Nagy, masszív íróasztalok…
…mert ma eszembe jutottál.
Meg az, ahogy egyszer egy nagy, komoly épület előtt mentem,
és akkor egy férfi nekem jött,
és én felnéztem,
és a feje felett láttam, hogy ez az.
Ez AZ a Nagy, Komoly Épület,
amit mások csak egy Kormányhivatalnak néznek,
ahol néha életekről döntnek,
de én tudom… csak én tudom az egészet…
Tudom, hogy nagy, masszív íróasztalok vannak ott,
meg csinos gyakornoklányok…
És valóban, ha arra járok, és az ablakokra nézek, nekem örökre az jut eszembe, masszívak az íróasztalok. Meg az a gyakornoklány, aki talán nem is tudott semmit…
Ha felnézek, elképzelem, hogy talán te éppen akkor nézel le. De valójában ezt úgysem látnám. Azt sem, ahogy hátrébb lépsz, és bevered a lábad egy íróasztalba, mert rossz helyen van. Mert néha a dolgok rossz helyen vannak. És rosszkor. Azt sem látnám, amikor egy gyakornoklány – egy másik – megkérdezi fáj-e. Azt sem, hogy azt feleled, fáj, de nem a lábadra gondolsz.
Közben én csak nézem az ablakokat, és tudom, biztosan tudom, abban a Komoly Hivatalban masszívak az íróasztalok. Bár, még sosem láttam. De tudom. És azt is, csinosak a gyakornoklányok… És piszkosul fiatalok. Túl fiatalok ahhoz, hogy tudják, mennyire masszívak az íróasztalok…
És csak mi tudjuk, mit jelent a citromfagyi a szénsavas hússal,
és mit jelent a gorilla a belvárosban.
Mit jelent, amikor egy mobiltelefon a kövön koppan,
mit kell utána szólni elhalóan.
Tudod, ma láttam azt a Kormányhivatalt a Híradóban. Fogalmam sincs, mit mondtak róla, mert csak mosolyogtam. Na, igen. Nagy Komoly Kormányhivatal, és nekem csak az íróasztalokon jár az eszem. Meg azon, így utólag, nem tudom, bocsánatot kért-e az a férfi, aki akkor nekem ütközött, de már nem is számít. Hiszen nélküle nem tudnám, hol vannak azok a masszív íróasztalok, ahol matematikusok élnek. És néha álmodnak. Néha meg sírnak…
De az íróasztalok mindent kibírnak…
