- És most mond el, miért megyünk fel Pestre? - helyezkedik el a lány az ülésen, miután a táskákat felpakolták a csomagtartóra, - hallottam ám, hogy oda váltottál jegyeket.
- Hosszú történet, messzire nyúlik vissza…
- Nem baj. Az út is hosszú. Biztos, hogy nem mesélted? Hiszen nagyon sokat mondtál el a múltról, megélhetésről, emberekről…
- Igen, de nem sokat magamról. Látod ezt? - Az öreg az előző napi újságot nyújtja a lánynak. Kihajtva ott, ahol a fotó szerepelt, ami felett elmélázott.
- Igen, egy villamos. Ahogy elnézem, a dinoszauruszok utaztak rajt.
- No, annyira azért nem régi. Olvasd el, mi van alá írva.
- Tegnap helyezték el a Közlekedési Múzeumnak átadott Újpesti Remízben.
- Igen.
- Na és? - pillant fel a lány - Mi az a remiz?
- Én gyerekkoromban ott laktam mellette - párásodik az öreg szeme. - A remiz a villamosok garázsa.
Elkezd mesélni. Nem a múltról, a megélhetésről, hanem most csak egy emberről, magáról.
- Kicsi koromban elváltak a szüleim, s édesanyám évekig egyedül nevelt. Kalauz volt a BKV elődjénél, amit akkoriban, az ott dolgozók röviden csak Beszkártnak neveztek. A BSzKRt. betűkből jött ez össze. Ha jól emlékszem, Budapest Székesfőváros Közlekedési Részvénytársaság, de pontosan már nem tudom.
- Kalauz? A villamoson nincs is kalauz.
- Akkor még volt, de ne szakíts félbe. Többféle kocsi is létezett, az egyrészes, amit a hangja, és a gyorsasága miatt stukának becéztek…
- Stuka a németek bombázó repülője volt a második világháborúban.
- Igen, de ha mindig félbeszakítasz, nem mondom tovább.
- Naaa... Neharaguuudj... Naaa.... Lécccí... - dorombol Andrea.
- Ne légy már ilyen gyerek! - korholja szeretettel a megenyhült öreg.
- Minden villamoson, sőt, minden kocsiban volt egy-egy kalauz, aki a jegyeket árulta. Mivel anyám ötféle műszakban dolgozott, nehézkes volt otthon főznie, inkább befizetett ebédre a remízben. Tudod, ott javították is a villamosokat, tehát annyi ember dolgozott, hogy üzemi étkezőt alakítottak ki. Anyámnak nem volt lehetősége ott ebédelni, ezért az iskola után egy ételhordóval én hoztam el. Mondtam már ugye, hogy kisiskolás voltam?
- Igen.
- Bár csak egy személyre tudott befizetni, mivel mindenki ismerte, és szerették, mindig jól megtömték az edényeket. Hazavittem, ettem belőle, és ami maradt, azzal lementem a villamosmegállóba, és vártam. Mikor megérkezett felszálltam hozzá és elkísértem a végállomásig. Ott általában volt tíz, tizenöt perce ebédelni, aztán indultunk vissza. A remíznél elbúcsúztam, s hazamentem.
- Értem. Tehát azért megyünk föl, hogy újra megnézd, s felidézd a régi emlékeket.
- Nem.
- Hát? Akkor miért?
- Hogy meghúzzam a kalauzcsengőt.
- Mi? A csengőt húzni? Minek?
- Régen a villamosokon olyan harang alakú csengők voltak, mint a kerékpárokon, de jóval nagyobb. Egy apró kalapács ütötte meg, aminek a végéhez bőrszíj volt rögzítve. Ez a szíj végigfutott hosszában, középen a villamos mennyezetén, és időközönként egy-egy ág lógott le róla. A kalauz figyelte, mikor szállt mindenki fel s megrántva kolompolt a vezetőnek. Érted? Gyermeki szememben anyám parancsára indult el az a tiszteletreméltó csoda, aki király volt az utakon, aki elől félreállt mindenki. Ő döntötte el, hogy mikor induljon, s balesetveszély esetén ugyancsak ő állította le.
- Kezdem kapizsgálni…
- Irigyeltem. Szerettem volna olyan lenni, mint ő…
- De csak egy egyszerű kalauz volt.
- Nem. Nem csak egyszerű kalauz volt. Ha felszállt egy idős ember, vagy egy áldott állapotban lévő nő, erélyes hangon kért ülőhelyet a számára. Nem létezett olyan ember, aki ne állt volna fel, mivel a többiek azonnal rászóltak, hogy engedelmeskedjen. Igen. Lehet, hogy egyesek szemében csak egy egyszerű kalauznő volt, viszont az én kisiskolás szememben Isten, aki tudott hatni az emberekre, akinek engedelmeskedtek, akinek a varázspálcája a csengő.
- Ugye, most nem látod annak? - néz az öregre enyhe gyanúval a lány.
- Természetesen nem, - érkezik mosolyogva a válasz, - de… sok gyerekkori álmom volt, s ahogy nőttem, jöttem rá, hogy egy része csacsiság, más részét soha nem fogom tudni megvalósítani. Ami pedig maradt… lassan feledésbe merült… De most…
Most itt a lehetőség, hogy legalább ezt, az utolsó árván maradt álmot teljesítsem. Ugye, neked is vannak álmaid? El tudod képzelni, mennyire fontos most ez nekem…
- Hát… Nem tudom elképzelni, hogy egy csengő meghúzása legyen az álmom…
- Gondolkozz Kicsim. Mi volt az álmod nyolc-tíz éves korodban?
-… Ha nagy leszek, apu engem vegyen feleségül.
- Hm… Biztos, hogy megvalósítás szempontjából, nem jobb ennél egy csengő?
- De igen - kacag fel Andrea.