hadd írjak most valami teljesen újat. Egyet. Hadd próbáljam meg. Aztán visszatérek Hunterékhez. És ez tényleg más lesz – ez nem thriller, hanem egy kitekert szerelmi sztori. Nagyon féltem is tőle. Egész írói karrierem alatt csak Huntert írtam, és eleinte az volt benne, hogy mi a fenét csinálok itt, ez tiszta hülyeség, de aztán a történet elkezdett formát ölteni, és a hetedik fejezetre már nagyon élveztem. Jól éreztem magam az új karakterek között, ebben a teljesen más világban.
Mondd el, kérlek, hogyan pattannak ki ezek a változatos halálnemek és kínzási formák a fejedből? Körbenézel a szobában, látsz mondjuk egy cipőkanalat, és azonnal elkezdesz azon agyalni, hogy hű, hogyan lehetne ebből kínzóeszköz?
Á, ez könnyű. Te csak harminc másodpercet gondolkodtál rajta. Próbáld ki, hogy két órán keresztül agyalsz. Neked is menne.
De nem annyira, mint azok az esetek, amiket bűnüldözési pályafutásom során láttam. El sem tudod képzelni, Amerika az egy teljesen másik világ, brutálisan erőszakos: van ugye bűntény, van erőszakos bűntény, van az ultraerőszakos bűntény, aztán 50 méter trágya, majd Amerika. Őrület. Szóval én mindent láttam – nem csoda, hogy inszomniás vagyok. És minden, amit láttam, valós volt. Ezzel szemben amit leírok, kitaláció. És attól sem félek, hogy ötleteket adnék másoknak – egyrészt ezek a halálmódok túl bonyolultak, másrészt, hidd el, aki meg akar gyilkolni valakit, annak megvan a saját pontos elképzelése arról, hogyan szeretné csinálni.
Mi az a határ, amit sosem lépnél áll – még ha fikciós a történet, akkor sem?
Sosem szerepeltetnék gyerekeket áldozatszerepben. Azt nem. És a nemi erőszak. Bár a valóságban a sorozatgyilkosok többsége szexuális indíttatásból gyilkol, a tizenhárom regényemből egyik gyilkos sem szexuális ragadozó. Magam sem értem, hogy tudtam ezt eddig ilyen jól kikerülni… De erre nem vagyok képes, ez túlságosan érzékeny pont számomra, és túl sokakat érint, sajnos.
(Ribánszky Ágota)
