Okosságok, közhelyek.

Egy Nobushige nevezetű katona elment Hakuinhoz - a Zen mesterhez - és a következő kérdést tette fel neki:
- Valóban létezik Paradicsom és Pokol?
- Ki vagy te? - kérdezte Hakuin.
- Szamuráj vagyok - válaszolta a harcos.
- Te? Szamuráj? - kiáltott fel Hakuin. - Miféle uralkodó fogadna fel téged testőréül? Hiszen olyan a képed, mint egy koldusé!
Nobushige annyira feldühödött, hogy már-már kardot rántott, de Hakuin csak folytatta:
- Szóval kardod is van. Biztosan az is olyan tompa, mint a fejed!
Amint Nobushige kardot rántott, Hakuin megjegyezte:
- Innen nyílnak a Pokol kapui.
E szavakra a katona - megértvén a mester tanítását - visszadugta kardját a hüvelyébe és fejet hajtott.
- És innen a Paradicsomé - mondta Hakuin."

A bölények rengeteg szén-dioxid megkötésében segíthetnek! Csak hagyni kell őket legelni!
A bölények egyenletes legelése révén javítják a legelők és erdők ökoszisztémáját, mivel tevékenységükkel újrahasznosítják a talajban található tápanyagokat, trágyázzák a talajt, és szétterítik a magokat, ezzel gazdagítva az ökoszisztémát.
Eközben a talaj tömörítésével megakadályozzák, hogy felszabaduljon a benne tárolt szén.

Pakolok a telephely parkolójában, ma már a 20. autóban ülök, fényképezem a hirdetendő autókat, mindben 60 fok a napon...
A fejemről igazgyöngy nagyságú izzadtság cseppek hullanak a karomra,miközben
akasztom a trélert a céges autóra...
Mocskosul unom.
Megáll egy csávó egy holland rendszámos viseltes fekete Sierra Cosworthtal..
Látott má szebb napokat, de azért még tartja magát, nem rossz állású.
Valahol kifúj, nincs jó hangja, de azért csak eljött idáig...
Kiszáll belőle a holland Azahriah, 50 kg az egész csávó, fehér mint diszperzites vödör, kigombolt Hawai mintás ing, papucs, Surda kalap, mellette egy 45kg-s kis csaj bikiniben, az autó teteje, hátsó ülése teledobálva motyókkal.
Nem beszélek jól németül, hollandot egyáltalán nem értem, de azt megértem, hogy egy szerszámot szeretne.
Beviszem a műhelybe, hogy válasszon...
Keresztélű csavarhúzóval matat egy vízcsövön, viszek ki egy 7-es kulcsot, húzok neki a bilincsre, önt rá egy kis vizet, visszaadja a szerszámot, megköszöni, nyújtja a 20 Euróst.
Nem fogadom el, mire fogadnám...?
Kézzel-lábbal annyit elmagyaráz, elmutogat a telefonján hogy májusban indultak, szeptemberben mennek majd haza. Voltak Spanyolországban, Franciaországban, Svájcban, Olaszországban , Ausztriában,itt, mennek még a Csehekhez, Szlovákokhoz, aztán nyár végén leérnek a Török-Görög, onnan a Lengyelek- Németeken keresztül haza...
Van vagy 25 éves...a csaj 20-nak tűnik, lehet több, kajak gyerek még.
Baszki, én valamit qrva szarul csinálok.
Csöpög az izzadtság a fejemről 50 évesen, egyedül rángatom a trélert,hogy felakasszam egy rühes céges Espace-re, a fiamnak azt magyarázom, hogy muszáj munkát befektetni, hogy jusson egyről a kettőre, de igazából a munkámmal csak annyit érek el, hogy amikor este végzek majd 6 körül, elutalhatok a MOL-nak 600 ezer Ft-ot a semmiérty miközben a nepperek 20 milliós autókkal járnak, a 25 éves holland meg európai körúton van.
Meg mernék esküdni, hogy a csávónak az össz vagyona volt abban a Sierrában...
Mégis utazik.
Akár nevezhetnénk szegénynek is.
De! Biztos, hogy ő csinálja rosszul?
Tuti?
Mert kezdem azt hinni, hogy nem ő a felelőtlen naplopó, hanem én vagyok a hülye gyáva, aki fél a holnaptól, és halálba szopatja magát valamiért, ami lehet, hogy nem is igazi...
Kezdem azt hinni, hogy a tücsök és a hangya meséje egy szivatás...
Mert valahogy azt látom, hogy a hangya megdöglik, mire mindent betakarít, a tücsök meg beköltözik a házába...

”- Miért ülsz itt minden reggel, teljesen egyedül, 2 bögre forró csokival, Róka?
- Találkozóm van.
- Kivel?
- Mindig az aznapommal. És ő minden reggel eljön egy nagy bőrönddel. Van abban ezernyi gondolat, érzés és tett.
Én pedig, amíg ő megissza a forró csokiját, kiválogatom belőle azokat, amiket szívem szerint akarok gondolni, érezni és tenni aznap.
A többit pedig, amiket nem akarok, a bőröndjében hagyom ,és engedem, hogy elvigye.
Mert, tudod, rájöttem, hogy semmi más fölött nincs akkora hatalmam, mint afölött, hogyan gondolkodjak és érezzek. Ezekről egyedül én dönthetek. És én nem akarok kihagyni egyetlen napot sem, hogy válasszak közülük."

A 2024-es párizsi olimpia rámutatott, hogy minél jobban gyarapodik az emberi testről és lélekről megszerzett tudásunk, annál nagyobb kihívásokkal szembesülnek a korábbi meggyőződéseink alapján létrejött szabályrendszerek, és a jogegyenlőség biztosítása a kétosztatú nemi kategóriákon alapuló dogmák újragondolására késztet bennünket. Rendkívül fájdalmas szociális folyamat ez, egyfelől a társadalom komfortérzetét sértheti, hogy egy több ezer éves, nemek mentén kialakított rutint kell módosítani, ennek minden bevezetési költségével és edukációs feladatával, másfelől nem lesöpörni az asztalról azokat az érveket, amelyek a társadalom befogadóképességének határaira kérdeznek rá, illetve fölvetik: megengedhető-e, hogy az identitáspolitikai öndefiníciók felülírjanak minden tudományosan objektív megállapítást? Tovább nehezíti a jelenség kezelését, hogy mindezt egy olyan korban kell keresztülvinni, ahol politikai kalandorok egész nemzedéke építette karrierjét arra, hogy világok közé rekedt embereknek rajzoljanak ördögszarvakat, és minden átalakítási kísérletben egy civilizációt megsemmisítő mesterterv kezdőakkordját hallják meg.
„A fiúk nem sírnak” című 1999-es filmben Teena Brandon (Hilary Swank) bűne annyi volt, hogy biológiai nőként szeretett fiúnak öltözni, szexualitása is eszerint működött. Így járta a nebraskai bárokat, hogy lányokkal szedhessen fel. Sosem volt erőszakos típus, de kifejezetten kereste, és nőként a választott neméhez méltóan állta a férfiak pofonokkal és olcsó sörrel átitatott világának macsósító élményeit. Teena nem lefelé konvertálta magát, hanem fölfelé, a nehezített pályákra. Nem is tehetett másképp, hiszen szíve arrafelé húzta. Ilyen körülmények között találkozik egy négytagú baráti társasággal. Tagjainak megtetszik Teena keménysége, és magukhoz csapatják. Így szeret bele Lanába, akivel bensőséges barátságot alakít ki, de Teena számára ez már rég több, mint barátság. Az elkerülhetetlen lelepleződést követően John és Tom, a két agresszív börtöntöltelék végül nevelési szándékkal egy elhagyatott gyártelepre hurcolják Teenát, és csoportosan megerőszakolják, majd sorsára hagyják. De aztán nem elégszenek meg ennyivel, ismét felkutatják és közvetlen közelről, hidegvérrel kivégzik. Majd biztos, ami biztos alapon még kitáraznak a halott testre.
A megtörtént esetet hűen feldolgozó „A fiúk nem sírnak” című filmben feltárul az amerikai közép-nyugat szociális sivataga. A lakókocsik népének mindennapos nyomora. Amerika legszegényebb vidéke ez, ahová nem jut el az infrastruktúra-fejlesztés, és ahol legkönnyebben megtapad az alattomos gyanú, hogy a világ az ő rovásukra fejlődik. A film első pillanataitól érezhető, hogy ebbe a közegbe behozni egy teljes mértékben felderítetlen pszichoszexuális jelenséget, az a halálos ítélettel egyenlő. Ez a baromfiudvarhoz hasonlatos közösség addig csipkedi a kívülállót, amíg az bele nem hal a sebeibe.
A sztori legfontosabb fordulópontja, amikor Lana elfogadja, hogy a fiúja egy lány: „Hagyd békén a fiúmat!” – a film talán legszebb, de legfájdalmasabb segélykiáltása ez, amikor egy ember a realitás ellenében fogadja el a szeretett lény akaratát, és kétségbeesetten próbálja megmenteni az életét, de az eseményeknek már nem lehet gátat szabni. Eddig a pontig azonban joggal tehető fel a kérdés, hogy Teena részéről mennyire etikus biológiai identitásának a rejtegetése. A defetista öngyűlölet vádja a szeretet kölcsönösségének megjelenésével azonban szertefoszlik. A sajátos érzelmi „chicken game” hirtelen értelmet nyer, a sok száz telibe kapott téglafal után a sors végre félrerántja a kormányt, és Teena megtalálja a másik felét. De már késő.
A zömmel éjszaka játszódó filmnek szinte egyetlen könnyű pillanata sincs. De a legsúlyosabb mégsem Teena megerőszakolásának bemutatása, hanem az utána következő rendőrségi kihallgatás pillanatai. Hilary Swank itt mutatja be igazán Oscart érő színészi képességeit. A jegyzőkönyvet felvevő rendőr az ügy természetéből kifolyólag a legalaposabb részletességgel kérdezi ki az áldozatot, hogy hogyan, és milyen körülmények között erőszakolták meg. És ezzel ha akaratlanul is, de kettéhasítja Teena szívét, amikor kimondatja vele, hogy a vagináján keresztül történt az erőszak. Itt törik össze végleg a figura, és már nincs esély az újrakezdésre, csak a menekülésre.
Kimberly Pierce rendező ezen a ponton nagyon jó érzékkel nem kezdi el a hatóságokkal szembeni vádaskodást, pontosan tudja, hogy a szolgálatban lévő rendőr – akárcsak az egész társadalom – totálisan eszköztelen és tapasztalatlan egy ilyen jelenséggel szemben. Hogyan is lenne elvárható a posztoló hivatalnoktól, hogy egy sebész érzékenységével érintsen meg egy lüktetően eleven, vért és gennyet fröcskölő lelki sebhez? Neki az a feladata, hogy kitöltse a hetes számú nyomtatványt is.
"A fiúk nem sírnak” a kilencvenes évek egyik legmegrázóbb filmje. Sötét, elégikus mű a szív szaváról, ami minden tekintetben méltó a címet adó The Cure-slágerhez.
(Balázsy István írása)

Motorcsónakokkal tolták arrébb egy szigetet
Egészen pontosan rendszeresen tolják arrébb a Wisconsin államban található Chippewa-tó egyik szigetét. A sziget tulajdonképpen egy úszóláp, aminek a tetején fű és egy kisebb erdő nőtt. A fák vitorlákként viselkednek, így a szélnek köszönhetően a sziget folyamatosan mozgásban van. Időközönként a sziget a tó két felét elválasztó hídhoz sodródik, elzárva a vízi forgalmat. Ilyenkor a környék motorcsónakos közössége együttes erővel eltolja a szigetet.

1892-ben egy 18 éves diák a Stanford Egyetemen nehézségekbe ütközött a tandíja kifizetésével kapcsolatban. Árva volt, és nem tudta, honnan szerezze meg a pénzt. Végül egy ötletes gondolat jutott eszébe. Ő és egy barátja elhatározták, hogy koncertet rendeznek az egyetemen, hogy pénzt gyűjtsenek a tanulmányaikhoz. Felvették a kapcsolatot a híres zongoristával, Ignacy J. Paderewskivel. Az ő menedzsere 2000 dolláros garantált gázsit kért a zongorakoncertért. Megállapodás született, és a két fiú elkezdte előkészíteni a koncertet. Eljött a nagy nap, de sajnos nem adtak el elég jegyet. Az összbevétel mindössze 1600 dollár volt. Csalódottan mentek Paderewskihez, hogy elmagyarázzák a helyzetüket. Átadták neki az összes 1600 dollárt, valamint egy csekket a fennmaradó 400 dollárról, és megígérték, hogy azt amilyen hamar csak lehet, beváltják. Paderewski azonban azt mondta: „Nem, ez nem elfogadható.” Széttépte a csekket, visszaadta nekik a 1600 dollárt, és azt mondta: „Itt van ez a 1600 dollár. Kérlek, vonjátok le az összes felmerült költséget, amit volt. Tartsátok meg a pénzt, amire szükségetek van a tandíjhoz, és csak azt adjátok nekem, ami megmarad.” A fiúk meglepődtek, és hálásan megköszönték neki. Ez egy kis gesztus volt a kedvesség jegyében, de Paderewskit nagy emberként mutatta be. Miért segített volna két idegenen? Mindannyian találkozunk életünkben ilyen helyzetekkel. A legtöbben úgy gondoljuk: „Ha segítek nekik, mi lesz akkor velem?” Az igazán nagyszerű emberek azonban így gondolkodnak: „Ha nem segítek nekik, mi lesz velük?” Nem azért teszik, mert elvárnak érte valamit, hanem azért, mert hisznek abban, hogy ez a helyes.
Paderewski később Lengyelország miniszterelnöke lett. Nagy vezető volt, de amikor a világháború elkezdődött, Lengyelországot elpusztították. Több mint 1,5 millió éhező ember volt az országában, és nem volt pénz, hogy őket táplálják. Paderewski nem tudta, kihez forduljon. Az Egyesült Államok Élelmezési és Segélyezési Igazgatóságához fordult segítségért. Ott hallott egy Herbert Hoover nevű férfiról – aki később az Egyesült Államok elnöke lett. Hoover beleegyezett, hogy segít, és gyorsan tonnányi élelmet küldött, hogy az éhező lengyeleket ellássa. A katasztrófát elhárították. Paderewski megkönnyebbült. Úgy döntött, személyesen találkozik Hooverrel, és megköszöni neki. Amikor Paderewski elkezdte köszönetet mondani Hoovernek nemes gesztusáért, Hoover gyorsan félbeszakította, és azt mondta: „Nem kell nekem köszönnie, miniszterelnök úr. Lehet, hogy nem emlékszik rá, de sok évvel ezelőtt ön segített két fiatal diáknak befejezni a tanulmányaikat. Én voltam az egyikük.”

Segovia római-kori vízvezetéke-hídja, amelyet Traianus császár uralkodása alatt építettek Kr. u. 98 és 117 között.
Ez a figyelemre méltó módon fennmaradt monumentális építmény 728 méter hosszú 165 ív alkotja , amelyek mindegyike meghaladja a 9 méteres magasságot.
Egyedülálló módon, mintegy 24 000 sötétszínű hatalmas guadarramai gránittömbből építették, habarcs nélkül lerakva, bemutatva az ókori római építési technikák pontosságát és tartósságát.
(Toochee)

Kína, Bailong felvonó,
A bolygó legmagasabb szabadtéri liftje.
2015-ben 335 méteres magassággal hivatalosan is a legmagasabb szabadtéri liftként jelentették be.
Délkelet-kínában, Hunan tartományban található, nevének fordítása "száz sárkány". Szó szerint belevágták a kvarcsziklába, és a látvány, ami feltáródik, lenyűgöző.

Kanada és az Egyesült Államok határa csak egy tisztán kivágott vonal az erdőben. Eureka közelében, Montana állam.
(Toochee)

Yasuteru Yamada egy nyugdíjas mérnök látta a fukusimai atomerőmű katasztrófájáról szóló híradásokat. Ezután több mint 200 nyugdíjas társából álló csoportot szervezett, és önként jelentkezett, hogy elmegy a helyszínre és segít a takarításban. Mindezt azért hogy a fiatalabb generációnak ne kelljen a sugárzásnak való kitettséget kockáztatnia.
(Toochee)

Maraton gumicsizmában
1983. Ausztráliában mindenki az 544 mérföldes, vagyis 875 kilométeres Sydney-Melbourne ultramaraton rajtjára figyel.
Az ausztrál kontinens dél-keleti sarkát átszelő, az embert végsőkig próbára tevő verseny előtt egy bizonyos futó felkeltette az ausztrál média figyelmét: egy Cliff Young nevű 61 éves birkatenyésztő és krumplitermelő is benevezett a versenyre.
A verseny előtt overallban és munkáscsizmában jelent meg, és azt mondta az újságíróknak, hogy ezt a gumicsizmát hordja, ebben szokott futni. És még egy apróság, fogsor nélkül érkezett, mivel az zörög futás közben. Elmesélte, gyermekkora nagy részét azzal töltötte, hogy birkákat kergetett, néha napokig, pihenés nélkül.
Nem sokkal a verseny kezdete után Cliff Young lemaradt a többi futó mögött. Úgy tűnt, hogy az utolsó helyen fog célba érni.
De miután az első éjszaka mindössze két órát aludt, Young felkelt, és futni kezdett - és többé meg sem állt. Míg a többi futó minden éjjel megállt aludni, Young öt napon keresztül folyamatosan haladt a maga lassú tempójában.
"Én csak egy öreg teknősbéka vagyok" - mondta. "Tovább kell mennem, hogy elöl maradjak."
Végül az egész világot ámulatba ejtve Young rekordidő alatt nyerte meg a versenyt, két teljes nappal megdöntve a korábbi rekordot. Mint már említettem 61 éves korában.
De a világ ámulatát ezek után még tudta fokozni. A 10 000 dolláros díjat nem fogadta el. Ehelyett felajánlotta a még versenyben lévő öt vetélytársának. Akik akkor még be sem értek a célba. Csak annyit mondott, ő nem tudott a pénzdíjról, nem is emiatt indult. Igazságosabb, ha azok kapják meg, akik hónapokon keresztül készültek a versenyre, és számítottak a nyereményre.
Későbbiek folyamán is visszautasított minden nyereményt, az ajándékokat sem fogadta el, vagy azonnal továbbadta. Egyszer egy drága órát azzal utasított vissza, hogy nincs rá szüksége, a napra nézve mindig tudja, mennyi az idő.
1997-ben jótékonysági céllal körbe akarta futni Ausztráliát. Cliff ekkor már 76 éves volt. A 16 000 km-es futást 6520 kilométer után feladta. Egyetlen kísérője és segítője ugyanis megbetegedett.
Egyedi stílusa „Young-csoszogás” néven vonult be a sporttörténelembe, amelyet azóta sokan utánoznak. Még mondás is született belőle, „Young-csoszogás”-nak hívják, ha egy győztes sportoló látványosan kevés erőbefektetéssel ér célba.
Ma már gyakori az ultramaratonokon a Cliff-technika, hogy alvás nélkül teljesítik a versenyt.
(toochee)

“Egy fiatal férfi megszólitja a padon ülő idős urat:
- Emlékszik rám?
És az öreg nemet mond neki. Aztán a fiatalember elmondja neki, hogy az ő tanítványa volt. A professzor megkérdezi tőle:
- Ó, igen? És most mit csinálsz?
A fiatalember így válaszol: - Hát én tanár vagyok.
- Ó, milyen kedves, mint én? – mondja neki az öreg.
- Nos, igen. Valójában azért lettem tanár, mert ez inspirált arra, hogy olyan legyek, mint Ön.
Az idősebb kíváncsian megkéri a fiatalembert, mondja el neki, miért. A fiatalember pedig elmeséli neki ezt a történetet: - Egy napon egy barátom, szintén diák, megérkezett az iskolába egy gyönyörű új órával, és elloptam. Nem sokkal ezután a barátom észrevette a lopást, és azonnal panaszt tett tanárunknak, aki Ön volt. Így szólt az osztályhoz:
- A mai órán ellopták egy tanuló óráját. Aki ezt tette, kérem, adja vissza.
De nem vittem vissza, mert nem akartam.
Aztán becsukta az ajtót, és azt mondta mindenkinek, hogy álljanak fel, mert egyenként megnézi a zsebeinket. De először azt mondta, csukjuk be a szemünket. Így tettünk, és Ön keresett a zsebeinkben, és amikor hozzám jött, megtalálta az órát, és elvette.
Folyamatosan kutatta mindenki zsebét, és amikor végzett, így szólt: - Nyissátok ki a szemeteket ! Megtaláltam az órát.
Soha nem mondott nekem semmit, és soha nem említette az epizódot. Soha nem mondta, ki volt az, aki lopott. Azon a napon örökre megmentette a méltóságomat. Ez volt életem legszégyenletesebb napja. Bár soha nem szidott meg, és nem hívott fel, hogy erkölcsi leckét tanítson, világosan megkaptam az üzenetet. És ennek köszönhetően megértettem, hogy egy igazi pedagógusnak ezt kell tennie. Emlékszik erre az epizódra, professzor?
És ő így válaszolt: - Emlékszem arra a helyzetre, az ellopott órára, amikor mindenki zsebében keresgéltem, de nem emlékeztem rád, mert én is lehunytam a szemem, miközben néztem. Ez a tisztesség lényege.
"Ha a hiba kijavításához meg kell alázni, akkor nem tudsz tanítani."
(forrás: Kati Kohári)

Nehéz a gömböt kiteríteni. Példa a Mercator-projekció által okozott torzításra.
(toochee)

A nyáj őrzése az 1900-as évek elején
A délnyugat-franciaországi Landes egykor elszegényedett vidéke nagyon sík és mocsaras területekből állt. A puha és bizonytalan talajviszonyok között való közlekedésre a pásztorok egyedülálló alkalmazkodást fejlesztettek ki: gólyalábakon közlekedtek.
Az akár több méteres fa gólyalábakat az emberek lábára erősítették és hosszú pásztorbottal egészítették ki, amelyet a juhász a nyáj irányítására és a pihenés során támasztéknak használt. A gólyalábakon – az akkori feljegyzések szerint "kényelmesen" – elhelyezkedő pásztoroknak nagy távolságba nyíló kilátásban volt része, így a juhászok nyomon követhették a nyájat és figyelhették a farkasok mozgását.
Korabeli írások szerint a landesiek már kiskoruktól kezdve gólyalábas gyaloglást tanultak, így felnőtt korukra bámulatos ügyességre és egyensúlyozásra voltak képesek, könnyen futottak, ugráltak – sőt, akár le is hajoltak virágot szedni.

(szerintem a táj nem lehetett mocsár mert abban elsüllyedtek volna inkább magaslesként funkcionálhattak)

A "Marslakók" legendája
Hogy kik azok a Marslakók? És mi köze a Magyarokhoz? Különösen mi köze a legnagyobb magyar koponyákhoz? Az egész egy ebéddel, egy komoly kérdéssel és egy vicces válasszal kezdődött.
Egyesült Államok, Új-Mexikó állam, Los Alamos. Egy jelentéktelen porfészek a sivatag közepén, amíg ki nem jelölik az amerikai atombomba kifejlesztésére indított Manhattan-terv kutatási helyszínének, és az első két atombomba megépítési helyének. A mindentől távoli helyen néhány hét alatt egy több ezres város nő ki a semmiből. Hamarosan kutatók és tudósok százai és a személyzet lakja be. Természetesen mindez szigorúan titkos.
A világháború és a két atombomba ledobása után sem változik a helyzet, a laboratórium marad a fő nukleáris kutatási központ. Itt dolgoztak olyan szellemi óriások, mint Teller Ede, Szilárd Leó, vagy éppen az olasz Enrico Fermi. Az olasz tudóshoz kötődik ez a legenda, és a tudomány egyik nagy paradoxonja.
1950-et írunk. Enrico Fermi ebédszünetet tart. Szokás szerint ilyenkor sem áll meg az élet, az étkezés alatt is folyik az eszmecsere. Aznap épp a földönkívüli életről folyt a társalgás. Van-e máshol is élet, mennyi ennek az esélye, van-e intelligens élet a kozmoszban.
A kötetlen csevegés közben Fermi hirtelen elkomorodott, megmerevedett, majd feltette az azóta ikonikussá váló kérdést, amelyet Fermi-paradoxonként ismerünk:
– Hol vannak ők?
Vagyis teljesen komolyan azt kérdezte, hogy hol lehetnek az idegenek. A Naprendszer csupán 4,5 milliárd éves, sokkal fiatalabb, mint a világegyetem többi része, amely körülbelül 13,8 milliárd éves. A Földet már meg kellett volna látogatniuk az idegeneknek. Fermi úgy vélte, hogy bármely civilizáció, amely rendelkezik rakétatechnológiával és megfelelő mennyiségű ösztönzéssel, igen gyorsan gyarmatosíthatja az egész galaxist. De mégsem jutottak el hozzánk. Mi ennek az oka? Ez a Fermi-paradoxon, amit azóta is próbál a tudóstársadalom megválaszolni.
Azonban jelen volt a beszélgetésnél Szilárd Leó, akinek legendásan jó humorérzéke volt. Elmosolyodott, és így válaszolt:
– Itt vannak közöttünk, de magyaroknak mondják magukat.
A történetnek akár nevetéssel itt véget is érhetett volna, ehelyett egy legenda született: a Marslakó magyarok, a marslakó tudósok.
Francis Crick, a DNS felfedezéséért Nobel-díjjal jutalmazott tudós szerint ez a párbeszéd lehet a legenda alapja. Valóban innen indulhat a konkrét elnevezés, de ez már csak egy utólagos reflexió egy évtizedek óta érdekes kérdésre.
A harmincas évektől kezdve a tudósvilág értetlenül figyelt fel egy jelenségre. Egy apró közép-európai országból, amelyet alig ismer a világ, amelynek lakói lehetetlen nyelvet beszélnek, mégis világhírű
tudósok tucatjai árasztották el onnan a világot, futószalagon érkeznek a tehetségek, akik alapjaiban fordítják fel a tudományos életet.
Amellett hogy gondolataik egészen rendhagyóak, forradalmiak és újítóak, saját maguk között használt nyelvük érthetetlen, ráadásul elképesztő akcentussal beszélik az angolt. Egymás között magyarul
beszéltek, ami finoman szólva megőrjítette a Manhattan-terv védelmén dolgozó, őket figyelő titkosszolgálati tiszteket. Mindezek mellett egy város egy szűk területéről jönnek a legtöbben, és
néhányan még iskolatársak is voltak.
Az ilyen legendáknak mindig van alapja, Erre utal az egyik híres anekdota még a Manhattan terv idejéből. A Program egyik szupertitkos vezetőségi tárgyalásán Groves tábornok rövid időre elvonult egy mellékhelyiségbe. Ekkor Szilárd Leó, aki szintén résztvevője volt az eseménynek megszólalt:
– Talán magyarul is folytathatjuk a tárgyalást.
Princetonban már a harmincas években furcsa kérdések vetődtek fel. Hans Bethe egyszer azt kérdezte: „Neumann János agya vajon nem egy embernél felsőbbrendű faj megnyilvánulása?”
Richard Rhodes a könyvében arról írt, hogy Princetonban az a hír járta, hogy az Institute for Advanced Studies legfiatalabb professzora (az 1933-ban huszonkilenc éves Neumann) valójában félisten, de bolygónk gondos megvizsgálása után embernek álcázta magát, és ez külsőleg tökéletesen sikerült is.
Igazából a marslakók legendája már korábban a második világháború idején Los Alamosban elterjedt. Leon Lederman Los Alamosról szóló Isteni Atom című könyvében így ír:
„Nem, most nem egy második űrtanmese következik, a történet igazi marslakókról szól. Azokról, akik a 20. század első felében beszivárogtak a világ legjobb egyetemeire és kutatóintézeteibe; pontosabban arról az előőrsükről, amelyik bolygónkon első bázisukat létrehozta. Azon buktak le, hogy - bármilyen
soká gyakorolták is egyetlen földi nyelvet sem tudtak idegen akcentus nélkül beszélni. Volt egy ügyes trükkjük erre is: magyar emigránsoknak álcázták magukat, hiszen köztudott, hogy a magyarok beszédének van ez a furcsa sajátossága. Olyan fizikusok tartoztak közéjük, mint Eugene Wigner (marsbeli nevén Jenő), Edward Teller (anyanyelvén Ede), Leo Szilárd (eredetileg Leó), vagy a modern matematika géniusza, John von Neumann (a Marson Jancsi). Talán el is hitték volna róluk, hogy igazán magyarok, csakhogy Sherlock Holmes kiderítette: mind ugyanannak a városnak (Budapest) ugyanazon részéből (Pest) rajzottak ki. Ez természetesen már több volt, mint gyanús. Dr. Watson a helyszínen
nemsokára rábukkant annak a személynek a nyomára, aki a magyar oktatás legfőbb irányítójaként fedezte, sőt közvetve maga szervezte meg a marsiak "gimnáziumnak" álcázott titkos hídfőállását. Ezt a
személyt úgy hívták, hogy báró Eötvös Loránd.”
A négy „Marslakónak” kikiáltott tudós persze élvezte a helyzetet rá is játszottak, sőt legendákat is gyártottak mögé. Ez őket remekül szórakoztatta. Talán legjobban Teller élvezte, aki angolul leírt neve
ürügyén (Edward Teller) mindenhol csak az E.T. (Extraterrestrial, magyarul földönkívüli) monogrammal írt
alá.
Szintén Fermihez fűződik az anekdota, hogy észrevette, a Marslakók nyelvében van egy sűrűn emlegetett kifejezés, és rákérdezett mit jelent. Nos, a válasz „mocskos disznó” volt. Van, ami a
történelemben sem változik.
A Marslakók legendájára végül több változat is született, ki-ki kedve szerint választotta és osztotta tovább.
Teller Ede verziója szerint a nincsenek is magyarok, a magyarok eredetileg a marslakók. Magyarországon telepedtek le, és onnan rajzottak szerteszét.
Szilárd Leó is azt mesélte, hogy a magyarok marslakók. 1900 táján leszállt egy űrhajó Budapest mellett, de nemsokára továbbállt. A túlsúlytól meg akartak szabadulni, és itt hagyták a legkevésbé tehetséges utazókat.
Egy másik verzió szerint is a tizenkilencedik század végén egy űrhajó szállt le Magyarországon, de a helyet a szép magyar lányok miatt választották. Később rájöttek, mégsem érdemes gyarmatosítani a bolygót, ezért elhúzták a csíkot. De a magyar lányok miatt hamarosan jó néhány zseni született Budapesten.
Kármán Tódor verziója sem rosszabb a többinél. Az ő története szerint a Földet meghódítani akaró marslakók a magyarokból csináltak ügynököket. Megtanították őket néhány trükkre, akik szétrajzottak a világban és elfoglaltak minden fontosabb katona és tudományos pozíciót. De a marslakók már azért nincsenek, mert a magyarok rászedték őket.
A Marslakók szerettek rájátszani hírnevükre. Egyszer Szilárd Leónak szegezték a kérdést.
– Földönkívüliek vagytok?
Szilárd aggódó válaszolta.
– Kármánnak járhatott el a szája...
De kik is voltak a Marslakók? Erre nincs egységes meghatározás. Az alap négyes Szilád Leó, Teller Ede, Wigner Jenő és Neumann János. Egy bővebb meghatározás szerint Erdős Pál, Halmos Pál, Kármán
Tódor, Kemény János, és Pólya György is Marslakó.
Csupa korszakalkotó zseni, de nem marslakók. Magyar tudósok kiemelkedő (főként, de nem kizárólagosan fizikusok és matematikusok) zsidó származású csoportja, akik a 20. század első felében Európából az Egyesült Államokba emigráltak. Csupán szerencsétlen-szerencsés emberek.
Szerencsétlenek, mert egy vészterhes korban rossz helyre születtek és menekülniük, emigrálniuk kellett. Szerencsések, mert egy ország nem csak befogadta őket, de hagyta őket kiteljesedni. zsenialitásukat kibontakoztatni.
@toocheee