Győzelem
Néhány évvel ezelőtt az egyik paraolimpiai játékokon 9 atléta (akik mind mentálisan, vagy fizikailag sérültek voltak) felálltak a 100 méteres futás startvonalához.
A pisztolylövés felhangzásakor elkezdődött a verseny, ahol (bár nem mindenki a lábain futva), de a cél felé törekedett a beérkezés és a győzelem reményében.
A nagy igyekezetben egyszer csak az egyik fiú elesett az aszfalton és jó néhányat bukfencezett, majd elkezdett sírni.
A többi 8 versenyző hallotta a sírást, lelassított és hátranézett, majd mindenki megállt és visszafordult.
Mindegyikük!
Az egyik down szindrómás lány leült mellé, megpuszilta és megkérdezte, hogy jobban érzi-e magát.
Aztán mind a 9-en összekapaszkodtak és együtt sétáltak be a célvonalon. A stadionban pedig a nézők felálltak és percekig tapsoltak.
Azok, akik ott voltak, a mai napig emlegetik ezt a történetet.
Hogy miért? Mert valahol legbelül tudjuk: a legfontosabb dolog nem az egymás felett aratott győzelem.
Az életben sokkal fontosabb másokat győzelemhez segíteni, akkor is, ha ez azzal jár, hogy nekünk le kell lassítani.
Ez az eset 1976-ban, Washingtonban történt, ám nem mindenki fordult vissza az elesett társ felsegítésére, ahogy a fenti szöveg állítja, hanem csak egy vagy két versenyző, a többiek folytatták a futást.
A távot azonban nem tudta végigfutni, jól rajtolt, de körülbelül 30 méter után meghúzódott, majd elesett, egy darabig fájdalmas arccal feküdt, de úgy döntött, befejezi a távot. Felállt és sírva besántikált a célba, majd újból lerogyott. 1:30.79-nél állt meg az órája, de a közönséget nem érdekelte az eredmény, a fair play miatt nyolcvanezren tomboltak az olimpiai stadionban.”
Forrás: Urban Legends
Néhány évvel ezelőtt az egyik paraolimpiai játékokon 9 atléta (akik mind mentálisan, vagy fizikailag sérültek voltak) felálltak a 100 méteres futás startvonalához.
A pisztolylövés felhangzásakor elkezdődött a verseny, ahol (bár nem mindenki a lábain futva), de a cél felé törekedett a beérkezés és a győzelem reményében.
A nagy igyekezetben egyszer csak az egyik fiú elesett az aszfalton és jó néhányat bukfencezett, majd elkezdett sírni.
A többi 8 versenyző hallotta a sírást, lelassított és hátranézett, majd mindenki megállt és visszafordult.
Mindegyikük!
Az egyik down szindrómás lány leült mellé, megpuszilta és megkérdezte, hogy jobban érzi-e magát.
Aztán mind a 9-en összekapaszkodtak és együtt sétáltak be a célvonalon. A stadionban pedig a nézők felálltak és percekig tapsoltak.
Azok, akik ott voltak, a mai napig emlegetik ezt a történetet.
Hogy miért? Mert valahol legbelül tudjuk: a legfontosabb dolog nem az egymás felett aratott győzelem.
Az életben sokkal fontosabb másokat győzelemhez segíteni, akkor is, ha ez azzal jár, hogy nekünk le kell lassítani.
Ez az eset 1976-ban, Washingtonban történt, ám nem mindenki fordult vissza az elesett társ felsegítésére, ahogy a fenti szöveg állítja, hanem csak egy vagy két versenyző, a többiek folytatták a futást.
Nascimento a T46-os kategóriában versenyez, az egyik legjobb sprinternek számít. 200 méteren új világrekorddal (22,05) nyert, míg 400 méteren második lett. Százon is favorit volt, a selejtezőből a legjobb idővel (10,94) jutott a döntőbe.
A távot azonban nem tudta végigfutni, jól rajtolt, de körülbelül 30 méter után meghúzódott, majd elesett, egy darabig fájdalmas arccal feküdt, de úgy döntött, befejezi a távot. Felállt és sírva besántikált a célba, majd újból lerogyott. 1:30.79-nél állt meg az órája, de a közönséget nem érdekelte az eredmény, a fair play miatt nyolcvanezren tomboltak az olimpiai stadionban.”
Forrás: Urban Legends
