Karácsony
Jézus a remény...
Boldog, békés Karácsonyt,
üdv. alexander
Jézus a remény...
Boldog, békés Karácsonyt,
üdv. alexander
somogyi anzix
- Témaindító Horváth Sándor
- Kezdés dátuma
Tiszta reggel
<O😛</O😛Együgyü szavakat szövögetek,<O😛</O😛
Így kincsesedik a világ bennem,<O😛</O😛
Gyermek vagyok, aki sírva játszik,<O😛</O😛
Mert nem áll háta megett az Isten.<O😛</O😛
<O😛</O😛
Valamit, tán kéne tennem,<O😛</O😛
Hogy adóságom megfizessem,<O😛</O😛
No, de minek ott akarni,<O😛</O😛
Hol a jónak, esély nincsen.<O😛</O😛
<O😛</O😛
Már nem tudok napba nézni,<O😛</O😛
Hintalovam is eltörött,<O😛</O😛
Nevetek, ha sírni kéne,<O😛</O😛
Vak vagyok és süketülök –<O😛</O😛
<O😛</O😛
Ma nagyon kérem Istent,<O😛</O😛
Bocsásson meg és szeressen,<O😛</O😛
Ha eljönnek az angyalok –<O😛</O😛
Üljön mellém és nevessen.<O😛</O😛
<O😛</O😛
Régen, mikor még, itt sem voltam,<O😛</O😛
A kisisten-isten sokat játszott velem,<O😛</O😛
Fájt is, mégis megtanultam,<O😛</O😛
Tőle kaptam az énekem.<O😛</O😛
<O😛</O😛
Minden titok, nagy igazság,<O😛</O😛
Harangszó az éjszakába –<O😛</O😛
Nap érleli meg a szőlőt –<O😛</O😛
Bor lesz a mustból nemsokára.<O😛</O😛
<O😛</O😛
Leszek, kinek kell, legyen kedve,<O😛</O😛
Ne várjon senki rám hiába,<O😛</O😛
S ha mégis, mégis el kell menni,<O😛</O😛
Leszek majd, kicsik messiása –<O😛</O😛
<O😛</O😛
<O😛</O😛Együgyü szavakat szövögetek,<O😛</O😛
Így kincsesedik a világ bennem,<O😛</O😛
Gyermek vagyok, aki sírva játszik,<O😛</O😛
Mert nem áll háta megett az Isten.<O😛</O😛
<O😛</O😛
Valamit, tán kéne tennem,<O😛</O😛
Hogy adóságom megfizessem,<O😛</O😛
No, de minek ott akarni,<O😛</O😛
Hol a jónak, esély nincsen.<O😛</O😛
<O😛</O😛
Már nem tudok napba nézni,<O😛</O😛
Hintalovam is eltörött,<O😛</O😛
Nevetek, ha sírni kéne,<O😛</O😛
Vak vagyok és süketülök –<O😛</O😛
<O😛</O😛
Ma nagyon kérem Istent,<O😛</O😛
Bocsásson meg és szeressen,<O😛</O😛
Ha eljönnek az angyalok –<O😛</O😛
Üljön mellém és nevessen.<O😛</O😛
<O😛</O😛
Régen, mikor még, itt sem voltam,<O😛</O😛
A kisisten-isten sokat játszott velem,<O😛</O😛
Fájt is, mégis megtanultam,<O😛</O😛
Tőle kaptam az énekem.<O😛</O😛
<O😛</O😛
Minden titok, nagy igazság,<O😛</O😛
Harangszó az éjszakába –<O😛</O😛
Nap érleli meg a szőlőt –<O😛</O😛
Bor lesz a mustból nemsokára.<O😛</O😛
<O😛</O😛
Leszek, kinek kell, legyen kedve,<O😛</O😛
Ne várjon senki rám hiába,<O😛</O😛
S ha mégis, mégis el kell menni,<O😛</O😛
Leszek majd, kicsik messiása –<O😛</O😛
<O😛</O😛
Salakvirágok<O😛</O😛
Ártatlan, szűzi sziveinken,
De sok haragot gyújt az Isten, -
Komor, felsebzett, rút ajakkal,
Sírva csókolunk, csókolatlan.
Csonkán, tagadó éji órán,
Értünk kékül a félhold árnya,
De hiába hív csókra, nászra -
Belehalunk az éjszakába.
Savanyú borral, asszony nélkül,
Mi nem élhetünk koldus sorban,
Nincseinkkel bilincsre békült,
Kocsma gőzös sikátorokban.
Éhes, lázadó szemeinkben,
Sok, nagy haragot gyújt az Isten,
Fogunk vacog e vad pokolban -
Salak virág nő sziveinken.
Ártatlan, szűzi sziveinken,
De sok haragot gyújt az Isten, -
Komor, felsebzett, rút ajakkal,
Sírva csókolunk, csókolatlan.
Csonkán, tagadó éji órán,
Értünk kékül a félhold árnya,
De hiába hív csókra, nászra -
Belehalunk az éjszakába.
Savanyú borral, asszony nélkül,
Mi nem élhetünk koldus sorban,
Nincseinkkel bilincsre békült,
Kocsma gőzös sikátorokban.
Éhes, lázadó szemeinkben,
Sok, nagy haragot gyújt az Isten,
Fogunk vacog e vad pokolban -
Salak virág nő sziveinken.
<TABLE class=art cellSpacing=0 width="100%"><TBODY><TR class=art_b><TD colSpan=3>VARÁZS-SZAVAK
(A senki földjén)
A gyógyulás örök szigetén
ami elmúlik – mulandó,
ami elmúlt, nem igaz,
ébredj önvalódra vad angyal kamasz,
menekülj a fény felé,
hagyd talpad alatt a földi mocsarat...
Fekete a múlt,
a holnap piros seb,
üszkösödik a lélek belül,
az Apokalipszis hajnalán,
égi-földi tengerek felett,
az örökvaló lelke neszez –
minden sorsra pont kerül,
életből-(éden) halálba menekült
újjászületett emberek -
Dániellel ejtek könnyet értetek...
</TD></TR><TR class=art_f><TD colSpan=3></TD></TR></TBODY></TABLE><!-- hozzaszolas end --><!-- hozzaszolas start -->
(A senki földjén)
A gyógyulás örök szigetén
ami elmúlik – mulandó,
ami elmúlt, nem igaz,
ébredj önvalódra vad angyal kamasz,
menekülj a fény felé,
hagyd talpad alatt a földi mocsarat...
Fekete a múlt,
a holnap piros seb,
üszkösödik a lélek belül,
az Apokalipszis hajnalán,
égi-földi tengerek felett,
az örökvaló lelke neszez –
minden sorsra pont kerül,
életből-(éden) halálba menekült
újjászületett emberek -
Dániellel ejtek könnyet értetek...
</TD></TR><TR class=art_f><TD colSpan=3></TD></TR></TBODY></TABLE><!-- hozzaszolas end --><!-- hozzaszolas start -->
Dicsértessék...
DÍCSÉRTESSÉK...
A Föld, az Ég - a tenyeredben -
tengereid, csillagaid,
egyetlen dalban zengve-zengik:
Dícsértessél, ó nagy Isten!
A porból kiáltok: Istenem -
hűséges szívvel hálatelten -
Uram, világ Teremtője,
Áldj meg engem kegyelemmel!
DÍCSÉRTESSÉK...
A Föld, az Ég - a tenyeredben -
tengereid, csillagaid,
egyetlen dalban zengve-zengik:
Dícsértessél, ó nagy Isten!
A porból kiáltok: Istenem -
hűséges szívvel hálatelten -
Uram, világ Teremtője,
Áldj meg engem kegyelemmel!
Egy vagyok veled...
Meditáció a rózsáról<O😛</O😛
<O😛</O😛
Támaszkodva, támasz nélkül<O😛</O😛
gyöngülök, erôm alábbhagy -<O😛</O😛
elbocsátottam a sorsot,<O😛</O😛
hírnökét a mennyországnak.<O😛</O😛
Bár halálos félelemnek,<O😛</O😛
vaksi homálya meg nem öl,<O😛</O😛
lázadozva, Isten nélkül,<O😛</O😛
nem veszít el, csak meggyötör -<O😛</O😛
<O😛</O😛
Fénytôl, sötétsége foszt meg,<O😛</O😛
ám lényem mégis égbe tör,<O😛</O😛
mert a tiszta szeretetnek,<O😛</O😛
nem szab határt a fényözön.<O😛</O😛
Elbocsátottak a dolgok,<O😛</O😛
új útra küldték lelkemet, <O😛</O😛
önmaga fölébe röppent, <O😛</O😛
a megrészegült szeretet –<O😛</O😛
<O😛</O😛
Megfogóztam Istenemben,<O😛</O😛
a legfôbb jó, mi várt reám,<O😛</O😛
nem vágyhattam többre, végül,<O😛</O😛
megszülte énem, önmagát -<O😛</O😛
Csodát tehet a szeretet, <O😛</O😛
a lélek gyógyulva árad,<O😛</O😛
ha magát föladva enged, <O😛</O😛
társat lel a Jó magának.<O😛</O😛
<O😛</O😛
Csodát tesz - ki felismeri, <O😛</O😛
a jóság kincse kell neki,<O😛</O😛
s nem érez mást, mint örömet,<O😛</O😛
ha rózsát hajt a feszület....<O😛</O😛
<O😛</O😛
Meditáció a rózsáról<O😛</O😛
<O😛</O😛
Támaszkodva, támasz nélkül<O😛</O😛
gyöngülök, erôm alábbhagy -<O😛</O😛
elbocsátottam a sorsot,<O😛</O😛
hírnökét a mennyországnak.<O😛</O😛
Bár halálos félelemnek,<O😛</O😛
vaksi homálya meg nem öl,<O😛</O😛
lázadozva, Isten nélkül,<O😛</O😛
nem veszít el, csak meggyötör -<O😛</O😛
<O😛</O😛
Fénytôl, sötétsége foszt meg,<O😛</O😛
ám lényem mégis égbe tör,<O😛</O😛
mert a tiszta szeretetnek,<O😛</O😛
nem szab határt a fényözön.<O😛</O😛
Elbocsátottak a dolgok,<O😛</O😛
új útra küldték lelkemet, <O😛</O😛
önmaga fölébe röppent, <O😛</O😛
a megrészegült szeretet –<O😛</O😛
<O😛</O😛
Megfogóztam Istenemben,<O😛</O😛
a legfôbb jó, mi várt reám,<O😛</O😛
nem vágyhattam többre, végül,<O😛</O😛
megszülte énem, önmagát -<O😛</O😛
Csodát tehet a szeretet, <O😛</O😛
a lélek gyógyulva árad,<O😛</O😛
ha magát föladva enged, <O😛</O😛
társat lel a Jó magának.<O😛</O😛
<O😛</O😛
Csodát tesz - ki felismeri, <O😛</O😛
a jóság kincse kell neki,<O😛</O😛
s nem érez mást, mint örömet,<O😛</O😛
ha rózsát hajt a feszület....<O😛</O😛
<O😛</O😛
Nomogenezis
A Föld emlékei
Visszatükröződések<O😛</O😛
Ha sorsunk mélységes kútjába nézek,
Megragadja lelkem fájó igézet,
Mert küzdelem várt ránk és örök élet.
Szellemfények ragyogják be misszióm,
Foglyul ejtem majd a négy dimenziót,
A Földet és a vén Időt bejárom,
S ha jószerencse lesz hű társaságom,
A szellem útját vakon megtalálom.
<O😛</O😛
A képzeletem álomparipákon
Elragad, s repít túl a láthatáron.
Százmilliárd idegsejt lázadása
Örvénybe húz – bősége, áradása.
Agyhullámok és mikro-áramkörök,
Tudás és tudatalatti ösztönök
Kutatják az emlékeket, tényeket,
A jéghegyeket, a tenger-mélyeket,
S felidézik majd a tükörképeket.
<O😛</O😛
Megidézik majd az őstörténetet,
Világunk lombikjában a géneket,
S életünk keletkezését – művedet.
Meglátom majd Nagy-időnk metronómja,
Mint vágott rendet, ha ütött az óra.
A világban nem történhetett soha
Semmi nélküled, mi elvégeztetett,
Téged követ, akár a fényt az árnyék,
Mit láthatunk, csak talány és ajándék.
<O😛</O😛
A Föld emlékei
Visszatükröződések<O😛</O😛
Ha sorsunk mélységes kútjába nézek,
Megragadja lelkem fájó igézet,
Mert küzdelem várt ránk és örök élet.
Szellemfények ragyogják be misszióm,
Foglyul ejtem majd a négy dimenziót,
A Földet és a vén Időt bejárom,
S ha jószerencse lesz hű társaságom,
A szellem útját vakon megtalálom.
<O😛</O😛
A képzeletem álomparipákon
Elragad, s repít túl a láthatáron.
Százmilliárd idegsejt lázadása
Örvénybe húz – bősége, áradása.
Agyhullámok és mikro-áramkörök,
Tudás és tudatalatti ösztönök
Kutatják az emlékeket, tényeket,
A jéghegyeket, a tenger-mélyeket,
S felidézik majd a tükörképeket.
<O😛</O😛
Megidézik majd az őstörténetet,
Világunk lombikjában a géneket,
S életünk keletkezését – művedet.
Meglátom majd Nagy-időnk metronómja,
Mint vágott rendet, ha ütött az óra.
A világban nem történhetett soha
Semmi nélküled, mi elvégeztetett,
Téged követ, akár a fényt az árnyék,
Mit láthatunk, csak talány és ajándék.
<O😛</O😛
Nomogenezis
<O😛</O😛
minden minden – a minden
drótháló a szívemen – a semmi:
tág világ – fehér ing a fényben –
nem lehet elfeledni káprázatát…
ott hevertek a szfinxek a dombokon
didergő hőségben hallgatagon –
szépségét, mosolyát
a semmi értelme vette körül
halott tárgyak szolgáltak díszletül –
rég volt, mikor a tengerek között
még a kékebb volt felül – a kék felett
öreglett az idő, míg felbukkant a zöld
mikor virágba borult a napkelet
és letépte fátyolát a föld
már az enyészet lépett hozzánk közelebb
<O😛</O😛
megértettem mindent mert égetett a Nap
és hullámzott lábam alatt
a bársony sivatag
ahogy a barna tenger felett lebegtem
éreztem, mily határtalan a szellem
a semmi tükre szúrt szemembe
mindent megértettem:
amikor meghalt az élet
és győzött az enyészet
és csak peregtek a sárga homokszemek
a végtelen lomha tenger
sárga lágy hulláma
megölte a kéket
véget ért az idő álma
de a halott élt és mégsem válaszolt
mikor kisimultak arcán a ráncok
néma szája a csendnek áldozott
de szeme új életért kiáltott.
<O😛</O😛
A Szfinx<O😛</O😛
<O😛</O😛
minden minden – a minden
drótháló a szívemen – a semmi:
tág világ – fehér ing a fényben –
nem lehet elfeledni káprázatát…
ott hevertek a szfinxek a dombokon
didergő hőségben hallgatagon –
szépségét, mosolyát
a semmi értelme vette körül
halott tárgyak szolgáltak díszletül –
rég volt, mikor a tengerek között
még a kékebb volt felül – a kék felett
öreglett az idő, míg felbukkant a zöld
mikor virágba borult a napkelet
és letépte fátyolát a föld
már az enyészet lépett hozzánk közelebb
<O😛</O😛
megértettem mindent mert égetett a Nap
és hullámzott lábam alatt
a bársony sivatag
ahogy a barna tenger felett lebegtem
éreztem, mily határtalan a szellem
a semmi tükre szúrt szemembe
mindent megértettem:
amikor meghalt az élet
és győzött az enyészet
és csak peregtek a sárga homokszemek
a végtelen lomha tenger
sárga lágy hulláma
megölte a kéket
véget ért az idő álma
de a halott élt és mégsem válaszolt
mikor kisimultak arcán a ráncok
néma szája a csendnek áldozott
de szeme új életért kiáltott.
<O😛</O😛
Meditáció a rózsáról<O😛</O😛
<O😛</O😛
Támaszkodva, támasz nélkül<O😛</O😛
gyöngülök, erôm alábbhagy -<O😛</O😛
elbocsátottam a sorsot,<O😛</O😛
hirnökét – a mennyországnak –<O😛</O😛
<O😛</O😛
Bár halálos félelemnek,<O😛</O😛
jeges homálya meg nem öl,<O😛</O😛
lázadozva, Isten nélkül, <O😛</O😛
az ismeretlen meggyötör -<O😛</O😛
<O😛</O😛
Fénytôl, sötétsége foszt meg,<O😛</O😛
a léha elme félve dönt,<O😛</O😛
csak az igaz szeretetnek<O😛</O😛
nem szab határt, se ég, se föld - <O😛</O😛
<O😛</O😛
Elbocsátottak a dolgok,<O😛</O😛
új útra küldték lelkemet, <O😛</O😛
önmaga fölébe röppent, <O😛</O😛
a megrészegült szeretet –<O😛</O😛
<O😛</O😛
Megfogóztam Istenemben,<O😛</O😛
a legfôbb jó, Ki várt reám, -<O😛</O😛
nem vágyhattam többre, végül,<O😛</O😛
megszülte énem, önmagát -<O😛</O😛
<O😛</O😛
Csodát tehet a szeretet, <O😛</O😛
a lélek gyógyulva árad,<O😛</O😛
ha magát föladva enged, <O😛</O😛
társat lel a Jó magának.<O😛</O😛
<O😛</O😛
Csodát tesz - ki felismeri, <O😛</O😛
a Jóság kincse kell neki,<O😛</O😛
s nem érez mást, mint örömet,<O😛</O😛
ha rózsát hajt a Feszület....<O😛</O😛
<O😛</O😛
<O😛</O😛
Támaszkodva, támasz nélkül<O😛</O😛
gyöngülök, erôm alábbhagy -<O😛</O😛
elbocsátottam a sorsot,<O😛</O😛
hirnökét – a mennyországnak –<O😛</O😛
<O😛</O😛
Bár halálos félelemnek,<O😛</O😛
jeges homálya meg nem öl,<O😛</O😛
lázadozva, Isten nélkül, <O😛</O😛
az ismeretlen meggyötör -<O😛</O😛
<O😛</O😛
Fénytôl, sötétsége foszt meg,<O😛</O😛
a léha elme félve dönt,<O😛</O😛
csak az igaz szeretetnek<O😛</O😛
nem szab határt, se ég, se föld - <O😛</O😛
<O😛</O😛
Elbocsátottak a dolgok,<O😛</O😛
új útra küldték lelkemet, <O😛</O😛
önmaga fölébe röppent, <O😛</O😛
a megrészegült szeretet –<O😛</O😛
<O😛</O😛
Megfogóztam Istenemben,<O😛</O😛
a legfôbb jó, Ki várt reám, -<O😛</O😛
nem vágyhattam többre, végül,<O😛</O😛
megszülte énem, önmagát -<O😛</O😛
<O😛</O😛
Csodát tehet a szeretet, <O😛</O😛
a lélek gyógyulva árad,<O😛</O😛
ha magát föladva enged, <O😛</O😛
társat lel a Jó magának.<O😛</O😛
<O😛</O😛
Csodát tesz - ki felismeri, <O😛</O😛
a Jóság kincse kell neki,<O😛</O😛
s nem érez mást, mint örömet,<O😛</O😛
ha rózsát hajt a Feszület....<O😛</O😛
<O😛</O😛
Nomogenezis
A Dogon legenda
<O😛</O😛<O😛</O😛<O😛</O😛
Láthatjuk, most, az érlelő időben,
Különös jelenségek halmozódnak,
A rég-múlt cserepei rendeződnek,
Értelmet nyerve helyükre tolódnak.
<O😛</O😛<O😛</O😛<O😛</O😛
Láthatjuk, most, az érlelő időben,
Különös jelenségek halmozódnak,
A rég-múlt cserepei rendeződnek,
Értelmet nyerve helyükre tolódnak.
Génjeimben érzem már a változást,
Nincs is messze tán a végső megoldás,
Mikor minden-titkok árnya elmerül,
És Dogon legendájára fény derül.
<O😛</O😛
A Titkos Föld-laboratóriumban,
Minő kozmikus programok futnak itt?
Vagy tán tízezer éves vén barkochba,
Míg ősi titkok ajtaja kinyílik?
Nincs is messze tán a végső megoldás,
Mikor minden-titkok árnya elmerül,
És Dogon legendájára fény derül.
<O😛</O😛
A Titkos Föld-laboratóriumban,
Minő kozmikus programok futnak itt?
Vagy tán tízezer éves vén barkochba,
Míg ősi titkok ajtaja kinyílik?
Nagyszerű parabola: sötét izzás,
Fekete fény, mérhetetlen valóság,
Hegedűszó és templom orgonája,
Vagy diszkrét tréfa groteszk koronája?
Fekete fény, mérhetetlen valóság,
Hegedűszó és templom orgonája,
Vagy diszkrét tréfa groteszk koronája?
Palack-posta, üzenet a tengeren?
Vagy, mint virágpor bőségben? Szertelen
Szellem ujjnyoma – virtuóz Idegen
Játéka süket hangszeren – csak legyen?
<O😛</O😛
Ne legyen illúziónk! Hideg kövön
Vajúdik az értelem, és nem öröm
Mustrálni rokonságunk dőreségét,
És tudni azt, bizony kell még segítség.
Vagy, mint virágpor bőségben? Szertelen
Szellem ujjnyoma – virtuóz Idegen
Játéka süket hangszeren – csak legyen?
<O😛</O😛
Ne legyen illúziónk! Hideg kövön
Vajúdik az értelem, és nem öröm
Mustrálni rokonságunk dőreségét,
És tudni azt, bizony kell még segítség.
Megértjük egyszer: mi volt a Genézis?
A lázas mocsarakból ki emelt fel?
És mit köszönhetünk magunknak, mégis?
E régi titkot most hát kiterítem.
<O😛</O😛A lázas mocsarakból ki emelt fel?
És mit köszönhetünk magunknak, mégis?
E régi titkot most hát kiterítem.
Nomogenézis
Nap és Éj <O😛</O😛
<O😛</O😛
Helénák és ifjú helóták
Játszottak álmomban,
És ciprusok meneteltek
A völgy peremén a Nap felé:
Hajladoztak a szélben, <O😛</O😛
Kapaszkodtak az utak mentén,
Mindig magasabbra,
Ahol kitárul a katlan,
A liget felett ott állt a szentély.
<O😛</O😛
Micsoda látvánnyal jött el a hajnal?
Könnyű párákból kitakarta magát
a lágyszavú tenger, s halk csobogással
ébresztgette főnix madarát.
A szentély ligetében, a tölgyek alatt,
az árnyak mögül már kihasadt a Nap.
Kapujában várt rá sugárzón Szapphó,
s mély-tüzű hangján gordonka szólt:
Evoé Héliosz,<O😛</O😛
Evoé Aphrodité!
<O😛</O😛
Kilép a papnő égszínkék palástban,
babér-cserjét font koszorús hajába,
érző kezében szárnyal, zendül a lant,
és felhangzik isteni ajkán a dal –
<O😛</O😛
Felriadtam,
szememben álomtalanított emlék,
képe még megidéz,
borzongás fut végig rajtam,
megigéz a képzelet:
egyszer mindezt már megéltem,
már mindez megtörtént.
Fekete sörények repültek a tánccal,
pusztai ifjú harcosok
gyönyörű, szelíd asszonyokkal
hajladoztak a vágytól:
foguk, testük összekoccant.
<O😛</O😛
Mézszínű sörények
lángoltak a Napban,
káprázatok visszfénye,
s az idő igézete ellobbant.
<O😛</O😛
Nézem a márvány vizes fényeit,
a repedéseket a falakon,
a kővilág megőrzi kincseit,
s titkaival a nyári, görög alkony
emlékeivel rám nevet, vakon.
Pellionról suttog sejtelemmel,
s varázslatot lehel a messzi ég:
a fehér sziklákon habzó tenger
a ciprusok közt őrzi a szentélyt,
s benne Éj-királynő hármas lelkét.
Babér ligetekben szerelmesen
vágtat a lejtőkön borzongó szél,
és kentaur csapatok lihegnek
a nimfa vágyak holdas éjjelén,
ölelkeznek a szent liget ölén,
szüzek lovagolnak, sikong a szél,
táncol a Hold és víztükrén a fény,
a nimfa papnők áldott ünnepén.
A liget felett a sziklafokon,
közel az éghez, sok évszázadon,
e szent helyről hullottak a mélybe
a fényből távozók, ha kerek volt,
már önként mentek, ha hívott a hold.
<O😛</O😛
Izzó éjszakák után, a józan
víz felől, a fülledt szigetekre
párákat hajt a jókedvű hajnal,
harmat ül a balzsamos füvekre,
rálehel az alvó ligetekre,
ünnepi fénnyel köszönti a reggelt.
<O😛</O😛
A sziget felett a sziklapadon,
közel az éghez, sok-sok hajnalon,
kedvelt helyén várta a reggelt,
s szemlélte az ég fényeit Platón,
meghallgatta, mit üzen Pellion,
s miről mesél a lázadó tenger.
<O😛</O😛
Itt fenn, a visszhang nélküli csendben,
néha, tanúk nélkül vallott a szél:
Törvényeket feltörni nem lehet,
ki ennyit tud csak, az is elveszett.
Az ember ősi ösztönök rabja,
szíve vágyak erdejébe zárja -
Jól tudta Platón: dodona beszéd
a világ megértéséhez kevés.
<O😛</O😛
A világ, és benne az ember:
végtelen utazás, időtenger –
törvénye – szakadatlan körforgás,
harmónia, örök megújulás.
Jól tudta a halhatatlan Mester,
mint vezeti nagy útján az embert
szíve-vágya, és józan szelleme,
csak a sors csalóka játékszere –
míg az ösztön hálójának foglya,
lelkét a félelem ostromolja,
hogy lesújt rá a sors-tragédia.
<O😛</O😛
Sugárzó látomások hajnalán,
horgonyát vesztve, Hellasz szelleme
a megértés forrásához repítette –
a tiszta ész határon túli földjére,
hol az Ideák, álmok visszfénye,
vagy őskultúrák hullámverése,
Atlantiszát megidézte.
<O😛</O😛
Ismerte a Mester: Áment, Ámont,
Föníciát, Sineárt, Akkádot,
Perzsiát, Izraelt, és Pelliont,
s az egész görög mondavilágot,
de mely égbe vitte képzelete?
hol az égi várost felfedezte?
<O😛</O😛
Akadémián hirdette Platón:
jobb elszenvedni, mint cselekedni<O😛></O😛>
rosszat, igazságtalanságokat,<O😛></O😛>
az igazság álma: paradoxon,
de a szerzett tudás – tapasztalat
egyesítés drága terhe alatt –
szellem erejét majd felhalmozza:
az észigazság paradoxona,
és az égi város gondolata
az embert végül felszabadítja.
<O😛</O😛
A márványoszlopok közt e szavak
háromezer éve visszhangzanak:
ha izzó éjszakák után a reggel
fátyolt bont az ezüst ligetekben,
ha rézszínű sörények
lángolnak a napban,
ha káprázatok igézete,
és az idő ígérete fellobban...
Nap és Éj <O😛</O😛
<O😛</O😛
Helénák és ifjú helóták
Játszottak álmomban,
És ciprusok meneteltek
A völgy peremén a Nap felé:
Hajladoztak a szélben, <O😛</O😛
Kapaszkodtak az utak mentén,
Mindig magasabbra,
Ahol kitárul a katlan,
A liget felett ott állt a szentély.
<O😛</O😛
Micsoda látvánnyal jött el a hajnal?
Könnyű párákból kitakarta magát
a lágyszavú tenger, s halk csobogással
ébresztgette főnix madarát.
A szentély ligetében, a tölgyek alatt,
az árnyak mögül már kihasadt a Nap.
Kapujában várt rá sugárzón Szapphó,
s mély-tüzű hangján gordonka szólt:
Evoé Héliosz,<O😛</O😛
Evoé Aphrodité!
<O😛</O😛
Kilép a papnő égszínkék palástban,
babér-cserjét font koszorús hajába,
érző kezében szárnyal, zendül a lant,
és felhangzik isteni ajkán a dal –
<O😛</O😛
Felriadtam,
szememben álomtalanított emlék,
képe még megidéz,
borzongás fut végig rajtam,
megigéz a képzelet:
egyszer mindezt már megéltem,
már mindez megtörtént.
<O😛</O😛
Fekete sörények repültek a tánccal,
pusztai ifjú harcosok
gyönyörű, szelíd asszonyokkal
hajladoztak a vágytól:
foguk, testük összekoccant.
<O😛</O😛
Mézszínű sörények
lángoltak a Napban,
káprázatok visszfénye,
s az idő igézete ellobbant.
<O😛</O😛
Nézem a márvány vizes fényeit,
a repedéseket a falakon,
a kővilág megőrzi kincseit,
s titkaival a nyári, görög alkony
emlékeivel rám nevet, vakon.
Pellionról suttog sejtelemmel,
s varázslatot lehel a messzi ég:
a fehér sziklákon habzó tenger
a ciprusok közt őrzi a szentélyt,
s benne Éj-királynő hármas lelkét.
Babér ligetekben szerelmesen
vágtat a lejtőkön borzongó szél,
és kentaur csapatok lihegnek
a nimfa vágyak holdas éjjelén,
ölelkeznek a szent liget ölén,
szüzek lovagolnak, sikong a szél,
táncol a Hold és víztükrén a fény,
a nimfa papnők áldott ünnepén.
A liget felett a sziklafokon,
közel az éghez, sok évszázadon,
e szent helyről hullottak a mélybe
a fényből távozók, ha kerek volt,
már önként mentek, ha hívott a hold.
<O😛</O😛
Izzó éjszakák után, a józan
víz felől, a fülledt szigetekre
párákat hajt a jókedvű hajnal,
harmat ül a balzsamos füvekre,
rálehel az alvó ligetekre,
ünnepi fénnyel köszönti a reggelt.
<O😛</O😛
A sziget felett a sziklapadon,
közel az éghez, sok-sok hajnalon,
kedvelt helyén várta a reggelt,
s szemlélte az ég fényeit Platón,
meghallgatta, mit üzen Pellion,
s miről mesél a lázadó tenger.
<O😛</O😛
Itt fenn, a visszhang nélküli csendben,
néha, tanúk nélkül vallott a szél:
Törvényeket feltörni nem lehet,
ki ennyit tud csak, az is elveszett.
Az ember ősi ösztönök rabja,
szíve vágyak erdejébe zárja -
Jól tudta Platón: dodona beszéd
a világ megértéséhez kevés.
<O😛</O😛
A világ, és benne az ember:
végtelen utazás, időtenger –
törvénye – szakadatlan körforgás,
harmónia, örök megújulás.
Jól tudta a halhatatlan Mester,
mint vezeti nagy útján az embert
szíve-vágya, és józan szelleme,
csak a sors csalóka játékszere –
míg az ösztön hálójának foglya,
lelkét a félelem ostromolja,
hogy lesújt rá a sors-tragédia.
<O😛</O😛
Sugárzó látomások hajnalán,
horgonyát vesztve, Hellasz szelleme
a megértés forrásához repítette –
a tiszta ész határon túli földjére,
hol az Ideák, álmok visszfénye,
vagy őskultúrák hullámverése,
Atlantiszát megidézte.
<O😛</O😛
Ismerte a Mester: Áment, Ámont,
Föníciát, Sineárt, Akkádot,
Perzsiát, Izraelt, és Pelliont,
s az egész görög mondavilágot,
de mely égbe vitte képzelete?
hol az égi várost felfedezte?
<O😛</O😛
Akadémián hirdette Platón:
jobb elszenvedni, mint cselekedni<O😛></O😛>
rosszat, igazságtalanságokat,<O😛></O😛>
az igazság álma: paradoxon,
de a szerzett tudás – tapasztalat
egyesítés drága terhe alatt –
szellem erejét majd felhalmozza:
az észigazság paradoxona,
és az égi város gondolata
az embert végül felszabadítja.
<O😛</O😛
A márványoszlopok közt e szavak
háromezer éve visszhangzanak:
ha izzó éjszakák után a reggel
fátyolt bont az ezüst ligetekben,
ha rézszínű sörények
lángolnak a napban,
ha káprázatok igézete,
és az idő ígérete fellobban...
Nomogenézis
Illés jelenései <O😛</O😛
<O😛</O😛
Tudta, öreg már az útra,
mégis egyedül kell elindulnia ma,
egy hete nem evett,
előtte is csak kenyeret –
csigákba csavarta haját,
csomókba fonta hosszú szakállát.
sokáig írt, írt –
<O😛</O😛
Most elviszi magával a Hírt,
és mind a sok teleírt drága papírt.
Itt már nincs semmi keresnivalója,
eljött a cselekvés ideje,
erre várt évek óta, hogy sorsát betöltse.
<O😛</O😛
Tudta, megérzi, ha ütött az óra,
de még nem térhet nyugovóra,
várják Illést – mit üzen általa az Ég –
reá tekint Istene és a kiválasztott nép.
Hisznek benne, mert tudja milyen a világ,
ismeri a föld minden baját, panaszát,
némán szemlélte egy életen át –
tudja, miért fáj az igazság.
<O😛</O😛
Elindult hát a kezdetben választott úton,
elhárított minden akadályt, követ,
nem csábítja többé, pénz, hatalom, üzlet,
csahos fog-meg, álnok perzekutor
már nem állíthatja meg – A hosszú úton
a hit ereje emelte magasba,
ahogy lázas szíve dobogta súgva,
ahogy elgondolta annyi éve –
lelkét az áldozat erénye elragadta,
jött, jött térden csúszva, botladozva,
hogy a világnak elmondja –
<O😛</O😛
És amikor a sátoros hegy tetejére lépett,
látkörébe fogta a szívének, oly drága vidéket,
torka kiszáradt,
feljebb, feljebb az oromra hágott,
míg meglátta a lába előtt heverő,
haldokló világot.
<O😛</O😛
Betelt az idő, ütött az utolsó óra,
elmúlik a világ dicsősége, elég a rongya,
nem szül újabb halált az élet,
nem lesz a túlvilági lét az ember gondja,
nem lesz több reménye a halál jegyesének –
Bábel bolondja, lélek vándora – dörgött hangja
nem lesz kulcsa, valami új élet kezdetének.
EMLÉKEZZETEK! az Úr mit hirdetett!
bár egy szót kiáltott csak, megindultak a hegyek,
SZERESSETEK! (zúgtak a szavak)
Szeressetek emberek! mert csak ez ad
megcsalt szíveteknek békét, nyugodalmat.
<O😛</O😛
Mielőtt gyülekeztek Illés szavára a fellegek,
a tenger felett, egyre közelebb,
villámok vették körül a lángoló eget,
a Kármell hegy haragos, új ura
tűzzel, esővel vesszőzte az idegen Istent –
Bál bömbölt, átkozta Jezabelt –
az ég szakadatlan dörgött
és zúgva zengett a menny –
mint álmában annyiszor,
most is megjelent a kifejezhetetlen,
égő csipkebokor –
már alig-alig látja, elvakítja fénylő aurája –
Jerikó felől vihar közeledett,
tüzes paripák vontatták sebesen
a lángoló, fényes napszekeret –
pehelyként ragadta magasba,
keresztül a vibráló messzeségen
a tizenhat táltos, táncos paripa.
Érezte, elönti valami édes nyugalom.
Maradj velem – suttogta – kérlek vezess!
ne engedd el a kezem Istenem,
ne legyen a semmi martaléka életem.
Ne eméssze el a tüzes Ég
a lélek áldozatos gyermekét!
Illés jelenései <O😛</O😛
<O😛</O😛
Tudta, öreg már az útra,
mégis egyedül kell elindulnia ma,
egy hete nem evett,
előtte is csak kenyeret –
csigákba csavarta haját,
csomókba fonta hosszú szakállát.
sokáig írt, írt –
<O😛</O😛
Most elviszi magával a Hírt,
és mind a sok teleírt drága papírt.
Itt már nincs semmi keresnivalója,
eljött a cselekvés ideje,
erre várt évek óta, hogy sorsát betöltse.
<O😛</O😛
Tudta, megérzi, ha ütött az óra,
de még nem térhet nyugovóra,
várják Illést – mit üzen általa az Ég –
reá tekint Istene és a kiválasztott nép.
Hisznek benne, mert tudja milyen a világ,
ismeri a föld minden baját, panaszát,
némán szemlélte egy életen át –
tudja, miért fáj az igazság.
<O😛</O😛
Elindult hát a kezdetben választott úton,
elhárított minden akadályt, követ,
nem csábítja többé, pénz, hatalom, üzlet,
csahos fog-meg, álnok perzekutor
már nem állíthatja meg – A hosszú úton
a hit ereje emelte magasba,
ahogy lázas szíve dobogta súgva,
ahogy elgondolta annyi éve –
lelkét az áldozat erénye elragadta,
jött, jött térden csúszva, botladozva,
hogy a világnak elmondja –
<O😛</O😛
És amikor a sátoros hegy tetejére lépett,
látkörébe fogta a szívének, oly drága vidéket,
torka kiszáradt,
feljebb, feljebb az oromra hágott,
míg meglátta a lába előtt heverő,
haldokló világot.
<O😛</O😛
Betelt az idő, ütött az utolsó óra,
elmúlik a világ dicsősége, elég a rongya,
nem szül újabb halált az élet,
nem lesz a túlvilági lét az ember gondja,
nem lesz több reménye a halál jegyesének –
Bábel bolondja, lélek vándora – dörgött hangja
nem lesz kulcsa, valami új élet kezdetének.
EMLÉKEZZETEK! az Úr mit hirdetett!
bár egy szót kiáltott csak, megindultak a hegyek,
SZERESSETEK! (zúgtak a szavak)
Szeressetek emberek! mert csak ez ad
megcsalt szíveteknek békét, nyugodalmat.
<O😛</O😛
Mielőtt gyülekeztek Illés szavára a fellegek,
a tenger felett, egyre közelebb,
villámok vették körül a lángoló eget,
a Kármell hegy haragos, új ura
tűzzel, esővel vesszőzte az idegen Istent –
Bál bömbölt, átkozta Jezabelt –
az ég szakadatlan dörgött
és zúgva zengett a menny –
mint álmában annyiszor,
most is megjelent a kifejezhetetlen,
égő csipkebokor –
már alig-alig látja, elvakítja fénylő aurája –
Jerikó felől vihar közeledett,
tüzes paripák vontatták sebesen
a lángoló, fényes napszekeret –
pehelyként ragadta magasba,
keresztül a vibráló messzeségen
a tizenhat táltos, táncos paripa.
Érezte, elönti valami édes nyugalom.
Maradj velem – suttogta – kérlek vezess!
ne engedd el a kezem Istenem,
ne legyen a semmi martaléka életem.
Ne eméssze el a tüzes Ég
a lélek áldozatos gyermekét!
Nomogenézis
Egyenlők voltak Ők, a jóban, rosszban,
Mint jó a rosszban, rossz a jóban,
Egy dolog két oldala megkétszerezve,
Mint két elemből álló két elegy.
Egybeöltve egy dolog két oldala:
Egy meg egy (megkétszerezett egyszer egy)
<O😛</O😛
A Jó nem volt, oly végletes,
Mint jó fonákja,
Mert a bűn se rosszabb, mint a Jó halála,
Ezért csak egy maradhatott.
<O😛</O😛
Igen, csak egy maradt meg ott.
Az élet, lám értelmesebb, a Jó-halál se célja.
Az élet él az életért,
Hagyja folyni végzetét,
Nem pusztítja el magát,
(Ha fejlődik és válogat)
Azért a túlságos dolgokat
Sem kéri számon – sem a holtakat –
De míg az inga jár,
Fizetni kell, majd mindenért.
Ka-en és Ab-el
(ősi töredék)<O😛</O😛
(ősi töredék)<O😛</O😛
Egyenlők voltak Ők, a jóban, rosszban,
Mint jó a rosszban, rossz a jóban,
Egy dolog két oldala megkétszerezve,
Mint két elemből álló két elegy.
Egybeöltve egy dolog két oldala:
Egy meg egy (megkétszerezett egyszer egy)
<O😛</O😛
A Jó nem volt, oly végletes,
Mint jó fonákja,
Mert a bűn se rosszabb, mint a Jó halála,
Ezért csak egy maradhatott.
<O😛</O😛
Igen, csak egy maradt meg ott.
Az élet, lám értelmesebb, a Jó-halál se célja.
Az élet él az életért,
Hagyja folyni végzetét,
Nem pusztítja el magát,
(Ha fejlődik és válogat)
Azért a túlságos dolgokat
Sem kéri számon – sem a holtakat –
De míg az inga jár,
Fizetni kell, majd mindenért.
Nomogenézis
<O😛</O😛
<O😛</O😛
Káin és Ábel<O😛></O😛>
modern változat<O😛</O😛
<O😛</O😛
Egyenlők voltak Ők – a legnagyobbak,
Mint Jó a rosszban, Rossz a jóban,
Egy dolog két oldala, úgy egybeoldva,
Hogy kétszerezze önmagát a két egyed.
<O😛</O😛
A Jó, nem volt oly végletes,
Mint rossz-testvére, jó-fonákja,
Mert a bűn se rosszabb, mint a Jó halála,
Ezért csak egy maradhatott.
<O😛</O😛
Igen, csak egy maradt meg ott,
De akkor senki semmit nem tudott,
Késleltetett kísérlet, baleset?
Kis kisiklás, ugrás, változás,
Vagy fejlődés volt, és új kezdetek?
Próba lett az élet, vagy halál,
(Ezer világ közül ilyet, ha egy kínál)
Mikor Ábelét Káin feldarálta,
Megfogta Őt a sors varázsa – Igen –
Megszűnt a kényes, kérges állapot,
A külső-belső egyensúly hiánya,
(Eltűnt az égi szellem földi mása)
De erről senki nem nyilatkozott.
Levegőben volt a döntő változás,
A kényszerítő áldozat,
Próbakővé vált a bűntett és halál,
Így a Jó és Rossz is megoldást talált,
Hiszen szimmetria csak elvben létezett,
Mint tudjuk jól –
A Jó nem volt még végletesen végleges,
Azért csak egy maradhatott.
Igen, csak egy maradhatott,
Az életért is sírhatunk mi még,
Az élet védtelen, halál a tét,
Az élet küzd és halni kész az életért,
Nem hagyja futni végzetét,
Majd elpusztítja önmagát,
Csak változik, nem válogat,
Ezért a túlságos dolgokat
Majd számon kéri: mind a holtakat,
De míg az inga jár –
Még megfizettet majd itt mindezért:
Megfizetünk mindenért. <O😛</O😛
modern változat<O😛</O😛
<O😛</O😛
Egyenlők voltak Ők – a legnagyobbak,
Mint Jó a rosszban, Rossz a jóban,
Egy dolog két oldala, úgy egybeoldva,
Hogy kétszerezze önmagát a két egyed.
<O😛</O😛
A Jó, nem volt oly végletes,
Mint rossz-testvére, jó-fonákja,
Mert a bűn se rosszabb, mint a Jó halála,
Ezért csak egy maradhatott.
<O😛</O😛
Igen, csak egy maradt meg ott,
De akkor senki semmit nem tudott,
Késleltetett kísérlet, baleset?
Kis kisiklás, ugrás, változás,
Vagy fejlődés volt, és új kezdetek?
Próba lett az élet, vagy halál,
(Ezer világ közül ilyet, ha egy kínál)
Mikor Ábelét Káin feldarálta,
Megfogta Őt a sors varázsa – Igen –
Megszűnt a kényes, kérges állapot,
A külső-belső egyensúly hiánya,
(Eltűnt az égi szellem földi mása)
De erről senki nem nyilatkozott.
Levegőben volt a döntő változás,
A kényszerítő áldozat,
Próbakővé vált a bűntett és halál,
Így a Jó és Rossz is megoldást talált,
Hiszen szimmetria csak elvben létezett,
Mint tudjuk jól –
A Jó nem volt még végletesen végleges,
Azért csak egy maradhatott.
Igen, csak egy maradhatott,
Az életért is sírhatunk mi még,
Az élet védtelen, halál a tét,
Az élet küzd és halni kész az életért,
Nem hagyja futni végzetét,
Majd elpusztítja önmagát,
Csak változik, nem válogat,
Ezért a túlságos dolgokat
Majd számon kéri: mind a holtakat,
De míg az inga jár –
Még megfizettet majd itt mindezért:
Megfizetünk mindenért. <O😛</O😛
Nomogenézis
LEGENDA
Afrikában, egy parányi dzsungel nép
Hagyományt őriz, a múlt emlékeként:
Földre látogattak csillag-űrhajók,
Tudást osztva – mondják – elhozták a Jót.
Jönnek újra, tudásunk, ha egyesül,
S nem leszünk magunkban többé egyedül,
Jönnek új hajók és csillagemberek,
Ha a Földön mindenütt már béke lesz.<O😛</O😛
„Szétosztott tudás” a titkok kulcsa ez,
S egyesítés – fejlődésünk csúcsa lesz.
Mint ősi írás, oly tömör e jóslat,
Mely megragadja mélységes valónkat<O😛</O😛
Hogy születhetett a dogon legenda?
Hisz’ e nép, mint tudjuk, analfabéta.
Ki tanított? és milyen tudás része ez?
Melyet e nép, soha, meg sem érthetett?
Palack-posta? Üzenet a tengeren?
Vagy, mint virágpor bőségben? Szertelen
Szellem ujjnyoma: virtuóz idegen
Játéka süket hangszeren: csak legyen?
<O😛</O😛
LEGENDA
Afrikában, egy parányi dzsungel nép
Hagyományt őriz, a múlt emlékeként:
Földre látogattak csillag-űrhajók,
Tudást osztva – mondják – elhozták a Jót.
Jönnek újra, tudásunk, ha egyesül,
S nem leszünk magunkban többé egyedül,
Jönnek új hajók és csillagemberek,
Ha a Földön mindenütt már béke lesz.<O😛</O😛
„Szétosztott tudás” a titkok kulcsa ez,
S egyesítés – fejlődésünk csúcsa lesz.
Mint ősi írás, oly tömör e jóslat,
Mely megragadja mélységes valónkat<O😛</O😛
Hogy születhetett a dogon legenda?
Hisz’ e nép, mint tudjuk, analfabéta.
Ki tanított? és milyen tudás része ez?
Melyet e nép, soha, meg sem érthetett?
Palack-posta? Üzenet a tengeren?
Vagy, mint virágpor bőségben? Szertelen
Szellem ujjnyoma: virtuóz idegen
Játéka süket hangszeren: csak legyen?
<O😛</O😛
Nomogenézis
<O😛</O😛
Újra, új „mementóvárosok” nevét
felvésik szégyen-oszlopunkra,
büszke városok megjósolt végzetét
a sors-idő, beváltja újra:
sorsunk véres, diktatúra.
<O😛</O😛
Bájoló idők méhéig érek el,
kutatva ősi dzsungelekben,
rítusok, dobok, felhangzó énekek
után kapok, felindult szívvel,
olthatatlan sejtelemmel.
<O😛</O😛
Gének integrátumában: bélyegek,
az ember-szívbe mélyre égtek,
gyűlölt félelem, kioltott életek,
lelkünkbe fonva gyökereznek:
ős-jelek, ellenség-képek.
<O😛</O😛
Tüskés ősbozótba rejtező vadász
kivárt és úgy csapott le vadra,
s ember-idegent is így ért gyors halál,
ha óvatlan került az útra,
lehullt némán, földre sújtva.
<O😛</O😛
Szellemek belengték barlang-otthonát,
ha gondolt néha, álmodozva…
tűzvarázs gyötörte lelkét, látomás
égette fájón, lázadozva
sóvárgott lelke jajongva.
<O😛</O😛
Gondolt arra még, hogy volt idő, mikor
nem ismerték a tűz hatalmát,
szellemek parázs szeme, ha izzott, forrt
az éji dzsungel, rázta a láz:
halotti tort ült a vadász.
Védtelen volt, fázott, éhezett sokat,
örök veszélyben, nyomorultan,
dermedten lapult, míg ádáz nagy-vadak,
a torkos éjben lopakodtak,
Ó csak jönne már a hajnal!
<O😛</O😛
Éhes dzsungel éjben vesztek el sokan,
a lét acél karommal tépte
szakadatlan, míg a tűzhöz eljutott:
s a vadon méhéből kitörve:
tűz virágát megszerezte.
<O😛</O😛
Mementó<O😛</O😛
<O😛</O😛
Újra, új „mementóvárosok” nevét
felvésik szégyen-oszlopunkra,
büszke városok megjósolt végzetét
a sors-idő, beváltja újra:
sorsunk véres, diktatúra.
<O😛</O😛
Bájoló idők méhéig érek el,
kutatva ősi dzsungelekben,
rítusok, dobok, felhangzó énekek
után kapok, felindult szívvel,
olthatatlan sejtelemmel.
<O😛</O😛
Gének integrátumában: bélyegek,
az ember-szívbe mélyre égtek,
gyűlölt félelem, kioltott életek,
lelkünkbe fonva gyökereznek:
ős-jelek, ellenség-képek.
<O😛</O😛
Tüskés ősbozótba rejtező vadász
kivárt és úgy csapott le vadra,
s ember-idegent is így ért gyors halál,
ha óvatlan került az útra,
lehullt némán, földre sújtva.
<O😛</O😛
Szellemek belengték barlang-otthonát,
ha gondolt néha, álmodozva…
tűzvarázs gyötörte lelkét, látomás
égette fájón, lázadozva
sóvárgott lelke jajongva.
<O😛</O😛
Gondolt arra még, hogy volt idő, mikor
nem ismerték a tűz hatalmát,
szellemek parázs szeme, ha izzott, forrt
az éji dzsungel, rázta a láz:
halotti tort ült a vadász.
Védtelen volt, fázott, éhezett sokat,
örök veszélyben, nyomorultan,
dermedten lapult, míg ádáz nagy-vadak,
a torkos éjben lopakodtak,
Ó csak jönne már a hajnal!
<O😛</O😛
Éhes dzsungel éjben vesztek el sokan,
a lét acél karommal tépte
szakadatlan, míg a tűzhöz eljutott:
s a vadon méhéből kitörve:
tűz virágát megszerezte.
<O😛</O😛
Nomogenézis
<O😛</O😛
<O😛</O😛
Barátaim, testvéreim –
nem siratom, csak megkönnyezem,
hogy szívetek, ily könyörtelen,
és Shakespeare drága nyelvén
nem fakad ének, vagy költemény,
de Dante, Balzac ege alatt
sem felelget dal már önfeledten.
<O😛</O😛
Másként lesz majd, megígérem:
az ünnepekre, minden évben,
egy-egy szál virágot tépek,
a szívemből dalvirágot,
s helyettetek, neve mellé elhelyezek.
Leszek magam, emlékőrző,
az utolsók között az első,
mint Altamira őr-szelleme,
Atalanta szeretője –
boldog korokba visszatérő, visszanéző,
barlang-varázs művészet teremtő –
Leszek, kultúra pogány fohásza,
utolsó sámánja,
elveszett korok mohikánja,
ahol jellemek, szívek szikráztak,
nem csak érvek csatáztak –
Ahol az álmok valóra váltak,
s ahogy múltak az évek,
együtt növekedtek a példaképek,
a szelídek, és jó szellemek
megistenültek és egekbe értek,
ám, ha elvesztek is mások,
jöttek helyettük újabb messiások –
a régi népek az istenekkel békében éltek.
<O😛</O😛
Valamiként, minden nép imádta istenét,<O😛</O😛
és várta megváltó fiát, a megígért messiást,<O😛</O😛
és amikor megtörtént – ím eljött végre –<O😛</O😛
minő arculcsapás, <O😛</O😛
a gyanútlant megcsúfolta,<O😛</O😛
csalárd eszközével egy galád –<O😛</O😛
acél csapda – Izraelt válasz elé állította,<O😛</O😛
állította párba: Jézusával, Barabást.<O😛</O😛
<O😛</O😛
Építeni és nem rombolni akarok,<O😛</O😛
az igazságért, és nem ellenére,<O😛</O😛
hozzátok szólni szelíden szeretnék<O😛</O😛
szellemének emlékére –<O😛</O😛
hogy ne legyen szívünkben horog,<O😛</O😛
se harag-fátyol a szemekben, szitok<O😛</O😛
se fogaink között –<O😛</O😛
és ne karcolja szánkat homok,<O😛</O😛
megemészthetetlen –<O😛</O😛
És nem érzek örömöt, amikor azt mondom,<O😛</O😛
tudjuk: létezett, <O😛</O😛
római volt, és nem a legnemesebb.<O😛</O😛
Ponthius Pilátus –<O😛</O😛
emlékét nem őrzi a Palatínus –<O😛</O😛
meghasonlást akart és csapdát állított,<O😛</O😛
Pászka ünnepén, a sors eszközeként,<O😛</O😛
az idő mérlegén kiszolgáltatott<O😛</O😛
római katona volt, <O😛</O😛
és nem kegyelmezett:<O😛</O😛
a helytartó tudta jól:<O😛</O😛
a nép szabadsághősével szemben <O😛</O😛
a partus Jézus elveszett.<O😛</O😛
<O😛</O😛
Bizony mondom, s lehet, hiába –
Isten nem ilyen mértékkel mér,
és nem ilyen eszközökkel –
nem felel szentségtöréssel az egyikért.
Ez az ember szellem ujja,
rávall a hamis kéz, és amire rámutat –
a kereszthez vezető végső útra –
látszólag, jó szándékkal: érvel,
terel, mosom a kezeim – mondja
ám ez nem az irgalom útja.
<O😛</O😛
Leveszem rólatok a terhet,
és megkérdezem helyettetek:
hogy történhetett, ki vétkezett?
az örök idő grádicsára lépek,
és összerakom a régi képet.
<O😛</O😛
Izrael királya –
Róma, császárhű barátja:
Heródes – kinek jó Claudius,
oly sokat köszönhetett,
erejük is együtt növekedett,
Rómától távol, Jeruzsálemében
keleti délibábról álmodott.
Bízott sorsában, népe szellemében,
elhidegült és fegyvert halmozott.
Elhitte, ő lesz népe Messiása,
harcra készült, de győzni nem tudott,
hamvába holt a Nagyravágyó álma,
mit végzetül népének ott hagyott –
Heródes bűne, dőre vágya,
dicsőség helyett pusztulást hozott.
<O😛</O😛
Nyomult Róma:
haladt előre fokról-fokra,
mint az örvény húzta-vonta,
szédült a nép – szegény Júda –
szakadt bőre, tört a csontja,
nőtt a harag –
forrt már vére, mint a katlan,
jajdult bősz, vad indulattal,
de legázolták, irgalmatlan.
<O😛</O😛
A történelem csomójában,
kíméletlen erők csatáztak,
fékezhetetlen indulattal,
mikor a küldetés erős hitével,
maga az igazság: Jézus jött el.
„Íme az ember” – szólt Pilátus
Mi hát az igazság – Mester?
kérdezte türelmesen,
és a hitében legyőzhetetlen,
meg nem hajolt, (mert a bűntől szabad volt)
fejét nem hajtotta, magát nem alázta,
római előtt senki félni,
könnyezni nem látta,
hisz maga volt a Világ ígért Messiása.<O😛</O😛
<O😛</O😛
Ahogy kilépett az időbe,
az események erőterébe,
Jézus lett a csomó – az origó –
puszta léte, a hazugság álarcát letépte,
És a világ hatalmát, hitét,
erkölcsét megítélte.
<O😛</O😛
Érett mannaként hullott
Pilátus ölébe az alkalom,
hogy üssön az erőtlen papokon,
és világossá legyen: egyetlen úr
a porondon, rajta kívül nincs hatalom,
ésszel, erővel mindent megtehet,
mégis elmondhatja: mosom kezeimet.
<O😛</O😛
És Barabást futni hagyta? – Ugyan?
Elengedte szabadságra, három napra.
<O😛</O😛
Színjáték volt e tragédia,
megnyilatkozott Pilátus fölénye,
mindenkinek megmutatta:
látjátok? ilyenek vagytok –
kezemre adtok, egy ártatlan bolondot,
és követelitek: feszítsd meg!
Ez igazi mester munka: a bűnt
a papok, s a nép nyakába varrta.
<O😛</O😛
Mi hát az igazság?
kire célzott itt a fegyver,
kit fenyegettek kereszttel,
Galileában égő utak mentén,
és Jeruzsálemben a koponyák hegyén?
Miért fogták el Isten egy-fiát?
<O😛</O😛
A képmutató Birodalom
Jézust bolondként gyalázta,
töviskoronával koronázta,
hisz’ maga vallotta: Ő a zsidók királya.
<O😛</O😛
Bár nem e-világból való királysága,
miért feszítették keresztre Jézus-királyt?
A pártus Mária fiát?
Milyen rémséget, és ármányt szőtt a hatalom
azokon a szörnyű, szomorú napokon –
milyen végzet ült a dombokon?
<O😛</O😛
A világhatalom,
mindig harc, harag és fájdalom –
éles kés, mely a világ testét szabdalja szét.
<O😛</O😛
Mesélj Karthágó! – mit tett Róma,
mivé lett Hannibál trónja?
hová tűnt Levante régi fénye
és Fönícia dicsősége?
Mesélj Jeruzsálem! – mit tett Róma,
Egyiptom, Asszíria
és nagy Alexandrosz utóda?
Hányszor pusztult el a város
szépséges temploma,
mikor hódítók serege ostromolta?
<O😛</O😛
A hódító,
abroncs a népeken, béklyó,
métely, félelem,
hódolat megriadt szíveken –
üzen, választ kér, követel –
szabadság? – harc, vagy béke kell?
<O😛</O😛
Mesélj nekünk Biblia!
Napkelet bölcs tanúja,
milyen volt Istar kapuja?
és miért öltött álruhát,
a héber törzsek ős-atyja Ábrahám,
mikor elhagyta város-táborát?
Miért pusztult el Ó- és Új Babilon,
és a híres bábeli torony?
Kitől szerezte jogát a barbár Akkád,
Asszúria és a Hettiták,
hogy legázolják Uruk, Úr, sineár,
Ábrahám lakta, városállamát?
<O😛</O😛
Meséld el nekünk Biblia!
miként pusztult Izrael,
mikor a Nílus menti paradicsom,
piramisos Ó-Egyiptom,
keleti hódítóként útra kelt,
és rabszíjon hajtotta el
a héber törzsek színe-javát,
de érintetlen hagyta hitét
és Jeruzsálem templomát?
<O😛</O😛
Mindig baljós hatalom
gyűrűzte körül az utakon,
de lelkében égett az ősi ígéret,
ha Ábrahámmal népe útra kel,
bár hitéért szenvedni, harcolnia kell,
az Úrral szövetségben Izrael,
az Ígéret földjén, új hazára lel.
<O😛</O😛
Még soha ennyi életerő,
bátor vezér, nagyszerű had
nem pusztult el vakmerőn
az ostromgép ütései alatt.
A győzelmes légió-sasok
felszálltak a meghódolt falakra,
már Rómáé volt Európa,
és nagy Sándor keleti birodalma –
a Próféták népe miben bízhatott?
<O😛</O😛
Míg a kolosszus
a nemzet testét morzsolta szét,
hitén kívül, mi egyebe maradt?
mikor a féltékeny görögség
könnyű kézzel ragadta el
múltja Istenét, az utolsó vigaszt.
Csak hite volt Júdea kovásza,
ezért bölcs és dicső Róma
elirigyelt, büszke hitét porig megalázta.
<O😛</O😛
Pax Romána!
<O😛</O😛
Meséld el Titusz!
mit jelentett Rómának a béke!
Mi volt Jeruzsálem bűne, büntetése?
Te tudod Líviusz!
mi a történet vége és méltó befejezése?
<O😛</O😛
Mint Karthágónak Scípió,
az lett Jeruzsálemnek a X. légió –
leomlottak a kőfalak,
emlékszel Jerikó?
név szerint ismerjük a gyújtogatót,
kinek kezétől lángra gyúlt a templom,
- kő kövön ott nem maradt,
- csak egy várrom
a puszta ég alatt...
- nem, nem, még az sem -
csak egy bástya,
mit az őrségnek, a város nagy Barátja –
Titusz meghagyott.
<O😛</O😛
A város halott.
„AVE PAX ROMÁNA”
béke, béke, béke,
Jeruzsálem kőbezárt emléke:
a SIRATÓ FALON
<O😛</O😛
Mindenki tudja, nem rágalom:
Róma! nem tudtad, mi az irgalom.
<O😛</O😛
- mi hát az igazság, Mester?
- nem folytatom…
<O😛</O😛
Majd, ha újra szelíd lesz az ember,
hidd el, Te is velünk leszel.
Hidd el! életünk napja, az értelem
akkor kel fel…
<O😛</O😛
Húsvéti meditáció<O😛</O😛
<O😛</O😛
Barátaim, testvéreim –
nem siratom, csak megkönnyezem,
hogy szívetek, ily könyörtelen,
és Shakespeare drága nyelvén
nem fakad ének, vagy költemény,
de Dante, Balzac ege alatt
sem felelget dal már önfeledten.
<O😛</O😛
Másként lesz majd, megígérem:
az ünnepekre, minden évben,
egy-egy szál virágot tépek,
a szívemből dalvirágot,
s helyettetek, neve mellé elhelyezek.
Leszek magam, emlékőrző,
az utolsók között az első,
mint Altamira őr-szelleme,
Atalanta szeretője –
boldog korokba visszatérő, visszanéző,
barlang-varázs művészet teremtő –
Leszek, kultúra pogány fohásza,
utolsó sámánja,
elveszett korok mohikánja,
ahol jellemek, szívek szikráztak,
nem csak érvek csatáztak –
Ahol az álmok valóra váltak,
s ahogy múltak az évek,
együtt növekedtek a példaképek,
a szelídek, és jó szellemek
megistenültek és egekbe értek,
ám, ha elvesztek is mások,
jöttek helyettük újabb messiások –
a régi népek az istenekkel békében éltek.
<O😛</O😛
Valamiként, minden nép imádta istenét,<O😛</O😛
és várta megváltó fiát, a megígért messiást,<O😛</O😛
és amikor megtörtént – ím eljött végre –<O😛</O😛
minő arculcsapás, <O😛</O😛
a gyanútlant megcsúfolta,<O😛</O😛
csalárd eszközével egy galád –<O😛</O😛
acél csapda – Izraelt válasz elé állította,<O😛</O😛
állította párba: Jézusával, Barabást.<O😛</O😛
<O😛</O😛
Építeni és nem rombolni akarok,<O😛</O😛
az igazságért, és nem ellenére,<O😛</O😛
hozzátok szólni szelíden szeretnék<O😛</O😛
szellemének emlékére –<O😛</O😛
hogy ne legyen szívünkben horog,<O😛</O😛
se harag-fátyol a szemekben, szitok<O😛</O😛
se fogaink között –<O😛</O😛
és ne karcolja szánkat homok,<O😛</O😛
megemészthetetlen –<O😛</O😛
És nem érzek örömöt, amikor azt mondom,<O😛</O😛
tudjuk: létezett, <O😛</O😛
római volt, és nem a legnemesebb.<O😛</O😛
Ponthius Pilátus –<O😛</O😛
emlékét nem őrzi a Palatínus –<O😛</O😛
meghasonlást akart és csapdát állított,<O😛</O😛
Pászka ünnepén, a sors eszközeként,<O😛</O😛
az idő mérlegén kiszolgáltatott<O😛</O😛
római katona volt, <O😛</O😛
és nem kegyelmezett:<O😛</O😛
a helytartó tudta jól:<O😛</O😛
a nép szabadsághősével szemben <O😛</O😛
a partus Jézus elveszett.<O😛</O😛
<O😛</O😛
Bizony mondom, s lehet, hiába –
Isten nem ilyen mértékkel mér,
és nem ilyen eszközökkel –
nem felel szentségtöréssel az egyikért.
Ez az ember szellem ujja,
rávall a hamis kéz, és amire rámutat –
a kereszthez vezető végső útra –
látszólag, jó szándékkal: érvel,
terel, mosom a kezeim – mondja
ám ez nem az irgalom útja.
<O😛</O😛
Leveszem rólatok a terhet,
és megkérdezem helyettetek:
hogy történhetett, ki vétkezett?
az örök idő grádicsára lépek,
és összerakom a régi képet.
<O😛</O😛
Izrael királya –
Róma, császárhű barátja:
Heródes – kinek jó Claudius,
oly sokat köszönhetett,
erejük is együtt növekedett,
Rómától távol, Jeruzsálemében
keleti délibábról álmodott.
Bízott sorsában, népe szellemében,
elhidegült és fegyvert halmozott.
Elhitte, ő lesz népe Messiása,
harcra készült, de győzni nem tudott,
hamvába holt a Nagyravágyó álma,
mit végzetül népének ott hagyott –
Heródes bűne, dőre vágya,
dicsőség helyett pusztulást hozott.
<O😛</O😛
Nyomult Róma:
haladt előre fokról-fokra,
mint az örvény húzta-vonta,
szédült a nép – szegény Júda –
szakadt bőre, tört a csontja,
nőtt a harag –
forrt már vére, mint a katlan,
jajdult bősz, vad indulattal,
de legázolták, irgalmatlan.
<O😛</O😛
A történelem csomójában,
kíméletlen erők csatáztak,
fékezhetetlen indulattal,
mikor a küldetés erős hitével,
maga az igazság: Jézus jött el.
„Íme az ember” – szólt Pilátus
Mi hát az igazság – Mester?
kérdezte türelmesen,
és a hitében legyőzhetetlen,
meg nem hajolt, (mert a bűntől szabad volt)
fejét nem hajtotta, magát nem alázta,
római előtt senki félni,
könnyezni nem látta,
hisz maga volt a Világ ígért Messiása.<O😛</O😛
<O😛</O😛
Ahogy kilépett az időbe,
az események erőterébe,
Jézus lett a csomó – az origó –
puszta léte, a hazugság álarcát letépte,
És a világ hatalmát, hitét,
erkölcsét megítélte.
<O😛</O😛
Érett mannaként hullott
Pilátus ölébe az alkalom,
hogy üssön az erőtlen papokon,
és világossá legyen: egyetlen úr
a porondon, rajta kívül nincs hatalom,
ésszel, erővel mindent megtehet,
mégis elmondhatja: mosom kezeimet.
<O😛</O😛
És Barabást futni hagyta? – Ugyan?
Elengedte szabadságra, három napra.
<O😛</O😛
Színjáték volt e tragédia,
megnyilatkozott Pilátus fölénye,
mindenkinek megmutatta:
látjátok? ilyenek vagytok –
kezemre adtok, egy ártatlan bolondot,
és követelitek: feszítsd meg!
Ez igazi mester munka: a bűnt
a papok, s a nép nyakába varrta.
<O😛</O😛
Mi hát az igazság?
kire célzott itt a fegyver,
kit fenyegettek kereszttel,
Galileában égő utak mentén,
és Jeruzsálemben a koponyák hegyén?
Miért fogták el Isten egy-fiát?
<O😛</O😛
A képmutató Birodalom
Jézust bolondként gyalázta,
töviskoronával koronázta,
hisz’ maga vallotta: Ő a zsidók királya.
<O😛</O😛
Bár nem e-világból való királysága,
miért feszítették keresztre Jézus-királyt?
A pártus Mária fiát?
Milyen rémséget, és ármányt szőtt a hatalom
azokon a szörnyű, szomorú napokon –
milyen végzet ült a dombokon?
<O😛</O😛
A világhatalom,
mindig harc, harag és fájdalom –
éles kés, mely a világ testét szabdalja szét.
<O😛</O😛
Mesélj Karthágó! – mit tett Róma,
mivé lett Hannibál trónja?
hová tűnt Levante régi fénye
és Fönícia dicsősége?
Mesélj Jeruzsálem! – mit tett Róma,
Egyiptom, Asszíria
és nagy Alexandrosz utóda?
Hányszor pusztult el a város
szépséges temploma,
mikor hódítók serege ostromolta?
<O😛</O😛
A hódító,
abroncs a népeken, béklyó,
métely, félelem,
hódolat megriadt szíveken –
üzen, választ kér, követel –
szabadság? – harc, vagy béke kell?
<O😛</O😛
Mesélj nekünk Biblia!
Napkelet bölcs tanúja,
milyen volt Istar kapuja?
és miért öltött álruhát,
a héber törzsek ős-atyja Ábrahám,
mikor elhagyta város-táborát?
Miért pusztult el Ó- és Új Babilon,
és a híres bábeli torony?
Kitől szerezte jogát a barbár Akkád,
Asszúria és a Hettiták,
hogy legázolják Uruk, Úr, sineár,
Ábrahám lakta, városállamát?
<O😛</O😛
Meséld el nekünk Biblia!
miként pusztult Izrael,
mikor a Nílus menti paradicsom,
piramisos Ó-Egyiptom,
keleti hódítóként útra kelt,
és rabszíjon hajtotta el
a héber törzsek színe-javát,
de érintetlen hagyta hitét
és Jeruzsálem templomát?
<O😛</O😛
Mindig baljós hatalom
gyűrűzte körül az utakon,
de lelkében égett az ősi ígéret,
ha Ábrahámmal népe útra kel,
bár hitéért szenvedni, harcolnia kell,
az Úrral szövetségben Izrael,
az Ígéret földjén, új hazára lel.
<O😛</O😛
Még soha ennyi életerő,
bátor vezér, nagyszerű had
nem pusztult el vakmerőn
az ostromgép ütései alatt.
A győzelmes légió-sasok
felszálltak a meghódolt falakra,
már Rómáé volt Európa,
és nagy Sándor keleti birodalma –
a Próféták népe miben bízhatott?
<O😛</O😛
Míg a kolosszus
a nemzet testét morzsolta szét,
hitén kívül, mi egyebe maradt?
mikor a féltékeny görögség
könnyű kézzel ragadta el
múltja Istenét, az utolsó vigaszt.
Csak hite volt Júdea kovásza,
ezért bölcs és dicső Róma
elirigyelt, büszke hitét porig megalázta.
<O😛</O😛
Pax Romána!
<O😛</O😛
Meséld el Titusz!
mit jelentett Rómának a béke!
Mi volt Jeruzsálem bűne, büntetése?
Te tudod Líviusz!
mi a történet vége és méltó befejezése?
<O😛</O😛
Mint Karthágónak Scípió,
az lett Jeruzsálemnek a X. légió –
leomlottak a kőfalak,
emlékszel Jerikó?
név szerint ismerjük a gyújtogatót,
kinek kezétől lángra gyúlt a templom,
- kő kövön ott nem maradt,
- csak egy várrom
a puszta ég alatt...
- nem, nem, még az sem -
csak egy bástya,
mit az őrségnek, a város nagy Barátja –
Titusz meghagyott.
<O😛</O😛
A város halott.
„AVE PAX ROMÁNA”
béke, béke, béke,
Jeruzsálem kőbezárt emléke:
a SIRATÓ FALON
<O😛</O😛
Mindenki tudja, nem rágalom:
Róma! nem tudtad, mi az irgalom.
<O😛</O😛
- mi hát az igazság, Mester?
- nem folytatom…
<O😛</O😛
Majd, ha újra szelíd lesz az ember,
hidd el, Te is velünk leszel.
Hidd el! életünk napja, az értelem
akkor kel fel…
Nomogenezis
őrtorony – távoli
városok lámpa-fénye <O😛</O😛
határ-idő-határ<O😛</O😛
remény: hajnali menekülés
rohanás – Anglia vár
már hiába
felismerték
csúfos kaland –
nincs bocsánat
bilincse bekattant
tudta mi vár rá
mindenre készen áll
ideje lejárt…
csigalépcső
égő áldozat, fáklyák
látta a felindult tömeget
emlékezett –
a szélben lengtek
a megfeketedett tetemek
most elvonulnak előtte
a rettenetben égő vádoló szemek
őt vádolják
az élő és holt tekintetek
most már hallja átkaikat
ártatlanok voltak?
<O😛</O😛
gurul, gördül a gondolat
fölszikrázik az a nap
mikor mint kisgyermek
még lelkesen lepkét kergetett
még most is látja
maga előtt a színes szárnyakat
szerette a virágokat kerteket szobrokat
és a hűséges agarak –
mennyi emlék?
mindenre emlékezett
hangokat hall, távoli szavakat
hófehér éjszakába zengő harangokat –
a hóhér lépte alatt döng az ácsolt padozat
ez visszarántja –
a fanyar fenyőillat az orrába csap
csípi szemét az ázott fűrészpor,
mint régen, egykor
az ősi sziklatemplom fanyar kátrány illata
az izzadó kövek – a gyantás szövétnek
és a tömjénfüst ismerős szaga –
torkát fojtogatja az emlékezés:
apja síboltja, ahol lobogott a sötét
ott fekszik örök nyugalomban
bekötötték a szemét
közeleg a vég – tudta:
nincs menekülés
ideje homokórája lepereg
hallja: fülében pattognak az erek
szíve alig-alig ketyeg –
hideg verejték önti el testét
ürességes émelygés
tör fel gyomrából – görcse
felszáll az agyba
hideg és láz rázza
feltépi ajkán a bőrt a hideglelés
jeges eső veri szemöldökét
remegés szorítja torkát, homlokát
tudja, már nem bírja soká
hátrakötötték kezét
levágták haját: megkopasztották
ez embertelen – miért kínozzák?
hiszen (régen) készen áll
vérpad és áldozat
miért várakoznak?
már felolvasták ítéletét:
rásütötték a szégyen bélyegét
felvonva, megfenve vár a kés –
az éhes penge guillotinja
hallgatja a tömeg miként átkozza
gyalázza királyát, királynőjét –
a mindig zajos csőcselék
a halálát, vérét akarja –
megindul a hóesés
micsoda tél: hó és eső
jégverés január 21-én
<O😛</O😛
zsibbadás vett rajta erőt –
de most váratlan izzó fájdalom tör át –
hallja még a szisszenést – hideg a fém
szilánkokra hullik a világ
milyen vakító a fény
valami gát szétszakadt
valaki szánalmasan kiáltott –
talán ő volt? még mindig ő volna az?
alig érzi – becsapja az agy – ennyi csak?
markol keze – tudja valami elveszett
minden jéghideg
a szenvedés kövei szétgurultak
ím elvégeztetett –
de mi ez a sietős hullámverés
a tudat még mindig él?
rohan súlytalan egy örvénylő alagútban
kitágul a tér – valami űzi szakadatlan
vonzza a fény
most már tudja : átszakadt a fal
elnyelte a határtalan
elszállt a zengő robajjal
megszabadult? csend és béke van
végtelen nyugalomban
szelíd álomba szenderült – az űrbéli
másvilági tájakon – nincs semmi fájdalom
de nem szűnt meg – tudata csak elmerült
és elkeveredett
téren időn kívül alaktalan
csak láthatatlan árnyéka lebeg…
XVI. Lajos halála<O😛</O😛
<O😛</O😛
őrtorony – távoli
városok lámpa-fénye <O😛</O😛
határ-idő-határ<O😛</O😛
remény: hajnali menekülés
rohanás – Anglia vár
már hiába
felismerték
csúfos kaland –
nincs bocsánat
bilincse bekattant
tudta mi vár rá
mindenre készen áll
ideje lejárt…
csigalépcső
égő áldozat, fáklyák
látta a felindult tömeget
emlékezett –
a szélben lengtek
a megfeketedett tetemek
most elvonulnak előtte
a rettenetben égő vádoló szemek
őt vádolják
az élő és holt tekintetek
most már hallja átkaikat
ártatlanok voltak?
<O😛</O😛
gurul, gördül a gondolat
fölszikrázik az a nap
mikor mint kisgyermek
még lelkesen lepkét kergetett
még most is látja
maga előtt a színes szárnyakat
szerette a virágokat kerteket szobrokat
és a hűséges agarak –
mennyi emlék?
mindenre emlékezett
hangokat hall, távoli szavakat
hófehér éjszakába zengő harangokat –
a hóhér lépte alatt döng az ácsolt padozat
ez visszarántja –
a fanyar fenyőillat az orrába csap
csípi szemét az ázott fűrészpor,
mint régen, egykor
az ősi sziklatemplom fanyar kátrány illata
az izzadó kövek – a gyantás szövétnek
és a tömjénfüst ismerős szaga –
torkát fojtogatja az emlékezés:
apja síboltja, ahol lobogott a sötét
ott fekszik örök nyugalomban
bekötötték a szemét
közeleg a vég – tudta:
nincs menekülés
ideje homokórája lepereg
hallja: fülében pattognak az erek
szíve alig-alig ketyeg –
hideg verejték önti el testét
ürességes émelygés
tör fel gyomrából – görcse
felszáll az agyba
hideg és láz rázza
feltépi ajkán a bőrt a hideglelés
jeges eső veri szemöldökét
remegés szorítja torkát, homlokát
tudja, már nem bírja soká
hátrakötötték kezét
levágták haját: megkopasztották
ez embertelen – miért kínozzák?
hiszen (régen) készen áll
vérpad és áldozat
miért várakoznak?
már felolvasták ítéletét:
rásütötték a szégyen bélyegét
felvonva, megfenve vár a kés –
az éhes penge guillotinja
hallgatja a tömeg miként átkozza
gyalázza királyát, királynőjét –
a mindig zajos csőcselék
a halálát, vérét akarja –
megindul a hóesés
micsoda tél: hó és eső
jégverés január 21-én
<O😛</O😛
zsibbadás vett rajta erőt –
de most váratlan izzó fájdalom tör át –
hallja még a szisszenést – hideg a fém
szilánkokra hullik a világ
milyen vakító a fény
valami gát szétszakadt
valaki szánalmasan kiáltott –
talán ő volt? még mindig ő volna az?
alig érzi – becsapja az agy – ennyi csak?
markol keze – tudja valami elveszett
minden jéghideg
a szenvedés kövei szétgurultak
ím elvégeztetett –
de mi ez a sietős hullámverés
a tudat még mindig él?
rohan súlytalan egy örvénylő alagútban
kitágul a tér – valami űzi szakadatlan
vonzza a fény
most már tudja : átszakadt a fal
elnyelte a határtalan
elszállt a zengő robajjal
megszabadult? csend és béke van
végtelen nyugalomban
szelíd álomba szenderült – az űrbéli
másvilági tájakon – nincs semmi fájdalom
de nem szűnt meg – tudata csak elmerült
és elkeveredett
téren időn kívül alaktalan
csak láthatatlan árnyéka lebeg…
Hasonló témák
