Ádám-Sziszüphosz
Gyerekkorában megjósolták számára Delphoiban, hogy élete egy nagy vándorlás lesz. Kietlen, soha meg nem szűnő vándorlás. Nem álhatta meg, hogy ne kérdezzen rá: ugyan mi szükség erre?
Talányos választ kapott: Így rendelték az istenek.
Életének vándorlása tíz éves korában kezdődött. Már kikandikált szakálla az örökkévalóság vonásait magán hordozó álla alól. Téli hidegben indult útnak. Hogy miért halgatott a jóslatra? Maga sem tudja. Kis kertes házuk mögött kezdődött egy a hóban kitaposott ösvény, amely fura módon már évek óta ott állt, és bármennyi hó hullott is, mindig ugyanolyan maradt. Régóta hívta őt ez az ösvény, ellenállhatatlan erővel. Tudatalattijában azonban érezte, ha enged a csábításnak, többé nincs visszaút.
Mégis elindult. Körülötte szállingózni kezdett a hó, s vastag felhőmadarak vonultak át fölöte az égen. Az egyik letekintett rá és megsajnálta. Odaszólt társainak: „Nézzétek csak! Ez az az ember, akit elsőként kerített hatalmába a kiváncsiság, s most ennek áldozatja lesz! Szegény!” S egy hatalmas könnycsepp hullott le az égből, mely közeledve a földfelszínhez, hóvá változott, így Sziszüphosz észre sem vette, amint a felhők szótlanul elvonulnak.
Távolabb, a messzeségben mintha délibábot látott volna. Gyerekek játszottak önfeledten a friss havon. Vidámság, élet lengte körül őket, s talán ők sem hallották a felhő szavait. De ha hallották volna, amúgy sem értették volna meg. Hógolyózáporuk eltakarta előlük a jövőt s a múltat is. Észre sem vették, amint Sziszüphosz mindkét kezét lóbálva integet nekik.
Szomorúan hagyta el Sziszüphosz a tájat. Hogy mi bántotta? Neki máganák sem volt egészen világos. Honnan tudhatnánk hát mi, akik betekintést nyerünk életébe. Mindenesetre hamar elmúlt szomorúsága, s helyét ismét a kiváncsiság vette át. Eleinte még fúrdalta a vágy, hogy hátratekintsen, s megnézze, ott vannak-e a gyerekek. Most azonban teljesen megfeledkezett róluk. Fura fiatalembereket látott az út mentén ácsorogni. Egyesek össze voltak kuporogva, s kis füzetecskékbe jegyeztek valamit. Mások fel-le rohangáltak a havon, s a szabadságot hirdették. Megint mások nem rohangáltak, hanem kimért léptekkel sétálgattak kitaposott ösvényeken, s fejük fölött egy táblát hordoztak, melyen ez állt: evidencia. Voltak akik összevissza rohangáltak. Sziszüphosz nem tudta eldönteni, bolondok-e, vagy pedig a nagy hideg miatt ugrabugrálnak. Meglátta azonban a mellükre felfüggesztett táblákat, melyeken egy felírat állt: „paradoxonok az ész ellenében”. Az ide-oda szaladgáló alakok akkora zajt csaptak, hogy Sziszüphosznak még a feje is megfájult. „El innen!” - ötlött fel benne gyorsan a megmentő gondolat, s amilyen gyorsan csak bírt, továbbállt.
Ahogy lecsilapodott a zaj, újra nyugodtnak érezte magát. Hitte, hogy érdemes volt elindulnia az úton. Otthonát már szinte teljesen elfelejtette. S ha néha eszébe is jutott, nem érzett honvágyat. Elfeledtette vele otthonát a kiváncsiság. Mi újat hoz még neki ez a téli út?
Továbbandukolva útja egy városon át vezetett. Az utcákon furamód egyetlen embert sem látott. Viszont érzékei annyira kifinomultak, hogy szinte maga előtt látta a házaikba begubózott lakókat: család, férj, feleség, gyerekek, kötelességek, munkahely, felelősségvállalás, tervek. E szavak úgy ötlöttek eszébe, mintha egy papirra lettek volna feljegyezve. Előbb boldog érzés kerítette hatalmába. Fogalma sem volt mi lehetett az. Csak annyit tudott, hogy ilyent még soha nem érzett. De hamar elcsitul ez az érzés, s helyét egy másik, nyomasztó, komor hangulat vette át. Úgy érezte, mintha minden felelősség az ő vállára nehezedett volna e világon. S holott az előbb önként vállalt volna minden felelősséget, mivel hitt a boldog érzésben, most nem bírta elviselni e terhet. Saját súlya is nyomasztotta, hogyan tudná hát elviselni mások súlyát. Úgy érezte, menten összerogy, ha nem áll tovább.
Nagy nehezen sikerült kivergődnie a városból. Ámulatára egy hatalmas befagyott tóhoz érkezett. Nem egy megszokott, hétköznapi tó volt ez. A jég alatt őrülten tombolt a víz, szívesen felszakította volna jégtömbjeit, ám a jégtömbön szakállas apókák és anyókák üldögeltek, s irántuk még a víz is tiszteletet tanusított. Sziszüphosz önkéntelenül is állához kapott. Meglepetésére szakálla már a térdét verdeste. Ismét visszacsusszant tekintete az öreg társaságra. Meglepődött, hogy milyen nyugodtan szemlélik az alattuk örvénylő víztömeget, s mesélgetik egymásnak azokat a napokat, amikor még őket is a tombolás szenvedélye itatta át. Lépteik láttán azonban megremegett Sziszüphosz. Érezte, hogy visszavágyódnak a jég alá, s ha lehetőségük volna rá, menten feltörnék a jeget. Távolabb hatalmas gépezeteket fedezett fel. A tóra voltak állítva, s hatalmas gerendáikkal döngölték a jeget, ám sikertelenül, az meg se moccant. Egy-két kísérlet után földre rogytak a hatalmas gépek, s tehetetlenül várták, hogy felemelje őket valaki a jéghidegről.
Sziszüphosz fejéhez kapott. Szédülés környékezte, forogni kezdett vele a világ. Érezte, hogy ő is hanyat fog vágódni a csúszós jegen, s többé nem emeli fel senki. Erőtlenül rogyott össze, s a hideg miatt eszméletét vesztette.
Amikor felült, egy havas pusztaságon találta magát. A távolban mintha egy ház látszott volna, kerttel körülötte. Ám nem sok figyelmet szentelt ennek Sziszüphosz. Figyelmét egy út kötötte le, mely előtte kezdődött, s a vége beleveszett a látóhatárba. Tétovázva indult el rajta. Körülötte szállingózni kezdett a hó, s vastag felhőmadarak vonultak át fölötte az égen.
Gyerekkorában megjósolták számára Delphoiban, hogy élete egy nagy vándorlás lesz. Kietlen, soha meg nem szűnő vándorlás. Nem álhatta meg, hogy ne kérdezzen rá: ugyan mi szükség erre?
Talányos választ kapott: Így rendelték az istenek.
Életének vándorlása tíz éves korában kezdődött. Már kikandikált szakálla az örökkévalóság vonásait magán hordozó álla alól. Téli hidegben indult útnak. Hogy miért halgatott a jóslatra? Maga sem tudja. Kis kertes házuk mögött kezdődött egy a hóban kitaposott ösvény, amely fura módon már évek óta ott állt, és bármennyi hó hullott is, mindig ugyanolyan maradt. Régóta hívta őt ez az ösvény, ellenállhatatlan erővel. Tudatalattijában azonban érezte, ha enged a csábításnak, többé nincs visszaút.
Mégis elindult. Körülötte szállingózni kezdett a hó, s vastag felhőmadarak vonultak át fölöte az égen. Az egyik letekintett rá és megsajnálta. Odaszólt társainak: „Nézzétek csak! Ez az az ember, akit elsőként kerített hatalmába a kiváncsiság, s most ennek áldozatja lesz! Szegény!” S egy hatalmas könnycsepp hullott le az égből, mely közeledve a földfelszínhez, hóvá változott, így Sziszüphosz észre sem vette, amint a felhők szótlanul elvonulnak.
Távolabb, a messzeségben mintha délibábot látott volna. Gyerekek játszottak önfeledten a friss havon. Vidámság, élet lengte körül őket, s talán ők sem hallották a felhő szavait. De ha hallották volna, amúgy sem értették volna meg. Hógolyózáporuk eltakarta előlük a jövőt s a múltat is. Észre sem vették, amint Sziszüphosz mindkét kezét lóbálva integet nekik.
Szomorúan hagyta el Sziszüphosz a tájat. Hogy mi bántotta? Neki máganák sem volt egészen világos. Honnan tudhatnánk hát mi, akik betekintést nyerünk életébe. Mindenesetre hamar elmúlt szomorúsága, s helyét ismét a kiváncsiság vette át. Eleinte még fúrdalta a vágy, hogy hátratekintsen, s megnézze, ott vannak-e a gyerekek. Most azonban teljesen megfeledkezett róluk. Fura fiatalembereket látott az út mentén ácsorogni. Egyesek össze voltak kuporogva, s kis füzetecskékbe jegyeztek valamit. Mások fel-le rohangáltak a havon, s a szabadságot hirdették. Megint mások nem rohangáltak, hanem kimért léptekkel sétálgattak kitaposott ösvényeken, s fejük fölött egy táblát hordoztak, melyen ez állt: evidencia. Voltak akik összevissza rohangáltak. Sziszüphosz nem tudta eldönteni, bolondok-e, vagy pedig a nagy hideg miatt ugrabugrálnak. Meglátta azonban a mellükre felfüggesztett táblákat, melyeken egy felírat állt: „paradoxonok az ész ellenében”. Az ide-oda szaladgáló alakok akkora zajt csaptak, hogy Sziszüphosznak még a feje is megfájult. „El innen!” - ötlött fel benne gyorsan a megmentő gondolat, s amilyen gyorsan csak bírt, továbbállt.
Ahogy lecsilapodott a zaj, újra nyugodtnak érezte magát. Hitte, hogy érdemes volt elindulnia az úton. Otthonát már szinte teljesen elfelejtette. S ha néha eszébe is jutott, nem érzett honvágyat. Elfeledtette vele otthonát a kiváncsiság. Mi újat hoz még neki ez a téli út?
Továbbandukolva útja egy városon át vezetett. Az utcákon furamód egyetlen embert sem látott. Viszont érzékei annyira kifinomultak, hogy szinte maga előtt látta a házaikba begubózott lakókat: család, férj, feleség, gyerekek, kötelességek, munkahely, felelősségvállalás, tervek. E szavak úgy ötlöttek eszébe, mintha egy papirra lettek volna feljegyezve. Előbb boldog érzés kerítette hatalmába. Fogalma sem volt mi lehetett az. Csak annyit tudott, hogy ilyent még soha nem érzett. De hamar elcsitul ez az érzés, s helyét egy másik, nyomasztó, komor hangulat vette át. Úgy érezte, mintha minden felelősség az ő vállára nehezedett volna e világon. S holott az előbb önként vállalt volna minden felelősséget, mivel hitt a boldog érzésben, most nem bírta elviselni e terhet. Saját súlya is nyomasztotta, hogyan tudná hát elviselni mások súlyát. Úgy érezte, menten összerogy, ha nem áll tovább.
Nagy nehezen sikerült kivergődnie a városból. Ámulatára egy hatalmas befagyott tóhoz érkezett. Nem egy megszokott, hétköznapi tó volt ez. A jég alatt őrülten tombolt a víz, szívesen felszakította volna jégtömbjeit, ám a jégtömbön szakállas apókák és anyókák üldögeltek, s irántuk még a víz is tiszteletet tanusított. Sziszüphosz önkéntelenül is állához kapott. Meglepetésére szakálla már a térdét verdeste. Ismét visszacsusszant tekintete az öreg társaságra. Meglepődött, hogy milyen nyugodtan szemlélik az alattuk örvénylő víztömeget, s mesélgetik egymásnak azokat a napokat, amikor még őket is a tombolás szenvedélye itatta át. Lépteik láttán azonban megremegett Sziszüphosz. Érezte, hogy visszavágyódnak a jég alá, s ha lehetőségük volna rá, menten feltörnék a jeget. Távolabb hatalmas gépezeteket fedezett fel. A tóra voltak állítva, s hatalmas gerendáikkal döngölték a jeget, ám sikertelenül, az meg se moccant. Egy-két kísérlet után földre rogytak a hatalmas gépek, s tehetetlenül várták, hogy felemelje őket valaki a jéghidegről.
Sziszüphosz fejéhez kapott. Szédülés környékezte, forogni kezdett vele a világ. Érezte, hogy ő is hanyat fog vágódni a csúszós jegen, s többé nem emeli fel senki. Erőtlenül rogyott össze, s a hideg miatt eszméletét vesztette.
Amikor felült, egy havas pusztaságon találta magát. A távolban mintha egy ház látszott volna, kerttel körülötte. Ám nem sok figyelmet szentelt ennek Sziszüphosz. Figyelmét egy út kötötte le, mely előtte kezdődött, s a vége beleveszett a látóhatárba. Tétovázva indult el rajta. Körülötte szállingózni kezdett a hó, s vastag felhőmadarak vonultak át fölötte az égen.