Tanács a 20 hozzászólás könnyű megszerzéséhez - új tagoknak.

Szegény szuper volt!

Üdv!

Helló!

köszi a tippet!

a csitari hegyek alatt

Novellafélét lehet fölrakni, 20 részletben?

A csengő


Ti-tata-ti-ta. Ti-tata-ti-ta. Hallgatja Andrea a vonat ritmusát, miközben látszólag ügyet sem vetve a szemközti ülésen őt bámuló kékszemű fiúra, nézelődik az ablakon. Lám aranylik a búza, a táblának ott a messzeségben az az erdősáv vet véget. „Jó termés van az idén.” -mondaná nagyapó. Szereti az öreget, a borotválatlan szúrós szakállával együtt. Hiányzik. Kevés időt lehet vele, csak minden nyári szünetben van módja leutazni az alföldi nagyvárosból a kis faluba. Eszébe jut, miként tanította meg a két tenyerét összeszorítva galambhangot utánozni. Kisiskolásként nehezen ment a bodzasíp készítése is, végül apó neki adta azt, amin tanította. Ugyancsak bodzából kis tokot is készített neki. Még mindig szól. Osztálytársai hogy megcsodálták, a városi srácok még sose láttak ilyent.

Lassít a mozdony, kézbe a sporttáska és elindul. Át a vasútállomás épületén, ki a Kossuth útra, s tovább az apró falu kertes épületei közt a házikó felé. Ököllel dörömböl a kapun, hogy meghallják. Felcsattanó ugatás, mely aztán gyorsan közeledik.
- Szuszi! Szuszi te! Én vagyok, nem ismersz meg? – dugja be a kezét a résen.
Nedves fekete orr tapad hozzá majd az ugatás átalakul nyüszítéssé. A lánynak látnia se kell, anélkül is tudja, miként riszálja a farok a szukát.
- Szuszi! Helyedre! – kiabál nagymami valahol hátul, a nyári konyha ajtajában.
Közeledő csoszogó léptek, s fordul a kulcs a zárban.
- Te vagy Kicsim? Hadd lássalak. Jaj mennyit nőttél…
- Szia Mami!
Andrea alig bírja átölelni a mami mackós testét, de jó meleg. Pillanatra ottfelejtkezik.
- Na, menj! Nagyapád ott van hátul.
- A malacoknál?
- Nem Kicsim. Nincsenek malacok. Tudod, öregek vagyunk már a gondozásukhoz. A kukoricagóré alatti venyigét tördeli. Kialudt a tűz a sparheltbe.
A lány ledobja a táskát a nyári konyha ajtaja elé, és siet tovább a baromfiudvarba.
- Szia Papa – kiabál, mikor meglátja a hajlongó öreget.
Az felegyenesedik a hangra, kutatva néz körül. Andrea már öleli is szorosan magához.
- Csibém… Csibém… - mondogatja az öreg az unokája hátát simogatva, lapolgatva.
- Papa, csak nem sírsz? – kacag fel a lány.
- Nem kicsim, dehogyis… csak örömömbe.

Andrea két nagy puszit ad a könnycseppekre.
- Jaj Papóka, tudod, hogy minden nyáron jövök hozzátok. Most is itt leszek egész nyáron, és jövőre is látni fogsz.
- Igen tudom – válaszol az öreg csöndesen.
- Várj, segítek.
Kapkodja ügyesen a száraz szőlővesszőket, apróra töri, majd berakja a fáskosárba. Az apóba karol, s együtt mennek az épületbe. Rakja a gallyat a tűzhelybe, éleszti a parazsat, ahogy annak idején a papa mutatta. Közben csacsog. Beszél az otthoniakról, hogy apu magasabb beosztást kapott, anyunak viszont új munkahelyet kell keresnie. Az öcsi jól van, de nem igazán megy neki a tanulás, jobban szeret a lányok után járni. Jaaa, és milyen helyes fiú ült vele szemben a vonaton.
- Gyönyörű szemei voltak, és le se vette őket rólam.
- Na csak vigyázz magadra Kicsim. Veszélyes ám egyedül utazni olyan fiatal lányoknak, mint te vagy.
- Ne félts engem Mami, tudok én vigyázni magamra.
[FONT=&quot]És csicsereg tovább.[/FONT]

Elmondja, miért Hilda a legjobb barátnője, mennyire utálja a plázacica kinézetű Eugéniát, na meg azt a borjú szemű Nórát. Van egy barátja a Jocó, aki szeretne vele járni, de ő még senkivel nem akar. Viszont jó beszélgetni vele, mert rendes, a múltkor is meghívta egy moziba, ahol egy szerelmes filmet vetítettek.
Arról szólt, hogy egy férfi fotózni ment az egyik hídhoz, de útközben megismerkedett egy szép nővel, és beleszeretett. De a nő nem akarta elhagyni a gyermekeit, így soha nem házasodtak össze, viszont a végrendeletében azt kérte, hogy szórják hamvait a folyóba ott, ahol megismerte a férfit, ahol a szerelme hamvait szórták be.
A film mesélés végére benedvesednek a lány szemei. „Naaa, ne sírj Kicsim!” ölelte magához az unokáját nagyapó. A lány mosolyogva ad neki két puszit, és csiripel tovább.
Az öregek hallgatnak. Talán az járt az eszükben, hogy ők is voltak ilyen fiatalok, teli szerelemmel, álmokkal, illúziókkal. Kész a vacsora, falatozás, mosakodás, fekvés. Valahol van egy eldugott televízió is, karácsonyra kapták, de tán soha nem volt bekapcsolva. Majd holnap előkerül. Most Andrea álmosan bújik az ágyikóba. Pici derű, mikor eszébe jut a téli szünet, rongyba csavart tégla volt az ágymelegítő, a hatalmas dunyha alatt.
[FONT=&quot]Pár perc, és jóízű szuszogás mozgatja a vályogfalak közé zárt hűvös levegőt.[/FONT]

Fénycsíkokat húz a falon az enyhén leengedett faroletta rései közt a reggel. Andrea pár pillanatig tűnődik, „Hol is van?” aztán felkel az ágyból és elindul követve a meleg kakaó illatát.
- Felébredt az álomszuszék? – fogadja a háttal álló mama hangja.
- Mi a reggeli? – válaszol, bár tudja fölösleges a kérdés, minden ott a szeme előtt az asztalon.
- Előbb tessék mosakodni, felöltözni!
- Jól van na, megyek már – de azért elcsen egy szem mazsolát a friss házikalácsból és gyorsan bekapja.
Pajkos derűvel szalad el a kezére irányuló suhintás elől teljesíteni a szigorú utasítást.
Reggeli után átmegy Julishoz, a régi barátnőjéhez, elviszi neki, amit kért a levélben. Ott is feledkezik délig. Bár marasztalták ebédre, de az otthoninál nincs jobb. Elindul hát haza. A kapun látja a postaládába dobott napi sajtót. Gondolja, ha már ott van, beviszi. Így is tesz. Lerakja a többire a konyhaszekrény nyitott részébe, majd az asztalhoz lép s fedelét emelve kandikál a fazékba. Mi ez az illat? Gulyás nagymami módra. Isteni. Azonnal indul a nyálkiválasztódás, melyet sűrű nyelések követnek. De várnia kell, nem otthon van. Mami először a ház fejének, majd az unokának, végül magának merít. A kétkilós kerek kenyér hasára kereszt, belőle karéj. Héját ropogtatva adja meg magát a sorsnak. Andrea türelmetlenül vár, hogy véget érjen a szertartás. Na most... - Jó étvágyat! - és már domborodhat is a lapos bendő.

Ebéd után iszkolna el, de megállítja a papa hangja:
- Segíts Öreganyádnak!
“Jogos” adja meg magát a sorsnak, esik neki a munkának. Tekintetével irigykedve követi az öreget, aki az újságot felmarkolva vonul el a hűs szobába. Gyűlöli a mosogatást, főleg mamánál, mert nem használ mosószert. Két vájlingban a forró víz, az egyik fölött a zsíros edény, melyről forró vizes ronggyal törli le a maradékot, majd ugyancsak forró tisztavízben elöblíti. Utána a törölgetés. A zsíros vízbe kerülnek később kenyérhéjjak, a maradék tészta, és ebből kap a kutya. Mert ő a leghaszontalanabb, hiszen, csak ugat, és harap. Bezzeg a macska egeret fog, tehát őt illeti a maradék csont. Mondanom se kell a lány mélységesen utálja a dörgölődző stréber macskát, ezért mindig csen pár finom falatot kedvencének. Cserébe abban a kitüntetésben van része, hogy Szuszi neki kínálja fel a hasát. Persze tudom, most a rosszindulatú olvasók azt mondják hogy azért Andrea a kitüntetett, mert a két öregnek a legkisebb dolga is nagyobb annál, hogy fájós derekukkal hajlongva simogassák a kutya pocakját. De Andi barátai is bizonyíthatják, hogy nincs igazuk, ugyanis ők is megfigyelték, hogy a lány láttán nagyobb amplitúdóval lendül ki a szuka farka, mint bárki más esetében.
No, befejeződött a mosogatás, s a mami bosszúsan szól a lányra.
- Nézd már meg öregapádat, tán elaludt, mikor itt a sok munka.

Andrea tehát utána ered apónak, s meglepve látja, hogy asztalra könyökölve mozdulatlanul mereng. Szemét az újságra, egy képre tapasztja.
- Jól vagy Nagyapó?
- Persze kicsim, - rezzen meg az öreg, - baj van?
- Nincs, csak nagymami keres.
- Ja, igen. Tudom. Jössz segíteni cseresznyét szedni?
- Természetesen – fut össze a nyál újra Andi szájában.

Hamar elszalad a délután kint a szőlőben a cseresznyefa kopasztásával, meg egyéb munkákkal. A lány fáradtan dől este az ágyba, de másnap reggel újult frissességgel ébred. Magányosan várja a reggeli, kimegy az udvarra, de sehol senki. “No, mindegy, majdcsak előkerülnek,” gondolja és nekiáll falatozni. Épp végez, mikor betoppan nagyapó.
- Papa, hogy nézel ki?
- Ünneplőben vagyok. Nem tetszik?
- De… csak utoljára valami régi filmben láttam ilyen göncöt…
- Te lány ne gonoszkodj, ezt az öltönyt apámtól örököltem, ő pedig ugyancsak az apjától. Horthy Miklós úri szabója készítette. Csak az esküvőinken hordtuk. Látod? Szinte még új.
- Hát ez az… - vihog Andrea - akkor még biztos modern volt…
Az öreg, nem tud mit válaszolni ekkora pimaszságra. Lesújtóan próbál pillantani unokájára, de kevés sikerrel, hiszen a lány túlságosan is ismeri őt, és van annyira rafinált, hogy odamenjen, két nagy puszival kérjen bocsánatot. Utána újra kitör belőle a röhögés. Nagyapó olyan komolysággal tekint rá, mint reménytelen esetre, ami persze Andreának olaj a tűzre. Akkor fogja vissza magát, amikor látja: az imádott nagypapi kezd valóban megsértődni.
- Hol van a Mami? - kérdezi, kíváncsiságból, meg figyelemelterelés végett.
- Kiment a piacra. A szomszéd Jóskával kivitték a cseresznyét.
- Begyes Józsi bácsival?
- Azzal.
Büjtös volt a tisztességes neve, csak a lány pici korában félrehallotta, és számára úgy is maradt.
- Papa te hova mész?
- Az nem rád tartozik. Itt van ni, írtam levelet nagyanyádnak, ha hazajött add oda neki, - s az öreg indul vissza a szobába.
“Nem rád tartozik.” Szokatlan mondat ez. Két okból is. Andi a nagyapjától még soha nem hallotta, valamint a hang színezetében volt valami nyugtalanító. Utána megy az öregnek, és tovább faggatózik. Több ez mint serdülőlányos kíváncsiság. Érzelmei közt csíraként bukkan fel, terebélyesedik a szeretteiért aggódó nő félelme. Egyenrangúként beszél a férfival, aki ettől szemmel láthatóan zavarba jött. Szeretne szabadulni, de már tudja: hazugság nélkül nem fog menni. Márpedig az unokájának még soha nem hazudott, nem is akar.
- Nagymami miért nem megy veled?
- Nagyanyád… - válaszol a férfi, és lemondóan legyint egyet.
Andrea kicsi korától ismeri e szó, és a reménytelenséget tükröző legyintés kapcsolatát. A hangszínt, amelyet imádott, mert az volt benne: “ Nagyanyád ezt úgyse értené meg, de te igen, hiszen mi társak vagyunk csak Te, meg Én.” Mindez valamiféle cinkos iróniával fűszerezve.
De most ez is más. Nem tudni, mi hiányzik, talán a mosolyt kísérő huncutság nem az igazi, a lány döntött.

- Én is veled megyek!
- Szó se lehet róla.
- De igen!
- Nem!
- Márpedig nélkülem sehova nem mész!
Az öreg meglepődve mélyed a csillogó szempárba. “Istenem… már nő lett? Ilyen hamar? Jaj, ti nők… mitől tudtok ennyire egyforma elszántsággal veszekedni…” Tudja, érzi, hogy gyenge az ellenálláshoz.
- Na jó, de tíz perced van elkészülni.
Andi arcán diadalmas boldog mosoly, s épp hogy beszalad a szobájába, már fordul is ki, vállán a sporttáskával.
- Mehetünk.
Az apó meghökken a gyorsaságtól.
- Azt hitted, megszökhetsz előlem mi? - paskolja meg nagyapja arcát pimasz mosollyal.
- No-no! - csap a kezére az öreg, de már csak a levegőt éri, mert a lány egy ugrással veszi, a szabadba vezető pár lépcsőfokot.
Kopott koffer a kézbe, kapukulcs a rejtekhelyre kerül, majd kézen fogva indul el együtt a múlt, és a jövő.

- És most mond el, miért megyünk fel Pestre? - helyezkedik el a lány az ülésen, miután a táskákat felpakolták a csomagtartóra, - hallottam ám, hogy oda váltottál jegyeket.
- Hosszú történet, messzire nyúlik vissza…
- Nem baj. Az út is hosszú. Biztos, hogy nem mesélted? Hiszen nagyon sokat mondtál el a múltról, megélhetésről, emberekről…
- Igen, de nem sokat magamról. Látod ezt? - Az öreg az előző napi újságot nyújtja a lánynak. Kihajtva ott, ahol a fotó szerepelt, ami felett elmélázott.
- Igen, egy villamos. Ahogy elnézem, a dinoszauruszok utaztak rajt.
- No, annyira azért nem régi. Olvasd el, mi van alá írva.
- Tegnap helyezték el a Közlekedési Múzeumnak átadott Újpesti Remízben.
- Igen.
- Na és? - pillant fel a lány - Mi az a remiz?
- Én gyerekkoromban ott laktam mellette - párásodik az öreg szeme. - A remiz a villamosok garázsa.
Elkezd mesélni. Nem a múltról, a megélhetésről, hanem most csak egy emberről, magáról.
- Kicsi koromban elváltak a szüleim, s édesanyám évekig egyedül nevelt. Kalauz volt a BKV elődjénél, amit akkoriban, az ott dolgozók röviden csak Beszkártnak neveztek. A BSzKRt. betűkből jött ez össze. Ha jól emlékszem, Budapest Székesfőváros Közlekedési Részvénytársaság, de pontosan már nem tudom.
- Kalauz? A villamoson nincs is kalauz.
- Akkor még volt, de ne szakíts félbe. Többféle kocsi is létezett, az egyrészes, amit a hangja, és a gyorsasága miatt stukának becéztek…
- Stuka a németek bombázó repülője volt a második világháborúban.
- Igen, de ha mindig félbeszakítasz, nem mondom tovább.
- Naaa... Neharaguuudj... Naaa.... Lécccí... - dorombol Andrea.
- Ne légy már ilyen gyerek! - korholja szeretettel a megenyhült öreg.
- Minden villamoson, sőt, minden kocsiban volt egy-egy kalauz, aki a jegyeket árulta. Mivel anyám ötféle műszakban dolgozott, nehézkes volt otthon főznie, inkább befizetett ebédre a remízben. Tudod, ott javították is a villamosokat, tehát annyi ember dolgozott, hogy üzemi étkezőt alakítottak ki. Anyámnak nem volt lehetősége ott ebédelni, ezért az iskola után egy ételhordóval én hoztam el. Mondtam már ugye, hogy kisiskolás voltam?
- Igen.
- Bár csak egy személyre tudott befizetni, mivel mindenki ismerte, és szerették, mindig jól megtömték az edényeket. Hazavittem, ettem belőle, és ami maradt, azzal lementem a villamosmegállóba, és vártam. Mikor megérkezett felszálltam hozzá és elkísértem a végállomásig. Ott általában volt tíz, tizenöt perce ebédelni, aztán indultunk vissza. A remíznél elbúcsúztam, s hazamentem.
- Értem. Tehát azért megyünk föl, hogy újra megnézd, s felidézd a régi emlékeket.
- Nem.
- Hát? Akkor miért?
- Hogy meghúzzam a kalauzcsengőt.
- Mi? A csengőt húzni? Minek?
- Régen a villamosokon olyan harang alakú csengők voltak, mint a kerékpárokon, de jóval nagyobb. Egy apró kalapács ütötte meg, aminek a végéhez bőrszíj volt rögzítve. Ez a szíj végigfutott hosszában, középen a villamos mennyezetén, és időközönként egy-egy ág lógott le róla. A kalauz figyelte, mikor szállt mindenki fel s megrántva kolompolt a vezetőnek. Érted? Gyermeki szememben anyám parancsára indult el az a tiszteletreméltó csoda, aki király volt az utakon, aki elől félreállt mindenki. Ő döntötte el, hogy mikor induljon, s balesetveszély esetén ugyancsak ő állította le.
- Kezdem kapizsgálni…
- Irigyeltem. Szerettem volna olyan lenni, mint ő…
- De csak egy egyszerű kalauz volt.
- Nem. Nem csak egyszerű kalauz volt. Ha felszállt egy idős ember, vagy egy áldott állapotban lévő nő, erélyes hangon kért ülőhelyet a számára. Nem létezett olyan ember, aki ne állt volna fel, mivel a többiek azonnal rászóltak, hogy engedelmeskedjen. Igen. Lehet, hogy egyesek szemében csak egy egyszerű kalauznő volt, viszont az én kisiskolás szememben Isten, aki tudott hatni az emberekre, akinek engedelmeskedtek, akinek a varázspálcája a csengő.
- Ugye, most nem látod annak? - néz az öregre enyhe gyanúval a lány.
- Természetesen nem, - érkezik mosolyogva a válasz, - de… sok gyerekkori álmom volt, s ahogy nőttem, jöttem rá, hogy egy része csacsiság, más részét soha nem fogom tudni megvalósítani. Ami pedig maradt… lassan feledésbe merült… De most…
Most itt a lehetőség, hogy legalább ezt, az utolsó árván maradt álmot teljesítsem. Ugye, neked is vannak álmaid? El tudod képzelni, mennyire fontos most ez nekem…
- Hát… Nem tudom elképzelni, hogy egy csengő meghúzása legyen az álmom…
- Gondolkozz Kicsim. Mi volt az álmod nyolc-tíz éves korodban?
-… Ha nagy leszek, apu engem vegyen feleségül.
- Hm… Biztos, hogy megvalósítás szempontjából, nem jobb ennél egy csengő?
- De igen - kacag fel Andrea.

Elhallgatnak. Mindketten a gondolataikba merülve nézik a rohanó tájat.
- Nagypapa, azt mondtad, a végállomásig kísérted anyukádat, és ott volt tíz-tizenöt perc, míg ebédelt. Akkor nem lehetett meghúzni? Meg volt tiltva?
- Nem Kicsim. Sokkal prózaibb oka volt…
- Mi?
- Nem értem fel.

A pályaudvaron, s környékén hatalmas a nyüzsgés. Tülekedő emberek ide-oda száguldó, dudáló targoncák, az öreg csak kapkodja a fejét. Próbálja követni Andreát, de elsodorják. Menne szembe az árral, de a lány egyre messzebb kerül. Feladja a dolgot, s egész egyszerűen, kiáll a tömegből, behúzódik a fal mellé. Vár. Egy fiatalember lép hozzá, meggyőzően magyaráz valamit, és mutogat egy adott irányba. Az öreg nem érti. Lihegve bukkan fel a lány, majd kutatóan mélyedve az idegen szemébe figyelmesen hallgatja a szavakat. Tűnődik, vajon milyen nyelven beszél. Végigméri, megakad a szeme az öklén.
- Na, húzz innen, vagy sikítok!
Az ifjú eltűnik a tömegben.
- Ejnye kicsim, hogy lehet így beszélni egy idegennel? Olyan szimpatikus fiatalember volt, mit akarhatott? - kérdi az öreg huncut pillantással.
- Mit tudom én? Dehogy jót nem, az biztos. Halandzsázott, és az volt a kezére tetoválva: ÜSS

Elhagyják az épületet, de a korgó gyomruk megszakítja a programot. Irány a legközelebbi gyorsbüfé. Nincs messzi a pályaudvartól, de helyenként tömegen át vezet az út odáig. A sokat látott pesti emberek némelyike megcsodálja ezt a fura párost, elvégre nem mindennapi látvány egy századelei nagypapa, a legújabb tinidivatban pompázó unokával. Az öreg nehezen bírja a cikázást, mindig lemarad, ezért a lány úgy dönt, inkább ő lesz a kísérő, és mondja merre. Az ebéd után indulnak teljesíteni apó gyermekkori álmát. Bár Andrea soha nem járt Budapesten, nagyvárosi lány. Tudja, hogy a papa alig fél évszázada hagyta itt Pestet, tehát neki kell navigálnia.
- Papa, vegyünk egy térképet.
- Nem kell az Csibém, sokba kerül.
- Odatalálsz?
- Persze. A körúton elmegyünk a Váci úthoz, ott felszállunk a villamosra, és az visz a remízhez.
Így is tesznek. Elmennek a Váci úthoz, de ott nem jár már villamos. Kérdezősködve haladnak tovább, s egy jó félóra múlva már a Metró lépcsőjén utaznak felfelé. Kiérve a szabadba egy hatalmas épület előtt állnak. Látszik, hogy nem lakóépület. Az öreg meghatottan nézi. Andrea látja, érzi a megilletődést, szótlanul vár. Mikor úgy érzi most lehet, odalép a vasajtóhoz, s megnyomja a csengőt. Néma csönd. Pár perc múlva újra megnyomja, most hosszabb ideig. Sehol senki. A lány nem veszi le az ujját a gombról, egyfolytában nyomja.
- Engedd el azt a gombot, mert letöröm a kezed! - nyílik az ajtó, s egy borostás ötven év körüli ember jelenik meg. - Mit akarsz?
- Elnézést uram, üdvözlöm - lép előre a nagyapó, - úgy olvastam az újságban, hogy kiállítottak itt egy régi villamost. Tudja, a fapadost. Azt szeretnénk megnézni, s meghúzni a csengőjét.
- Micsoda?
- Mondom, bemenni a Múzeumba, és...
- Nincs még nyitva a Múzeum, egy hét múlva nyílik, de ha nyitva is volna, akkor is tilos a kiállítási tárgyakhoz nyúlni.
- Semmi kárt nem teszünk benne, csak…
- Na menjen innen vén stikkes, míg jókedvemben vagyok!
Becsapódik a súlyos fém, mint egy cella ajtó a szabadság előtt. Az öreg letaglózva áll. A lány mögötte, így nem látja a szemárokban gyűlő sós nedvet, csak a lassan leereszkedő fejet, érzi a reményvesztést, a keserűséget.
- Menjünk Nagypapa - teszi a megtört férfi vállára a kezét.
Lassan elindulnak vissza a lépcső felé. A bejáratnál megtorpan az öreg.
- Nem… Nem akarok haza menni.
- Akkor? Hova menjünk?
- Sétáljunk. Megmutatom melyik házban laktam.
Elindulnak a remiz mellett fölfelé a domboldalon. Az öreg beszél. Lassan, ahogy egy patak csordogál. Időnként meg-megtorpan, s mutatja, miről van szó.
- Látod? Itt ezen az ajtón mentem be, az ételhordóval az ebédért. Nézd, azon a domboldalon szánkóztunk a többiekkel. Amott az a nagyugrató, - jó magasra lehetett ám felrepülni, - ez pedig a kicsi. Emlékszem, mikor a suliból hazafelé lusta voltam bemenni a szánkóért, az iskolatáskára ülve csúszkáltam le. Akkoriban még nagyon jó erős bőrtáskákat gyártottak. Egyszer a suli második emeletéről dobták ki nekem, mikor meglógtam az orosz óráról. Tudod, táskával nem engedtek ki a portán. Szóval akkor nem tudtam elkapni, leesett, mégse szakadt szét. Nem bizony csak a fa tolltartóm tört el. Ki is kaptam érte. Itt jobbra van a…
Andrea rápillant a nagyapó arcára, miért akadt el a szava, majd oda, ahova néz. Sík, aszfaltozott terület.
- Mi van itt jobbra nagypapi?
- A ház, amelyben a gyermekkorom éltem… - válaszol az öreg halkan.
A lány nem válaszol, átérzi apó szomorúságát, tudja, hogy ő most a házat látja. Az épületet, aminek a nem léte az elmúlást, a halandóságot jeleníti meg.
- Nem - töri meg a csendet pár perc múlva az öreg.
- Mi nem?
- Nem megyek addig haza, míg meg nem húzom a csengő szíját.
Ahogy kimondta, fordul s határozottan elindul vissza, a remiz felé. Erélyesen tapad a gombra, pár perc múlva nyílik az ajtó. Egy fiú jelenik meg, alig lehet idősebb a lánynál. Amint megpillantja őket, szájára tette ujjal jelez, „pszt” majd suttogva ennyit mond:
- Jöjjenek vissza holnap tíz után - és visszazárul az ajtó.
A papa, és az unoka, meglepődve néznek össze, de nincs mit tenni. Ha holnap, hát, holnap.

- Hol alszunk? - kérdi a lány a metró aluljáróban
- Nem tudom, szállodára nincs elég pénzünk, de még világos van.
- Sétáljunk?
- Majd igen, de most le kell ülnöm kicsit. Elfáradtam.

Andrea érdeklődve nézi a fővárosi embereket, amint a szerelvényből kiszállva sietnek el a széksor mellett. Ruhájukat, viselkedésüket. Kissé idegen számára az arcokon lévő unott kifejezés. Igaz, õ is városban lakik, de az más. Ott született, ott nőtt fel. A környéken szinte mindenkit ismer, na meg a várost is. Nincs olyan nap, hogy valahol ne tűnne fel egy ismerős arc, ami otthonosabbá teszi a hangulatot. Itt viszont… Úgy mennek el az emberek egymás mellett, mintha a szembejövő valamiféle űrlény volna. Őket meg-megnézik, mint valamiféle csodabogarakat, de ezek a tekintetek… jobb lenne, ha nem volnának. Idegen ez a város, idegenek ezek az emberek. Az a nő is, ott az oszlopnál. Mióta bámul… Szerencsére beállt a kocsi, el tud vele menni. De nem. Ide jön. A lány a nagyapjára pillant, aki fejét hátra a falhoz döntve, csukott szemmel pihen. “Szundikál.” -gondolja Andrea.
- Jó napot!
- Jó napot! - válaszol a lány, miközben végig méri. “Szolid, csinos a göncöd… de nem vagy szimpi.”
- Látom, messziről jöttek, átutazóban vannak?
- Igen, és ön?
- Én itt lakom.
- Itt? Nem huzatos ez egy kicsit?
- Nem itt az állomáson, hanem Pesten - mosolyodik el a nő. - Megkérdezhetem, hol vásárolta papád ezt az öltönyt?
- Megkérdezheti.
Néma csönd. A nő vár egy darabig, majd a férfi vállához nyúl, hogy fölébreszti.
- Ne! - állítja meg Andrea. - Horthy Miklós szabója készítette. Úri szabója.
- Rendben. Kóborfalvai Elekné vagyok, az Új Kamera Filmgyár igazgatója. Kérlek, ébreszd fel a papádat, mert szeretném megvásárolni az öltönyét.
- Fölösleges, nem eladó. A nagypapám nagypapája hordta, családi ereklye.
- Mennyiért? - szólal meg az öreg.
- Te nem alszol?
- Ha eladom, nekem másik ruha kell, az unokámnak pedig ma éjszakára fedél, vacsorára meleg étel. Szóval, mennyiért?
- Papa, én veled akarok maradni!
- Hát, ha szállodára gondol, már nem hiszem, hogy futja belőle, de ha nem igényesek, talán meg tudom oldani a szállásgondjukat. Ha úgy gondolja, indulhatunk ruhát vásárolni.
- Nem vagyunk igényesek, és úgy gondolom.
Elindulnak a kijárat felé.
- Papa.
- Mond kicsim.
- Szeretném én kiválasztani az új ruhádat.
- Persze… olyan lennék, mint egy kanári.
- Nem is. Kérlek… Lécciii.
- Hm… na jó, de szerény legyen ám!