Volt egy fiú, aki nem szeretett az apja házában lakni az állandó „fegyelmezés” miatt.
– Ha nem használod, kapcsold ki a ventilátort!
– A szobádban megy a tévé, te meg sehol nem vagy. Hallgattasd el!
– Zárd be az ajtót!
– Ne pazarold a vizet!
A fiú nem szerette, ha az apja ilyen aprósággal zaklatta.
El kellett viselnie ezt, egészen addig a bizonyos napig, amikor úgy döntött, hogy elmegy egy állásinterjúra.
„Amint megkapom ezt az állást, elhagyom a várost – gondolta. – Nem akarok többé panaszt hallani az apámtól.”
Amikor az interjúra ment, az édesapja ezt tanácsolta neki.
– Válaszolj a feltett kérdésekre habozás nélkül. Ha nem is tudod a választ, akkor is mondd meg bizalommal.
A fiú megérkezett az interjú helyszínére, és rájött, hogy nincsenek biztonsági őrök az ajtóban. Habár nyitva volt az ajtó, valószínűleg kellemetlen volt az át- vagy belépő embereknek. Ezért becsukta az ajtót, és belépett az udvarba. Gyönyörű virágok voltak az út mindkét oldalán, de a kertész nyitva felejtette a csapot, és a tömlőből folyt a víz. Túlcsordult a víz az úton. A fiú felkapta a tömlőt, és más növény mellé tette, amelynek vízre volt szüksége.
A recepción senki sem volt, azonban értesítés jött, hogy az interjú az első emeleten lesz.
A fiú lassan felmászott a lépcsőn.
Délelőtt 10 órakor még égett a lámpa, valószínűleg előző este felejtették úgy. Emlékezett az apja figyelmeztetésére. „Miért hagyod el a szobát anélkül, hogy lekapcsolnád a villanyt?”
Úgy tűnt, mintha most is hallaná őt. Még a gondolattól is bosszankodva, megkereste a kapcsolót, és lekapcsolta a villanyt. Az emeleten egy nagy teremben látott több embert állni, várva a sorukra.
Megszámolta az embereket, és megkérdezte magától, van-e esélye arra, hogy megkapja az állást.
Némi szorongással belépett a terembe, és az ajtó melletti üdvözlőszőnyegre lépett, de rájött, hogy fejjel lefelé van fordítva. Átfordította a szőnyeget az eredeti helyzetébe.
A szokást nehéz elfelejteni.
Sok férfit látott belépni a kihallgatószobába, majd azonnal egy másik ajtón távozni.
Tehát senki sem tudta, hogy mit kérdeznek az interjún.
Amikor sorra került, némi aggodalommal megállt a munkáltató előtt.
Az illetékes elvette az iratait, és anélkül, hogy megnézte volna, ezt kérdezte.
– Mikor kezdhet dolgozni?
Ő így szól.
– Ez egy beugratós kérdés, amit az interjúmon feltesznek, vagy nehéz megkapni az állást?
– Maga mit gondol? – kérdezte tőle a főnök. – Itt nem teszünk fel kérdéseket senkinek, mert úgy gondoljuk, hogy azokon keresztül nem tudjuk értékelni valakinek a képességét. Ezért a mi tesztünk az ember hozzáállásának értékelése. Lefuttattunk néhány tesztet a jelöltek viselkedése alapján, és megfigyelőkamerákon keresztül figyeltük őket. Egyikük sem jött ma ide, hogy tegyen valamit, és becsukja az ajtót, lekapcsolja a villanyt, elhelyezze a tömlőt, helyre tegye az üdvözlőszőnyeget. Maga volt az egyetlen, aki ezt tette! Szóval, úgy döntöttünk, hogy magát választjuk a munkára – közölte a főnök.
A fiú mindig küzdött az apja fegyelmezésével, de ekkorra rájött, hogy ennek révén kapta meg az első munkáját.
Minden, amit a szüleink mondanak nekünk, csak a saját javunkat szolgálja, szép jövőt kívánva nekünk!
Ahhoz, hogy értékes emberi lénnyé váljunk, el kell fogadnunk a rossz szokást és viselkedést megszüntető dorgálást, korrigálást és útmutatást. Ezt csinálják a szüleink, amikor fegyelmeznek minket.
Az apánk ötévesen a tanítónk; huszonévesen „rosszfiú”, de útmutató az élethez.
Az anyák elmehetnek a gyerekeik házába, ha megöregszenek, de az apa nem tudja, hogyan kell ezt csinálni.
Nincs értelme bántani a szüleidet, amikor még élnek, nehogy megbánd, amikor majd elmennek.
Mindig tisztelettel bánj velük!