Szabad-e még így?

Szabad-e nekünk még így
Összemelegedve
Egymásba feledve temetni
Véres könnyektől itatott
Mindennapjaink?
Szabad-e nekünk még
gyermekeink szemébe nézve
meglátni a másikat,
s velük a közelgő Vég képébe vágni
a kezünkbe adott végtelent?
Szabad-e nekünk még így remegve
lesni egymás titkos sóhaját,
Mellyel halkan simítja végig
A másik rebbenő haját?

Lépéseim zaja halkan koppanva
Lábujjhegyre csitul,
S zavartan toporgok éned ajtaja előtt.
Csak tenyerem fektetem óvatosan,
Hol eddig durván kopogtattam.
Újjaim hegyén érzem, ahogy lüktet a zár.
Várja, hogy simítva megigézzem.
Behúnyt szemem alol a könnyek
Csendes gyémántként hullanak
Vágyaim partján fekvő
Kemény sziklából puhasággá
csiszolódott homokba.

Szemem fénye rég megtört már
S mélyén egy remete halkan kinevet.
Kérges fa odva lett a lelkem
Melynek törzsére körmömmel véstem a neved.
Nem szólok már, mert nincs, ki értsen,
Nem várom a választ, mert tudom rég,
Te a szél nyelvén suttogsz velem ,
Hisz számomra te vagy a kezdet, és a vég,
Rég nem önigazolásul kellesz nekem.

Hát mondd! Szabad-e nekünk még így szeretni?
Túl a lázadáson, túl az életen,
Túl a birtokláson, s mindenen, mi értelem?
Szabad-e még így ,
Mikor minden szétszaggatott álmom
Ajkaimba harapott sebből vérezve lüktet
Csókjaidtól lüktető szádon?

Aggódó szemed szemembe mélyeszted,
S háborgó lelkem szellemed kisérti.
Erős karoddal átöleled csöpp létem,
S cserfes magányomnak otthont ad szíved,
Féltőn figyelmeddel itatod
Szikkadt földdé apasztott hitem.
Szabad-e még így?
De kit érdekel? Csak így tudunk.
Csak így lehet.