Korlátozott példányszámban jelent meg:
Hihetetlen Magyarság 20000 éves történelme
https://docs.google.com/file/d/0B0Rz...it?usp=sharing
Hihetetlen Magyarság 20000 éves történelme
https://docs.google.com/file/d/0B0Rz...it?usp=sharing
Megválaszolatlan kérdések - félremagyarázott tények...
- Téma inditó zsuzsanna03
- Kezdés dátuma
A Dyatlov-rejtély
s
Ötvennégy éve tíz fiatal vágott neki az Ural lejtőinek, ám a Halálhegyről – egy kivételével – sosem tértek vissza.
A rejtélyes esetre a mai napig sem adtak kielégítő válaszokat....
Az elképesztő történet felkorbácsolta Renny Harlin filmrendező érdeklődését és megfilmesítette.
"Elállt a lélegzetem, amikor tudomást szereztem a bizarr tényekről, hogy mi is történt a Dyatlov-csoporttal 1959-ben.
Ez egy olyan sztori, amit nem lehet kitalálni.
Ráadásul egy ekkora volumenű rejtélyről senki sem hallott eddig – ez szinte példa nélküli!
Azonnal tudtam, hogy ez az a történet, amit el akarok mesélni". - Renny Harlin rendező.
-Halálhegy
- A Dyatlov-rejtély, igaz történeten alapuló film Oroszországban játszódik, ahová öt mindenre elszánt amerikai diák indul útnak, hogy felkutassák a múlt rejtélyes haláleseteit. 1959-ben kilenc tapasztalt szovjet túrázó holttestére bukkantak a Halálhegyen.
Az eset érdekessége, hogy a túrázók halálának okát eddig megoldatlan rejtély övezi.
Miért voltak radioaktívak a holttestek?
A megtörtént esemény feljegyzéseit és a nyomozást még abban az évben titkosították.
Az öt amerikai diák kíváncsiságtól fűtve utazik a kietlen orosz vidékre, hogy megoldják a Dyatlov-rejtélyt.
Azonban azt álmukban sem gondolták volna, hogy az események félelmetesebbek, mint azt valaha is elképzelték...
"Ami igazán megkülönbözteti ezt a sztorit az eddigi archív felvételekkel alátámasztott történetektől, az a megtörtént
eseményekkel való kapcsolata."- Renny Harlin
Az események alapján készült film március 14-től látható a mozikban.
Mieőtt a filmet megnéznétek, érdemes a történet eredetét megismerni.
Az ismertetésnek nincsenek politikai aspirációi, csak a szükséges előzményeket foglalja össze
annak érdekében, hogy a továbbiakban legyenek fogódzók.
A Dyatlov-rejtély
Ötvennégy éve tíz fiatal vágott neki az Ural lejtőinek, ám a Halálhegyről – egy kivételével – sosem tértek vissza....
A nyomozókat elképesztő látvány – szétszaggatott testek – fogadta, de csak sebtében vizsgálódhattak, az aktát pedig
titkosították.
Mi történt?
1959 - ben kilenc orosz fiatal síkirándulásra megy a Hanti-Manysi Autonóm Körzetben.
Három héttel később bukkannak a holttesteikre, amelyek nagyon furcsán néznek ki, s a nyomozás is egyre érdekesebb
részletekre derít fényt...
Megoldás 54 év után sincs, az elméletek viszont bőségesen teremnek.
1959 legelején járunk, az egykori Szovjetunió egyik legnagyobb egyetemi városában, amely akkoriban a Szverdlovszk nevet viselte (1924 előtt és 1991 után: Jekatyerinburg).
A helyi műszaki egyetem hallgatói éppencsak hogy kipihenték a szilveszteri mulatozások és az utóbulik fáradalmait, s erőt gyűjtenek az első féléves vizsgákra.
A fejfájós kornyadozás közben egyiküknek (bizonyos Igor Alekszejevics Djatlovnak, a rádiótechnikai kar ötödéves hallgatójának) hirtelen eszébe jut, hogy mi lenne, ha az egyetemi hegymászókör tagjai egy kiadós sízős kirándulás segítségével szabadulnának meg a tartós másnaposság kellemetlen tüneteitől.
A merész gondolatot szó, majd tett követi; egy héten belül összeszervez egy kilenc fős csapatot (hét fiatalembert és két nőt), melynek hat tagja még egyetemi hallgató, a további három pedig friss diplomás mérnökember.
Ez utóbbiak közül az egyik a helyi Uralmas nehézgépipari gigavállalatnál, a másik kettő pedig a Cseljabinszk-40 fedőnevű, akkoriban zárt városnak minősülő településen (ma:Ozjorszk) dolgozik, és nem akárhol: annál a vállalatnál amely (a 817-es hadrendi számot viselve) a szovjet hadsereg plutónium-szükségleteinek kielégítéséért felel.
Az ifjak - legidősebb közülük 25 éves, a legfiatalabb 21- lelkesen készülődnek: összekészítik a szükséges cuccot, átböngészik a hatalmas kincsnek számító térképeket, meghallgatják a közép- és hosszútávú meteorológiai előrejelzéseket, majd eldöntik, hogy nem kispályáznak: az eredetileg pár naposra tervezett, mintegy 50 kilométeres túra helyett bevállalnak egy kéthetes, több mint 200 kilométeres síkirándulást, néminemű hegymászással kombinálva.
Az egyetemtől és a munkahelyektől beszerzik a távolmaradási hozzájárulásokat, az illetékes hatóságoktól az útvonalengedélyt
Egyes források szerint Djatlov ezt az alkalmat egyfajta tréningnek is szánta, mert nagy álma az volt, hogy a diploma megszerzését követően egy valódi sarkköri kutatócsoportba is kéri majd a felvételét.
Azzal viszont minden forrás egyetért, hogy a kilencfős társaság (csikóéveik ellenére) nem volt kezdő sem sízés, sem hegymászás tekintetében: már középiskolás koruk óta, minden évszakban szorgalmasan járták a hegyeket, s távolról sem voltak kocaturistáknak nevezhetők.
Ennek ellenére hozzájuk csapódik egy profi magashegyi túravezető (a 38 éves Alekszandr Alekszandrovics Zolotarjov), aki a felkészülés utolsó napjaiban végig a csoporttal van, s aki végül – tizedik emberként – teamtag lesz.
A túra
Háromhetes készülődés után végül vasárnap, 1959. január 25-én útnak indulnak Szverdlovszkból.
Az első ötszáz kilométert vonattal teszik meg, egészen egy Ivdel nevű kisvárosig, ahol eltöltik az éjszakát, majd másnap reggel továbbindulnak, ezúttal egy teherautóval, amely ingajáratban közlekedik a környék erdőkitermelései között.
Maga a túra 27-én kezdődik egy Vizsaj nevű településen, ahol – reggeli után – a csapat felcsatolja a járósítalpakat, hátukra veszik a zsákokat és a sátrakat, majd nekivágnak első céljuk, az Otorten-hegy felé.
A hangulat kiváló: a srácok nevetgélnek és sztoriznak, viccelődnek a csajokkal, a tempót mindenki nagyszerűen bírja –
egyszóval minden a legnagyobb rendben.
Szerdán (28-án) reggel azonban egy nem várt esemény zavarja meg a derűsnek ígérkező napot: Jurij Jefimovics Judin, a harmadéves mérnök-közgazdász-hallgató rosszul lesz; hastáji fájdalmakra panaszkodik, valamint hőemelkedése is van.
A csoport nem akar semmit sem kockáztatni, ezért Jurijt (élénk tiltakozása ellenére) visszafordítják az alig húsz kilométerre található Vizsajba, ahol biztosított az orvosi ellátás, a kilenc főre fogyatkozott csapat pedig folytatja útját az észak-keleti hegyek felé, a bennszülött manysi vadászok (más néven vogulok, amúgy finnugor nyelvrokonaink) ösvényeit követve.
És innen a történet már csak a hátrahagyott naplótöredékek, valamint a később megtalált fotók, továbbá a nyomozás bűnügyi dokumentumai és a különféle szakértői vélemények alapján rekonstruálható.
Nem vesszünk górcső alá minden momentumot, mert az túl hosszú lenne.
Lényeg, hogy a társaság vasárnap, február elsején délután tábort ver egy hegyoldalban (1.080 méteres tengerszint feletti magasságban), mégpedig egy olyan helyen, amelyet a terület őslakosai a saját nyelvükön Halálhegynek (Halat Szjal) neveznek.
Fát gyűjtenek, tüzet gyújtanak, konzerveket melegítenek, körülbelül hét órakor megvacsoráznak, tán még nótákat is énekelnek egy kicsit a tábortűz körül.
A fáradtabbak nagyjából kilenc óra felé hálózsákjaikba bújnak, a kitartóbbak még hoznak egy kis tűzrevalót a közeli erdőből,
mert az a mínusz 18-20 fok azért mégiscsak valami, ami ráadásul éjjelre még hűlni fog…
Amikor az előre megjelölt időpontban (február 12-én) a csoportból senki sem érkezik haza, a családok nyugtalankodni kezdenek, noha Jurij Judin (tudjátok, a beteg) azzal a hírrel tért haza két héttel korábban, hogy Djatlov azt üzente: lehet, hogy pár napot késni fognak. Amikor 16-án még mindig semmi hír róluk, az egyetem először saját hatáskörben próbál a nyomukra bukkanni, eredménytelenül.
A hozzátartozók nem bírják tovább és 18-án riadót fújnak: február 19-én a milícia, a hadsereg, a hegyimentők, valamint több száz önkéntes ered az eltűntek nyomába, főként az azóta felépült Jurij útmutatásai alapján.
Február 22-én már a légierőt is bevetik: alacsonyan szálló felderítőgépek és helikopterek térképezik fel a csoport vélelmezett útvonalait körülbelül 4.000 négyzetkilométeren (ez egy Csongrád megyényi terület).
Az utolsó táborhely nyomára végül február 26-án bukkannak; először a levegőből veszik észre a hóval már félig beborított sátrakat és
a tűzhelyek nyomait, majd a földi mentőcsapatok is a helyszínre érnek.
És amit ott találnak…
cccccccc c-
Furcsaságok a helyszínen.
A nyomozás iratainak 1959-ben elrendelt „titkos!” minősítését és zárt kezelését 1990-ben részben feloldották, s azóta elég sok helyen megjelentek.
Az itt olvasható információk (a lehetőségekhez képest) a száraz tényeket rögzítik – vagy azokat, amelyek jelenleg száraz ténynek tűnnek.
Öt holttestet még aznap megtalálnak, a további négyre csak a tavaszi olvadások után, májusban bukkannak, száz-háromszáz
méterre a társaik tetemétől; egy 4 méter mély vízmosásban egymás mellett feküdtek.
Lássuk tehát, melyek voltak azok a furcsa körülmények, amelyek a "találgatásokat" 54 éve éltetik.
A nagy közös sátor oldalvászna (ahol a kilenc főből hatan szoktak aludni) belülről volt felvágva, mintha a bent lévők olyan
gyorsan akartak volna kijutni, hogy nem volt türelmük (idejük?) a sátor (madzaggal összefont) bejáratával bíbelődni.
A holttestek közül kettőn (máshol: hármon) nem volt lábbeli, hármójuk (más források szerint négyük) pedig csak alsóneműt viselt.
A boncolás megállapította, hogy ötük halálának oka a kihűlés volt, hárman fizikai sérüléseikbe haltak bele, a kilencedik halálok
pedig vegyes volt (fizikai trauma + kihűlés).
A fizikai sérülések között is akadnak szokatlanok – vagy inkább nehezen megmagyarázhatóak.
A két lány közül az egyik (Ljudmilla Alekszandrovna Dubinyina) esetében például úgy tört el minden (!) bordája és úgy mozdultak el egyes belső szervei, hogy külsérelmi nyom nem is látszott rajta; később egy repülőorvos azt a hasonlatot találta mondani, hogy olyan volt, mintha Ljudmilla legalább 100 km/órás sebességgel repült volna, majd felsőteste hirtelen egy sűrített levegőből álló, kicsit rugalmas falba ütközött volna.
Ljudmilla szája nyitva volt, nyelve teljesen hiányzott.
Ezt később azzal magyarázták, hogy a test bomlása ott kezdődött (ő is azok közé tartozott, akiket csak májusban találtak meg). Igenám, de az eredeti jegyzőkönyv csak a hiányzó nyelvet említi (отсутствует язык), a hiány okát nem, ami egy boncmestertől elég trehány hozzáállás.
Zolotarjov (a túravezető, aki a 38. születésnapján hal meg) holttestét megvizsgálva azt tapasztalták, hogy csak
a jobb oldali bordái törtek el, ugyanúgy, mint Ljudmilla esetében.
Mindkettőjük ruházata közepesen radioaktívnak bizonyult.
Egy forrás tudni véli, hogy a radioaktivitást hat holttest esetében regisztrálták.
Az események időpontjában a Halálhegytől mintegy 50 kilométerre egy másik turistacsoport is táborozott; ők azt nyilatkozták, hogy február elsejéről másodikára virradó éjjelen a Halálhegy fölött furcsa, különböző nagyságú, vöröses-narancssárgás, illetve kékes színű gömböket láttak lebegni, majd ide-oda cikázni.
-
-
A történtek rekonstruálása során megállapították, hogy a „meneküléskor” a táborhelytől annyifelé futottak ugyan, ahányan voltak, de később mindannyian találkoztak a közeli erdő szélén, egy hatalmas fenyőfa alatt, körülbelül 900 méterre a sátoroktól.
Ugyanitt egy kisebb tűz nyomát is felfedezték.
A fenyőfa ágairól nagyjából 4,5–5 méter magasságig le voltak törve a kisebb gallyak, mintha valaki felmászott volna a fára.
Ez elég embert próbáló feladat lehetett, mert az első ágak csak 2,8-3 méter magasságban kezdődtek.
Négy embernek sebes volt a tenyere és a térde/combja, mintha megpróbálkoztak volna a fáramászással, talán sikertelenül.
A letört gallyak ott voltak a fa alatt: nem tüzelték el őket (noha tüzet gyújtottak).
A csoport francia családnevű tagja (Nyikoláj Thibeaux-Brignolle építőmérnök) szerethette a karórákat, mert mindjárt kettőt is találtak a csuklóján.
Mindkettőnek be volt zúzva az üvege; az egyik óra 08.14-et, a másik 08.39-et mutatott, amikor megállt.
Két hegymászó (Rusztem Vlagyimirovics Szlobogyin és Zinajda Alekszejevna Kolmogorova) kezén apró égésnyomokat
és vízhólyagokat találtak – de kormot vagy szenet egy mikronnyit sem.
Rusztem koponyaalapi törést is szenvedett, amitől – orvosi vélemény szerint – azonnal elvesztette az eszméletét. Igenám, de Rusztem testét a fenyőfa és a tábor között félúton találták meg, egyméteres puha hórétegen; a környéken se kő, se fa, se semmi. Még csak más személy lábnyoma sem.
A helyszíni beszámolók szerint a február 26-án fellelt öt holttest mindegyikének nagyon furcsa színű, már-már narancssárga volt
a bőrszíne, különösen az arcuk és a kézfejük.
Ez a szín állítólag egészen a temetésekig kitartott.
Miután a sátrat pánikszerűen, futva elhagyták, s miután az erdőszéli fa alatt összegyűltek és tüzet gyújtottak, körülbelül 20-25 perc elteltével – valami miatt – a teljes csoport megpróbált visszajutni a tőlük nagyjából 900 méterre fekvő eredeti táborhelyre.
Ez senkinek sem sikerült; a legközelebb Zinajdának sikerült érnie, akinek a 900-ból 650 métert sikerült megtennie, mielőtt összeesett volna.
Zinajda holtteste körül vérnek tűnő nyomokat rögzítettek (pár cseppet a hóban), amelyek (mint utólag kiderült) nem tőle, és nem is a társaitól származtak.
Az elsődleges vércsoportvizsgálat után a bizonyítékot továbbküldték egy moszkvai laborba egy aprólékosabb kontrollra, de a minták valahogy elkallódtak a hosszú úton… (?)
.... még három érdekesség:
1,- Az eredeti mentőcsoport tagja volt egy szverdlovszki publicista, bizonyos Jurij Jarovoj is, aki – korának egyfajta oknyomozó újságírójaként – belevetette magát a történtek feltérképezésébe.
Nyolc évvel az események után írt is belőle egy krimit, ami a „Nehézségek legmagasabb kategóriája” (Высшей категории трудности) címet viselte.
A szerző később elmondta, hogy az Újságíró szövetség és a Belügyminisztérium cenzorai kétszer is átíratták vele az egészet
(Jurij fegyelmezett szovjet íróként a megjelenés előtt természetesen benyújtotta a kéziratot véleményezésre az illetékesekhez), mígnem (egy kicsit meghepiendesítve) sikerült elfogadtatnia azt.
Jarovoj egy titokzatos autóbalesetben vesztette életét feleségével együtt valamikor 1986-ban, s újságírói hagyatékából pont az a két dosszié hiányzott, amelyekbe az incidenssel kapcsolatos magánnyomozásának dokumentumait gyűjtötte.
2.- 1991-ben egy másik újságíró, Anatolij Guscsin engedélyt kap az ügyészségtől, hogy a Djatlov-ügy – zárolás alól nemrégiben feloldott – aktáit áttanulmányozhassa.
Anatolij szerint a szigorúan oldalszámozott dossziék hiányosak voltak: több tucat oldal egyszerűen ki volt tépve, továbbá egy titokzatos borítékmelléklet, amelyre több bent hagyott jelentés is hivatkozik, úgyszintén hiányzott.
Anatolij ugyancsak meglepi a nagyérdeműt egy könyvvel.
Az alkotás “Az államtitkok ára: kilenc élet” (Цена гостайны – девять жизней) sokat ígérő címmel bír…
3.- Az elsők között érkezett a helyszínre egy Marija Ivanovna nevű mentős, aki kevéssel halála előtt azt nyilatkozta, hogy a tábor környékén eredetileg tizenegy holttestet találtak, de két órával később, miután a Specnaz-egységek is megérkeztek, már csak kilenc maradt.
Ez értelemszerűen azt is jelenti, hogy Marija eredetileg látta mind a kilencet, de aztán (valamilyen okból kifolyólag) négyet a katonák eltemettek a közeli vízmosásban, s ezeket csak májusban “találják meg” – újra…
Hogy a ráadás két holttest kié volt és hová tűnt, nem tudni.
Akárhogyan is történt, kilenc ember már nem tért haza a kirándulásból.
A halálos incidens helyének nevét hivatalosan is Djatlov-hágóra változtatták, s Jekatyerinburgban, a helyi egyetem patronálásával a mai napig működik egy egyesület, melynek vezetője Igor Djatlov egyik hajdani barátja, Igor Kuncevics.
Az egyesület célja, hogy rábírja az orosz igazságügyi szerveket: minden anyagot hozzanak nyilvánosságra, ami az egykori nyomozás és titkos információgyűjtés során keletkezett, és ha szükséges, újból vegyék elő a dossziét és folytassák a büntetőeljárást, mert egyrészt a felelősöknek (már ha vannak ilyenek) bűnhődniük kell, másrészt pedig mert a közvélemény (és az érintett családok) megérdemlik a hiteles, objektív és minden részletre kiterjedő tájékoztatást.
F: Internet
s
Ötvennégy éve tíz fiatal vágott neki az Ural lejtőinek, ám a Halálhegyről – egy kivételével – sosem tértek vissza.
A rejtélyes esetre a mai napig sem adtak kielégítő válaszokat....
Az elképesztő történet felkorbácsolta Renny Harlin filmrendező érdeklődését és megfilmesítette.
"Elállt a lélegzetem, amikor tudomást szereztem a bizarr tényekről, hogy mi is történt a Dyatlov-csoporttal 1959-ben.
Ez egy olyan sztori, amit nem lehet kitalálni.
Ráadásul egy ekkora volumenű rejtélyről senki sem hallott eddig – ez szinte példa nélküli!
Azonnal tudtam, hogy ez az a történet, amit el akarok mesélni". - Renny Harlin rendező.
- A Dyatlov-rejtély, igaz történeten alapuló film Oroszországban játszódik, ahová öt mindenre elszánt amerikai diák indul útnak, hogy felkutassák a múlt rejtélyes haláleseteit. 1959-ben kilenc tapasztalt szovjet túrázó holttestére bukkantak a Halálhegyen.
Az eset érdekessége, hogy a túrázók halálának okát eddig megoldatlan rejtély övezi.
Miért voltak radioaktívak a holttestek?
A megtörtént esemény feljegyzéseit és a nyomozást még abban az évben titkosították.
Az öt amerikai diák kíváncsiságtól fűtve utazik a kietlen orosz vidékre, hogy megoldják a Dyatlov-rejtélyt.
Azonban azt álmukban sem gondolták volna, hogy az események félelmetesebbek, mint azt valaha is elképzelték...
"Ami igazán megkülönbözteti ezt a sztorit az eddigi archív felvételekkel alátámasztott történetektől, az a megtörtént
eseményekkel való kapcsolata."- Renny Harlin
Az események alapján készült film március 14-től látható a mozikban.
Mieőtt a filmet megnéznétek, érdemes a történet eredetét megismerni.
Az ismertetésnek nincsenek politikai aspirációi, csak a szükséges előzményeket foglalja össze
annak érdekében, hogy a továbbiakban legyenek fogódzók.
A Dyatlov-rejtély
Ötvennégy éve tíz fiatal vágott neki az Ural lejtőinek, ám a Halálhegyről – egy kivételével – sosem tértek vissza....
A nyomozókat elképesztő látvány – szétszaggatott testek – fogadta, de csak sebtében vizsgálódhattak, az aktát pedig
titkosították.
Mi történt?
1959 - ben kilenc orosz fiatal síkirándulásra megy a Hanti-Manysi Autonóm Körzetben.
Három héttel később bukkannak a holttesteikre, amelyek nagyon furcsán néznek ki, s a nyomozás is egyre érdekesebb
részletekre derít fényt...
Megoldás 54 év után sincs, az elméletek viszont bőségesen teremnek.
1959 legelején járunk, az egykori Szovjetunió egyik legnagyobb egyetemi városában, amely akkoriban a Szverdlovszk nevet viselte (1924 előtt és 1991 után: Jekatyerinburg).
A helyi műszaki egyetem hallgatói éppencsak hogy kipihenték a szilveszteri mulatozások és az utóbulik fáradalmait, s erőt gyűjtenek az első féléves vizsgákra.
A fejfájós kornyadozás közben egyiküknek (bizonyos Igor Alekszejevics Djatlovnak, a rádiótechnikai kar ötödéves hallgatójának) hirtelen eszébe jut, hogy mi lenne, ha az egyetemi hegymászókör tagjai egy kiadós sízős kirándulás segítségével szabadulnának meg a tartós másnaposság kellemetlen tüneteitől.
A merész gondolatot szó, majd tett követi; egy héten belül összeszervez egy kilenc fős csapatot (hét fiatalembert és két nőt), melynek hat tagja még egyetemi hallgató, a további három pedig friss diplomás mérnökember.
Ez utóbbiak közül az egyik a helyi Uralmas nehézgépipari gigavállalatnál, a másik kettő pedig a Cseljabinszk-40 fedőnevű, akkoriban zárt városnak minősülő településen (ma:Ozjorszk) dolgozik, és nem akárhol: annál a vállalatnál amely (a 817-es hadrendi számot viselve) a szovjet hadsereg plutónium-szükségleteinek kielégítéséért felel.
Az ifjak - legidősebb közülük 25 éves, a legfiatalabb 21- lelkesen készülődnek: összekészítik a szükséges cuccot, átböngészik a hatalmas kincsnek számító térképeket, meghallgatják a közép- és hosszútávú meteorológiai előrejelzéseket, majd eldöntik, hogy nem kispályáznak: az eredetileg pár naposra tervezett, mintegy 50 kilométeres túra helyett bevállalnak egy kéthetes, több mint 200 kilométeres síkirándulást, néminemű hegymászással kombinálva.
Az egyetemtől és a munkahelyektől beszerzik a távolmaradási hozzájárulásokat, az illetékes hatóságoktól az útvonalengedélyt
Egyes források szerint Djatlov ezt az alkalmat egyfajta tréningnek is szánta, mert nagy álma az volt, hogy a diploma megszerzését követően egy valódi sarkköri kutatócsoportba is kéri majd a felvételét.
Azzal viszont minden forrás egyetért, hogy a kilencfős társaság (csikóéveik ellenére) nem volt kezdő sem sízés, sem hegymászás tekintetében: már középiskolás koruk óta, minden évszakban szorgalmasan járták a hegyeket, s távolról sem voltak kocaturistáknak nevezhetők.
Ennek ellenére hozzájuk csapódik egy profi magashegyi túravezető (a 38 éves Alekszandr Alekszandrovics Zolotarjov), aki a felkészülés utolsó napjaiban végig a csoporttal van, s aki végül – tizedik emberként – teamtag lesz.
A túra
Háromhetes készülődés után végül vasárnap, 1959. január 25-én útnak indulnak Szverdlovszkból.
Az első ötszáz kilométert vonattal teszik meg, egészen egy Ivdel nevű kisvárosig, ahol eltöltik az éjszakát, majd másnap reggel továbbindulnak, ezúttal egy teherautóval, amely ingajáratban közlekedik a környék erdőkitermelései között.
Maga a túra 27-én kezdődik egy Vizsaj nevű településen, ahol – reggeli után – a csapat felcsatolja a járósítalpakat, hátukra veszik a zsákokat és a sátrakat, majd nekivágnak első céljuk, az Otorten-hegy felé.
A hangulat kiváló: a srácok nevetgélnek és sztoriznak, viccelődnek a csajokkal, a tempót mindenki nagyszerűen bírja –
egyszóval minden a legnagyobb rendben.
Szerdán (28-án) reggel azonban egy nem várt esemény zavarja meg a derűsnek ígérkező napot: Jurij Jefimovics Judin, a harmadéves mérnök-közgazdász-hallgató rosszul lesz; hastáji fájdalmakra panaszkodik, valamint hőemelkedése is van.
A csoport nem akar semmit sem kockáztatni, ezért Jurijt (élénk tiltakozása ellenére) visszafordítják az alig húsz kilométerre található Vizsajba, ahol biztosított az orvosi ellátás, a kilenc főre fogyatkozott csapat pedig folytatja útját az észak-keleti hegyek felé, a bennszülött manysi vadászok (más néven vogulok, amúgy finnugor nyelvrokonaink) ösvényeit követve.
És innen a történet már csak a hátrahagyott naplótöredékek, valamint a később megtalált fotók, továbbá a nyomozás bűnügyi dokumentumai és a különféle szakértői vélemények alapján rekonstruálható.
Nem vesszünk górcső alá minden momentumot, mert az túl hosszú lenne.
Lényeg, hogy a társaság vasárnap, február elsején délután tábort ver egy hegyoldalban (1.080 méteres tengerszint feletti magasságban), mégpedig egy olyan helyen, amelyet a terület őslakosai a saját nyelvükön Halálhegynek (Halat Szjal) neveznek.
Fát gyűjtenek, tüzet gyújtanak, konzerveket melegítenek, körülbelül hét órakor megvacsoráznak, tán még nótákat is énekelnek egy kicsit a tábortűz körül.
A fáradtabbak nagyjából kilenc óra felé hálózsákjaikba bújnak, a kitartóbbak még hoznak egy kis tűzrevalót a közeli erdőből,
mert az a mínusz 18-20 fok azért mégiscsak valami, ami ráadásul éjjelre még hűlni fog…
Amikor az előre megjelölt időpontban (február 12-én) a csoportból senki sem érkezik haza, a családok nyugtalankodni kezdenek, noha Jurij Judin (tudjátok, a beteg) azzal a hírrel tért haza két héttel korábban, hogy Djatlov azt üzente: lehet, hogy pár napot késni fognak. Amikor 16-án még mindig semmi hír róluk, az egyetem először saját hatáskörben próbál a nyomukra bukkanni, eredménytelenül.
A hozzátartozók nem bírják tovább és 18-án riadót fújnak: február 19-én a milícia, a hadsereg, a hegyimentők, valamint több száz önkéntes ered az eltűntek nyomába, főként az azóta felépült Jurij útmutatásai alapján.
Február 22-én már a légierőt is bevetik: alacsonyan szálló felderítőgépek és helikopterek térképezik fel a csoport vélelmezett útvonalait körülbelül 4.000 négyzetkilométeren (ez egy Csongrád megyényi terület).
Az utolsó táborhely nyomára végül február 26-án bukkannak; először a levegőből veszik észre a hóval már félig beborított sátrakat és
a tűzhelyek nyomait, majd a földi mentőcsapatok is a helyszínre érnek.
És amit ott találnak…
cccccccc c-
Furcsaságok a helyszínen.
A nyomozás iratainak 1959-ben elrendelt „titkos!” minősítését és zárt kezelését 1990-ben részben feloldották, s azóta elég sok helyen megjelentek.
Az itt olvasható információk (a lehetőségekhez képest) a száraz tényeket rögzítik – vagy azokat, amelyek jelenleg száraz ténynek tűnnek.
Öt holttestet még aznap megtalálnak, a további négyre csak a tavaszi olvadások után, májusban bukkannak, száz-háromszáz
méterre a társaik tetemétől; egy 4 méter mély vízmosásban egymás mellett feküdtek.
Lássuk tehát, melyek voltak azok a furcsa körülmények, amelyek a "találgatásokat" 54 éve éltetik.
A nagy közös sátor oldalvászna (ahol a kilenc főből hatan szoktak aludni) belülről volt felvágva, mintha a bent lévők olyan
gyorsan akartak volna kijutni, hogy nem volt türelmük (idejük?) a sátor (madzaggal összefont) bejáratával bíbelődni.
A holttestek közül kettőn (máshol: hármon) nem volt lábbeli, hármójuk (más források szerint négyük) pedig csak alsóneműt viselt.
A boncolás megállapította, hogy ötük halálának oka a kihűlés volt, hárman fizikai sérüléseikbe haltak bele, a kilencedik halálok
pedig vegyes volt (fizikai trauma + kihűlés).
A fizikai sérülések között is akadnak szokatlanok – vagy inkább nehezen megmagyarázhatóak.
A két lány közül az egyik (Ljudmilla Alekszandrovna Dubinyina) esetében például úgy tört el minden (!) bordája és úgy mozdultak el egyes belső szervei, hogy külsérelmi nyom nem is látszott rajta; később egy repülőorvos azt a hasonlatot találta mondani, hogy olyan volt, mintha Ljudmilla legalább 100 km/órás sebességgel repült volna, majd felsőteste hirtelen egy sűrített levegőből álló, kicsit rugalmas falba ütközött volna.
Ljudmilla szája nyitva volt, nyelve teljesen hiányzott.
Ezt később azzal magyarázták, hogy a test bomlása ott kezdődött (ő is azok közé tartozott, akiket csak májusban találtak meg). Igenám, de az eredeti jegyzőkönyv csak a hiányzó nyelvet említi (отсутствует язык), a hiány okát nem, ami egy boncmestertől elég trehány hozzáállás.
Zolotarjov (a túravezető, aki a 38. születésnapján hal meg) holttestét megvizsgálva azt tapasztalták, hogy csak
a jobb oldali bordái törtek el, ugyanúgy, mint Ljudmilla esetében.
Mindkettőjük ruházata közepesen radioaktívnak bizonyult.
Egy forrás tudni véli, hogy a radioaktivitást hat holttest esetében regisztrálták.
Az események időpontjában a Halálhegytől mintegy 50 kilométerre egy másik turistacsoport is táborozott; ők azt nyilatkozták, hogy február elsejéről másodikára virradó éjjelen a Halálhegy fölött furcsa, különböző nagyságú, vöröses-narancssárgás, illetve kékes színű gömböket láttak lebegni, majd ide-oda cikázni.
A történtek rekonstruálása során megállapították, hogy a „meneküléskor” a táborhelytől annyifelé futottak ugyan, ahányan voltak, de később mindannyian találkoztak a közeli erdő szélén, egy hatalmas fenyőfa alatt, körülbelül 900 méterre a sátoroktól.
Ugyanitt egy kisebb tűz nyomát is felfedezték.
A fenyőfa ágairól nagyjából 4,5–5 méter magasságig le voltak törve a kisebb gallyak, mintha valaki felmászott volna a fára.
Ez elég embert próbáló feladat lehetett, mert az első ágak csak 2,8-3 méter magasságban kezdődtek.
Négy embernek sebes volt a tenyere és a térde/combja, mintha megpróbálkoztak volna a fáramászással, talán sikertelenül.
A letört gallyak ott voltak a fa alatt: nem tüzelték el őket (noha tüzet gyújtottak).
A csoport francia családnevű tagja (Nyikoláj Thibeaux-Brignolle építőmérnök) szerethette a karórákat, mert mindjárt kettőt is találtak a csuklóján.
Mindkettőnek be volt zúzva az üvege; az egyik óra 08.14-et, a másik 08.39-et mutatott, amikor megállt.
Két hegymászó (Rusztem Vlagyimirovics Szlobogyin és Zinajda Alekszejevna Kolmogorova) kezén apró égésnyomokat
és vízhólyagokat találtak – de kormot vagy szenet egy mikronnyit sem.
Rusztem koponyaalapi törést is szenvedett, amitől – orvosi vélemény szerint – azonnal elvesztette az eszméletét. Igenám, de Rusztem testét a fenyőfa és a tábor között félúton találták meg, egyméteres puha hórétegen; a környéken se kő, se fa, se semmi. Még csak más személy lábnyoma sem.
A helyszíni beszámolók szerint a február 26-án fellelt öt holttest mindegyikének nagyon furcsa színű, már-már narancssárga volt
a bőrszíne, különösen az arcuk és a kézfejük.
Ez a szín állítólag egészen a temetésekig kitartott.
Miután a sátrat pánikszerűen, futva elhagyták, s miután az erdőszéli fa alatt összegyűltek és tüzet gyújtottak, körülbelül 20-25 perc elteltével – valami miatt – a teljes csoport megpróbált visszajutni a tőlük nagyjából 900 méterre fekvő eredeti táborhelyre.
Ez senkinek sem sikerült; a legközelebb Zinajdának sikerült érnie, akinek a 900-ból 650 métert sikerült megtennie, mielőtt összeesett volna.
Zinajda holtteste körül vérnek tűnő nyomokat rögzítettek (pár cseppet a hóban), amelyek (mint utólag kiderült) nem tőle, és nem is a társaitól származtak.
Az elsődleges vércsoportvizsgálat után a bizonyítékot továbbküldték egy moszkvai laborba egy aprólékosabb kontrollra, de a minták valahogy elkallódtak a hosszú úton… (?)
.... még három érdekesség:
1,- Az eredeti mentőcsoport tagja volt egy szverdlovszki publicista, bizonyos Jurij Jarovoj is, aki – korának egyfajta oknyomozó újságírójaként – belevetette magát a történtek feltérképezésébe.
Nyolc évvel az események után írt is belőle egy krimit, ami a „Nehézségek legmagasabb kategóriája” (Высшей категории трудности) címet viselte.
A szerző később elmondta, hogy az Újságíró szövetség és a Belügyminisztérium cenzorai kétszer is átíratták vele az egészet
(Jurij fegyelmezett szovjet íróként a megjelenés előtt természetesen benyújtotta a kéziratot véleményezésre az illetékesekhez), mígnem (egy kicsit meghepiendesítve) sikerült elfogadtatnia azt.
Jarovoj egy titokzatos autóbalesetben vesztette életét feleségével együtt valamikor 1986-ban, s újságírói hagyatékából pont az a két dosszié hiányzott, amelyekbe az incidenssel kapcsolatos magánnyomozásának dokumentumait gyűjtötte.
2.- 1991-ben egy másik újságíró, Anatolij Guscsin engedélyt kap az ügyészségtől, hogy a Djatlov-ügy – zárolás alól nemrégiben feloldott – aktáit áttanulmányozhassa.
Anatolij szerint a szigorúan oldalszámozott dossziék hiányosak voltak: több tucat oldal egyszerűen ki volt tépve, továbbá egy titokzatos borítékmelléklet, amelyre több bent hagyott jelentés is hivatkozik, úgyszintén hiányzott.
Anatolij ugyancsak meglepi a nagyérdeműt egy könyvvel.
Az alkotás “Az államtitkok ára: kilenc élet” (Цена гостайны – девять жизней) sokat ígérő címmel bír…
3.- Az elsők között érkezett a helyszínre egy Marija Ivanovna nevű mentős, aki kevéssel halála előtt azt nyilatkozta, hogy a tábor környékén eredetileg tizenegy holttestet találtak, de két órával később, miután a Specnaz-egységek is megérkeztek, már csak kilenc maradt.
Ez értelemszerűen azt is jelenti, hogy Marija eredetileg látta mind a kilencet, de aztán (valamilyen okból kifolyólag) négyet a katonák eltemettek a közeli vízmosásban, s ezeket csak májusban “találják meg” – újra…
Hogy a ráadás két holttest kié volt és hová tűnt, nem tudni.
Akárhogyan is történt, kilenc ember már nem tért haza a kirándulásból.
A halálos incidens helyének nevét hivatalosan is Djatlov-hágóra változtatták, s Jekatyerinburgban, a helyi egyetem patronálásával a mai napig működik egy egyesület, melynek vezetője Igor Djatlov egyik hajdani barátja, Igor Kuncevics.
Az egyesület célja, hogy rábírja az orosz igazságügyi szerveket: minden anyagot hozzanak nyilvánosságra, ami az egykori nyomozás és titkos információgyűjtés során keletkezett, és ha szükséges, újból vegyék elő a dossziét és folytassák a büntetőeljárást, mert egyrészt a felelősöknek (már ha vannak ilyenek) bűnhődniük kell, másrészt pedig mert a közvélemény (és az érintett családok) megérdemlik a hiteles, objektív és minden részletre kiterjedő tájékoztatást.
F: Internet
- Köszi! Akkor most már tudom hová ne menjek sielni! Azt nem tudom hogy állapithatják meg, hogy egy sátor belülről volt elvágva... Én csak valamilyen állat pl(medvére tudok tippelni). Vagy valamilyen őrült gyilkos remeté(k)re. Sőt ez utóbbi még képezheti is a titkosítás tényét. Ufókra, gömbvillámra nem tudok gondolni. Egyébként az ozjorszk névről nekem ozirisz jut eszembe.
Földrengésfények
A mottó talán az is lehetne, hogy nem minden UFO vagy "fénylény", ami fénylik.
Manapság számos földi eredetű objektum kering fölöttünk, érdemes a témával foglalkozni, hogy
érthetőbbé váljon, hogy mit is látunk.
Sok az érdekes, meglepő tünemény a különféle légköri jelenségekkel kapcsolatban is.
Főképp a nagyobb földrengések környékén sokan látnak különös felfényléseket.
Ezek a rejtélyes földrengésfények, amelyek keletkezését még nem tisztázta a tudomány.
A legvalószínűbb magyarázat szerint a kristályos kőzetek súrlódásakor fellépő elektromos jelenségről van szó.
Ez a nagyon régi japán haiku egy földrengésfényről szól.
A szigetországban, ahol mindig igen gyakoriak voltak a rengések, sok évszázados hagyománya van a földmozgásokat övező fényjelenségek megfigyelésének.
A föld csendben szól
A hegynek, az megremeg
S fényt gyújt az égen
A földrengésfényekről történelmi és mai feljegyzések, beszámolók sokasága született már, mégis rendkívül keveset tudunk róluk.
A tudományos közvélemény nagyon sokáig a valódiságukat is kétségbe vonta, ám ahogy nőtt az igény a földrengések előrejelezhetőségére, úgy kezdtek velük egyre többet foglalkozni a kutatók.
Az 1960-as években Japánban születtek az első hitelesnek tartott földrengésfény-megfigyelések, és ekkor készült az első hiteles fotó is.
Ma sincs azonban egyetértés abban, hogyan keletkeznek, mi okozza megjelenésüket.
Zavarba ejtő sokféleség
A beszámolókban találkozhatunk gyors felvillanásokkal, tartósabb, diffúz fényléssel, mozgó fényfelhőkkel, halvány vagy az éjjeli eget nappali világosságúvá tevő ragyogással, fénylő gömbökkel, földből felcsapó lángnyelvhez hasonló fényekkel, kékes, fehéres vagy vörös színnel.
A beszámolók szerint egyesek hangtalanok, más esetekben sziszegő, recsegő hang kíséri őket.
Láttak már földrengésfényt az epicentrum közvetlen közelében, s attól akár több száz kilométerre is, előfordult a rengést megelőző napok-órák során, a rengés ideje alatt és azt követően is.
A földrengéseken kívül a rengésektől teljesen független, nagyobb földcsuszamlások kapcsán is leírtak fényjelenségeket a csuszamlások helyszíneiről.
Ez a sokféleség is hozzájárul ahhoz, hogy jelenleg nincs egységes elmélet a földrengésfények kialakulásukra.
Eleinte szóba került a föld alatti gázok meggyulladása a súrlódó kövek termelte hő hatására.
Később valamiféle elektromos jelenségre gyanakodtak a kutatók, ám a kőzetek rossz elektromos vezetők.
Valószínű azonban, hogy mégis ez utóbbi elmélet áll közel az igazsághoz.
Az elmúlt években elektromos- és mágneses mérések is segítették a kutatókat.
Például az 1995-ös, 7,2-es erősségű, a japán Kobe közelében kipattant rengés kapcsán már rendelkezésre álltak olyan mérési adatok, amelyek a rengés előtt mutattak kis mértékű eltérést a földmágnesség és a légköri elektromosság adataiban az epicentrumtól viszonylag távoli mérőállomásokon.
E rengés kapcsán számos szemtanú jelezte különös fények megjelenését az epicentrum néhány tucat kilométeres körzetéből.
Ezek a megfigyelések egy mozgó fénytömegről, majd egy villámszerű felvillanásról szóltak.
Különböző helyszíneken lévő szemtanúk egybecsengő leírásából később modellezték a fénylő tömeg mozgását, s úgy találták, hogy ez megegyezik a rengésért felelős törésvonal irányával.
A fény a tenger felől indult (a tenger alatt pattant ki a rengés), majd a Kobe városa mögött álló hegy felé haladt, s a hegynek ütközve villámként kihunyt.
A közeli villámdetektorok is jeleztek ebben az időben egy igen gyenge villámra utaló elektromos jelet, távolabbi detektorok ezt már nem érzékelték, tehát biztosan helyi elektromos jelenség volt.
Az időjárási eredetet kizárták.
Ez az eset volt az első, amelynek során a rengéskor látott fénytüneményt műszeresen is érzékelni lehetett, s a szemtanúk által látottak a méréssel is egybecsengő információt adtak .
Egy tanulmány itt olvasható:
Earthquake light: 1995 Kobe earthquake in Japan
A megfigyelések alapján elsősorban azokon a helyeken gyakoribbak a rengésekhez kapcsolt fényjelenségek, ahol kristályos alapkőzet található.
Jellemzőbb az előfordulásuk a függőleges elmozdulású törésvonalaknál, mint a vízszintesen elcsúszóknál.
De milyen elektromos jelenség alakulhat ki egy elmozduló, megtörő kőzetben, ami fényléssel jár?
A legnépszerűbb elképzelés az úgynevezett Tribolumineszcencia - egy olyan jelenség, amely bizonyos anyagoknál dörzsölés vagy összezúzás hatására fénykibocsátást eredményez.
Néhányan talán iskolai kísérletben is találkozhattak vele: ha két kockacukrot teljesen sötét helyen összedörzsölünk, vagy egyet kettétörünk, kékesfehér felvillanás látható (bárki kipróbálhatja a fürdőszobába zárkózva, kis ideig sötéthez szoktatott szemmel; bár kettétörni nem mindig sikerül a cukrot, az összedörzsöléstől is szépen látszik a fény).
Hasonló jelenséget produkálnak egyes ragasztószalagok, ha az egymáshoz tapasztott felületeiket hirtelen széthúzzuk (ezeket lásd az alábbi videón); illetve számos ásvány, például a kvarc is így viselkedik dörzsölés, zúzás, törés hatására.
A fénylés kialakulását az anyagszerkezet segíti elő: a kristályhibák és a szabálytalan kristályok jelenlétekor képes felfényleni az anyag.
A kockacukor példájánál maradva a dörzsöléstől szétválasztódnak a töltések, és az elektronok magasabb energiaszintre lépnek.
Azután ezek az elektronok áthaladnak a levegőn, és ütközéskor gerjesztve fénykibocsátásra bírják annak nitrogénatomjait.
Ennek alapján valóban elképzelhetjük, hogy a földkéreg kristályos kőzetei a rengéskor fellépő erők hatására hasonló fényeket produkálhatnak.
Akár a rengés előtt is megjelenhetnek, ha a felhalmozódott feszültség először csak durva dörzsölésként jelentkezik, mielőtt maga a nagy rengés kipattanna, s eltörne az adott kőzet.
Egy másik elmélet szerint a rengés előtt megnövekvő feszültség, nyomás hatására a kőzetek, melyek rossz vezetők, félvezetővé válnak, s a törésvonalból így kijutó töltések ionizálják a felszínhez közeli légrétegeket, kékes-lilás színű koronakisülések formájában jelentkező fényeket hozva létre.
A koronakisülések rádióval is detektálható zajt keltenek, ilyesmit már észleltek földrengések alkalmával.
A nyomás hatására beinduló elektromos áramról laboratóriumi kísérlet is adott bizonyítékot, ám az elméletnek némiképp ellentmond, hogy a földrengésfények nem csupán a talaj, tenger felszíne felett közvetlenül, hanem annál jóval magasabban, a felhőkkel egy szinten is megjelenhetnek a szemtanúk sok évszázadra visszanyúló beszámolói alapján.
Valószínű, hogy a földrengésfények nem egyetlen okra vezethetők vissza, s a különböző megjelenési formákat más-más, az adott környezet által meghatározott fizikai jelenségnek köszönhetjük (egy kapcsolódó tanulmány ).
Strange Pre-Earthquake Phenomena
Nagy rengéseknél jelennek meg
Jellemzően a nagy rengésekhez kötődnek, s ilyenből bőven akadt az elmúlt évek során.
Ennek köszönhetően videó is készült már földrengésfényről, például Peruban, 2007-ben (a felvételekből kivágott rész
itt átható).
ez pedig egy kép Japánból.
http://inamidst.com/lights/earthquake
Mindkét felvételből jól látható, hogy kékesfehér fény világítja be az eget.
A török televízióban az Izmitben 1999-ben történt nagy rengéskor felbukkant fénygömbről készült felvételt is mutattak, más szemtanúk szerint lángcsóva vált ki a tengerből a rengéskor.
A 2009 áprilisában az olasz Aquila városát sújtó rengés előtt számos különös fényt láttak, ezeket az észleléseket a rengés után összegyűjtve rendszerezték, kizárva belőlük a csillagászati, meteorológiai és légköroptikai, valamint a felszínen a rengéskor rövidzárlat vagy tűz kapcsán látott jelenségeket.
Két fénykép is készült, ezek a helyi idő szerint este fél 11-kor (áprilisban ilyenkor teljesen sötét van) az égbolton megjelent vöröses fénylést mutatják.
Az aquilai rengés fényjelenségeiről angol nyelvű tanulmány itt olvasható:
The earthquake lights (EQL) of the 6 April 2009 Aquila earthquake, in Central Italy
Egy 2005-ben készült olasz tanulmányban a történelmi idők néhány nagyobb rengése és a rengésekkor feljegyzett Szent Mihály arkangyal-megjelenések összefüggései kapcsán feltételezi a szerző, hogy az angyal földrengésfények képében "figyelmeztette" a rengésekre a lakosságot, vagyis amit angyalnak hittek, az földrengésfény volt.
A legutóbbi nagy japán rengés
A Japánt sújtó 9-es erősségű földrengés kapcsán eddig egyetlen olyan felvétel került nyilvánosságra, amelyről elképzelhető, hogy földrengésfény látható rajta:
Furcsa fény
A felvételt készítő személy naponta ugyanazon az úton járt, így ismerte a környék mesterséges fényeit.
Állítása szerint a videón látható, talajból felnyúló, vöröses fényfüggöny soha nem látszott máskor.
A videó a legnagyobb rengés előtti estén készült.
A szakembereknek egyelőre nincs tudomása egyéb szemtanúkról vagy más észlelésekről.
Ha születtek észlelések fényjelenségekről, akkor bizonyosan ezeket is össze fogja gyűjteni valamely, e témára szakosodott kutató, s néhány év múlva olvashatunk is róluk.
Talán még évtizedek telnek el addig, míg e jelenségeket kielégítő módon tudjuk magyarázni, s ha az ilyen kutatások révén csak egy kicsit is mérsékelni lehet a pusztítást, akkor minden tanulmány, vizsgálat vagy adatgyűjtés előrelépést jelent.
Dr. Hédervári Péter 1977-ben megjelent, A Föld különös jelenségei című ismeretterjesztő könyvében egy teljes fejezetet szentelt a témának, amelyben a nemzetközi színtérről gyűjtött információkat saját megfigyelésével is kiegészítette.
Sajnos a könyv már antikváriumban is nehezen beszerezhető - talán könyvtárakban érdemes keresni -, az érdeklődő olvasók számára azonban kihagyhatatlan.
A Föld különös jelenségei (Gondolat, 1977)-részlet
Hédervári Péter (Budapest, 1931. április 29. – Budapest, 1984. június 27.) geológus, amatőr csillagász, újságíró, író
Jelentős hatású csillagászati ismeretterjesztő könyveket írt.
Amatőr csillagászként egyik kedvenc területe a Nap volt.
A Hold déli pólusának közelében egy krátert neveztek el róla egy amerikai bolygókutató javaslatára (Hédervári-kráter).
Ami biztosan nem földrengésfény
Mit hihetünk földrengésfénynek, ami biztosan nem az?
-
Távoli zivatar villámait (ha elég messze van a zivatar, magát a felhőt nem látjuk, ám a felfelé vetülő fényt igen), a légkörbe érkező fényes meteorok felvillanásait, sarki fényt, légköroptikai jelenségeket, a földrengéskor megsérülő elektromos vezetékek szikráit, tűz fellobbanását, mesterséges fényforrások felhőkre vetülő fényét.
Néha a tenger vize fénylik fel, például a partra érő cunami hullám teteje, de számos olyan egysejtű él a tengerekben, amely fénykibocsátással (biolumineszcenciával) reagál a mechanikai hatásokra, például a hullámverésre.
Ha a fényekről elfogadható minőségű fotó, videó készül, akkor az előbb felsorolt jelenségeket felismerhetjük, vagy kizárhatjuk a felvétel alapján.
Sok esetben nem igazán jó minőségűek a felvételek, de például a független szemtanúk beszámolóinak hasonlósága, körülmények ellenőrzése alapján bizonyítható, hogy valóban a rengéshez kapcsolható jelenséget láttak-e.
Ne feledjük, hogy az egyidejűség igen sok esetben nem jelez oksági összefüggést, csupán a véletlen műve,
hogy két esemény időben közel azonosan történik.
Források:
Cikk:.origo.hu/tudomany
-Internet
A mottó talán az is lehetne, hogy nem minden UFO vagy "fénylény", ami fénylik.
Manapság számos földi eredetű objektum kering fölöttünk, érdemes a témával foglalkozni, hogy
érthetőbbé váljon, hogy mit is látunk.
Sok az érdekes, meglepő tünemény a különféle légköri jelenségekkel kapcsolatban is.
Főképp a nagyobb földrengések környékén sokan látnak különös felfényléseket.
Ezek a rejtélyes földrengésfények, amelyek keletkezését még nem tisztázta a tudomány.
A legvalószínűbb magyarázat szerint a kristályos kőzetek súrlódásakor fellépő elektromos jelenségről van szó.
Ez a nagyon régi japán haiku egy földrengésfényről szól.
A szigetországban, ahol mindig igen gyakoriak voltak a rengések, sok évszázados hagyománya van a földmozgásokat övező fényjelenségek megfigyelésének.
A föld csendben szól
A hegynek, az megremeg
S fényt gyújt az égen
A földrengésfényekről történelmi és mai feljegyzések, beszámolók sokasága született már, mégis rendkívül keveset tudunk róluk.
A tudományos közvélemény nagyon sokáig a valódiságukat is kétségbe vonta, ám ahogy nőtt az igény a földrengések előrejelezhetőségére, úgy kezdtek velük egyre többet foglalkozni a kutatók.
Az 1960-as években Japánban születtek az első hitelesnek tartott földrengésfény-megfigyelések, és ekkor készült az első hiteles fotó is.
Ma sincs azonban egyetértés abban, hogyan keletkeznek, mi okozza megjelenésüket.
Zavarba ejtő sokféleség
A beszámolókban találkozhatunk gyors felvillanásokkal, tartósabb, diffúz fényléssel, mozgó fényfelhőkkel, halvány vagy az éjjeli eget nappali világosságúvá tevő ragyogással, fénylő gömbökkel, földből felcsapó lángnyelvhez hasonló fényekkel, kékes, fehéres vagy vörös színnel.
A beszámolók szerint egyesek hangtalanok, más esetekben sziszegő, recsegő hang kíséri őket.
Láttak már földrengésfényt az epicentrum közvetlen közelében, s attól akár több száz kilométerre is, előfordult a rengést megelőző napok-órák során, a rengés ideje alatt és azt követően is.
A földrengéseken kívül a rengésektől teljesen független, nagyobb földcsuszamlások kapcsán is leírtak fényjelenségeket a csuszamlások helyszíneiről.
Ez a sokféleség is hozzájárul ahhoz, hogy jelenleg nincs egységes elmélet a földrengésfények kialakulásukra.
Eleinte szóba került a föld alatti gázok meggyulladása a súrlódó kövek termelte hő hatására.
Később valamiféle elektromos jelenségre gyanakodtak a kutatók, ám a kőzetek rossz elektromos vezetők.
Valószínű azonban, hogy mégis ez utóbbi elmélet áll közel az igazsághoz.
Az elmúlt években elektromos- és mágneses mérések is segítették a kutatókat.
Például az 1995-ös, 7,2-es erősségű, a japán Kobe közelében kipattant rengés kapcsán már rendelkezésre álltak olyan mérési adatok, amelyek a rengés előtt mutattak kis mértékű eltérést a földmágnesség és a légköri elektromosság adataiban az epicentrumtól viszonylag távoli mérőállomásokon.
E rengés kapcsán számos szemtanú jelezte különös fények megjelenését az epicentrum néhány tucat kilométeres körzetéből.
Ezek a megfigyelések egy mozgó fénytömegről, majd egy villámszerű felvillanásról szóltak.
Különböző helyszíneken lévő szemtanúk egybecsengő leírásából később modellezték a fénylő tömeg mozgását, s úgy találták, hogy ez megegyezik a rengésért felelős törésvonal irányával.
A fény a tenger felől indult (a tenger alatt pattant ki a rengés), majd a Kobe városa mögött álló hegy felé haladt, s a hegynek ütközve villámként kihunyt.
A közeli villámdetektorok is jeleztek ebben az időben egy igen gyenge villámra utaló elektromos jelet, távolabbi detektorok ezt már nem érzékelték, tehát biztosan helyi elektromos jelenség volt.
Az időjárási eredetet kizárták.
Ez az eset volt az első, amelynek során a rengéskor látott fénytüneményt műszeresen is érzékelni lehetett, s a szemtanúk által látottak a méréssel is egybecsengő információt adtak .
Egy tanulmány itt olvasható:
Earthquake light: 1995 Kobe earthquake in Japan
A megfigyelések alapján elsősorban azokon a helyeken gyakoribbak a rengésekhez kapcsolt fényjelenségek, ahol kristályos alapkőzet található.
Jellemzőbb az előfordulásuk a függőleges elmozdulású törésvonalaknál, mint a vízszintesen elcsúszóknál.
De milyen elektromos jelenség alakulhat ki egy elmozduló, megtörő kőzetben, ami fényléssel jár?
A legnépszerűbb elképzelés az úgynevezett Tribolumineszcencia - egy olyan jelenség, amely bizonyos anyagoknál dörzsölés vagy összezúzás hatására fénykibocsátást eredményez.
Néhányan talán iskolai kísérletben is találkozhattak vele: ha két kockacukrot teljesen sötét helyen összedörzsölünk, vagy egyet kettétörünk, kékesfehér felvillanás látható (bárki kipróbálhatja a fürdőszobába zárkózva, kis ideig sötéthez szoktatott szemmel; bár kettétörni nem mindig sikerül a cukrot, az összedörzsöléstől is szépen látszik a fény).
Hasonló jelenséget produkálnak egyes ragasztószalagok, ha az egymáshoz tapasztott felületeiket hirtelen széthúzzuk (ezeket lásd az alábbi videón); illetve számos ásvány, például a kvarc is így viselkedik dörzsölés, zúzás, törés hatására.
A fénylés kialakulását az anyagszerkezet segíti elő: a kristályhibák és a szabálytalan kristályok jelenlétekor képes felfényleni az anyag.
A kockacukor példájánál maradva a dörzsöléstől szétválasztódnak a töltések, és az elektronok magasabb energiaszintre lépnek.
Azután ezek az elektronok áthaladnak a levegőn, és ütközéskor gerjesztve fénykibocsátásra bírják annak nitrogénatomjait.
Ennek alapján valóban elképzelhetjük, hogy a földkéreg kristályos kőzetei a rengéskor fellépő erők hatására hasonló fényeket produkálhatnak.
Akár a rengés előtt is megjelenhetnek, ha a felhalmozódott feszültség először csak durva dörzsölésként jelentkezik, mielőtt maga a nagy rengés kipattanna, s eltörne az adott kőzet.
Egy másik elmélet szerint a rengés előtt megnövekvő feszültség, nyomás hatására a kőzetek, melyek rossz vezetők, félvezetővé válnak, s a törésvonalból így kijutó töltések ionizálják a felszínhez közeli légrétegeket, kékes-lilás színű koronakisülések formájában jelentkező fényeket hozva létre.
A koronakisülések rádióval is detektálható zajt keltenek, ilyesmit már észleltek földrengések alkalmával.
A nyomás hatására beinduló elektromos áramról laboratóriumi kísérlet is adott bizonyítékot, ám az elméletnek némiképp ellentmond, hogy a földrengésfények nem csupán a talaj, tenger felszíne felett közvetlenül, hanem annál jóval magasabban, a felhőkkel egy szinten is megjelenhetnek a szemtanúk sok évszázadra visszanyúló beszámolói alapján.
Valószínű, hogy a földrengésfények nem egyetlen okra vezethetők vissza, s a különböző megjelenési formákat más-más, az adott környezet által meghatározott fizikai jelenségnek köszönhetjük (egy kapcsolódó tanulmány ).
Strange Pre-Earthquake Phenomena
Nagy rengéseknél jelennek meg
Jellemzően a nagy rengésekhez kötődnek, s ilyenből bőven akadt az elmúlt évek során.
Ennek köszönhetően videó is készült már földrengésfényről, például Peruban, 2007-ben (a felvételekből kivágott rész
itt átható).
ez pedig egy kép Japánból.
http://inamidst.com/lights/earthquake
Mindkét felvételből jól látható, hogy kékesfehér fény világítja be az eget.
A török televízióban az Izmitben 1999-ben történt nagy rengéskor felbukkant fénygömbről készült felvételt is mutattak, más szemtanúk szerint lángcsóva vált ki a tengerből a rengéskor.
A 2009 áprilisában az olasz Aquila városát sújtó rengés előtt számos különös fényt láttak, ezeket az észleléseket a rengés után összegyűjtve rendszerezték, kizárva belőlük a csillagászati, meteorológiai és légköroptikai, valamint a felszínen a rengéskor rövidzárlat vagy tűz kapcsán látott jelenségeket.
Két fénykép is készült, ezek a helyi idő szerint este fél 11-kor (áprilisban ilyenkor teljesen sötét van) az égbolton megjelent vöröses fénylést mutatják.
Az aquilai rengés fényjelenségeiről angol nyelvű tanulmány itt olvasható:
The earthquake lights (EQL) of the 6 April 2009 Aquila earthquake, in Central Italy
Egy 2005-ben készült olasz tanulmányban a történelmi idők néhány nagyobb rengése és a rengésekkor feljegyzett Szent Mihály arkangyal-megjelenések összefüggései kapcsán feltételezi a szerző, hogy az angyal földrengésfények képében "figyelmeztette" a rengésekre a lakosságot, vagyis amit angyalnak hittek, az földrengésfény volt.
A legutóbbi nagy japán rengés
A Japánt sújtó 9-es erősségű földrengés kapcsán eddig egyetlen olyan felvétel került nyilvánosságra, amelyről elképzelhető, hogy földrengésfény látható rajta:
Furcsa fény
A felvételt készítő személy naponta ugyanazon az úton járt, így ismerte a környék mesterséges fényeit.
Állítása szerint a videón látható, talajból felnyúló, vöröses fényfüggöny soha nem látszott máskor.
A videó a legnagyobb rengés előtti estén készült.
A szakembereknek egyelőre nincs tudomása egyéb szemtanúkról vagy más észlelésekről.
Ha születtek észlelések fényjelenségekről, akkor bizonyosan ezeket is össze fogja gyűjteni valamely, e témára szakosodott kutató, s néhány év múlva olvashatunk is róluk.
Talán még évtizedek telnek el addig, míg e jelenségeket kielégítő módon tudjuk magyarázni, s ha az ilyen kutatások révén csak egy kicsit is mérsékelni lehet a pusztítást, akkor minden tanulmány, vizsgálat vagy adatgyűjtés előrelépést jelent.
Dr. Hédervári Péter 1977-ben megjelent, A Föld különös jelenségei című ismeretterjesztő könyvében egy teljes fejezetet szentelt a témának, amelyben a nemzetközi színtérről gyűjtött információkat saját megfigyelésével is kiegészítette.
Sajnos a könyv már antikváriumban is nehezen beszerezhető - talán könyvtárakban érdemes keresni -, az érdeklődő olvasók számára azonban kihagyhatatlan.
A Föld különös jelenségei (Gondolat, 1977)-részlet
Hédervári Péter (Budapest, 1931. április 29. – Budapest, 1984. június 27.) geológus, amatőr csillagász, újságíró, író
Jelentős hatású csillagászati ismeretterjesztő könyveket írt.
Amatőr csillagászként egyik kedvenc területe a Nap volt.
A Hold déli pólusának közelében egy krátert neveztek el róla egy amerikai bolygókutató javaslatára (Hédervári-kráter).
Ami biztosan nem földrengésfény
Mit hihetünk földrengésfénynek, ami biztosan nem az?
Távoli zivatar villámait (ha elég messze van a zivatar, magát a felhőt nem látjuk, ám a felfelé vetülő fényt igen), a légkörbe érkező fényes meteorok felvillanásait, sarki fényt, légköroptikai jelenségeket, a földrengéskor megsérülő elektromos vezetékek szikráit, tűz fellobbanását, mesterséges fényforrások felhőkre vetülő fényét.
Néha a tenger vize fénylik fel, például a partra érő cunami hullám teteje, de számos olyan egysejtű él a tengerekben, amely fénykibocsátással (biolumineszcenciával) reagál a mechanikai hatásokra, például a hullámverésre.
Ha a fényekről elfogadható minőségű fotó, videó készül, akkor az előbb felsorolt jelenségeket felismerhetjük, vagy kizárhatjuk a felvétel alapján.
Sok esetben nem igazán jó minőségűek a felvételek, de például a független szemtanúk beszámolóinak hasonlósága, körülmények ellenőrzése alapján bizonyítható, hogy valóban a rengéshez kapcsolható jelenséget láttak-e.
Ne feledjük, hogy az egyidejűség igen sok esetben nem jelez oksági összefüggést, csupán a véletlen műve,
hogy két esemény időben közel azonosan történik.
Források:
Cikk:.origo.hu/tudomany
-Internet
Miért jönnek létre villámok a vulkánkitörések során ?
cc
Amint a NASA weboldalán olvasható, a tudósok eddig még nem tisztázták egyértelműen, hogy miért jönnek létre villámok
a vulkánkitörések során.
Az egyik feltételezés szerint ilyenkor a kráterből kilövellő, elektromosan töltött magma-részecskék vagy porszemcsék a mozgásuk során eltérő polaritású régiókat hoznak létre – ezek között sül ki az elektromos feszültség, villámok
Martin Rietze német fotós lélegzetelállító felvételeken örökítette meg a japán Sakurajima vulkán kitörését, és azt, ahogyan a tűzhányó felett elektromos vihar jön létre, és villámok csapkodnak a kürtőbe a lávarobbanások közé.
További csodálatos felvételek itt:
http://www.mrietze.com/web13/japan13.htm
Az Egyesült Államok repülésügyi és űrhajózási hivatala (NASA) a honlapján rendszeresen közzéteszi A Nap Asztronómiai Fotójának (Astronomy Picture of the Day – NASA–APOD) választott fényképeket.
Ezt az elismerést 2013. március 11-én – rendhagyó módon – egy földi jelenségről készült fotó nyerte el.
A lebilincselő éjszakai képet Martin Rietze német fotográfus 2013 februárjában készítette a Japán déli részén található Sakurajima-vulkán kitöréséről.
http://apod.nasa.gov/apod/ap130311.html
A vulkánkitöréseket gyakran kíséri villámlás.
A nyertes fotó által megörökített jelenség mégis viszonylag ritka, ugyanis ezúttal nem a kráterből kilövellő füst- és porfelhőben,
hanem az izzó magma-záporban keletkeztek a látványos kisülések.
**
**
***
cc
cc
Amint a NASA weboldalán olvasható, a tudósok eddig még nem tisztázták egyértelműen, hogy miért jönnek létre villámok
a vulkánkitörések során.
Az egyik feltételezés szerint ilyenkor a kráterből kilövellő, elektromosan töltött magma-részecskék vagy porszemcsék a mozgásuk során eltérő polaritású régiókat hoznak létre – ezek között sül ki az elektromos feszültség, villámok
Martin Rietze német fotós lélegzetelállító felvételeken örökítette meg a japán Sakurajima vulkán kitörését, és azt, ahogyan a tűzhányó felett elektromos vihar jön létre, és villámok csapkodnak a kürtőbe a lávarobbanások közé.
További csodálatos felvételek itt:
http://www.mrietze.com/web13/japan13.htm
Az Egyesült Államok repülésügyi és űrhajózási hivatala (NASA) a honlapján rendszeresen közzéteszi A Nap Asztronómiai Fotójának (Astronomy Picture of the Day – NASA–APOD) választott fényképeket.
Ezt az elismerést 2013. március 11-én – rendhagyó módon – egy földi jelenségről készült fotó nyerte el.
A lebilincselő éjszakai képet Martin Rietze német fotográfus 2013 februárjában készítette a Japán déli részén található Sakurajima-vulkán kitöréséről.
http://apod.nasa.gov/apod/ap130311.html
A vulkánkitöréseket gyakran kíséri villámlás.
A nyertes fotó által megörökített jelenség mégis viszonylag ritka, ugyanis ezúttal nem a kráterből kilövellő füst- és porfelhőben,
hanem az izzó magma-záporban keletkeztek a látványos kisülések.
**
**
***
Nagyon érdekes cikk, de medve nem lehetett, mert a medvék ilyenkor még a téli álmukat alusszák. Vagy ha mégis felkelnének, nem mennek messze a vackuktól, mert még túl gyengék. Nem támadnak direkte emberre, csak ha belebotlanak, megsebesítik őket vagy bocsaikat féltik. De a csapatnál nem volt olyan fegyver, amivel egy medvét megsebesíthettek volna, és ilyenkor még bocsok sincsenek.
A sátor belső falán állítólag voltak olyan karcolások, amik azokra a próbálkozásokra utaltak, hogy a ponyvát belülről felhasítsák. Mivel a sátor nem volt teljesen kifeszítve.
Őrült gyilkos remetéknek nem találták meg a lábnyomait, és a sérülések sem gyilkosságokra utaltak, vérnyomok is alig voltak.
A konteós blogon sok frappáns elmélet van erre a KGB-től elkezdve a fegyverkísérletig, a forgószeles balesetig, érdemes végigböngészni.
Ezt ismeritek?
A Barbadosi mozgó koporsók
Történetünk főszereplője egy kripta. Lebetonozott koralltömbökből épült, bejáratát cementtel pecsételték le. Eredetileg egy bizonyos James Elliott nevű úriember rendelésére épült. Ő maga azonban sohasem nyugodott benne.
1807 Mrs. Thomasina Goddars:
Mrs. Thomasina Goddars idős hölgy volt, teljesen természetes halált halt. Halála után fakoporsóba helyezték a testét, és a kriptába temették.Mrs. Goddard után a közeli birtok tulajdonosa és családja ugyanebbe a kriptába temetkezett. Thomas Chase, a családfő, hirtelen haragú, kegyetlen ember volt. Ezredesi rangban szolgált, rabszolgái gyűlölték és rettegtek tőle. Saját családjával sem bánt különbül. Méltán mondhatni, hogy Barbados egyik legutáltabb embere volt, bár gyanítható, hogy őt ez cseppet sem zavarta. (Zárójelben megjegyzem, hogy olvastam olyat is, miszerint Mrs. Goddard a Chase család rokona volt, Thomas Chase anyósa. Ez azonban nem valószínű, mivel a Chase család minden tagja ólommal bélelt koporsót kapott nyughelyül, akkor hát miért temették volna nagyanyjukat sima fakoporsóban? Persze ettől még lehetséges, a források nemcsak ebben az egy dologban térnek el.)
1808 Mary Anna Chase:
A kétéves Mary Anna Chase volt a Chase család első halottja, akit Mrs. Goddard kriptájába temettek. Mary Annát, mint ahogy később a család többi tagját is, ólommal bélelt koporsóban helyezték örök nyugovóra. Hogy miben halt meg a kislány, nem tudni, de abban az időben nem volt ritka a gyermekhalandóság. Valószínű, hogy betegség következtében hunyhatott el. Nem úgy, mint nővére...
1812 Dorcas Chase:
Dorcas tizenhét éves volt, amikor meghalt. Állítólag halálra éheztette magát (szerintem ez passzív éhezés lehetett, s ezalatt azt értem, hogy az atyai nyomástól összeroppant lánynak enni sem volt kedve) Dorcas tehát meghalt, és húga valamint Mrs. Goddard mellé temették, szintén ólommal bélelt koporsóban.A néger koporsóvivők elrendezték egymáson a két koporsót: Dorcasét a földre fektették, Mary Annáét pedig ráhelyezték Dorcas koporsójára. A sírboltot ismét lepecsételték.
1812 Thomas Chase:
Szegény Dorcas csak egy kis ideig bírta volna még ki, és megszabadul zsarnok apjától. Alig egy hónappal a halála után Thomas Chase is kilehelte bűnös lelkét.Amikor felbontották a kriptát, a gyászoló tömeg egy emberként hördült fel. Mary Anna koporsója fejjel lefelé állt a fal mellett. A megdöbbent néger rabszolgák elrendezték a koporsókat: a lányokat ismét 'egymásra', apjukat pedig melléjük helyezték. Nem mellékesen Thomas Chase koporsója volt vagy 120 kiló, és nyolc ember vitte a helyére.
1816 Charles Brewster Ames:
A 11 éves fiút hol Charles néven találtam meg, hol Samuel néven. Nem világos, hogy milyen kapcsolatban állt a Chase családdal (alighanem semmilyenben) Talán az új birtokos fia lehetett.Halálakor a kriptában helyezték nyugovóra. Előtte azonban rendet kellett tenni kissé, ugyanis a bent lévő koporsók összevissza hevertek, mintha csak valami óriás hajigálódzott volna velük. A koporsókat ismét elrendezték. Dorcas és apja koporsói kerültek alulra, Mary Anna és Charles koporsói pedig a két nagyobbra. A kriptát ezúttal is megvizsgálták, de behatolásnak semmi nyomát nem találták.
1816 Samuel Brewster:
A felnőtt Brewster temetésekor enyhén szólva is nagy tömeg gyűlt össze. Nem érte őket csalódás, mivel ismét kisebb káosz fogadta őket a kripta belsejében. A rabszolgák ismét rendet raktak, s mivel a titokzatos erőhatások miatt Mrs. Goddard fakoporsója szétment, azt is összedrótozták. Mielőtt lepecsételték a kriptát, ismét körbekutatták a falakat, titkos ajtót, vagy időszakos vízeret keresve, amely a koporsókat forgatná, de megint nem találtak semmit.
1819 Thomasina Clarke:
Hogy ő ki volt, erről már végképp nem találtam semmit. Viszont halála után meglehetősen prominens személyiséggé vált, amennyiben Barbados kormányzója, Sir Stapleton Cotton is elment a temetésére. Persze a kormányzó részvétele nem annyira Miss Clarke-nak szólt, sokkal inkább a titokzatos kriptának.Az ekkorra már szinte szokásosnak mondható rendrakás után (egy koporsó sem ott volt, ahova elhelyezték őket), a kormányzó személyesen kutatta át a kriptát, finom homokkal szóratta fel a talajt, végül lepecsételte a lebetonozott ajtót.
1820 A kripta felbontása:
1820-ban a kormányzó úgy döntött, felnyittatja a kriptát. Fél Barbados összegyűlt, és a borzongani vágyók kirémüldözhették magukat.A nagy csendben megkezdődött a kripta felbontása. A rémült emberek csikorgó hangot hallottak a fal túloldaláról. A zajt Thomas Chase koporsója okozta, amely bentről támaszkodott a lepecsételt ajtónak. Miután benyomakodtak mellette,
borzalmas látvány tárult a kormányzó és emberei elé.
Az ekkor már tizenkét éve halott Mary Anna Chase koporsója a falnak ütközött, méghozzá akkora erővel, hogy lepattant belőle egy darab. Dorcas Chase koporsója felnyílt, és egy csonttá aszott kar meredt ki belőle. A homok semmi mást nem mutatott a koporsók okozta vonalkákon kívül. Emberi tevékenységnek nyoma sem volt.A kormányzót olyannyira elrettentette az eset, hogy rendelkezett: a holtakat máshová kell temetni. A kriptát kiürítették, és a koporsókat máshová temették. A kripta ma is üresen áll.
Mi történt Barbadoson?
A négerek műve:
Thomas Chase nem volt túl népszerű. Sokan a rabszolgákra gyanakodtak, akik gyűlölték gazdájukat. Kézenfekvő lett volna, hogy esetleg valami titkos járaton át belopóztak a kriptába, és összevissza kevergetik a koporsókat.
Ennek ellentmond a tény, hogy sem Dorcas, sem Thomas Chase koporsója nem volt gyufaszál súlyú. Nyolc embernek kellett a kriptába bevinnie. Ahhoz, hogy bármi módon szórakozni lehessen vele, azt jelentette volna, hogy legalább ennyi embernek kellett volna titokban a kriptába lopóznia. Arról nem beszélve, hogy már Dorcas Chase halálakor, amikor a gyanús jeleket tapasztalták, olyan rémület lett úrrá a feketéken, hogy alig lehetett őket a kripta közelébe kényszeríteni.
Földrengés:
Ezt a teóriát, amint megszületett, el is vetették. Nincs olyan földrengés, ami időszakosan, csak egy kis kripta belsejére lokalizálódna, s ha volna is, akkor sem ad magyarázatot arra, hogy miként áll tőle fejre egy földön heverő koporsó, és miért nincs nyoma a falakon repedéseknek.
Vízörvény:
Sem a koporsók, sem a falak nem voltak vizesek. A homok sem mutatta rejtett vízér nyomait.
Sir Arthur Conan Doyle teóriája:
Az író magukat a koporsókat vette górcső alá. Mivel Mrs. Goddard kivételével mindenki mást ólommal bélelt koporsóban temettek el, Conan Doyle annak a meggyőződésének adott hangot, miszerint a koporsók maguktól mozogtak, mégpedig gázok következtében. Ólommal bélelt koporsóban nem rothadás (oxigén közreműködésével történő oszlás) történik, hanem bomlás, ahol nyoma sincs oxigénnek, vagyis légmentesen lezárt környezetben történő oszlásról beszélünk, amelynek során gázok szabadulnak fel. Ez azt jelentené, hogy a bomló holttestekből kiáralmó gázok zötykölődtették a koporsókat. Mivel pedig gyakorlatilag két-négyévente friss 'gáztartály' került a sírboltba, mindig volt legalább egy olyan, amelyik mozogjon, és szétverje maga körül a többit.
De ez nem igazán magyarázza meg, hogyan lett a falhoz támasztva, vagy az ajtónak támasztva egyik-másik több mázsás ólomkoporsó.
A Barbadosi mozgó koporsók
Történetünk főszereplője egy kripta. Lebetonozott koralltömbökből épült, bejáratát cementtel pecsételték le. Eredetileg egy bizonyos James Elliott nevű úriember rendelésére épült. Ő maga azonban sohasem nyugodott benne.
1807 Mrs. Thomasina Goddars:
Mrs. Thomasina Goddars idős hölgy volt, teljesen természetes halált halt. Halála után fakoporsóba helyezték a testét, és a kriptába temették.Mrs. Goddard után a közeli birtok tulajdonosa és családja ugyanebbe a kriptába temetkezett. Thomas Chase, a családfő, hirtelen haragú, kegyetlen ember volt. Ezredesi rangban szolgált, rabszolgái gyűlölték és rettegtek tőle. Saját családjával sem bánt különbül. Méltán mondhatni, hogy Barbados egyik legutáltabb embere volt, bár gyanítható, hogy őt ez cseppet sem zavarta. (Zárójelben megjegyzem, hogy olvastam olyat is, miszerint Mrs. Goddard a Chase család rokona volt, Thomas Chase anyósa. Ez azonban nem valószínű, mivel a Chase család minden tagja ólommal bélelt koporsót kapott nyughelyül, akkor hát miért temették volna nagyanyjukat sima fakoporsóban? Persze ettől még lehetséges, a források nemcsak ebben az egy dologban térnek el.)
1808 Mary Anna Chase:
A kétéves Mary Anna Chase volt a Chase család első halottja, akit Mrs. Goddard kriptájába temettek. Mary Annát, mint ahogy később a család többi tagját is, ólommal bélelt koporsóban helyezték örök nyugovóra. Hogy miben halt meg a kislány, nem tudni, de abban az időben nem volt ritka a gyermekhalandóság. Valószínű, hogy betegség következtében hunyhatott el. Nem úgy, mint nővére...
1812 Dorcas Chase:
Dorcas tizenhét éves volt, amikor meghalt. Állítólag halálra éheztette magát (szerintem ez passzív éhezés lehetett, s ezalatt azt értem, hogy az atyai nyomástól összeroppant lánynak enni sem volt kedve) Dorcas tehát meghalt, és húga valamint Mrs. Goddard mellé temették, szintén ólommal bélelt koporsóban.A néger koporsóvivők elrendezték egymáson a két koporsót: Dorcasét a földre fektették, Mary Annáét pedig ráhelyezték Dorcas koporsójára. A sírboltot ismét lepecsételték.
1812 Thomas Chase:
Szegény Dorcas csak egy kis ideig bírta volna még ki, és megszabadul zsarnok apjától. Alig egy hónappal a halála után Thomas Chase is kilehelte bűnös lelkét.Amikor felbontották a kriptát, a gyászoló tömeg egy emberként hördült fel. Mary Anna koporsója fejjel lefelé állt a fal mellett. A megdöbbent néger rabszolgák elrendezték a koporsókat: a lányokat ismét 'egymásra', apjukat pedig melléjük helyezték. Nem mellékesen Thomas Chase koporsója volt vagy 120 kiló, és nyolc ember vitte a helyére.
1816 Charles Brewster Ames:
A 11 éves fiút hol Charles néven találtam meg, hol Samuel néven. Nem világos, hogy milyen kapcsolatban állt a Chase családdal (alighanem semmilyenben) Talán az új birtokos fia lehetett.Halálakor a kriptában helyezték nyugovóra. Előtte azonban rendet kellett tenni kissé, ugyanis a bent lévő koporsók összevissza hevertek, mintha csak valami óriás hajigálódzott volna velük. A koporsókat ismét elrendezték. Dorcas és apja koporsói kerültek alulra, Mary Anna és Charles koporsói pedig a két nagyobbra. A kriptát ezúttal is megvizsgálták, de behatolásnak semmi nyomát nem találták.
1816 Samuel Brewster:
A felnőtt Brewster temetésekor enyhén szólva is nagy tömeg gyűlt össze. Nem érte őket csalódás, mivel ismét kisebb káosz fogadta őket a kripta belsejében. A rabszolgák ismét rendet raktak, s mivel a titokzatos erőhatások miatt Mrs. Goddard fakoporsója szétment, azt is összedrótozták. Mielőtt lepecsételték a kriptát, ismét körbekutatták a falakat, titkos ajtót, vagy időszakos vízeret keresve, amely a koporsókat forgatná, de megint nem találtak semmit.
1819 Thomasina Clarke:
Hogy ő ki volt, erről már végképp nem találtam semmit. Viszont halála után meglehetősen prominens személyiséggé vált, amennyiben Barbados kormányzója, Sir Stapleton Cotton is elment a temetésére. Persze a kormányzó részvétele nem annyira Miss Clarke-nak szólt, sokkal inkább a titokzatos kriptának.Az ekkorra már szinte szokásosnak mondható rendrakás után (egy koporsó sem ott volt, ahova elhelyezték őket), a kormányzó személyesen kutatta át a kriptát, finom homokkal szóratta fel a talajt, végül lepecsételte a lebetonozott ajtót.
1820 A kripta felbontása:
1820-ban a kormányzó úgy döntött, felnyittatja a kriptát. Fél Barbados összegyűlt, és a borzongani vágyók kirémüldözhették magukat.A nagy csendben megkezdődött a kripta felbontása. A rémült emberek csikorgó hangot hallottak a fal túloldaláról. A zajt Thomas Chase koporsója okozta, amely bentről támaszkodott a lepecsételt ajtónak. Miután benyomakodtak mellette,
borzalmas látvány tárult a kormányzó és emberei elé.
Az ekkor már tizenkét éve halott Mary Anna Chase koporsója a falnak ütközött, méghozzá akkora erővel, hogy lepattant belőle egy darab. Dorcas Chase koporsója felnyílt, és egy csonttá aszott kar meredt ki belőle. A homok semmi mást nem mutatott a koporsók okozta vonalkákon kívül. Emberi tevékenységnek nyoma sem volt.A kormányzót olyannyira elrettentette az eset, hogy rendelkezett: a holtakat máshová kell temetni. A kriptát kiürítették, és a koporsókat máshová temették. A kripta ma is üresen áll.
Mi történt Barbadoson?
A négerek műve:
Thomas Chase nem volt túl népszerű. Sokan a rabszolgákra gyanakodtak, akik gyűlölték gazdájukat. Kézenfekvő lett volna, hogy esetleg valami titkos járaton át belopóztak a kriptába, és összevissza kevergetik a koporsókat.
Ennek ellentmond a tény, hogy sem Dorcas, sem Thomas Chase koporsója nem volt gyufaszál súlyú. Nyolc embernek kellett a kriptába bevinnie. Ahhoz, hogy bármi módon szórakozni lehessen vele, azt jelentette volna, hogy legalább ennyi embernek kellett volna titokban a kriptába lopóznia. Arról nem beszélve, hogy már Dorcas Chase halálakor, amikor a gyanús jeleket tapasztalták, olyan rémület lett úrrá a feketéken, hogy alig lehetett őket a kripta közelébe kényszeríteni.
Földrengés:
Ezt a teóriát, amint megszületett, el is vetették. Nincs olyan földrengés, ami időszakosan, csak egy kis kripta belsejére lokalizálódna, s ha volna is, akkor sem ad magyarázatot arra, hogy miként áll tőle fejre egy földön heverő koporsó, és miért nincs nyoma a falakon repedéseknek.
Vízörvény:
Sem a koporsók, sem a falak nem voltak vizesek. A homok sem mutatta rejtett vízér nyomait.
Sir Arthur Conan Doyle teóriája:
Az író magukat a koporsókat vette górcső alá. Mivel Mrs. Goddard kivételével mindenki mást ólommal bélelt koporsóban temettek el, Conan Doyle annak a meggyőződésének adott hangot, miszerint a koporsók maguktól mozogtak, mégpedig gázok következtében. Ólommal bélelt koporsóban nem rothadás (oxigén közreműködésével történő oszlás) történik, hanem bomlás, ahol nyoma sincs oxigénnek, vagyis légmentesen lezárt környezetben történő oszlásról beszélünk, amelynek során gázok szabadulnak fel. Ez azt jelentené, hogy a bomló holttestekből kiáralmó gázok zötykölődtették a koporsókat. Mivel pedig gyakorlatilag két-négyévente friss 'gáztartály' került a sírboltba, mindig volt legalább egy olyan, amelyik mozogjon, és szétverje maga körül a többit.
De ez nem igazán magyarázza meg, hogyan lett a falhoz támasztva, vagy az ajtónak támasztva egyik-másik több mázsás ólomkoporsó.
Mégsem fejtették meg a tündérkörök rejtélyét?
A Namíb-sivatag egyes helyein különös, szabályos köröket alkotó fűalakzatok nyűgözik le a repülőről lepillantókat.
Az Angolától Dél-Afrikáig majdnem 2000 kilométer hosszan nyújtózó, látszólag kihalt Namíb-sivatag sok érdekességet rejt.
Ilyenek például a néhány méter átmérőjű, szabályos köröket alkotó furcsa fűalakzatok, az úgynevezett tündérkörök.
A tündérkörökre először-
-Walter Tschinkel, aFloridai Állami Egyetem biológusa figyelt fel
afrikai vakációja folyamán, 2005-ben.
Hazatérve a NamibRand Természetvédelmi Területről, egy 4 éves időszak alatt készült műholdfelvétel-sorozaton kezdte tanulmányozni őket.
A képek megmutatták, hogy a négy év folyamán egyes képződmények eltűntek, másutt viszont újak képződtek.
Ez arra utalt, hogy ezek a körök valamilyen módon "élnek".
Az adatok extrapolálásából Tschinkel arra a következtetésre jutott, hogy a tündérkörök átlagos élettartama 41 év. Nem tudott azonban rájönni, miért jönnek létre az alakzatok.
-
Néhányan már akkor gyanakodtak, hogy termeszek pusztíthatják el a füvet alulról, de Tschinkel nem talált bizonyítékot a rovarok szerepére.
A talajjal kapcsolatban sem észlelt semmi rendellenességet.
A "Tündérkörök" a levegőből
Tschinkel munkáját a Hamburgi Egyetem ökológusa,-
-Norbert Jürgens folytatta.
Ő 2006-ban utazta be Afrikát, köztük Angola eldugott, polgárháború által sújtott területeit, hogy felderítse a tündérkörök titkát.
Neki is a tündérkörök időnkénti felbukkanása, illetve eltűnése keltette fel a figyelmét.
Minden állati jelenlétet - nyomokat, ürüléket, fészkeket - feljegyzett a körökön belül és a környékükön.
Árkokat is ásott a körök közepétől a peremükön túl, hogy felderítse a körök alatt rejtőző föld alatti élőlényeket is.
A terepen tett 40 kutatóút és a tündérkörökből vett mintegy 1200 mintából kirajzolódott egy mintázat.
Jürgens azt tapasztalta, hogy egyetlen faj szinte minden felkeresett tündérkörnél megtalálható volt: a homoki termesz (Psammotermes).
Így Jürgens bizonyítottnak látja, (?!) hogy a tündérköröket a termeszek alakítják ki úgy, hogy alulról elrágják a fűszálak gyökereit, írja a Science-ben megjelent cikkében.
Többen - így Tschinkel is - azonban további bizonyítékot várnak az elképzelésre.
Szerintük Jürgens adós maradt annak bizonyításával, hogy valóban a termeszek rágják meg a gyökereket, mert egyetlen ilyen esetet sem figyelt meg.
Az is igaz azonban, hogy a homoki termeszek rejtett életmódja miatt ez nehezen is lenne megvalósítható.
Egy növényökológus szerint a termeszeknek semmi közük a tündérkörökhöz, hanem csak a kevés erőforrás iránti versengés egy furcsa példáját láthatjuk bennük.
Jürgens azonban bízik abban, hogy állításai kiállják a tudományos próbát.
Egy tündérkör az esős évszakban
F
rigo.hu
A Namíb-sivatag egyes helyein különös, szabályos köröket alkotó fűalakzatok nyűgözik le a repülőről lepillantókat.
Az Angolától Dél-Afrikáig majdnem 2000 kilométer hosszan nyújtózó, látszólag kihalt Namíb-sivatag sok érdekességet rejt.
Ilyenek például a néhány méter átmérőjű, szabályos köröket alkotó furcsa fűalakzatok, az úgynevezett tündérkörök.
A tündérkörökre először-
afrikai vakációja folyamán, 2005-ben.
Hazatérve a NamibRand Természetvédelmi Területről, egy 4 éves időszak alatt készült műholdfelvétel-sorozaton kezdte tanulmányozni őket.
A képek megmutatták, hogy a négy év folyamán egyes képződmények eltűntek, másutt viszont újak képződtek.
Ez arra utalt, hogy ezek a körök valamilyen módon "élnek".
Az adatok extrapolálásából Tschinkel arra a következtetésre jutott, hogy a tündérkörök átlagos élettartama 41 év. Nem tudott azonban rájönni, miért jönnek létre az alakzatok.
Néhányan már akkor gyanakodtak, hogy termeszek pusztíthatják el a füvet alulról, de Tschinkel nem talált bizonyítékot a rovarok szerepére.
A talajjal kapcsolatban sem észlelt semmi rendellenességet.
A "Tündérkörök" a levegőből
Ő 2006-ban utazta be Afrikát, köztük Angola eldugott, polgárháború által sújtott területeit, hogy felderítse a tündérkörök titkát.
Neki is a tündérkörök időnkénti felbukkanása, illetve eltűnése keltette fel a figyelmét.
Minden állati jelenlétet - nyomokat, ürüléket, fészkeket - feljegyzett a körökön belül és a környékükön.
Árkokat is ásott a körök közepétől a peremükön túl, hogy felderítse a körök alatt rejtőző föld alatti élőlényeket is.
A terepen tett 40 kutatóút és a tündérkörökből vett mintegy 1200 mintából kirajzolódott egy mintázat.
Jürgens azt tapasztalta, hogy egyetlen faj szinte minden felkeresett tündérkörnél megtalálható volt: a homoki termesz (Psammotermes).
Így Jürgens bizonyítottnak látja, (?!) hogy a tündérköröket a termeszek alakítják ki úgy, hogy alulról elrágják a fűszálak gyökereit, írja a Science-ben megjelent cikkében.
Többen - így Tschinkel is - azonban további bizonyítékot várnak az elképzelésre.
Szerintük Jürgens adós maradt annak bizonyításával, hogy valóban a termeszek rágják meg a gyökereket, mert egyetlen ilyen esetet sem figyelt meg.
Az is igaz azonban, hogy a homoki termeszek rejtett életmódja miatt ez nehezen is lenne megvalósítható.
Egy növényökológus szerint a termeszeknek semmi közük a tündérkörökhöz, hanem csak a kevés erőforrás iránti versengés egy furcsa példáját láthatjuk bennük.
Jürgens azonban bízik abban, hogy állításai kiállják a tudományos próbát.
Egy tündérkör az esős évszakban
F
rigo.hu
Titokzatos körök tűntek fel egy tavacska befagyott, hóval borított felszínén ...
Titokzatos körök tűntek fel egy tavacska befagyott, hóval borított felszínén a New York-i Edenben néhány napja.
Az esetről az NBC-vel egyesítettWGRZ.com számolt be március 25-én.
http://www.wgrz.com/news/<wbr>article/207717/37/Backyard-<wbr>Mystery-In-Eden-Pond-Circles-
A cikk szerint egy edeni lakos arra lett figyelmes március 22-én, hogy a közeli tó befagyott felszínén szabályos,
a gabonakörökhöz hasonló nyílások tűntek fel.<center style="line-height: 19.59375px; font-size: 14px; font-family: Arial, Verdana, sans-serif, 'Courier New', Courier;">
<tbody>
</tbody></center>Hogy mi áll a körök hátterében, egyelőre nem tudni.
Egyesek úgy vélik, hogy a tó forrásai olvasztották meg a felszínt, de nem hivatalos válaszként metángáz,
meteorok és természetesen földönkívüliek felmerültek.
[video=youtube;9Y8JWLGASXA]http://www.youtube.com/watch?v=9Y8JWLGASXA[/video]
vx
x
s
Titokzatos körök tűntek fel egy tavacska befagyott, hóval borított felszínén a New York-i Edenben néhány napja.
Az esetről az NBC-vel egyesítettWGRZ.com számolt be március 25-én.
http://www.wgrz.com/news/<wbr>article/207717/37/Backyard-<wbr>Mystery-In-Eden-Pond-Circles-
A cikk szerint egy edeni lakos arra lett figyelmes március 22-én, hogy a közeli tó befagyott felszínén szabályos,
a gabonakörökhöz hasonló nyílások tűntek fel.<center style="line-height: 19.59375px; font-size: 14px; font-family: Arial, Verdana, sans-serif, 'Courier New', Courier;">
<tbody>
</tbody>
Egyesek úgy vélik, hogy a tó forrásai olvasztották meg a felszínt, de nem hivatalos válaszként metángáz,
meteorok és természetesen földönkívüliek felmerültek.
[video=youtube;9Y8JWLGASXA]http://www.youtube.com/watch?v=9Y8JWLGASXA[/video]
v
x
****
Egy aprócska tóban milyen áramlások lehetnek ?
Eddig miért nem volt ?
A kép alapján a "foltok" azonos méretűek, és meglehetősen szabályosak.
Miért ?
Szóval, lehetne még pár kérdést tisztázni.
A kör sugara függ a külső hőmérséklettől, a vízétől, a víz sűrűségétől, az áramlás sebességétől, stb.:
r=T*t*2*Pi*/((v*ró)*sqr(m*N*a))/g*sin(30)
na jó, ez a saját kutatásom volt.....
S mikori kutatásaid?
Mielőtt beleöntötted a whiskyt a jeges vízbe, vagy miután kiittad belőle?
Rejtélyes kőkoporsó Átányban
d
Átány község Heves megyében. Heves megye déli részén fekszik, Heves várostól 8 kilométerre,
Füzesabonytól pedig 19 kilométerre található.
Régészeti leletek alapján bizonyíthatóan már a "honfoglalás" előtt is lakott terület volt.
Írásban a neve azonban csak egy 1407-es okiratban bukkan fel, Athan néven.
Az ősi elképzelés szerint az emberi testben bizonyos energia vonalak, meridiánok húzódnak.
Ezek egészséges működésére az akupunktúrás pontokon keresztül lehet hatást gyakorolni.
A Földet testünkhöz hasonlóan energiavonalak hálózzák be. Kialakulásuk a Föld mágnesességére vezethető vissza. Ezeket a vonalakat sokféleképpen nevezik: a föld meridiánjainak, Szent György-, illetve Sárkány vonalaknak.
A vonalak kereszteződésénél fekvő helyek, sziklák, oltárok, dombok gyógyítanak, feltöltenek, de legalábbis hatnak ránk.(?)
Ilyen mágikus helynek tartják sokan a Heves megyei Átány községben található kőszarkofágot.
Sokan talán még azt sem tudták, hogy merre induljanak, ha a Heves megyei Átány községébe akarnak látogatni, de mára már egyre többen mondogatják: „- Hát hogyne tudnánk?!” – s ez köszönhető többek közt annak is, hogy hallottak a helyi temető „vándorló” koporsójáról.
Átányi temetőben valami rejtélyes okból kifolyólag a föld felszínére emelkedett egy kőből készült koporsó, de nem csak, hogy felemelkedett a szóbeszéd azt is tartja, hogy vándorol.
Erre misem lenne meggyőzőbb bizonyíték, minthogy jelenleg a többi sírtól eltérően teljesen más helyzetben van s lassan a temetői sétaút közepére ér.
Emelkedésre az oldalán látható moha réteg utal, melynek újabb és újabb rétegei kerülnek egymás fölé, követve a koporsó felemelkedését.
Annyi bizonyosnak látszik, hogy az 1700 – as évek körül került a sír a temetőbe.
A koporsón a felirat a következő: „Kis-Bárczay Mihály szüleinek ölében meghala hevesi útja közepében, testét ide hozták gyászos sírjába, esztendős és öt hónapos korában.”
A sírrablók is felkeresték a sírt remélve, hogy kincseket rejt, de csalódniuk kellett, bár a Bárczayak jómódú családnak számítottak abban az időben.
Kérdések és magyarázatok sokaság hangzott el tudósoktól kezdve, halott-látókig, egyházi személyektől a jósokig bezárólag.
Koporsó, vagy szarkofág? Mert, ha szarkofág, akkor természetes lenne a földfelettisége, de akkor sincs magyarázat arra – mi okozza a folytonos emelkedését?
„Kis- Bárczay”, azonos -e „”Kis Bárczay” – val, egy kötőjel a név között sokat jelenthet!
A Kis - Barczay Misi – ha tényleg Bárczay, miért maradt ki a Bárczay család terjedelmes krónikájából?
Lássunk néhány magyarázatot és ellentmondást.
Egyik legenda szerint úgy „balkézről” jött a Misi gyerek, aki így kiesett a Barczay család jövőképéből.
Mások szerint tiltott, titkos szerelem gyümölcse volt az elhunyt gyermek – bár ez is összefüggésbe hozható az előbb leírtakkal.
- 1860 körül kihantolták a sírokat, hogy az újra szentelt temetőben, új halottak pihenhessenek.
Igen ám, de akkor ez miért maradt itt?
Talán akkor még mélyen a föld alatt volt? De akkor, hogy találtak rá, a sírrablók?
A falu házai, a templom és a sírok nagy része az 1999 –es árvíz idején megemelkedett, majd visszasüllyedt, akkor kerülhetett felszínre a kőkoporsó – vélik egyesek.
Ha ezt elfogadjuk, akkor kérdés az, hogy úgy, ahogy a házak és a többi sír vissza süllyedt, ez az egy kőkoporsó – bár súlya van, miért nem?
Még sok – sok kérdés merülhetne fel, de mindannyi meggyőző válasz nélkül maradna.
A helyiek nem szeretnek beszélni róla.
Egyesek szerint jótékony hatása van, mások szerint el van átkozva a kőkoporsó.
Jobb békében hagyni.
Ötvös Károly (2004-ben alpolgármester volt) mondta: Ő maga is megkaparta a koporsót és másnapra megdöglött a tehene.
Lehet, hogy semmi köze a dologhoz, de ha mégis…..?
Tv, újság, tudorok és tudatlanok mondják el, adták, adják hírül a „csodát”, melyre napjainkban sincs magyarázat.
Forr: Internet
d
Átány község Heves megyében. Heves megye déli részén fekszik, Heves várostól 8 kilométerre,
Füzesabonytól pedig 19 kilométerre található.
Régészeti leletek alapján bizonyíthatóan már a "honfoglalás" előtt is lakott terület volt.
Írásban a neve azonban csak egy 1407-es okiratban bukkan fel, Athan néven.
Az ősi elképzelés szerint az emberi testben bizonyos energia vonalak, meridiánok húzódnak.
Ezek egészséges működésére az akupunktúrás pontokon keresztül lehet hatást gyakorolni.
A Földet testünkhöz hasonlóan energiavonalak hálózzák be. Kialakulásuk a Föld mágnesességére vezethető vissza. Ezeket a vonalakat sokféleképpen nevezik: a föld meridiánjainak, Szent György-, illetve Sárkány vonalaknak.
A vonalak kereszteződésénél fekvő helyek, sziklák, oltárok, dombok gyógyítanak, feltöltenek, de legalábbis hatnak ránk.(?)
Ilyen mágikus helynek tartják sokan a Heves megyei Átány községben található kőszarkofágot.
Átányi temetőben valami rejtélyes okból kifolyólag a föld felszínére emelkedett egy kőből készült koporsó, de nem csak, hogy felemelkedett a szóbeszéd azt is tartja, hogy vándorol.
Erre misem lenne meggyőzőbb bizonyíték, minthogy jelenleg a többi sírtól eltérően teljesen más helyzetben van s lassan a temetői sétaút közepére ér.
Emelkedésre az oldalán látható moha réteg utal, melynek újabb és újabb rétegei kerülnek egymás fölé, követve a koporsó felemelkedését.
Annyi bizonyosnak látszik, hogy az 1700 – as évek körül került a sír a temetőbe.
A koporsón a felirat a következő: „Kis-Bárczay Mihály szüleinek ölében meghala hevesi útja közepében, testét ide hozták gyászos sírjába, esztendős és öt hónapos korában.”
A sírrablók is felkeresték a sírt remélve, hogy kincseket rejt, de csalódniuk kellett, bár a Bárczayak jómódú családnak számítottak abban az időben.
Kérdések és magyarázatok sokaság hangzott el tudósoktól kezdve, halott-látókig, egyházi személyektől a jósokig bezárólag.
Koporsó, vagy szarkofág? Mert, ha szarkofág, akkor természetes lenne a földfelettisége, de akkor sincs magyarázat arra – mi okozza a folytonos emelkedését?
„Kis- Bárczay”, azonos -e „”Kis Bárczay” – val, egy kötőjel a név között sokat jelenthet!
A Kis - Barczay Misi – ha tényleg Bárczay, miért maradt ki a Bárczay család terjedelmes krónikájából?
Egyik legenda szerint úgy „balkézről” jött a Misi gyerek, aki így kiesett a Barczay család jövőképéből.
Mások szerint tiltott, titkos szerelem gyümölcse volt az elhunyt gyermek – bár ez is összefüggésbe hozható az előbb leírtakkal.
- 1860 körül kihantolták a sírokat, hogy az újra szentelt temetőben, új halottak pihenhessenek.
Igen ám, de akkor ez miért maradt itt?
Talán akkor még mélyen a föld alatt volt? De akkor, hogy találtak rá, a sírrablók?
A falu házai, a templom és a sírok nagy része az 1999 –es árvíz idején megemelkedett, majd visszasüllyedt, akkor kerülhetett felszínre a kőkoporsó – vélik egyesek.
Ha ezt elfogadjuk, akkor kérdés az, hogy úgy, ahogy a házak és a többi sír vissza süllyedt, ez az egy kőkoporsó – bár súlya van, miért nem?
A helyiek nem szeretnek beszélni róla.
Egyesek szerint jótékony hatása van, mások szerint el van átkozva a kőkoporsó.
Jobb békében hagyni.
Ötvös Károly (2004-ben alpolgármester volt) mondta: Ő maga is megkaparta a koporsót és másnapra megdöglött a tehene.
Lehet, hogy semmi köze a dologhoz, de ha mégis…..?
Tv, újság, tudorok és tudatlanok mondják el, adták, adják hírül a „csodát”, melyre napjainkban sincs magyarázat.
Forr: Internet
Van ebben a kőkoporsóban valaki?
***
Nem tudni...
Több, a témával kapcsolatos írást átböngésztem, de valamennyi csak kérdéseket vet fel, és nem ad válaszokat
Hivatalos értékelésről csak homályos (bátortalan) célzások vannak., pl. "a szakemberek is értetlenül állnak...",
de hogy kik vagy mik, arról egy árva szó se.
Mindenesetre egy nagyon különös síremlék.
Azért nevezem így, mert az sem tisztázott, hogy egyáltalán üreges-e az a valami, amit hol koporsóként, hol szarkofágként említenek
Ezt sem lenne nagy ügy megállapítani, sőt százezrekbe sem kerülne !
Mivel meglehetősen egyedi darab, megérdemelné, hogy ne csak a boszorkányszövetség, vagy mi a bánat foglalkozzon vele,
( állítólag "levették az átkot", ami enyhén röhejes a 21.században) hanem egy-két szakember is.
Vonultak már ki nagy csindrattával jelentéktelenebb leletekhez is.....
Igen, én is utánaböngésztem, és csupa boszorkányos cikket találtam. Tényleg különös, hogy a régészeket nem érdekli. Vagy legalább az érdekelne valakit, hogy tényleg van-e benne emberi maradvány. És hogy mitől jön fel magától a földből.