Nem vagyok biologus, de ha felütöm ezt az állatorvosoknak szolo egyetemi tankönyvet akkor egy csomo (legalábbis az állat számára) "hasznos" mutátiora van példa. Nem öskori leletekröl van szo hanem érdekes modon párszáz éves megfigyelésekröl. Pl. itt van a Biston betularia nevü lepke aminek a szine olyan, hogy jol eltud bujni a fehér nyirfákon. Ez neki elöny volt mindaddig amig angliában és németországban nem kezdtek el intenziven köszenet bányászni. A lényeg, hogy 1850-töl kezdve ezek a lepkék megváltoztatták a szinüket (minimum két gén több allelen). Az elmult évtizedek környezetvédelmi törekvései miatt visszament a szenyezödés, és a populátiok száma lassan visszatér a korábbira. (Ezt Industriemelanismus-nak nevezik.) A könyv csak ugy hemzseg a példáktol.
Akkor olvass még egy kicsit erről, Ernoe.
A pettyesaraszoló lepke balladája
A 'titkok titka' - az újfajta létezők megjelenése a Földön - még mindig ugyanolyan talányos, mint amikor Darwin útra kelt a Beagle-ön. Az evolúció egyik leggyakrabban hangoztatott „bizonyítéka” az angliai pettyesaraszoló lepke, a Biston betularia esete. Ennek a lepkefajnak létezik egy pöttyös világosszürke, és egy fekete változata. A történet szerint 1850 előtt a legtöbb pettyesaraszoló világosszürke volt. Ezt követően egyre több fekete (melanikus) pettyesaraszolót találtak az angliai Manchester közelében, és 1950-re 90%-ban ez a változat vált uralkodóvá Angliában. Ezt a folyamatot „ipari melanizmusnak” nevezték el, és azzal magyarázták, hogy az ipari forradalom előtt a fák törzsét világos színű zuzmók borították, így az azokon pihenő sötétebb színárnyalatú lepkék könnyebben észrevehetőek voltak. A madarak tehát feltehetően a fekete lepkéket ették meg. Az ipari forradalom idején viszont a zuzmók az iparosodott vidékeken elhaltak a fákról, a sötét fakérgeket pedig még jobban befeketítette a korom. A sötét háttér miatt a sötét lepkék észrevétlenebbek maradtak a fák törzsén, így ekkor a madarak főleg a világosabbakat ehették meg. Az elkövetkező években szigorú környezetvédelmi törvények léptek életbe, és a feltételezések szerint ennek következtében újra a világosabb lepkeváltozat került túlsúlyba. 1960 óta csaknem minden biológia-tankönyv úgy hivatkozik erre a példára, mint az evolúció működésének példájára. A leírásokat a fatörzseken pihenő lepkék fotói illusztrálják. A két színváltozat arányának ingadozása megfigyelt tény, ám van egy nagyon fontos, és két kevésbé fontos, de tanulságos probléma ezzel a történettel:
1. A színváltozatok arányának változása nem bizonyít semmiféle evolúciót.
2. Jelentős torzítások jellemzők a jelenség és a kísérleti eredmények bemutatására.
3. Nem igazolt, hogy egyedül a madarak által gyakorolt szelekció idézte volna elő a színváltozatok arányának módosulását.
1. A színváltozatok arányának változása nem bizonyít semmiféle evolúciót a tankönyvekben egy olyan jelenséget állítanak be az evolúció bizonyítékaként, amely még akkor sem árulkodna evolúcióról, ha minden részletében igaz lenne. Ez a diákság és a nagyközönség teljes félretájékoztatása, a manipulatív evolucionista érvelés tipikus esete. Bármi okozta is a változatok arányának hullámzását, a melanizmus emlegetése csak sok hűhó semmiért. Ugyanis az eset semmiképpen nem példáz evolúciót, „fajfejlődést”.
Hiszen nem alakult ki új, sem új szerv, sem új tulajdonság, vagy új szín – csupán a különböző színű, korábban is létezett lepkeváltozatok aránya ingadozott. Tanulságos elolvasni Jonathan Wells könyvében, hogy a példa tudományos körökben már ismert kudarca ellenére a tankönyvek hogyan emlegetik továbbra is a lepke-példát „az evolúció bizonyítékaként”. Ennyit tulajdonképpen elég is lenne mondani az esetről, mert az alapvető problémára rámutattunk:
Ezen túlmenően azonban érdemes megismerkedni a részletkérdéseket illető egyéb ellentmondásokkal is, mert ezek is fontos tanulsággal szolgálnak arról, hogy egyes tudományos dogmák hogyan maradnak fenn az ellentmondó tények ellenére is, csupán azért, mert az evolúcióelmélet támogatói számára nagyon tetszetősnek tűnnek.
2. Jelentős torzítások jellemzik a jelenség és a kísérleti eredmények bemutatását. A feltételezések szerint a lepkék színváltozatainak aránymódosulását a rejtőszín és a madarak kiválogató szerepe idézte elő. Ezt a nézetet kísérletekkel próbálták igazolni. Az 1950-es években egy angol orvos, Bernard Kettlewell, akinek a lepkegyűjtés volt a hobbyja, kutatást végzett e területen. Világos és sötét pettyesaraszoló lepkéket engedett szabadon a fák közelében, és látcsővel megfigyelte, ahogy a fatörzsekre szálló lepkék közül a madarak megeszik a legfeltűnőbbeket. Az elengedett lepkéket kis festékpöttyel jelölte meg, majd a madarak lakomája után a maradék lepkék egy részét visszafogdosta. A visszagyűjtött lepkék között nagyobb arányban szerepeltek olyanok, amelyek színe beleolvadt a közeli fák törzsének színébe. E kísérlet úgy vált ismertté, mint a természetben lejátszódó szelekció igazolása.
Az elmúlt évek során azonban kiderült, hogy a történet sok szempontból másképp szól, mint ahogy korábban hallottuk. Az angol M. E. N. Majerus az 1980-as évek közepén több kutatóval együtt újabb kísérletekbe kezdett, hogy részletesebben utánajárjon a dolognak. Majerus is úgy vélte, hogy főként a rejtőszín és a madarak zsákmányszerzése idézhette elő a melanizmus jelenségét, ugyanakkor a korábbi, „mesterséges” kísérletek több alapvető problémájára hívta fel a figyelmet. A témával foglalkozó több biológus felfigyelt ugyanis arra a fontos tényre, hogy a természetben élő pettyesaralaszoló lepkék nagyon ritkán tartózkodnak a fatörzseken. Ezek a lepkék valójában éjjeli életmódot folytatnak, és napközben a magasan fekvő vízszintes faágak alsó részén húzódnak meg, ahol nem látszanak.
H. B. Kettlewell korábbi kísérleteiről kiderült, hogy a kutató éjszaka fogta be a lepkéket, mivel olyankor repkednek. Mivel úgy akarta beállítani a dolgot, mintha a pettyesaraszolók napközben a fatörzseken időznének, és a madarak ott kapnák el őket, ezért fényes nappal szürke és fekete pettyesaraszolókat engedett szabadon a fák közelében. A nap közben „álmos” éjszakai rovarok pedig rögtön letelepedtek a közeli fatörzsekre – ahová rendesen, az éjszakai röpködés után általában nem szoktak leszállni. A rendkívüli helyzetre tekintettel nyilván az sem érdekelte őket, hogy világos vagy sötét (kormos) a fa kérge. Nem véletlen, hogy a feltűnő rovarok felkeltették a madarak érdeklődését, Kettlewell pedig lefilmezte, amint a madarak látványosan megeszik őket.
Ma már azonban a tudományos szakirodalom jóformán egyhangúan arról számol be, hogy a szabadban élő pettyesaraszolók nem használják pihenőhelyként a látható fatörzseket. Cyril Clarke és kollégái huszonöt évnyi terepmunka során csupán egyetlenegy pettyesaraszolót találtak, amely egy fa törzsén tartózkodott. Arra a következtetésre jutottak, hogy elsősorban azt tudják, hogy „hol nem töltik a lepkék a nappalt”. Más kutatók hasonló eredményről számoltak be:
Biztosnak tűnik, hogy a legtöbb B. betularia példány ott pihen, ahol rejtve van. (…) Meg vagyunk győződve róla, hogy a fatörzsek látható részei a B. betularia egyetlen formájának sem fontos pihenőhelyei.
A pettyesaraszoló lepkék számára nem természetes, hogy látható helyzetben a fatörzseken pihenjenek.
Ez a faj csak kivételesen tartózkodik a fatörzseken. (…) Ezért hangsúlyozni kell, hogy Kettlewel eredményei sikertelenül próbálják szemléltetni, hogy természetes körülmények között a madarak, vagy más ellenségek milyen mennyiségben pusztítják el a pettyesaraszoló színváltozatait.6
Ha azonban a lepkék nem a fák törzsén szoktak tartózkodni, akkor honnan származnak az ezt ábrázoló közismert fotók? A fatörzsön pihenő pettyesaraszolók fényképeiről bebizonyosodott, hogy ezek nappal, elkábult rovarokról készültek, illetve a fákra ragasztott vagy tűzött, döglött lepkéket ábrázolnak. Az Élet és Tudomány cikke is rámutat: „Ekképp nem volt valósághű az a régebbi tankönyvi illusztráció, amely világos és sötét fatörzsre telepedett kétféle színárnyalatú szürke pettyesaraszolót ábrázolt.” Kettlewell kísérletei tehát a legkevésbé sem a természetes állapotot modellezték, így egyáltalán nem tekinthetők egy természetben lejátszódó kiválasztódási folyamat kísérleti illusztrációjának.
További fontos, figyelmen kívül hagyott tényező, hogy a pettyesaraszoló lepkék fő ellenségei nem a madarak, hanem a denevérek. Ezek azonban éjjel, sötétben, ultrahangok segítségével tájékozódnak és vadásznak, így teljesen érdektelen számukra, hogy milyen színűek a lepkék.
A témát tanulmányozó biológusok felfigyeltek néhány jelentős eltérésre Kettlewell magyarázata és a sötét lepkék megfigyelhető földrajzi elterjedése között is. A korábbi elbeszéléssel szemben fény derült például arra, hogy a nem szennyezett levegőjű vidékeken (például Wales agrárkörzeteiben) jóval több fekete színű pettyesaraszoló él, mint amennyinek a koncepció szerint lennie kellene. Meglepő az is, hogy Kelet-Angliában is nőtt a fekete színárnyalatú lepkék száma, ahol a fák kérgének világos színű zuzmóit semmi sem károsította. Az 52. szélességi foktól délre pedig a környezetvédelmi intézkedések bevezetése után nőtt a sötét színű egyedek száma, ami éppen ellentétes a várakozással. Sok helyütt pedig már akkor újra gyarapodni kezdett a világos színárnyalatú egyedek száma, amikor a világos zuzmók még nem telepedtek meg újra a szennyezett fák kérgén. David Lee és kollégái Anglia 104 különböző területén vizsgáltak pettyesaraszoló lepkéket, és azt állapították meg, hogy a színváltozatok aránya nem áll összefüggésben a fák kérgén van-e világos zuzmóréteg, vagy nincsen, ami „meglepő Kettlewel szelekciós kísérleteinek eredményeivel összevetve”.
A melanizmus jelenségét Amerikában is megfigyelték, és Grant ott is arra a következtetésre jutott, hogy a zuzmóréteg „érzékelhető változásának hiánya alapján… a zuzmók szerepét indokolatlanul hangsúlyozták a pettyesaraszoló melanizmus evolúciójának krónikáiban”.
Judit Hooper könyvében dokumentálta a lepkék példázatának népszerűvé válását és bukását, amit néhány tudós már pettyesaraszoló mítoszként emleget.
Az ismertté vált súlyos hiányosságok és ellentmondások ellenére néhány tudós (például Bruce S. Grant és Kenneth R. Miller) még mindig védelmezi a „lepkebizonyíték” hagyományos értelmezését. Ők azonban jól láthatóan szélsőséges evolucionista elfogultságuk miatt ragaszkodnak a korábbi leegyszerűsítő magyarázathoz, és nem engedik, hogy a tények szertefoszlassák az illúziójukat. A tiltakozók érveinek tarthatatlanságára Wells több tanulmánya is részletesen rámutat.
A tudományos közösség egészén belül azonban alaposan megingott a hit abban, hogy önmagában Kettlewell félrevezető kísérletével bármit igazolni lehetne, hiszen a témára vonatkozó kutatások sokasága szerint a jelenség az övénél komplexebb magyarázatot igényel.
3. Nem igazolt, hogy egyedül a madarak által gyakorolt szelekció idézte volna elő a színváltozatok arányának módosulását. Bár Darwin azt feltételezte, hogy a természetes kiválasztódás az evolúció legfőbb alapelve, ezt nem tudta közvetlenül bizonyítékokkal alátámasztani. A fajok eredeté-nek negyedik fejezetében csupán „egy-két képzeletbeli példát” tudott erre említeni.
Felvetődik a kérdés, hogy vajon tényleg a rejtőszín és madarak által előidézett természetes szelekció okozta-e a sötét lepkepéldányok gyakoribbá válását. Elképzelhetőek más magyarázatok is, vagy esetleg egyidejűleg többféle mechanizmus is okozhatta sötétebb változat túlsúlyát?
Az a tény, hogy e lepkék szinte soha nem tartózkodnak a fatörzseken, valamint a különböző színváltozatok olykor váratlan földrajzi eloszlása bizonytalanná tette, hogy voltaképpen milyen hatásoknak is köszönhető a különböző színváltozatú lepkék számának ingadozása. Jim Bishop liverpooli-i biológus 1972-ban arra a következtetésre jutott, hogy „további, ismeretlen tényezők” is szerepet játszottak a melanizmusban. Növeli a zavart a kétpettyes katica esete is, amelynél Angliában szintén megváltozott a színváltozatok aránya, holott semmi haszna vagy kára nem származott belőle. Ez a kis bogár ugyanis olyan keserű ízű, hogy nemigen akad madár, amely ráfanyalodna. Azt feltételezik, hogy a sötétebb katicák száma azért nőtt meg, mert a füstös környezetben a sötétebb példányok jobban tudták magukba tartani a hőt. Ezt „hőmelanizmusnak” nevezték el. A katicák esete azt mutatja, hogy az ipari melanizmusnak többféle oka is lehet, nem csak a rejtőzés sikeressége.
Mivel Kettlewel napközben engedte a rá a fatörzsekre a lepkéket, a kába rovarok pedig megdermedtek ott, ahol természetesen nem szoktak tartózkodni, így Kettlewel eredményei egyáltalán nem iránymutatóak abban a tekintetben, hogy mi szokott lezajlani természetes körülmények között. Szakemberek felvetik azt a lehetőséget is, hogy a szelekció nem a kifejlett lepkékre, hanem a különböző színváltozatok hernyóira hat, aszerint, hogy azok milyen mértékben képesek ellenállni a környezetszennyezésnek.19 20 Eszerint a látásmód szerint az ipari melanizmus a közvetlenül a hernyók szelektálásával okozhatta a lepkék melanizmusát, nem pedig közvetetten, a fák elszíneződése miatti kiválogatódással. Természetesen az is lehetséges, hogy többféle tényező egyszerre játszott közre a kétféle színváltozatú lepkék arányának változásában.
Még ha teljesen helyesnek is bizonyulna a rejtőszínen alapuló magyarázat, a történet akkor sem szólna evolúcióról, hiszen csak azt mutatná, hogy a természetes szelekció ideiglenesen módosította a világos és a sötét pettyesaraszoló lepkék arányát. Nem illusztrálja, hogyan jelenik meg egy faj, még kevésbé azt, hogyan jelenne meg egy új rend (mondjuk a termeszek), vagy egy új állati osztály (például a százlábúak). Ha az ipari melanizmus jelenségéből bármire lehet következtetni, akkor az az, hogy milyen kis változásokat képes létrehozni a természetes szelekció.
A számos kétség következtében egyre több biológus vált kritikussá a klasszikus lepketörténettel szemben. 1988-ban a Massachusetts Egyetem biológusa, Theodore D. Sargent és két kollégája nyilatkozott úgy az Evolutionary Biology [Evolúcióbiológia] című folyóiratban, hogy a rejtőszínre és a madarak zsákmányolására hivatkozó magyarázat „talán részben vagy egészében igaz”, ám „jelenleg kevés meggyőző bizonyíték áll rendelkezésünkre, amely szigorú és megismételt megfigyeléseken és kísérleteken alapulna”. Ugyanebben az évben a Chicago-i Egyetem evolucionista biológusa, Jerry A. Coyne írta a Nature-ben, hogy „Az evolucionisták időről időre felülvizsgálnak egy klasszikus kísérletről szól tanulmányt, és szörnyülködve tapasztalják, hogy hiányos, vagy pedig egy az egyben rossz”. Coyne szerint önmagában az a tény, hogy a pettyesaraszolók gyakorlatilag nem időznek a fatörzseken, „érvénytelenné teszi Kettlewel lepkekiengedő és visszafogó kísérletét, mivel ő közvetlenül ráengedte a lepkéket a fatörzsekre.” A lepke-bizonyítékról összefoglalóan megállapítja, hogy „példáink istállójának e díjnyertes lova rossz állapotban van, és ha még nem is dolgozzák fel az enyvgyárban, komoly ápolásra szorul.”
Ahogy láthatjuk, a tankönyvekben szereplő közismert példával és azt azt illusztráló hamis fotókkal szemben számos szakmai kifogás merült fel. Az evolúcióról szóló vita szempontjából azonban végeredményben teljesen mindegy, hogy egy vagy több folyamat idézte elő a pettyesaraszoló lepke színváltozatainak váltakozását. Ugyanis az egész eseménylánc során semmilyen új tulajdonság nem jelent meg a lepkékben, így a legfőbb kérdéssel, a fajok megjelenési módjával kapcsolatban a jelenség semmiféle támpontot nem nyújt.
Napjainkra ez a történet több okból is az evolucionista mítoszok poros polcára került. Kézenfekvő tény, hogy a gyengébb élőlények könnyebben elpusztulnak, és valószínűleg kevesebb utódot hagynak maguk után. De hogy ez a jelenség eltérő új formák, új szervek, új fajok megjelenését idézné elő, az ugyanolyan igazolatlan fantáziaszülemény ma, mint amilyen százötven évvel ezelőtt volt. Ahogy Michael Denton biokémikus írja:
„Végső soron az evolúció darwini elmélete nem több és nem kevesebb, mint a huszadik század nagy kozmogóniai mítosza. (...) A végső elemzés alapján még mindig nagyon keveset tudunk arról, hogyan jelennek meg az élet új formái. A ’titkok titka’ – az újfajta létezők megjelenése a földön – még mindig ugyanolyan talányos, mint amikor Darwin útra kelt a Beagle-ön.”
Tasi István
Ernoe az ÉLETTELEN DOLGOK EVOLÚCIÓJÁRÓL beszélt nekünk végig (bár mikor az elméletet összeakartam volna kapcsolni élő dolgokkal, hát sajnos zsákutcába futottam már megint :12: , ezt fejtse meg valaki más), hogy a szög emberi alkotás által hogyan keletkezett, hogyan változott időről időre. Ezt hívjuk élettelen tárgyak evolúciójának. Oooo yessss, megfejtettem. 1 tábla eperes milka csokit kérek jutalmam jeléül. :5::5::5:
