Fremen 72 által megadott oldalon isten szavunk hu -n találtam egy érdekes képet. <TABLE style="WIDTH: 360pt; BORDER-COLLAPSE: collapse; mso-padding-alt: 0cm 3.5pt 0cm 3.5pt" cellSpacing=0 cellPadding=0 width=971 align=center bgColor=#ffffff border=0><TBODY><TR><TD style="PADDING-RIGHT: 3.5pt; PADDING-LEFT: 3.5pt; PADDING-BOTTOM: 0cm; WIDTH: 234pt; PADDING-TOP: 0cm" vAlign=top width=312 rowSpan=6>
Az énlakai „eGY USTeN” ligatúra
</TD><TD style="PADDING-RIGHT: 3.5pt; PADDING-LEFT: 3.5pt; PADDING-BOTTOM: 0cm; WIDTH: 126pt; PADDING-TOP: 0cm" vAlign=top width=168>
</TD></TR><TR><TD style="PADDING-RIGHT: 3.5pt; PADDING-LEFT: 3.5pt; PADDING-BOTTOM: 0cm; WIDTH: 126pt; PADDING-TOP: 0cm" vAlign=top width=168>A nikolsburgi „us” (ős) rovásjel
<O
></O
>
</TD></TR><TR><TD style="PADDING-RIGHT: 3.5pt; PADDING-LEFT: 3.5pt; PADDING-BOTTOM: 0cm; WIDTH: 126pt; PADDING-TOP: 0cm" vAlign=top width=168>
</TD></TR><TR><TD style="PADDING-RIGHT: 3.5pt; PADDING-LEFT: 3.5pt; PADDING-BOTTOM: 0cm; WIDTH: 126pt; PADDING-TOP: 0cm" vAlign=top width=168>A nikolsburgi „eNT/TeN” jel
<O
></O
>
</TD></TR><TR><TD style="PADDING-RIGHT: 3.5pt; PADDING-LEFT: 3.5pt; PADDING-BOTTOM: 0cm; WIDTH: 126pt; PADDING-TOP: 0cm" vAlign=top width=168>
</TD></TR><TR><TD style="PADDING-RIGHT: 3.5pt; PADDING-LEFT: 3.5pt; PADDING-BOTTOM: 0cm; WIDTH: 126pt; PADDING-TOP: 0cm" vAlign=top width=168><O
></O
>
Thelegdi „gy” (egy) betűje
</TD></TR></TBODY></TABLE>
<O
>
Ehhez olvassunk hozzá részletet Eric Neumann: A Nagy Anya c.könyvéből A Nagy Anya - részletek a könyvből
A nőiség központi szimbolikája
Ez a központi szimbólum az edény. A fejlődés kezdetétől a legutolsó szakaszáig ez az archetípusos jelkép fejezi ki a nőiség lényegét. A nő = test = edény szimbolikus alapegyenlet megfelel annak, ami talán az emberiség (beleértve férfiakat és nőket egyaránt) legelemibb élménye a Nőiséggel kapcsolatban.
A test mint edény élménye egyetemes emberi tapasztalat, nem korlátozódik csupán a nőkre. Amit másutt „anyagcsere-szimbolikának” neveztem, az a test mint edény jelenségének egyik kifejeződése.
Minden alapvető életfunkció ebben az edény-test-sémában zajlik, amelynek „belsejét” nem ismerjük, de be- és kijárati zónái különös jelentőségűek. Ételt és italt raknak ebbe az ismeretlen edénybe, majd minden kreatív funkció – a salakanyag kiválasztásától és a mag kibocsátásától a kilélegzésig és a szó kiejtéséig – működése során valami „születik” belőle. Minden testnyílás – a szemek, a fülek, az orr, a száj (köldök), a végbélnyílás, a genitális terület –, akárcsak a bőr, numinózus hangsúlyt kapott a hajdan élt ember életében, mint a belső és a külső közötti cserét lebonyolító helyek. Ezért „díszített” és védett területekként megkülönböztetett figyelemben részesültek, bálványként pedig különleges szerepet játszanak az ember művészi önábrázolásában.
A test-edény konkrét testisége, amelynek belseje mindig sötét és ismeretlen marad, az a valóság, amelyben az egyén megismeri az ösztön egész tudattalan világát. Ez a csecsemő elemi éhség- és szomjúságélményével kezdődik, amely – minden késztetéshez, fájdalomhoz és ösztönhöz hasonlóan – belülről érkezik, a test-edényből, hogy nyugtalanítsa őt. Az én-tudat pedig általában a fejben helyezkedik el; ezzel fogjuk fel azokat az idegen hatásokat, amelyek a test-edény belsejéből származnak.
Az archetípusos test-edény egyenlet alapvetően fontos, ha meg akarjuk érteni a mítoszokat és a szimbolikát, de akár a hajdan élt emberek világképét is. Jelentősége nem korlátozódik a kimeneti zónákhoz, amelyek révén bármi hagyja is el az emberi testet, az „születik” – akár testszőrzetről-növényzetről, akár lélegzetről-szélről van szó. Ennek az edény-testnek a belseje szintén központi jelentőséggel bír. A test belseje archetípusosan azonos a tudattalannal, azoknak a lelki folyamatoknak a „székhelye”, amelyeket az ember úgy észlel, hogy azok „őbenne” és „a sötétségben” mennek végbe, amelyek – az éjszakához hasonlóan – a tudattalan tipikus szimbólumai.
A pszichét tartalmazó test edényszimbolikája a mai emberben is tovább él. A „bensőnkről” és a „belső” értékek stb. világáról szoktunk beszélni, amikor pszichés vagy spirituális tartalmakra gondolunk, mintha azok „bennünk” lennének, a saját test-edényünkben, és mintha abból jönnének „ki”. A valóságban azonban például a kollektív tudattalan tartalmai ugyanolyan értelemben vannak „kint”, mint a tárgyak világa; egyformán helyesen helyezhetjük el őket „kint”, „fent”, „lent” vagy „bent”. Így az emberiség az archetípusos „belső” világ egy részét a „mennybe”, egy másik részét pedig a „pokolba” vetíti ki időtlen idők óta. Ám e projekciók ellenére világosan megmarad annak a test-edénynek a képéhez fűződő jellegzetes viszony, „amelyben” a tartalom él.
Ez a test-edényhez fűződő viszony elsősorban két alakban jelenik meg. Az elsőben a külsőt világ-test-edényként éljük meg, mint például amikor egy „tudattalan tartalmat” mitológiai appercepció (észlelés) révén úgy élünk meg, mintha kozmikus entitás, isten, csillag lenne a mennyei nő „hasában”. Akkor a tartalom, például az agresszió késztetéseként felfogott küzdelmes-érzelmes Nergál-Mars egyidejűleg van „kint” csillagként és kozmikus entitásként, és „bent” a mennyei anya hasában.
A projekciónak ez a szimbolikusan paradox kettős természete pontosan megfelel annak a lélektani valóságnak, amelyet a tudatunk alakít ki, amikor „kollektív” (tehát személyesen túli, transzperszonális) tartalomról beszél, amely a pszichén belül is van (a kollektív tudattalanban).
A hajdan élt ember, aki tudta nélkül a világ közepére képzelte magát, így mindent önmagához viszonyított és önmagát viszonyította mindenhez, saját tudattalanjának képeivel töltötte meg az őt körülvevő világot. Miközben így tett, az őt körülvevő test-edény három területére vetítette ki magát. Ez a három terület, amelyben saját tudattalan képei a külvilág képeiként válnak számára láthatóvá, a felette lévő mennyország, a föld, amelyen a többi élőlénnyel együtt él, és az a terület, amelyet saját maga „alatti” sötét űrként észlel (az alvilág, a föld belseje).
Míg az első viszony abból áll, hogy a test-edény szimbólum kozmikus projekcióban a világra vetül, a második – és nem kevésbé fontos – viszony abban fejeződik ki, hogy bizonyos égitestek, irányok, együttállások, istenek, démonok megfelelnek a test egyes területeinek és szerveinek. Ez a megfelelés olyan egyetemes a hajdan élt emberek számára, hogy a világ-test együttjárást nyugodtan tekinthetjük világnézetük alapjának.
Ez a testről és a külvilágról alkotott korai mágikus-pszichés kép nemcsak bizonyos természeti erőkhöz kapcsolódik, hanem színekhez, területekhez, növényekhez, elemekhez stb. is. Az ennek következtében a világnak a test bizonyos területeivel és szerveivel alkotott participation mistique-je (titkos azonossága) a kölcsönös mágikus függőségben nyilvánul meg, amelyben az emberre és teste egyes részeire befolyás érkezik a mitikus univerzumból, fordítva pedig az ember testének területeiről és a velük kapcsolatos anyagokból befolyás indul ki a mitikus univerzum felé. Egyiptomban és Mexikóban, Indiában és Kínában, a gnosztikusok írásaiban és a kabbalában egyaránt megtaláljuk az első ember testének archetípusát, akinek képére a világ teremtetett. A mai tudat ezeket a folyamatokat projekciónak értelmezi, magyarán az archetípusos képek külső megtapasztalásaként, de a korai ember benne élt ebben a lélektani térben, ahol a bent és a kint, a világ és az ember, a természeti erők és a dolgok megbonthatatlan egységbe szövődnek. […]
Ha a hajdan élt ember még kialakulatlan test-világ egyenletét egybevetjük a nőiség szimbolikus alapegyenletével (nő = test = edény), akkor megkapjuk az emberiség ősi szakaszának egyetemes szimbolikus egyenletét:
Nő = test = edény = világ
Ez a matriarchális szakasz alapegyenlete, vagyis annak az emberi fejlődési állomásnak, amikor a Nőiség uralkodik a Férfielv felett, a tudattalan uralkodik az ego és a tudat felett. Először az edényszimbolika és annak számos elágazása alapján fogjuk ábrázolni a Nagy Kör világot betöltő matriarchális szimbolikáját. Ez a fajta vizsgálódás jobban segít megértenünk az Archetípusos Nőiség sorsformáló jelentőségét, ahogyan az konkrét valóságában megjelenik a korai ember mítoszaiban, rítusaiban, képeiben és vallási szokásaiban. Itt nem szabad elfeledni, hogy a „hajdan élt emberek” és a „matriarchális szakasz” nem régészeti vagy történettudományi fogalmak, hanem lélektani valóságok, amelyeknek sorsszerű ereje ma is él az emberek lelkének mélyén. Minden ember egészsége és kreativitása nagyrészt azon múlik, hogy tudata békében él-e a tudattalannak ezzel a rétegével, vagy felemészti magát a vele való hasztalan küzdelemben.
Az ősi istennő
WILLENDORFI VÉNUSZ
Mészkő, Ausztria
MENTONI VÉNUSZ
Szappankő, Ausztrália
LESPUGUE-I VÉNUSZ
Elefántcsont, Franciaország
A Nagy Anyát istennőként ábrázoló kőkorszakbeli szobrokkal a Nőiség Archetípusa hirtelen lenyűgöző teljességében és tökéletességében jelenik meg az emberek előtt. A barlangrajzoktól eltekintve a Nagy Istennő e szobrocskái az általunk ismert legkorábbi kultikus és művészeti alkotások.
A Szibériától a Pireneusokig húzódó hatalmas területen megjelenő szobrok arról tanúskodnak, hogy létezhetett egy egységes „világnézet”, amelynek a Nagy Istennő volt a középpontjában. E kőkorszakbeli kultúra homogenitása független a szobrok származási helyétől, és teljes mértékben lényegtelen ebből a szempontból, hogy a figurák valamilyen ősi népvándorlás során kerültek-e ki egy központból, vagy hogy különböző helyeken egyszerre jelentek-e meg. […] Kultikus jelentőségük vitán felül áll. A matriarchális világ uralmát példázzák, függetlenül attól, hogy a férfiak (például a vadászók csapata) uralkodni kezdtek-e a nők felett ebben a korszakban, és ha igen, milyen mértékben.[...]
Gyakran felhívják arra a figyelmet, hogy a régészek által talált csontvázak nem hasonlítanak a Nagy Anya ábrázolásmódjára. Ebből az következik, hogy a Nagy Anya különböző típusainak szimbolikus jelentősége van, amelyeket meg kell próbálnunk megérteni. Ezeket a szobrokat Franciaországban találták mágikus vadászkultusznak szentelt barlangok bejáratainál, ami tisztán mutatja, hogy az Istennő ezeknek a barlangokban élő csoportoknak az életében központi szerepet töltött be.
A személytelenre és a személyesen túlira helyezett hangsúlyukkal ezek a Nagy Anyaistennőt ábrázoló szobrok a Nőiség elemi jellegének őstípusai. Mindegyikben dominál a kerek edény szimbolikája. A has és a gyakran hatalmas méretű mellek olyanok, mintha az „egyetlen valóság, a női edény központi területei lennének”. Ezekben a szobrocskákban a Nőiség termékenység-aspektusa egy ember előtti (prehumán) és emberfeletti (szuperhumán) kifejeződést nyer. A fej arctalan és a test közepe felé néz; a karokra csak utalás történik, és ezek is a test középpontját hangsúlyozzák. Az óriási combok és lágyék vékony lábakba keskenyedik; a lábfejek már letörtek, de kétségkívül gyöngék és törékenyek voltak, és semmi esetre sem úgy alkották meg őket, hogy a hatalmas test-edényt tartsák. A nagyszerű Lespugue-i szoborban, amelynek mellei, hasa, combjai és háromszög alakú genitális zónája egyetlen csoportot alkot, az elemi jelleg e szimbolikus teljessége még mindig magától értetődőbb, mint a naturalisztikusabb és ezért kevésbé szimbolikus Willendorfi Vénusznál.
A Nagy Anya alaktalan figurái a termékenység viselős istennőjének ábrázolásai, akit az egész világon a terhesség és gyermekszülés istennőjének tartottak, és aki – nemcsak nők, hanem férfiak kultusztárgyaként is – a termékenység és az oltalom, a védelem és a táplálás archetípusos szimbóluma. […]
Hiba lenne ezt a zsírfarúságot (steatopygia) valamilyen faji jellegzetességként értelmezni. A Nagy Ősanya e tulajdonsága rendkívül elterjedt jelenség, és olyan területeken is felbukkan, ahol semmiképpen nem lehet valamilyen módon afrikai vagy hottentotta eredetű. Itt is messzebbre és mélyebbre jutunk, ha lélektanilag értelmezzük a jelenséget. Sokszor hangsúlyozták már, hogy az archetípusos alakokat nem lehet a férfiak „szexuális ízlésének” számlájára írni. Kétség sem férhet ahhoz, hogy az „ízlés” és a szoboralakok közötti kapcsolat pontosan ennek a fordítottja, és jóval összetettebb. A férfiak szexualitását valóban befolyásolja a Nőiség archetípusos alakja, mely a tudattalanban tölt be aktív szerepet. Mindenütt, ahol azt látjuk, hogy egy férfit az aránytalanul kövér és idomtalan nők vonzanak szexuálisan, arra következtethetünk, hogy – tudattalanul – az anyai archetípus vált uralkodóvá a férfi lelkében.
A sorsistennő
Mindezek után nem nehéz meglátni, hogy az űr a Nőiség mint teljesség egyik legfontosabb kivetülése, ami akkor is következne a tárolóedény és kozmikus tojás mivoltából, ha erre nem lennének utalások. Ám a Nőiség egyben az idő, így a sors istennője is. A csillagos égbolt az a szimbólum, amelyben az idő és a tér archetípusosan összekapcsolódik – ezért ősidők óta mindig is tele volt az emberek kivetítéseivel. Itt mindegy, hogy – mint Egyiptomban, Babilóniában, Arábiában, Indiában, Kínában és Amerikában – az égboltot az eredeti, a Hold ősi huszonnyolc napos fázisai alapján, vagy a későbbi, tizenkét napfázis alapján értelmezték; és hogy állatok vagy növények, folyó vagy óceán-e a domináns projekciók. A lényeg az, hogy e kivetülések mindegyikét a Nagy Istennő életének részeként élték meg, aki minden lényt szül és körülölel.
Az emberiség számára a legmélyebb élmények közé tartozott, hogy az összes fényes égitest, az összes égi hatalom és isten a Nagy Anyától függ, s hogy felemelkedésük és bukásuk, születésük és haláluk, átváltozásuk és újjászületésük rajta múlik. Nemcsak a nappal és az éjszaka váltakozása, hanem a hónapok, évszakok és évek változásai is alárendeltek a Nagy Anya mindenható akaratának. Ezért – nemcsak ahogyan a mezopotámiai Tiámat, hanem a világon mindenütt – ő tartja a sorstáblákat, az égitestek mindent meghatározó együttállásait; hiszen ő maga az égbolt. A Nagy Anya ennek megfelelően a sors istennője, akit az éjszaka holdas és csillagos köpönyege ékesít, és aki úgy szövi az életet, ahogyan a sorsot.
Mivel ő irányítja a növekedést, az idő istennője is. Ezért holdistennő, mert a Hold és az éjszakai égbolt a kozmosz időfolyamának látható megnyilvánulása, a Hold – nem a Nap! – pedig a primordiális időszak igazi időmérője. A női havi ciklustól és annak a Holddal való feltételezett kapcsolatától a terhességen át és azon túl a nőt az idő szabályozza és az időtől függ. Ezért a nő az, aki az időt meghatározza – sokkal inkább, mint a férfi, aki hajlamos leigázni az időt, aki vonzódik az időtlenséghez és az örökhöz. A Nőiségnek ez az időbeli minősége pedig a Holdhoz kapcsolódik. Az időhöz kapcsolódó minőségnek és a víz elemének együtt kell járnia a Nőiséggel, ez a kapcsolat pedig az „időfolyam” szimbólumával tárul fel legvilágosabban.
A szövés és fonás ősi misztériumát is a Nagy Anyára való kivetülésként élték meg, aki az élet szövedékét szövi és a sors fonalát fonja; mindegy, hogy egyetlen Nagy Fonónőként vagy, mint oly gyakran történik, lunáris hármasságban jelenik meg ebben a minőségében. Nem véletlen, hogy a test „szöveteiről” beszélünk, mivel a Nőiség által „az idő csattogó szövőszékén” szőtt szövet a kozmoszban és az anyaméhben nem más, mint az élet és a sors. Az asztrológia – a csillagok által meghatározott sors tanulmányozása – pedig azt tanítja, hogy mindkettő egyszerre kezdődik: a születés időbeli pillanatában. Így tehát a Nagy Istennők szőnek Egyiptomban is, a görögöknél is, a germán népeknél és a majáknál is. És mivel a „valóságot” a Nagy Szövőnők munkálják ki; az összes ilyen kosárfonó, szövő és kötő tevékenység a nő sorsformáló tevékenységéhez tartozik, aki – mint Bachofen megállapította – természetes aspektusában fon és sző.
A szálak keresztezése a nemi egyesülés szimbóluma – ma is az állatok és növények keresztezéséről beszélünk –, a nemek kereszteződése pedig az az alapforma, ahogyan a Nőiség Archetípusa az életet „szövi”. Így a Nagy Kör a világot tartalmazó és a világot megteremtő anyaméh, amelyben a valóságos, a testi és az anyagi dolgokat maga a Nagy Anya alakítja. A születésünk időbeli pillanata (az epocha) és a test (a felépítés) az egyéni lét két sorsszerűen meghatározott alkotóeleme, amelyeket mindenkinek el kell fogadnia, aki alapjában szeretné megérteni az egyéni élet lehetőségét.
Archetípusos jellegével összhangban a szövésnek megvan a maga pozitív és negatív jelentősége, és minden Nagy Anya – Neith, Netet és Ízisz; Eileithüia vagy Athéné; Urd, Holda, Percht vagy Ixchel; és még a mesék boszorkánya is – a sorsot szövi.[...]
HÁROM ISTENNÔ
Hengerpecsét, Mezopotámia, akkád korszak
SORSISTENNÔK
Diocletianus érméje, i. sz. 300 körül
A nagy női hármasság legrégibb ismert ábrázolása, melyen szerepel a Hold és talán a Vénusz bolygó, egy akkád pecséthengeren található, melynek megfelel többek között számos hármasával megjelenő görög istennő, a római sorsszövő istennők, valamint sok más hármas anyaistennő, többek között Hekaté, a hármas útelágazás istennője.
Fonónői jellegében azonban a Nagy Anya nemcsak az emberi életet fonja, hanem a világ sorsát is, annak sötétségével és világosságával együtt. Egy régi svéd dal így hangzik:
Nap asszony egy csupasz kövön ült
S aranyló szoknyáján három órán át
Szőtt, míg felkelt a nap.[...]
Ezekután elgondolkodhatunk azon,hogy az ősi időkben az Istennek a női vagy a férfi tulajdonságát tartották-e alapvetőbbnek.A magyaroknál is erős a Nagyboldogasszony kultusz,talán még ma is,még akkor is ha a Szűzanyával azonosítják.Meg volt ez a suméroknál is.Az Arvisúrákban az van írva a szíriusziak is Anyahitával anyahiten voltak.Valamikor történt valami ami ezt a hitet eltérítette,mert ha megnézzük akkor a mai összes vallás férfi alapelvű.Mindenütt Atyaisten van,pedig a feltételnélküliszeretet vallását a női alapelv jobban tudná biztosítani.Lehet kutatni a múltat,hogy hol történt az átmenet,na meg azt,hogy jobb lett-e az irány a jövőnk szempontjából?Lehet,hogy nem is volt ilyen váltás,csak én úgy gondolom?
ffice" /><o ="">
