Radics Géza HOL TÉVESZTETTÜNK UTAT?
Nem mondom én: a régi épületnek dobjátok félre mindenik kövét,
De nézzetek meg minden darabot, mit alapnak vesztek, s amely porhatag már,
Vessétek azt el kérlelhetetlenül, bármily szent emlék van csatolva hozzá,"
(Petõfi: A nemzetgyûléshez)
Ezredforduló van. A kereszténység a harmadik, mi magyarok pedig hivatalos keresztségünk második ezredének küszöbét lépjük át. Ezen évforduló vegyes érzelmekkel tölt el bennünket. E tekintetben a magyarságot nagyjából három csoportra lehet osztani. Vannak, akik a magyarság megmaradását a római keresztség felvételében látják, és ezt Szent István, elsõ királyunk örökérvényû munkájának tartják. Vannak, akik pont az ellenkezõjét vallják, romlásunk, pusztulásunk, és a mai, szinte kilátástalan jövõnk okát a római keresztség felvételében látják, és ezért Szent Istvánt vádolják. És ott vannak a közömbösek, a legnépesebb tábor.
Vajon melyik tábornak van igaza? Avagy e kérdésben is, mint általában az igazságot valahol középen kellene keresni? Ahhoz, hogy e kérdésekre elfogadható választ tudjunk adni, bele kell lapoznunk az idõszámításunk elsõ ezredfordulója táján történteket tárgyaló dolgozatokba, és természetesen a legkorábbi forrásmunkákba. Tudatosan elfogadható, és nem minden igényt kielégítõ válaszkeresést írtam. Kielégítõ választ e kérdésekre csak akkor lehetne adni, ha olyan új és megbízható forrásmunkákra bukkannánk, amelyek néhány alapkérdés tisztázását lehetõvé tennék. Ilyenek legfeljebb a Vatikán könyvtárában porosodnak, amelyek közelébe aligha férkõzhetünk. Vizsgáljuk meg tehát a szóban forgó kérdéseket a rendelkezésünkre álló forrásmunkák fényében, amelyekben bõven találunk idéznivalót mindkét álláspont alátámasztására. Az általam használt idézeteket se azért használom, hogy álláspontom tévedhetetlenségét igazoljam, hanem azért, mert egy olyan folyamatot látok, amely eltér a hivatalos állásponttól, és ezen idézetek mondanivalója alátámasztani látszanak azt.
Mielõtt Árpád nagyfejedelem elindította hadait a Kárpátok irányába, 894-ben szövetséget kötött Leó bizánci császárral a bolgárok ellen. Árpád-ágbeli õseink Arnulffal, a frank császárral már 892-ben szövetséget kötöttek a morvák megrendszabályozására. A bizánci szövetség rövid életû volt, de az Arnulffal kötött szövetség hatályban maradt a császár haláláig, amely 899-ben következett be. Miután az új császár nem volt hajlandó meghosszabbítani a szövetséget és az adók fizetését, õseink Dunántúlt is birtokba vették. 900-ban a magyar hadak Bajorországra és Itáliára törtek. Ebbõl keletkezet azon viszály, amely 904-ben "béketárgyalásokhoz" vezetett, de magyar küldöttséget Kurszán gyula vezetésével a bajorok meggyilkolták. Mi magyarok készek vagyunk megfeledkezni arról, hogy õseink voltak a támadók, de mai napig fájlaljuk Kurszán meggyilkolását és joggal. Galád, és semmi esetre se a keresztény erkölcs szerinti cselekedet volt, de tudnunk kell, hogy a bajoroknak ezen "béke" adófizetéssel járt volna. Ettõl függetlenül Kurszánt és társait nemzeti mártírként kellene tisztelnünk. Állapodjunk meg abban, hogy õseink is emberek voltak, olyanok mint bármely más nép fiai, de erényeikkel és hibáikkal együtt õk a mi õseink voltak. Tisztelnünk kell õket. De ha múltunkat tisztázni akarjuk - és erre nagy szükség lenne -, akkor nem kerülhetjük meg a tényeket akár kedvezõek számunkra, akár nem. Akkor mi voltunk a hatalmasabbak, tehát nekünk volt "igazunk". Ma õk a hatalmasabbak, ezért nekik van "igazuk". Amióta ember van e földön azóta ez így van, s amíg ember lesz e földön, addig így is marad. Tény, hogy a magyarság és a nyugat közti viszony kialakulásában mi sem voltunk ártatlanok.
A második béketárgyalásra, azaz a nyugattal való viszonyunk rendezésére Géza nagyfejedelem uralomralépése után, 973-ben került sor. A hivatalos álláspont szerint Géza nagyfejedelem felismerte, ha nem téríti népét a római keresztségre, akkor menthetetlenül elpusztul. Ezt a késõbbi események egyszerûen nem támasztják alá. II. Henrik császár, Szt. István apósa halála (1028) után megromlott a viszony nyugati keresztény testvéreinkkel. Hazánkra támadtak 1031-ben, 1041-ben, 1044-ben. 1050-, 51- és 52-ben, 1108-ban és 1146-ba. A hódoltságtól nem kereszténységünk mentett meg bennünket, hanem gazdasági és katonai erõnk. Mi lehetett tehát Géza nagyfejedelem politikájának a valós háttere? Géza a béketárgyalások eredményeként nyugati térítõket is kért. A térítõkkel aztán egyre nagyobb számban jelent meg az idegen kíséret a magyar nagyfejedelmi udvarban, akik a magyarsággal szemben kiváltság jogokat kaptak.
Vizsgáljuk meg, hogyan is nézett ki a X. század Rómája, mármint a Római Katolikus Egyházat, amely megmaradásunk záloga lett volna. Találunk-e valamit, amely vonzását, példamutató erkölcsét, hatalmát okkén lehetne felhozni Géza nyugatirányú politikájára. A X. század nagyon válságos idõszak volt a Katolikus Egyház részére olyannyira, hogy azt a legszívesebben kitörölnék a történelem lapjairól. Az amerikai történetíró, James Reston, Jr. errõl így ír: "A tizedik század pápasága a tudatlanságból indult, majd erõszakba torkollott szünet és szégyen nélkül. A szajha, vérszopó királynõ, Marozia uralkodásától a század elejérõl, a kamasz XII János pápa bujaságáig a század közepén, a pápa gyilkosságokig a 980-as években, és a viszálykodás a pápa és ellenpápák között a század végén, a Szentszék a zûrzavar és botrány mocsara volt." (During the tenth century, the papacy lunched from ignorance to debauchery to violence without pause or shame. From the harlot's reign of the vampire queen Marozia early in the century, to the lecherry of the boy-pope John XII in midcentury, to the papal assassinations of the 980s and the struggels between the popes and antipopes at the end of the century, the Holy See was swamp of chaos and scandal. The Last Apocalypse, Europe at the Year 1000 A.D. Az utolsó Világvégvárás, Európa Kr.u. 1000-ben. 204. oldal.). Lehet, hogy egyesek részére sértõ, elfogultnak tûnik ezen jellemzés, de a történtek ismertek, ha nem is ilyen éles megfogalmazásban. Ezen állapotnak a nagy mûveltségû, francia származású II. Szilveszter pápa vetett véget 999-ben. Ha igaz Géza azon mondása, hogy: "Elég gazdag vagyok ahhoz, hogy két Istent is szolgáljak", akkor nem lehet a nagyfejedelem hitbéli meggyõzõdését se okul felhozni. Mi lehetett tehát a politikai irányváltás oka?
E sorok írójának az a gyanúja, hogy Géza nagyfejedelem politikai irányváltása mögött asszony áll. Azt szokás mondani, hogy "minden nagy férfi mögött, egy még nagyobb asszony áll." A Királyok Könyve - Officai Nova, 1994 - címû szép kiadású munkában, a következõképp jellemzik Saroltát, Géza feleségét, az erdélyi Gyula (esetleg gyula) leányát: "... kezében tartotta az egész országot, férjét, s mindazt, ami férjéé volt, õ kormányozta," mármint Sarolta. Ezek szerint Sarolta kezében volt a tényleges hatalom. Nos, de mi lehetett, ami Saroltát arra ösztökélte, hogy az ország politikai rúdját nyugati irányba fordítsa? Saroltáról a korabeli írók azt is feljegyezték, hogy tüneményesen szép volt, s hogy e szépséget csak a nagyfejedelemné szeszélye szárnyalta túl. A férfiakkal együtt ivott, vadászott, ha kellett verekedett, haragjában még embert is ölt. Nem lehetetlen tehát, hogy a szeszélyes nagyasszonynak nézeteltérése volt az apjával, aki Bizánccal állt jó viszonyban. Feltehetõleg tehát, Sarolta apja ellenében cselekedett, mikor a nyugati kapcsolatok kiépítését elhatározta.
Az sem lehetetlen viszont, hogy Géza politikája mögött nem Sarolta, hanem a lengyel hercegnõ Adelhaid állt. Az 1981-ben kiadott Magyar Történelmi Kronológia (Tankönyvkiadó) a következõt írja: "973-ban - Géza második házassága, Adelhaid lengyel hercegnõvel." Errõl az 1914-ben kiadott Révai Nagy Lexikona ezt írja: "Szt. István, Magyarország elsõ királya, Géza vezér és Sarolta, mások szerint Adelhaid lengyel hercegnõ fia." Géza nagyfejedelem esetleges második házassága tehát nincs tisztázva, de legtöbben Saroltát tartják István anyjának. Révai azt is megemlíti, hogy Géza és Sarolta "974 táján" keresztelkedtek ki. Gézát illetõen ez megfelelhet a valóságnak mind az egyik, mind a másik esetben. Nem esik szó azonban arról - ha a második házasság valós -, hogy mi történhetett Saroltával. Fiatal volt még. Baleset érhette? Gyilkosság áldozata lett? Ki tudná megmondani. A második házasság egyébként meggyõzõbb magyarázattal szolgál Géza nyugatirányú politikájára. Adelhaid nevérõl arra lehet gyanítani, hogy édesanyja Németföldrõl kerülhetett valamely lengyel herceg vagy a királyi udvarba, és a fiatal hercegnõt valószínû német nevelésben részesítette. A német császári politika tehát Adelhaidot alkalmasnak találta arra, hogy beépítse a magyar nagyfejedelmi udvarba. Így nem Sarolta, hanem Adelhaid állhatott Géza politikája mögött.
Szt. István születésének évével se állunk jobban. Legtöbben 970-re teszik, tehát Sarolta fia. A Magyar Nemzeti Múzeum által összeállítot és kiadott Az Árpád-ház Családfája (Puskely Mária munkája nyomán) 975-rõl tudósít. Pauler Gyula pedig úgy véli, hogy István 977-ben született. Elképzelhetõ, hogy István anyja Adelhaid és nem Sarolta? A majdani király talán az õ természetét, és nem Sarolta keménységét örökölte? Megannyi bizonytalanság! E kérdések tisztázása nagyon fontos lenne.
Sajnos a késõbbi eseményekkel kapcsolatban is több a kérdés, mint a bizonyság. Nagyon fontos lenne tudni, hogy valójában mi történt István nagyfejedelemmé választása alatt, és még inkább utána. Tudjuk, hogy Géza 997-ben halt meg, de nem tudjuk, hogy az év melyik évszakában. A késõbbi események tisztázása szempontjából ennek pontosítása szintén fontos lenne. A hivatalos álláspont szerint ugyanis Koppány jogos várományosa volt a nagyfejedelmi tisztnek, és megkérdõjelezte Istvánnak ehhez való jogát. A Dunántúl ura István ellen kardot rántott, de az új nagyfejedelem az idegen zsoldosok segítségével leverte, és testét felnégyeltette, amely nem volt magyar szokás. Az ütközet idõpontját általában 999-re teszik, de vannak, akik a 998-at se tartják lehetetlennek. Amennyiben az összeütközés oka valóban István nagyfejedelmi méltósághoz való jogának megkérdõjelezése volt, úgy 999 késõnek mutatkozik. 998 tavasza elfogadhatóbb lenne, fõleg akkor, ha Géza 997 második felében halt meg. De ha a nagyfejedelem az év elsõ felében költözött Csaba seregébe, akkor István és Koppány összecsapásának már 997 õszén meg kellett volna történnie. Kérdés, hogy az õsi rend hívei - az erdélyi Gyula (1002) és a dél-magyarországi Ajtony (1003), akik késõbb szintén lázadtak, és akiket István külön-külön levert -, miért nem álltak Koppány mellé? Összefogás esetén a három nagy úr együttes hadseregével szemben Istvánnak semmi esélye nem lett volna a gyõzelemre. Azt kell tehát feltételezni, hogy Koppány lázadásának más oka lehetett. Legújabban Dr. Bakay Kornél régész-történész ezen nézetnek adott kifejezést, és a lázadások korát is jóval késõbbre teszi.
Ha valaki a szóban forgó kort, és Szt. István uralkodása alatti eseményeket tüzetesebb vizsgálatnak veti alá, akkor nem egy erõskezû uralkodó, történelmet csináló alakja emelkedik ki, hanem egy tisztán látó, jó lelkületû, de uralkodásra nem alkalmas egyén lelki tépelõdése. Erre lehet következtetni Vászoly megvakítatásának esetébõl is. Az 1300-as évek második felében írt Képes Krónika így írt a történtekrõl: "Közben testi ereje kezdte elhagyni (Istvánt), és érezvén, hogy súlyos bágyadtság nyomja, sietve elküldte követként Budát, Egiruth fiát, hozza ki a nyitrai börtönbõl nagybátyja fiát, Vazult - ... -, hogy mielõtt maghal, királlyá tegye. Meghallván ezt Gizella királyné, tanácskozott Budával, ezzel a gonosz emberrel, és nagy sietve elküldte Sebös nevû követét, ennek a Budának a fiát abba a börtönbe, amelybe Vazult õrizték. Sebös tehát megelõzte a király követét, kiszúrta Vazul szemét, fülkagylóiba ólmot öntött." A magvakított Vászolyt a király elé vezették, akinek szemei a megkínzott láttán könnybe lábadtak, és magához hívta Szár László fiait, Andrást, Bélát és Leventét és azt tanácsolta nekik, hogy azonnal meneküljenek, mert az õ életük sincs biztonságban. Történészeink szerint Vászolyt Szt. István parancsára vakították meg, és a három herceg, akiket õ számûzetett, nem Szár László, hanem Vászoly fiai voltak.
Szt. Imre halálának körülményeit is újra kellene vizsgálni. A hivatalos álláspont szerint vadászat alkalmával vadkan ölte meg. Az ilyesfajta beállítások rendszerint gyilkosságok elleplezését szolgálják. Alig képzelhetõ el, hogy a fiatal herceget a vadászaton kíséret és kutyák nélkül hagyták volna. A vadkan tehát nem Szt. Imrével lett volna elfoglalva, hanem a kutyákkal, és egy alkalmas pillanatban a herceg leterítette volna a felbõszült fenevadat. A már idézett amerikai szerzõ, Reston szerint Szt. Imre volt 1031-ben a pozsonyi csata parancsnoka, amikor szétverte II. Konrád császár hadait, elfoglalta a Lajta és a Fischa közét, és a Morvamezõt. Szt. Imre lehetett szent életû ember, de ereiben valószínû nem káposztalé csordogált. Meg volt benne a szükséges keménység, amely egy hatásos és eredményes uralkodó nélkülözhetetlen erénye. E gyõzelem után bukkant fel a "vadkan". Nem esik szó arról, hogy Szt. István megbüntette volna azokat - Vászoly esetében sem -, aki Szt. Imre haláláért felelõsek voltak, akár szerencsétlenség, akár merénylet áldozata lett a herceg. Ebbõl arra is lehet következtetni, hogy a politikája útjában állókat könyörtelenül eltette az útból, de arra is, hogy az események kétségbeesett szemlélõje volt csupán. Azt is tudni kell, hogy Szt. Imrének bizánci hercegnõ volt a felesége. Bizánc és a Római Egyház között ekkor már nagyon súlyos világnézeti ellentétek lehettek, amely 1054-ben a szakadáshoz vezetett. Hogyan történhetett tehát, hogy a magyar királyi hatalom várományosának keleti, és nem nyugati felesége volt? Ezzel Szt. István szerette volna ellensúlyozni a nyugati befolyást, vagy Imre herceg atyja ellenében cselekedett, mert világosan látta azokat a bajokat, amelyeket az idegenek elhatalmasodása okozott? "Mondd, Te kit választanál?" : a lelkitusában tépelõdõ, avagy a kemény, gyermekét is feláldozó királyt? A "vadkan" a megoldás? Mindmegannyi kérdés!!!
E kérdésekre vet némi fényt, mikor Szt. István röviddel halála elõtt a Szent Korona képében Magyarországot a magyarok Nagyasszonya oltalmába ajánlotta. Hitbéli meggyõzõdésébõl tette, avagy kétségbeesésében? Az öreg király elvesztette fiát, a rokonság azon férfitagjait, akikre az országot rábízhatta volna. Kire tehát? Orseolo Péterre, aki már 1027 óta a királyi udvarban élt? Aki az idegenek kedvence és neveltje volt? Akit a magyarok három éves uralkodása után elzavartak? Aki a német császárhoz menekült segítségért? Akit a német császár visszaültet a magyar királyi székbe 1044-ben, mint hûbéresét, s ezzel a magyarság is hûbérsorsra jutott. Az eseményekbõl inkább az tûnik ki, hogy a hivatalos állásponttal szemben Szt. István gyengekezû uralkodó volt, és a neki tulajdonított intézkedéseket, az õ nevében az idegenek hajtották végre.
Ezek után térjünk vissza Koppány lázadásának kérdéséhez. A jelen ismereteink szerint a legvalószínûbbnek azt kell mondani, hogy Koppány és Szt. István között nem volt hatalmi nézeteltérés. Ha igen, legföljebb azért, mert Istvánt nem tartotta uralkodásra alkalmasnak. De mikor a jóindulatú, és jó lelkületû István a nagyfejedelmi tisztet elfoglalta, a Géza udvarában elszaporodott, és nagy befolyásra szert tett idegenek úgy látták, hogy eljött az õ idejük. Kihasználták az új nagyfejedelem gyengeségét, és a nagyfejedelmi udvarban elszabadult az idegenek korlátlan garázdálkodása. Ennek hullámai Koppányt érintették elõször, mire a nagy úr kardot rántott. Három évvel késõbb az erdélyi Gyula lázad, majd pedig a dél-magyarországi Ajtony, akiket Szt. István külön-külön levert. Az idegenek garázdálkodása szolgáltathatja az azonos okot a lázadásokra, amely nem azonos idõben érintette a lázadókat. Ezért nem fogtak össze. Ha Koppány a hatalomhoz való jogáért lázadott, akkor Gyula és Ajtony miért nem álltak mellé? Az õsi rend, a vérszerzõdés, a pusztaszeri egyezmény szétporladt volna? Ezt se lehet kizárni, de az elõzõekben elõterjesztettek meggyõzõbbek.
De vajon miben nyilvánulhatott meg az idegenek garázdálkodása? A keresztényesítés lehetett olyan erõszakos, mint azt Szt. Istvánról maga a Római Katolikus Egyház is hirdeti, de nem lehetett az egész nemzetet átfogó térítési hadjárat, ehhez nem volt elég katolikus pap. Ez a XIII. században következett be. Nem lehetetlen, hogy az Egyház az e korban elkövetet erõszakosságot (inkvizíciók) varrja a szent király nyakába. Gondoljunk arra is, hogy milyen iszonyú gyûlölet éghetett az országba telepített idegenek szívében a magyarság iránt, hiszen fél századdal korábban még a magyarok nyilaitól rettegtek. Mindent elkövethettek, hogy sérelmeiknek elégtételt szerezzenek. Reston szerint II. Szilveszter pápa "követelte" (demanded) a vikingektõl - akik szintén ebben az idõben tértek a keresztény hitre -, hogy pusztítsák el "pogány" írásukat, a rovásírást. Ezek szerint a pápa, és nem Szent István utasítására rendelték el a magyarság "pogány" írásának, a rovásírásnak az elpusztítását. Ez egy saját írásával rendelkezõ nép mûveltsége elleni merénylet volt. Talán ezen intézkedésben kell keresni azon elgennyesedet, soha be nem gyógyuló lelki seb okát, amely a mai napig megosztja a nemzetet? Amely lehetetlenné tette, hogy a Római Katolikus Egyház egyé váljon a nemzettel, amint ez a lengyeleknél megvalósult. A szlávoknak és románoknak ilyen gondjuk nem volt, mert náluk a mûvelõdés a keresztény hit felvételével kezdõdött. Amerikában az indiánokból se tudtak rabszolgákat csinálni, mert büszke, mûvelt nép volt. Ezért kellett Afrikából drága pénzen négereket behozni. Egy mûveletlen népet könnyebb új vallásra téríteni, meghódítani, szolgává tenni, mint egy mûveltet. Õseink mûveltsége nem volt azonos a nyugatiak mûveltségével, sajátosan magyar volt és ragaszkodtak hozzá. Ragaszkodtak hozzá, és ragaszkodunk hozzá, mert õsvallásunk Nagyasszonyát, Boldogasszonyt a mai napig nem tudták kitépni lelki és hitvilágunkból. Azonosították Szûz Máriával. Azzal tehát, hogy õseinket lebarbározzuk, lepogányozzuk, mûveletlennek tartjuk, erkölcsi jogalapot teremtünk mindannak, ami az elsõ ezredforduló táján és utána történt. De hiába! Költõink, íróink újra és újra megéneklik "pogány", "barbár" õseinket, aki dicsõsége ott él vagy lappang minden magyar szívében, akik lerakták a magyar birodalom alapjait.
A megbékélés, a magyar jövõ megkövetelné, hogy õseinkrõl az egyháziak írásaiban ne jelenjenek meg olyan leértékelõ jellemzések, amilyet Lévrády Ferenc a Magyar templomok mûvészete címû munkájában olvashatunk: "Az egész Európát bekalandozó, hazát keresõ portyázásaik során is találkoztak a kereszténységgel; a mozgékony hadviselésüknek kiszolgáltatott békés keresztény nyugatiakban a világvég apokaliptikus borzalmainak képét fölidézõ rabló hadjáratait, templomokat és kolostorokat pusztító harácsolásaik során azonban aligha adódott alkalom és lehetõség arra, hogy a "magyarok nyilaitól megmentõ" Istennel s vallásával kapcsolatot találjanak". (Szent István Társulat. Az Apostoli Szentszék Könyvkiadója. Budapest, 1982.) Ezen bizonyos "kalandozásokkal" kapcsolatban tudnunk kell, hogy 94%-uk szövetségben történt. Tehát hívták õket, mint például X. Leó pápa, aki õseinket hívta az ellene fellázadók megrendszabályozására. Berengál király kivételével mindig olyanokat segítettek, akik a királyaik ellen lázadtak, hogy ezzel gyengítsék az esetleges ellenséget. Berengált is azért, hogy megakadályozhassák a német császárok római császárrá való választását. Ezért írja Reston: "Nem úgy mint a vikingeknél, hadjárataik fõcélja nem a zsákmányszerzés volt." Mármint a magyaroké (166. oldal). Ez után így folytatja: "Esetenként az apácákat is megölték, de soha nem erõszakolták meg õket." (They might kill nuns, but never rape them.) Nos, ez azért mégiscsak egy magasabb rendû erkölcsi tartásra utal. A hivatalos történetírásunk arról is mélyen hallgat, hogy 955-ben, miután Bulcsu és Lehel horkákat felnégyelték, majd testüket kifüggesztették a vár fokára: "A magyar hadifoglyok ezreit és ezreit csonkították és kínozták meg, mielõtt élve eltemették õket." (Then thousands upon thousans of Hungarian prisoners mutilated and tortured, before they were buried alive. 179. oldal.) Tudjuk, hogy õseink fergeteges rohamaik, harci fölényükkel félelmetesek lehettek, de megkínozni, majd élve eltemetni katonákat, akik már megadták magukat, mégse vall valamilyen emelkedett keresztény erkölcsrõl.
Helyére kell tennünk a Szt. István elleni vádak alaptalanságát is. A folyamatnak, amely a római vallás felvételéhez vezetett, Géza nagyfejedelem volt az elindítója. Tehát õt kellene vádolnunk. Itt most nem az a fontos, hogy ezen politika tényleges vezetõje Sarolta vagy Adelhaid lehetett, hanem az, hogy az Géza nevében történt. Szt. István egy huszonnégy év óta mûködésben lévõ politikai irányzatot vett át, amely ellen nagyfejedelemmé választása alkalmával - jelek szerint - nem volt érdemi fellépés. Az elõzõekben igyekeztem hangsúlyozni, hogy az õsi rend hívei nem tudtak, vagy nem is volt miért összefogniuk Géza és Szt. István politikája ellen, bármi volt is a késõbbi lázadások valós oka. Ezek feloldására a következõ lehetõségek hozhatók fel: 1. Szt. István kemény kézzel vette át az ország vezetését, és minden ellenszegülést könyörtelenül letört. Eszes politikus volt és õ maga választotta meg, hogy ellenfeleivel mikor és hol számol le. A késõbbi eseményekbõl azonban nem ezt lehet kiolvasni fõleg, ha azok jóval késõbb történtek. 2. Szt. István tisztánlátó, végtelen jó indulatú ember volt, de hiányzott belõle az uralkodáshoz nélkülözhetetlen keménység, ezért felesége, Gizella és az idegenek gyakorolták a valós hatalmat, amelynek õ kétségbeesett szemlélõje volt csupán. 3. Hamis az a beállítás, hogy a magyarság a kereszténység ellen lázadt, hiszen az ezredfordulóra a magyar fõúri réteg zöme, ha nem száz százaléka felvette a keresztény vallást. Ez lehetett az egyik oka, hogy István ellen nem léptek fel egységesen vagy egyáltalán. 4. A jelek szerint igaza lehetett Padányi Viktornak abban, hogy Árpád nagyfejedelem halála után a központi hatalom erõsen fellazult. Ez a lovas mûveltségû népekre jellemzõ szövetségi rendszerben természetes volt. A központi hatalom megszilárdulását Géza és István munkája hozta létre. És ezen hatalom biztosította, hogy Magyarország az elkövetkezõ ötszáz évben Európa nagyhatalma maradhatott. Az, hogy ezen hatalom megszilárdulása nem úgy történt, ahogy azt ezer év távolából szeretnénk, nem változtat a tényeken. Az idegenek utódai pedig beolvadtak a magyarságba, s mert minden kakas úr akar lenni a maga szemétdombján, ezen utódok is védték az országot, azon nyugati támadások ellen, amelyeket e dolgozat elején felsoroltam. Ez vonatkozik királynéjainkra is, akik egy kivételével mind idegenek voltak, mint ahogy minden európai uralkodó-házban ez volt a helyzet. Akkor ez volt a divat. A királylányokat a hatalmi érdekek szolgálatában adták és vették.
Mindezt összegezve és tanulságként éppen ideje lenne, hogy emberi tudásunk és lehetõségeink szerint kikutassuk és megismerjük múltunkat a lehetõ legjobban a valóságnak megfelelõen. Ezt megköveteli a magyar jövõ. Meg kell tanulnunk õseinket tisztelni. A Szt. István elõttieket ugyanúgy, mint az utána következõket, mert erényeikkel és hibáikkal együtt magyarok voltak.
2000. 08. 30. Radics Géza
ffice" /><O
></O
